2011-11-28

15 perc

15 perc“Mi a halál? Egy minőség? Egy hely? A vég? A kezdet? Egy utazás?” (Kurt Vonnegut)

A verset Édesanyám halála előtt egy nappal írtam. Valahol éreztem, hogy nem sok van már hátra gyötrelmes óráiból, de mégis úgy ért halálának híre, mint “derült égből a villámcsapás”. Azt hiszem, hogy október 21-én lelkem érző része végleg kiégett, de legalábbis egy jelentős darabja. Október 21-én egy csapásra megszűntek addig fontosnak hitt dolgok, tevékenységek, hobbik, emberek. Így megy ez.

.

15 perc

Kattan a nyelv, a kulcs sikolt a zár

Végtelen fájdalmas odvában.

 .

A szőnyeg rojtja, a falak íve

Fogad békétlen nyugalomban.

Libben a függöny, kattan a szíve

A mutatóknak az óratokban.

A kandalló üres. Benne koppan

A múlt melegének emlékképe.

A falakon fotók, gyertyaláng lobban,

S a révedésnek végleg vége.

 .

Előre dől, majd hanyatlik hátra

Míg a párnák raja hátát éri,

Szeme vöröslőn izzik, szája tátva,

Ám levegőjét szűken méri,

Isten! És újra előre, majd hátra,

Égre veti szikár nyakát,

Szája szűkül, csak torka várja

A levegőnek hűs halmazát.

.

A komódon édes szőlő, barack!

Isten nem ad, mert nincs!

De a gumicső vége fémes palack,

S ott bugyog a drága kincs.

Mohón szívja, keze reszket,

A csövet orrlyukába nyomja.

Apró cseppet sem veszíthet,

Riadtan vár az alkalomra.

 .

Melle feszül. Majd enyhül

A fúló sátán szorítása.

Szeme nyílik s rajta keresztül

Reám pillant valló mása:

Látom a jövőt, és tisztán fájom,

Hogy elnyelt múltam örvénye.

Az utat érzem, bár sosem látom

Merre kanyarg az ösvény fénye.

.

Miért kelek és miért fekszem,

Ha ébrenlétem fájó nyomor?

Gyógyszerekért miért epekszem,

Ha befogadni nincsen gyomor?

Miért látok, és minek fények?

Nem kell nékem a napkorong!

Éjszakát adj! Csillaglények

Vállát fogva a Hang borong!

 .

Melléhez kap, halkan felnyög.

Bőrében idegsejt fuldokol.

Vihar készül, szél sündörög,

S a párkány alatt elbujdokol.

Újra hördül, asztalt ér válla,

Vöröslő sereg oxigénért sikolt!

Vízért reszket szikkadt szája.

Az égbolt szélén fénylik a Hold!

 

A pohár alján néhány szemcse

Nyugalmat őriző fehér por ül.

Jelzi, hogy némi vak szerencse

Okán fájdalmában nem enyhül.

Ő az Anyám! Te gyilkos, kegyetlen,

Tehetetlen lelkű istenfajzat!

Engedd, hogy ajkaira csepegtessem,

Azt a néhány cseppnyi nyugalmat!

.

Döntsd hátra! Simítsd szeme,

Árnyékba búvó barázdáit!

Légy kötszer a szíve felett,

S gyógyír légy, ha sebe fájdít!

Nézz rá! Nézd meg jól a műved!

Ruhája veres foltokkal teli,

S csaknem a legyek s nyüvek,

Rágják forrón buzgó szöveteit.

.

Ki vagy te? Ki engedi meg,

Hogy – a pokol tüze tudja -,

De szólítson bárki valakinek?

.

Százszor rúgtál bele, de lehet

Hogy ezerszer szúrtad szíven!

Isten ad és bármit elvehet,

Ha lelkem mélyén úgy hiszem!

Adtál néki életet, és lelkesen

Szíve dobbanását Te is vártad.

Csermely csurrant ereiben,

S ott önmagadat felzabáltad.

.

Szemeket is, hogy lásson téged

Adtál néki, Te Átok!

S most, hogy Őbenne véged,

Mindent oly tisztán látok.

Ajándéknak hívtad a sejtet,

Amint méhe falán megfogant!

Azt hazudtad, hogy oda rejted,

Lényeidbe vetett bizalmadat.

.

Lényed lány lett. Egy darabka

Szerelem és apró szelet bizalom.

Ám Ő teljes Magát belerakta,

S mi te maradtál: hithalom!

Miért csaltad meg, és hagytad

Szívén gyilkos képű arcodat?

S Léte végén miért arattad

Hitvány lelkű kalász-magad?

.

Megloptad! Elvetted a napot!

A Fényt felhők mögé rejtetted!

Vettél kabátot, cipőt, kalapot,

S búcsúd a küszöbre ejtetted!

Nyald fel a sebeiből lecsurgó

Rothadt halódásod, te Átok!

S én akkor az égből hulló,

Parázsló valóságot látok!

 .

Vizespohár koccan a fájdalom

Láthatatlan szélén pendülve.

Mélyén a kábulat kis sárhalom

Ormán motyog félig felülve.

Szeme rebben, s a fájó álom

Belépőt vált egy új adásra.

Csak ülök, és rettegve várom,

Hogy felsikítson tátott szája.

 

2005. október 20.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.