2011-11-25

A büntetés

1.

Papír sercent tollhegy alatt,

A tintacsíkból írás dagadt.

Szavak gyűltek kesze-kuszán,

A szürke ujjak árnya után.

Bámulták, ki őket nemzi,

S ki páciensét hőn elemzi,

Ki a betegséget számmal jelzi.

.

Felöltözhet! – szólt a doktor,

S új kartont vett el a tokból.

Számot írván a csupasz lapra,

A pőre beteg elé rakta.

Pilla rezdült tiszta csendben

Siket csend e bálteremben,

S a beteg tudta, nincs ez rendben.

.

BüntetésA doki szemüvege mélyen lecsúszott orrnyergén, ezért mutatóujjával feljebb tornázta, majd az üres karton alján sorakozó pontokra bökött. A félmeztelen férfire emelte barna, átható tekintetét. A hatalmas lengő zsírpacni közelebb evickélt a doki íróasztalához, miközben nadrágja cipzárjával bíbelődött. A cipzár – Dr. Gavi szerint – üzemképesnek bizonyult volna egy kevésbé sudár kosárlabdázó melegítőfelsőjében is. A méretre készült nadrág derekát középkorú mamutfenyő törzsére szabhatták. A nadrágderék felett derék mennyiségű tartalék tápanyag ingott az elmeszesedett gerinc támasztékát élvezve. Valahol a lipidek sűrűjében pihent a túlméretezett szívgép, májmassza, bélgyár, és levegőztető berendezés is. Ám a békés szemlélődő csupán egy hájmonstrumot láthatott maga előtt, ha feltűnt a közelben Puskás úr. Dr. Gavi tollat tolt a papír irányába, tintacseppentő végét az aláírást jelző pontok felé fordítva. Puskás értetlenül bámult az üres kartondarabra.

– Mi akar ez lenni, dokikám? – kérdezte.

Dr. Gavi belement a magyarázatba. Beszélt a kórházi infrastruktúráról, a kartonok számrendszeréről, a betegségek misztikus mibenlétéről. Azonban nem érintette Puskás úr malacszerű mohóságáról kialakult véleményét. Nem kizárólag a cigánypecsenyét, és a veres színű véres bélszínt zabálta két pofára, hanem az életet, az embereket, meg az emberek rövidke, Puskás úr által feleslegesnek kezelt földi létét is. A doktor elítélte Puskás urat, mentalitását, a fegyvereladásokból, és különböző kábítószerek terítéséből származó busás vagyonát. Ámbátor az alul pöttyös, felül kék tizenegyes számmal ellátott, egyébként pedig rózsaszínű, üres karton nem bátorította Dr. Gavit arra, hogy kiteregesse kártyáit. A játék még csak most kezdődött.

 

2.

Sietnék! Ujjhegy koccant halkan,

Fürge fityisz halt el az asztalban.

Bársonyruhás nyalka alak,

Toporzékolt a falak alatt.

Lakkcipőn csillant ujjak kincse,

Gyémántgyűrűk brill bilincse.

Haggyon má’, me időm nincse’!

 .

Fürge ujjak ezüstfűzőt fűztek,

Nyelv s fogak szitkokat betűztek.

Ám a doktor egy új számot írt!

A tokból szerzett üres papírt,

S elétolta. Lőn kripta csend.

A szám felül és a pontok lent.

A gyanú fáján rend terem.

 

Lagzi úr a karton fölé hajolt. A bekarikázott tizenegyest bámulta, melynek meglepő megjelenése olyan bárgyú arckifejezést mázolt szét ábrázatán, ami fotó formájában minden további nélkül simult volna a szinonima szótár „retardált” kifejezéséhez. Egyébiránt a szellemileg nem igazán megerőltető folyamatok itatták át Lagzi mindennapi civil életvitelét is, és azok kommunikációs testnyílásán folyamatosan a napvilágra bukkantak az ébredés pillanatától a kései lefekvésig. Lagzi úr művésznek érezte magát, hiszen felkérésekkel bombázták nap, mint nap. Lemezfelvétel délelőtt, saját szerzemények prózai előadással fűszerezett szólóéneklése délután, majd koncertek itt-ott, de főleg vidéken, ahol a művészetre igazándiból kiművelt szellemiségű, és érzékeny fülű rajongói várták. Lagzi egész életét a tanulásnak szentelte. Mikor a vidéki disznópásztori állás elől szerencsésen elmenekült, azonnal belevetette magát a diszciplínák felhalmozásának erőt nem kímélő munkálatába. Ezt felfedezője és menedzsere, Dínom Lajos – a szakmában csak Dalos Lalaként emlegették -, szóval ő is támogatta, mondván valamilyen tudásszagú ecsettel át kell festeni Lagzi borostás bőrből, és hatalmas, kackiás bajuszból álló ábrázatát. A bajusz elég volt ahhoz, hogy Lagzi kiemelkedjen a kondásvilágból, hiszen arca önmagában is hagyományőrzőnek bizonyult. Lagzi vásárolt hét, különböző borítójú bibliát, hiszen énekeinek háromnegyed részében valahol megjelent Jézus, az Atya, a Hit vagy az apostol szó. Szerzett egy „Hogyan viselkedjünk Armani öltönyben” című színes és vaskos kiadványt, mely szorosan befolyásolta későbbi öltözködését, és persze viselkedését. Miután rendkívüli erőfeszítésbe került a tudomány megszerzése, és súlyánál fogva hazacipelése, ezért frappáns egyszerűséggel felvásárolta az egyik bevásárlóközpontban üzemelő könyvesbolt tudományos, és ezoterikus részlegének könyvállományát, majd teherfuvarozót küldött értük. Így pillanatok alatt új lakók töltötték fel a méregdrága, lakkozott, olasz könyvállványt. Lagzi boldogan vette tudomásul, hogy immáron nem csak jól öltözik, ergo jól néz ki, hanem bölcsebb talán Konfúciusznál is. Mert Konfúciusz a legbölcsebb görög! – bizonygatta az egyre sűrűbben nála tartózkodó újdonsült barátainak. – Persze Pitagirosz sem rossz! – tette hozzá. Az ő nevét akkor sikerült agytekervényeire másolnia, amikor egy kiskörúti görög étteremben nem tányérra hányták a pulykanyesedéket, hanem belerámolták egy belül üreges kenyérszerű tésztaféleségbe. Így tanul az ember! Felejthetetlen estéket töltött a „Csillagászat kisiskolásoknak” és az „Ezotéria” című kiadványok társaságában. Az ezoterizmus olyannyira megihlette, hogy teljesen saját művészeti bimbódzásait kihasználva megalkotta élete első sikerdalát: az „Ez a Terike, ez a Terike”-t. Nem csupán a dal megindító szövege, hanem a hegedű és köcsögduda interferáló hangaláfestése is toplistára emelte Lagzi szerzeményét. Több hónapig csak ebből a zeneműből dőlt a pénz. A többi pénzforrást Dalos Lala teremtette meg Lagzi számára, aki élt a lehetőséggel, és a források levét erszényébe eresztette. Technikai vívmányok, olasz bútorok, és olasz öltönyök árasztották el Lagzi szerény lakhelyét, azonban egy szép napon rettenetes dolog történt. Az olasz könyvespolc fergeteges vitába keveredett a vadonatúj, 227 centis plazmatévével.5 milliméterhíján mindketten elfértek volna egyazon falon, azonban ott volt az a fránya5 milliméter. Hiába keresett Lagzi más helyet a vitázó felek számára, minden fal zsúfolásig megtelt új szerzeményekkel. Ez az5 millimétervégül arra sarkallta, hogy megszabaduljon a „rókalyukká” degradált 180 négyzetméteres csillaghegyi háztól, és vegyen végre egy tisztességes, hétköznapi kuckót valahol a Budai-hegyek erdőktől árnyas kebelén. Telkek olvadtak eggyé, tervezők terveztek, bankok gazdagodtak; új, még szenzációsabb hangfelvételek keltek kereskedelmi szárnyakra, majd beindultak a dózerek, megkenődtek a hivatali lúzerek, és végül, hipp-hopp felépült Lagzi négyszintes 1700 négyzetméteres villája, melynek minden szintjét gazdagon berendezték a leleményes lakberendezők. Lagzi elégedetten csípőre tette kezét, mikor végighordozta értelemtől csillogó tekintetét új telkén, új házán. Ámbátor úgy emlékezett, hogy a vétel pillanatában telkén páratlan sűrűségű tölgyerdő tanyázott. Ezen a telken azonban csak a ház állott, meg kandeláberek, meg úszómedence, és kerti pavilon, némi fű és némi nemű bokor. Nem tartotta elfogadhatónak a látványt. Még aznap futárt ugrasztott az egyik kertészeti árudába, és beszerzett 95 darab tuját, 20 szál nyírfát, és 200 tő tökmindegymilyen bokrot. Tudta, mélyen legbelül érezte, hogy ember számára felfoghatatlan jót tett a természettel. Ugyanezen lendülettel újabb teret adott a tudománynak, és saját ezoterikus belsejének, hiszen felvásárolta a már ismert bevásárlóközpont ismert könyvesboltjának ez eddig ismeretlen szekcióját, nevezetesen a kertészeti könyvállományt. Valamint egy olasz, lakkozott kispolcot, mert a nagy könyvszekrényen már nem volt elegendő hely a növénytan számára. Lagzi beköltözött, és még jobban hitt magában, művészetében, tudásában. Mindezidáig.

Dr. Gavi a pontozott rész felé fordította ősrégi töltőtolla hegyét. Orrnyergére tolta állandóan leszánkázó szemüvegét, és hátradőlt kényelmes, kopottas bőrfoteljében. Mulatságosnak tartotta Lagzi úr öltözékét, mivel az egyébként színösszeállításában is siralmas Armani kollekció egyes darabjai még nem igazán kerültek eredeti helyükre. A párducmintás bőrcipőről nem lehetett eldönteni, hogy formáját a divat új szele alkotta, vagy csak az újonnan született pánikfelhőben húzta fel fordítva. Lihegve bámulta a pontokat, és a számot. Nem mert Dr. Gavi szemeibe pillantani, hiszen félt az igazság viharából reásújtó villámoktól. Végül megtörölte izzadt homlokát, és nevét szolgai módon a pontozott sor fölé véste.

3.

Kilók, körmök, festékes esték,

Nádszálcsípő, nudli vádli, és tessék.

Újabb hurka bújna utat dúlva,

Csípőm vonalára árkot túrva.

S hajjajjaj! Kérdem én, mit ér

A drága laboatoárgárnyiém,

S csípőmből lecsípő bőrzselém?

.

Frizőrtekercs felett fröcsibúra,

Mozgásmentes fogyókúra.

Dokinál ülök muci, de durva!

Kozmetika vár egy óra múlva!

Most leteszem nokiám, az ám!

Csaó, csaó! Mi ez, dokikám?

Újabb csekket dugdos talán?

Virág Boglárka a rózsaszín kartonra pillantott, majd visszalökte a doktor elé. Eközben tekintetét egy másodpercre sem vette le újonnan építtetett körmeiről. Minden körme végének középső fertályán apró sárga virágok díszlettek. Boglárka meg volt győződve arról, hogy az ostoba átlagpolgár képtelen felismerni a Körömváros körömgyárosának örömmámorát – ahogy a vicces szakember fűzte a szavakat Boglárka restaurálásai során, vagyis a körmei végére pingált virágok fajtáját senki sem ismerné fel. Ugyanis azok egytől egyig sárga boglárkák voltak. Úgy sejtette, a doki is ostoba hozzá, hiszen egyetlen kósza pillantással elintézte a modernkor valódi művészetét. Jobb combját szorosan átvetette a bal fölött vigyázva arra, hogy szoláriumbarna, boglárkával hennafestett, szőrtelen vádlija gömbölyded túrógombócként türemkedjen a hozzá hasonló paraméterekkel rendelkező combja fölé. Dr. Gavi szúrós pillantást vetett a szőke páciensre és a kartont újra felé fordította. Régimódi töltőtollának hegyét az aláírásra váró pontsor fölé helyezte. Boglárka előrehajolt. Kicsit megrettent a magabiztos mozdulattól.

Virág Boglárka közel járt a negyvenhez, azonban mindenkinek 21 évet mondott, aki csak életkora felől érdeklődött. Az igazság origójától nem is járt messze, ha azt a cseppet sem elhanyagolható életrajzi motívumot vesszük alapul, hogy kereken 18 éves volt, mikor nevet változtatott. Jelenlegi férje ugyanis nem kívánt együtt élni egy bomba testű, manökenábrázatú, luftballonnyi mellméretű, de Hugyák Erzsébet névre hallgató, és az előember agyi képességeihez meglehetősen közel álló leányzóval. Úgy gondolta, felállít egy „előnyök és hátrányok” összehasonlító táblázatot, és az „előnyök” oldal, rendkívül kurta felsorolását névváltoztatással fejeli meg. Így lett Hugyákból Virág, Böskéből pedig Boglárka. A többi előnyhöz továbbra is ragaszkodott a férfi, mondván „ha a test löttyed, a buksza apad” vagy aforizmában: „A jó buksza jussa, hogy vaskos bukszára fussa”! Boglárka ezen a versikén mindig hangosan felkacagott.

Boglárka napi- és éves rendszer szerint élt. Az éves rendszer egy mellfelülvizsgálatot, a dietetikusa meglátogatását, autócserét és egy külföldi nyári egyetemet takart. A mellfelülvizsgálat során színtiszta szilikonnal töltötték fel a gravitáció hatására a Földvasmag irányába törő, súlyos melleket, illetve a gömbök csúcsaira az adott divatnak megfelelő mellbimbót varázsoltak. Ennek köszönhetően Boglárka mellei olyan feszesen álltak, hogy egy közepes erősségű arkansasi tornádó is ritmusát vesztette volna közöttük. A diétaszervező szakember év közben az életkorhoz, változó habitushoz, hangulathoz állította a szőke ciklon táplálékbevitelét, hiszen testsúlya nem növekedett, egészséges volt, mint a makk így logikus magyarázata nem maradt volna arra, miért kér évente százötvenezret a szaktanácsadásért. Emellett eladta az összes új kiadású szakkönyvet, folyóiratokra fizettette elő Boglárkát, és még feleségéhez is beprotezsálta, aki a szellemvilággal foglalkozott esténként, amint az utcájuk sarkán üzemelő éjjel-nappali bolt húspultja mögül kiszabadult. Óhatatlanul megkedvelték Boglárkát.

A bombanő évente lecserélte gépkocsiját. A márkaválasztás a bukszatöltő szigorú privilégiuma volt, a színválasztást azonban a bukszafosztogató szabad akaratára bízta. A szabad akaratot nem sok minden befolyásolhatta, vagy ahogy Boglárka mondta: „évente egyszer a szellemek és impulzív lényem mondatja ki velem, milyen színt is akarok”. Természetesen némi objektivitást kölcsönzött az adott divatirányzat adott színvilága, a nő aznapi ruhaviselete, és a választott márka színkínálata. A kórház előtt barackvirág színű autó parkolt. A márka mindegy, nem Boglárka választását dicsérte.

A nyári szabadegyetem Boglárka szellemi igényeit igyekezett kifejezni. Úgy gondolta, – és néhány színes magazinban is fejtegették, hogy a férfiember örömeinek kiszolgálására nem elég az ép test, hanem szükség van fifikás, feltöltött idegsejt-állományra is. Eme gondolat mezsgyéjén haladva évről évre, különböző külföldi szabadegyetemekre iratkozott be. Egyetlen bökkenő az volt, hogy Boglárka nem beszélt idegen nyelvet. Anyanyelven viszont folyékonyan írt. Ellenben a kurzusokat követően oklevelet nyújtottak át a végzős diákoknak, amiket Boglárka lelkesen bekeretezett, és házuk nappalijának falára aggatott. A sarki fűszerestől, a cipőbolti eladóig, mindenki felnézett a hétdiplomás, csodaszép, gazdag Boglárkára. Így van ez.

Boglárka rajongott a színes magazinokért. Ötleteket rabolt, a modell-lányok külsejét alapul véve mustrálgatta saját testét, szabadon gyűlölhette a nálánál gazdagabbakat, és ami számára a legfontosabb volt, rendkívül sok hasznos információt szürcsölt fel a színes oldalakról. Szinte szörpként szívta elméjébe a világot, a Naprendszert, de még a Világegyetemet is. Az emberek, tudományok, és politika mind-mind divatos nadrágzsebébe kerültek. Mindent tudott arról, mi volt, és mi történik a közeljövőben. A színes lapokat kedvelt napi elfoglaltságai közben olvasgatta. A kozmetikai stúdióban szőrtelenítés közben, szilikonnal dúsított ajkainak kontúrtetoválása előtt, heti háromszori plázalátogatását dél körül megszakító ebéd felett, illetve az esti négy perces kötelező-kötetlen férj-feleség dialógus, éjszakai használatba-vétel vagy esti sminkeltávolítás után.

Boglárka tökéletes egyhangúságban élte életét, bár mentségére legyen mondva, nem tudott róla. Rendkívül tájékozottnak érezte magát, kizárólag a Dörmögő Dömötör bonyolult skandináv rejtvényei fogtak ki rajta. Persze még Isten fiának is lehetnek hiányosságai, ámbátor Boglárka masszív geocentrikus világképe, a kígyók hosszú vajúdást követő elevenszülésébe, és a pápa zsidóságába vetett hite kicsit többről árulkodtak holmi apró hiányosságoknál.

Boglárka mélyen megvetette a szegénységet, elesettséget, betegséget. Hideg tekintettel méregette az „átlagot”. Mélyen legbelül, valahol a szíve és lelke között a sátáni fajzat káromkodott, porba tiporva, eltorzítva az isteni hangot. Az egyetlen élő hangot.

Ez a hang azonban most megszólalt. A rózsaszínű kartonpapír tetején bekarikázott tizenegyes éktelenkedett, alul pedig egy sor pont. Valami nem stimmelt.

 

4.

Mi volt, az múlandóság.

Mi lesz, az bizakodó hit.

A változás pedig billeg

A jelen láthatatlan vonalán.

Igen, mindig Itt!

 

Puskás úr megszokott útvonalán igyekezett haza. A pompás, metálfekete Lexus méltóságteljesen suhant a Duna-parti fák alatt. Némán, akár egy temetői koporsó. Puskás fejébe ez a hasonlat lopta be magát, és bármennyire is próbálkozott likvidálni az agyára telepedő depressziót, minduntalan idegsejtig hatoltak a nap történései. Nem értette, hogy egy sajtpapírra skiccelt bekarikázott szám miként remegtette meg vasveretes gyomrát, de félelmet érzett, és bágyadt lemondást, sértettséget, meg rettenetes riadalmat. Még a hétvégi kokainszállítmányról is elfeledkezett, melynek határátlépését, belföldi útvonalát, és átrakodását délután akarta intéztetni. Zakójának zsebében vaskos köteg bankó pihent, mely képes volt hangokat némítani, elveket felszabadítani, életeket Isten markába vetni, mosolyt fakasztani, pillanatnyi örömöt injekcióba zárni, újabb örömöket várattatni, hányadékban megforgattatni, családokat tönk szélére sodorni, és rehabilitációs terapeutáknak egyre több munkát juttatni. Az volt a furcsa, hogy Puskás úr a háza küszöbéig nem nyúlt isteni hangulatú felső zsebéhez, ahol saját teremtményei jövője lapult. A változás ugyanis a jelen megfoghatatlan vonalán kellette magát.

Puskás úr a nappaliban pöffeszkedő, hatalmas szófára vetette magát, és ekkor érezte meg pénze súlyát. A kétrét hajtott borítékot laza mozdulattal a dohányzóasztalra hajította, azonban a levegőben rózsaszín fecni vált le a pénzköteg aljáról, és a szófa karfáján írással lefele landolt. Puskás érte nyúlt, azonban gondolatai megelőzték hájas ujjait, és zsírban fuldokló gyomorizmaiban heves kontrakciót idéztek elő. Kétség nem fért hozzá, hogy a puha kartonlap tetején a szám, alján pedig saját aláírása lesz.

A rózsaszín papiros felgyorsította a jelent, és a lehetséges jövőt is, a mobilszolgáltató cég bevételének növekedéséről nem is beszélve. Az első telefon Gavi doktor irodáját célozta, hiába. A második hívás Puskás feleségét bombázta, azonban a szőke matróna mindig üzenetrögzítőre állította telefonját, amikor gazdag férjurát éppen megcsalta; vagyis Puskásnak be kellett érnie a telefontársaság programozta női szopránnal. A harmadik telefonhívás Vászja készülékén landolt. Vászja Puskás úr legjobb, és legújabb barátjának mondhatta magát, és mondta is briliáns ukrán dialektusban. Ugyanis tárgyévben ő lett a legnagyobb kereskedelmi partner, és beszállító. Az Ő becses kezei között akadtak el a legkomolyabb méretű borítékok, és talán még Puskás úrnál is több ártatlan, fiatal kábítószerfüggő halála terhelte lelkét. Igazi jóbarát volt, hiszen nem csak lopott Mercedeseket és BMW-ket vett át Puskás úr lótifuti dílereitől, hanem időnként egy-egy kósza teherautó vagy kamion is elbújhatott tágas udvarán. Valódi lelki társnak bizonyult. Meglepetten konstatálta, hogy Puskás úr harsány baritonja fáradt altra bukott, és valami rémületféle is megszállta barátja szívbe markoló története után. Persze csak rövid ideig, mert az érzést gondolatok radírozták le lelke felszínéről. Puskás úr halálát követő területfelosztás, beszállítói partnerkör, budapesti telephely, új osztrák vizek, és így tovább, és így tovább. Ezek természetesen csak gondolatcsírák voltak. Nem komolyak, és lelkifurdalást is indukáltak, hiszen Vászja komolyan vonzódott magyar barátjához, így teljes koncentrációval hallgatta Puskás urat, és a tizenegyesről szóló történetet. A beszélgetés végén ígéretet tett, hogy kideríti, mit takar a bűvös szám.

A negyedik hívás egy rég elfeledett orvosbarát rendelőjében csörgött ki, aki rövid, kínos jópofáskodást követően Puskás úr arcába helyezte a valóság nehezen emészthető pecsenyéjét. A kurta tájékoztatást követően sajnálkozott, ajánlotta magát, és helyreigazította hibásan használt doktori címét. Így van ez.

Az epizód utolsó hívása egyenesen Ukrajnából érkezett. Vászja volt a hívó, hangjában semmi jó. Ahogy doktor Gavi cetlijében, és az utolsó hívás mondanivalójában sem volt kecsegtető. Hirtelen még a jövő is eltűnt a messzeségben, és csak a pulzáló jelen és szürke múlt vetült elé. A rettegés, a kórházi karton, és a mindezt kiváltó bűvös szám. A múlt és a jelen.

 

5.

Két ördög fordul a tükör

Végtelen hazugsága felé.

Egyik kacag, a másik üvölt.

Arcuk éle egyetlen emberé!

Aki nevet, látja saját testét,

S azt, miképp nevet arca.

Ki üvölt, helyet keres még.

Csak Ő van, s a tükör karca.

Lagzi az orvosi váróból kilépve konstatálta, hogy fordítva vette fel párducmintás cipellőjét. Körbepillantott az aulában remélvén, hogy senki sem vette észre a cserét. Ki tudhatja, melyik ajtó vagy tolókocsi mögött lapul egy bulvár-lesipuskás, csak azt várva, hogy jókorát hibázzon. Mosolygott kackiás bajsza alatt, mikor eszébe jutott, hogy milyen sokáig tartott, míg Dalos Lala leszoktatta a vízpartok melletti páni félelemről. Ugyanis a bulvár kifejezést búvárnak értette, és folyamatosan víz alatti kamerákat vélt felfedezni a tavak, folyók mélyén. Milyen butácska volt a kezdetek kezdetén! – gondolta, és még szélesebben elmosolyodott. A lépcsősor közepén jutott eszébe, hogy Dr. Gavi átadott neki egy példányt a rózsaszínű papirosból, amit gondosan Armani zakója bársonybélésű belső zsebébe csúsztatott. Kitapogatta, előhúzta, majd olvasni kezdte a szellős, latin szöveget. Az első sor betűzését követően rádöbbent, hogy a szótagok nem tapadnak érthető szavakká, azok érthető mondatrészekké, végül értelmes mondatokká. Bármelyik külföldi fellépésekor így érezte magát. Egyetlen marha sem beszélt értelmesen, pedig azt olvasta a napilapokban, hogy az Unióban a magyar nyelv is hivatalos. Egyedül a számokat ismerte fel Dr. Gavi műremekében. Ráadásul az egyik kaján mosollyal kacsintott rá a lap tetejéről. Egy nagy kék tizenegyes.

Lagzi az utcára érve előkapta mobiltelefonját, melynek színes kijelzős monitorán frissen-fitten, fekete selyemingben feszítve, amolyan gourmand mosollyal arcán a híres Lagzi nevű popfenegyerek kacsintott reá, olyan angyali elégedettséget tükrözve, hogy bibliai üzenetként bármelyik bazilika mennyezetén jól mutatott volna. Lagzi visszakacsintott Lagzinak, majd röpke csókot hintett a monitor felé, és tárcsázta élete nagy mentorát, a Vidék Guruját. Dalos Lala meglepetve hallgatta végig felfedezettjét, ugyanakkor mélyen legbelül a gyanú trombitái riadót fújtak. Valami nem volt kerek a történet végén. Vajon miért rendelte vissza másnap délutánra a doki!? Miért?

Lagzi a kurta beszélgetést követően vörös, egyedi festésű kabrió Mercedeséhez baktatott, puhán kiemelte a szélvédőre helyezett piroszacsis borítékot, majd beült az egyedi tervezésű bőrülésre. Hajdanán, sikeres menetelésének kezdetén Dínom Lala ajándékozta meg a kézzel festett puha borjúbőr-üléssel, melynek szellemi képregény-festménye Laokon szoborcsoportként Istent, Máriát, a Kisdedet – már Megváltó tekintettel, Csumidáré Csongort – zenei ellenfelét, Dínom Lajost és az egek felé törő Lagzit ábrázolta. Lagzi Dínom vállán kapaszkodott felfelé, miközben Dínom baráti öleléssel bátorította Istent, hogy legalább egyik szemével mosolyogjon – később elég rosszsorsú – fiára. Mária tulajdonképpen emberi konzolként szerepelt a történetben, hiszen Isten bal szemét megcélozva a háttérből tolta előre fiacskáját, ami olyan mérhetetlen vállizmokat feltételezett a gyenge asszonyon, melyet hosszú évek versenyszerű gyűrűgyakorlataival fejleszthetett volna ily tökéletesre. Csumidáré Csongor nyakatekert pozitúrában Isten alatt helyezkedett el. Zsebéből Lagzi legújabb aranylemeze kandikált a napvilágra. A sofőr egyébként Csumidáré arcának kellős közepére ülhetett, melyet nem véletlenül terveztek emberi ülep formájúra. Ez a bőrülés ihlette Lagzit arra az elhatározásra, hogy autójának motorháztetejét is kipingáltatja. Ott csak ő szerepelt emberi résztvevőként, szárnyakkal és szokásos leereszkedő mosolyával. A háttérben a Csomolungma magasodott, melynek csúcsán zászló hirdette az aktuális aranylemez címét, oldalirányból pedig a rőt napkorong sugarai törtek a Himalája szirtje felé. Egészében véve a festmény egy kreatív nagycsoportos első művészi bimbódzására emlékeztetett, ám Lagzit ez nem tántorította el büszkeségétől.

Épp csak beindította autóját, mikor megcsörrent telefonja, jobban mondva saját hangja a telefon hangszóróján keresztül. A vonal végén Dínom beszélt. Röviden, tömören és nagyon halkan. A beszélgetés végén apró, sárga brosúra került elő a kesztyűtartó mélyéről. Lagzi nevet, és telefonszámot jegyzetelt, megköszönte a segítséget, majd réveteg mozdulattal két lába közé ejtette telefonját. Körülötte autók cikáztak. Szélvédőjén mosolygós emberek néztek be, némelyik még intett is, hogy felismerte és ásznak tartja. Friss keleti szél süvöltött utat törve a belvárosi házak között, és az egyik ódon kapu alól lágy zene szólt. Talán épp az Ő slágere. Talán. Azonban Lagzit immáron nem érdekelte saját slágere, az emberek, a kipingált bőrülés, az 1700 négyzetméteres villa, az ezotéria, egyedi csengőhangja, a friss keleti szél, de még Dínom Lala is fénysebességgel távolodott tőle. Fejében egyetlen dolog motoszkált. Egyetlen szám ütött tanyát odabent a puha, szürke idegsejtek ágyán. A bekarikázott tizenegyes. Igen.

 

6.

Én vagyok, nem én vagyok,

Keresem magam szüntelen.

Mi rossz, arról hallgatok,

A lelkem maradjon bűntelen.

De hopp!

Ez kosz!

De hisz ez is én vagyok!

ÁÁ, ez por, nem kosz!

A koszról semmit sem tudhatok!

 

Virág Boglárka úgy gondolta, hogy másnap nem tesz látogatást Dr. Gavi rendelőjében. Érzéketlen fatuskónak, tanyasi vadparasztnak és impotens őrültnek tartotta, aki éppúgy nem ért a szakmájához, mint a botanikai alapismeretekhez. Más férfi le sem vette volna tekintetét vádlija incselkedő buckáiról. Ajánlatokkal halmozta volna el, de legalábbis szemérmesen mocorgott volna foteljében, amint egy kissé lejjebb hajol. A mezei boglárka pedig igenis a legismertebb tavaszi virág széles e Planétán. Boglárka sem a vádli, sem a Planéta kifejezést nem ismerte, így ott legbelül szerényebb szófordulatokkal élt. Ugyanakkor némi értetlenséggel szemlélte saját jelenlegi idegállapotát. Gyomrában heves remegést érzett, nyelve egy szaharai homokbuckánál is szárazabbá vált, hónaljában kerekded tócsák törtek felszínre átitatva rózsaszín blúzocskáját. Ápolatlannak, és fáradtnak érezte magát.

Első útja a női mosdóba vezetett, ahol blúzt váltott, ellenőrizte sminkje állapotát, fogat mosott, fogközt selymezett, majd vastag réteg francia rúzscsíkot varázsolt szilikonos ajkaira. Nyugodtabbnak érezte magát, de azért „biztos, ami biztos” alapon lenyelt egy Sanaxot. Gyomra korgása ebédre szólította, azonban Boglárka dacolva a sósavtermelő mirigyekkel elvetette az ebéd tervét. Helyette elrágott három íztelen korpatablettát, rálöttyintve maradék diétás kóláját. Lassan kikerekedett a világ. Újra Boglárka körül pörgött a teljes Univerzum, így a nő követte eredeti tervét, miszerint ez lesz az a nap, mikor ellenőrizteti melle feszességét. Beült hát makulátlanul tiszta, barackvirág-színű autójába, és elindult plasztikai sebésze „szilikon-völgyébe”.

Egy-egy mellfelülvizsgálat nem tartott tovább tíz percnél, de Boglárka sosem végzett egy órán belül. Két percig lupéval, ötvennyolc percig pedig a tekintetével vizsgálta melle kellemes embere, vagyis a plasztikus. Időnként megcirógatta a gömbölyded gömböcskék dögös göröngyeit, ahogy a drága doki a pirosló bimbócskákat becézgette, majd újra a világ dolgai felé fordultak, és folytatták akadémikus beszélgetésüket. Mindig így zajlott a vizsgálat, és ez alól ez a nap sem volt kivétel. Legalábbis az ötvenötödik percig nem.

Boglárka a hetedik percben új témával rukkolt elő. Az iszlám világ szúrta a csőrét, és igyekezett tőle megszabadulni. A tizenötödik percben a „rohadó ábrázatú, csipatenger afrikai éhenkórászok” jutottak eszébe, majd csillogó szemmel ecsetelte az új fejlesztésű ginszenggyökérrel dúsított margarinkrémes-joghurtos délutáni arclemosó krémről kialakult pozitív tapasztalatait. A huszonötödik perc a szegényeké, és villámgyors kiirtásuk lehetőségéé, a harmincadik az „olvastam egy tudományos lapban, hogy a kínaiak, japánok és négerek alacsonyabb rendűek”-é, a negyvenedik a „milyen lehetőségeim vannak, mellbimbóim feljebb varrására” kezdetű dialógusé lett, majd az ötvenötödik percben Boglárka kedvenc doktora kérésére átadta vizsgálati dokumentumait, a hátoldalára tapadt rózsaszín kartonpapírral egyetemben. Ezt követően lelkesen belevágott egy a „minek gyerek, minek túlszaporítani a Földet” című mélyre szántó gondolatsorba, de szerencsétlenségére felnézett, egyenesen a plasztikus arcába, és valami ismeretlen, valami félelmetes falba ütközött. Az asztalon ott hevert valamennyi plasztikai dokumentuma, a kupac tetején pedig a rózsaszín kartonlap. Boglárka a doktorra nézett, aki ideges tekintettel az előtte heverő idegen orvosi papírt vizslatta. Nem pillantott fel, de bifokális szemüvege tükrében apró ábra rajzolódott ki. Egy szám. Egy kék keretes tizenegyes.

 

7.

Taníts meg helyesen élni,

És én a rosszra okítalak tisztán!

Jó tanárokként merjük remélni,

Találkozunk a közbülső sziklán!

 

Dr. Gavi a három aláírt kartonpapírt az asztalára helyezte. Szemüvegét hajráf módjára homloka, és őszes-barnás üstöke határára tolta, majd asztali lámpáját lekapcsolta. Borongós szürkeség borult az irodára, csak a kórház előtt magasodó nyírfa levelei között táncolt be az ablakon némi fény. A gumióvszert reklámozó, egyébként rendkívül pontos falióra egy perc híján tizenegy órát mutatott, ezért a doktor kényelmesen felállt székéből, és a váró felé nyíló kopottas ajtóhoz lépett. Odakint három ember várakozott. Egy nagydarab, fekete zakós férfi, egy szőke bombázó, és egy párducjelmezes bohóc, aki még Dr. Gavi arcára is mosolyt tudott varázsolni. A doktor a fekete zakós felé biccentett, aki szolgai módon felállt, és követte őt a félhomályba.

Dr. Gavi hellyel kínálta páciensét, aki szótlanul az asztal sarkához állított székbe huppant. A kórházi szék hatalmas reccsenéssel fejezte ki nemtetszését, hiszen öregecske, és erodálódott volt, nem beszélve arról, hogy Puskás úr jóval túllépte a százhúsz kilót. A doktor rögtön belekezdett mondanivalójába.

–         Az ön betegsége nagyon súlyos, uram! A teljes leépülésig egyetlen hónapja maradt, bár szervezetén ez egyelőre nem látszik. A betegségnek csak kódszáma van, melyet Ön is láthatott a beteglapján. Világszerte tizenegyesként emlegetik. A betegség leírása, és gyógykezelése az én nevemhez kapcsolódik, vagyis kénytelen lesz együttműködni velem. Saját fejlesztésű a gyógyszer is, mely rövid időn belül képes hatni a „jól” együttműködő szervezetre! – vitte le hangját Dr. Gavi. Puskás úr hangos szusszanással jelezte, hogy szólni kíván, de a doktor arccal az ablak felé fordulva felemelte mutatóujját.

–         Még nem fejeztem be! – préselte a szót Puskás úrba. – A gyógyszer minden patikában kapható kapszula, azonban készüljön fel arra, hogy méregdrága lesz. A bevételeket ugyanis a szegényekre, fogyatékosokra, elesettekre, éhezőkre fordítom. Amennyiben nem él a gyógyszer adta gyógyulási lehetőséggel, úgy szervezete láthatóan napról napra leépül, végül pedig kínzó fájdalmak közepette felmondja a szolgálatot. A gyógyszer csak akkor hat, ha tesz valamit. Valami belülről fakadó, őszinte jót embertársai érdekében. Ha nem cselekszik, avagy tette nem valódi, a gyógyszer ellenkező hatásúvá válik, vagyis a jósolt egy hónapból könnyen csak tizenöt nap lehet. Az első receptet most adom át önnek, mely egyheti adag kiváltását teszi lehetővé. Értette? – fordult a doktor páciense felé.

Puskás úr bólintott, de igazából egyetlen hangot sem értelmezett abból, amit Gavi doktor az imént elméjének szegezett. Kételkedett abban, hogy beteg. Nem értette azt sem, miért kell neki valami „jót” cselekednie, sőt ezt a momentumot badarságnak, „műmájerségnek”, egyházi misedumának tartotta. Azonban a halál szó mégis kifogott rajta. Ölébe ejtette kezeit, és a doktorra pillantott. Dr. Gavi éppen végzett a receptírással, és Puskás felé nyújtotta. – Jövő héten találkozunk! – fűzte hozzá, és hátat fordított a távozó alaknak.

Az ajtó nyílására Boglárka összerezzent, még a lábujjai is libabőrössé váltak a kilépő Puskás úr látványától. Teste összébb esett, háta meggörnyedt, arcbőre az őszi ködnél is szürkébb lett. Leghátborzongatóbbnak azonban a tekintete látszott. A sebesült őz nézhet így a közeledő vadászra! – gondolta Boglárka, majd végtagjaiba bátorságot erőltetett, és belépett a szürke félhomályba. A doktor hátra fordult, a nő felé biccentett, és hanyag mozdulattal az asztal mellett álló székre mutatott. Nem kérdezett semmit, nem várt választ, csak monoton hangon elmondta ugyanazt, amit előző páciensének. Receptet írt, kartonozott, telefonált, miközben Boglárka könnyei festékkel elegy maszatos folyókká váltak, fekete cseppeket varázsolva a nő vadonatúj szoknyácskájára. A több rétegben felvitt francia rúzs is szétkenődött, így a receptátnyújtás pillanatában Boglárka szájának sarka jól sikerült kakaóreklámra emlékeztetett. Ekkor azonban a smink már nem számított.

A három páciens közül Lagzi bizonyult a leghisztérikusabbnak. A betegség lefolyása hallatán először nevetni kezdett, azután üvöltve széttépte a rózsaszín beteglapot, majd mindez átcsapott szomorú, lányos zokogásba. A második felvonást komoly félreértés indította el, ugyanis Lagzinak értelmezési zavarai voltak a „jó” jelzővel kapcsolatosan. Emiatt rögtön telefonált mentorának, röviden értekeztek, majd széles vigyorral arcán közölte a doktorral, hogy az egész gyógykezelés eleve megoldott, hiszen Ő, Lagzi, a vidék császára, embertömegek szerelmetes dalnoka, teljes terjedelmében, belső és külső világában eleve kimeríti a „jó” fogalmát. Bizonyítékként átnyújtotta névkártyáját is, melynek hátoldalára felírta Dalos Lala mobilszámát, aki mindent bizonyít majd. Dr. Gavi átvette az ajándékot, s cserében átnyújtotta a gyógyulás receptjét. Lagzi számára ez volt az a pillanat, mikor végleg összetört. Néma csendben felállt és köszönés nélkül távozott. Még egy kósza pillanatig a váróban ácsingózott, hiszen százával özönlötték el a kérdések, de nem mert újra benyitni. Valami azt súgta, hogy Dr. Gavi már nincs a rendelőben. A falióra kereken nyolc órát mutatott.

8.

Mit gondolsz, többet élsz

Egy aprócska egérkénél,

Ki hozzád képest csenevész?

Éltetek hossza

Majd egyforma.

Mert,

Az ő kis szíve tízszer annyit

Vert

Egyetlen perc alatt!

S mi a különbség?

Az elnyert tapasztalat!

 

Puskás úr kilépett a kórház kapuján, és az égboltra pillantott. Odafent egymást kergették a foszló szélű felhőpamacsok, mint párhetes bárányok a tavaszi mezőn. Finom szellőfoszlányok nyaltak bőrébe, de Puskás úr nem érzett a kristálytiszta félelmen kívül egyebet, csak feneketlen fásultságot. Agyán fakó gondolatok suhantak át, azonban egyikük sem óhajtott maradni, látván gazdájuk mélységes bánatát. Belső szervein a döbbenet lovagolt, szíve úgy kalapált, mint a patkolókovács világmegváltó csata előtt.

Nagyot sóhajtva zsebébe tömte jobb kezében gyűrögetett vényeit, és a kórház előtt parkoló Lexushoz lépett. Némán akár egy robot. A hazafelé vezető úton nem sokat agyalt, csak szótlanul a házakat fürkészte. Patikát keresett, bár biztos volt benne, hogy ilyen ritka gyógyszert csak különleges patikák tartanak. Mindezek ellenére az első gyógyszertárban megkapta első heti piruláit. Hét kapszula pihent a levélen, gondosan lefóliázva, semmi reklám, semmi krix-krax. A patikus fel sem pillantott a pénztárgépből, ebből arra következtetett Puskás, hogy számára vagy hétköznapi, vagy teljesen ismeretlen a gyógyszer. Kerek hetvenezer forintot fizetett, amit a mellényzsebében tárolt, pénzcsipeszes kötegből csípett ki. Kifele menet, a bejárat mellett árválkodó segélyalapítványos perselybe csúsztatott további húszezer forintot, a kicsípett összeg maradékát pedig a gyógyszertár előtt sántikáló, idült alkoholista női lény szurokfekete kezeibe tömte. – Íme! – gondolta immár jókedvűen. Készen állok a változásra.

Puskás úr úgy döntött, hogy az elkövetkezendő napokat egyedül, munka és mindenféle ügyintézés nélkül tölti budai villájában. Gondosan feltöltötte két ötszázliteres hűtőszekrényét, vásárolt öt vadonatúj házimozi-filmet, rendelt négy palack francia bort, elsötétítette a nappalit, hordozható számítógépét bekapcsolta, mobiltelefonját pedig elnémította. Gondosan megágyazott a nappali hatalmas bőrkanapéján, lerúgta fekete, laposorrú lakkcipőjét, öltönyét a sarokban álló üres szobainasra öltötte, és azután bevette az első csontszínű tablettát. Olyan íze volt, mint a párától összeállt levespornak. – Egy csipetnyi só, egy csepp fokhagymakrém, és az ebéd is elintézve! – dörmögte magában Puskás úr. Az első nap roppant gyorsan eltelt, viszont sem bor, sem nézetlen film nem maradt raktáron. Rendelés, új filmek, új napok. A negyedik nap reggelén, Puskás úron olyan türelmetlenség vett erőt, hogy a gardróbszobába rohant, felrántotta a tükrös szekrény ajtaját, és belenézett. Hosszasan vizsgálgatta fizimiskáját, kiütéseket, apróbb fekélyeket, bőrelváltozást, kihullott hajszálakat keresgélve, azonban az ég adta világon semmi ijesztőt, semmi halálosat nem lakkcipőt öltött, elfogyasztotta tizenkét tojásos, paprikával dúsított rántottáját, majd csikorgó kerekekkel elviharzott budai villájából. Úgy döntött, hogy ezt nem csinálja végig. Úgy érezte, átverték, kifosztották, nevetségessé tették. Jobban mondva a doki, de ma megfizet neki. Isten úgy se!

Az első piros lámpánál Vászja számát tárcsázta, hiszen még betegségét megelőzően maradt egy közös, elvarratlan üzletük. A közös üzlet húsz kiló kokainról, az elvarratlan szál pedig a nem tejelő dílerről szólt. A második piros lámpánál már tudta, hol bujkál a díler, a harmadiknál megszervezte saját védelmét, a negyediknél hirtelen hányingere lett, az ötödiknél remegni kezdett, és csak a hatodik lámpa alatt tudatosult benne, hogy visszatért mardosó, páni félelme. Legszívesebben visszafordult volna, de ebben a világban nem létezett mentség, sem hátraarc, így hát haladt előre a megbeszélt utca, megbeszélt lakásának, sötét pincéjébe. Az idő pedig szokott, emberi tempójában haladt a végtelen felé.

A díler már halott volt, mikor Puskás úr átlépte a pince szúrágta küszöbét. Torkán finom vágás piroslott. A kokain ára egy kartondobozban hevert, pontosan annyi, amennyiről korábbi megállapodásuk szólt. A pénzhalom tetején két, fekete tokos videokazetta hevert, mint a partra vetett halak. Csönd marcangolta a dohos levegőt. Csönd, és félelem.

Hazaúton arra gondolt, hogy mit jelenthet az a mondat, hogy „tesz valamit, valami belülről fakadó, őszinte JÓT embertársai érdekében”. Milyen falaknak kell leomlania, hogy a tett valódivá, és őszintévé váljék? Nem kevés-e az ideje minderre, a megfejtésre, saját lelkének idomítására? Hol szakad át a gát, hol lépi át azt a láthatatlan határmezsgyét, hogy tettét ő maga is őszintének lássa. Ne csak egyszerűen higgyen benne, ne várjon hálát érte, csak adjon egy csepp valódiságot a nem valódi világ valamely szerencsétlenjének. Hiába keresgélt a legrejtettebb agyi tekervények legmélyebb bugyraiban, nem talált egyebet saját maga tükörképénél. Gyilkost, kegyetlen szadistát látott, aki gyöngyfészekként halmozta maga alá a mások szenvedéséből eredő, fékevesztett menekülési vágyat, agresszivitást, szexuális aberrációt. Mindezek a gyöngyök apró tojásokként csillogtak, s mikor beértek, vékony burkuk megrepedt. Pénzt, hatalmat, tárgyakat spricceltek bűzös belsejükből, s a fészek felett ködként tekergett a vágy. A vágy, hogy gyűjtsön, elvegyen, halmozzon, gúlákat építsen a tárgyakból, hatalomból, pénzből. Sosem gondolt arra, hogy ezek a gúlák szerencsétlenségből, félelemből és pusztulásból tornyosulnak, s csaknem az égig érnek. Puskás sosem látta az eget, sosem pillantotta meg a gúlák csúcsait. Életében még sosem gondolt arra, hogy nem jól tesz valamit. Ez volt az első alkalom.

Az arcán keresztben húzódó mélykék sebet a fürdőszoba tükrében pillantotta meg. Közelebb hajolt és tüzetesebben szemügyre vette. Apró, színes hólyagok sora volt, némelyik láthatóan vértől duzzadt. Azonnal felhívta dr. Gavi rendelőjét, azonban senki nem vette fel a kagylót. Később heves gyomorgörcs tört rá, ezért napja hátralevő részét a piszoár mellett töltötte, itt-ott ürítgetve. Bánta reggeli mohóságát, hiszen a tizenkét tojás drámai lassúsággal tört elő a mélyből, ráadásul – úgy tűnt – egyesével. Késő este jutott el odáig, hogy a csontszínű kapszulát kevés folyadékkal bevegye, és bent is tartsa. Az arcán ekkor már két csík húzódott.

Puskás úr egy szemhunyásnyit sem pihent, ezért ötödik napja roppant korán kezdődött. Csontszínű tabletta, vacsora-utánpótlás, fél liter filterkávé. A tükröt úgy kerülte, mint kegyetlen gazdája csizmáját a láncos kutya. A nap már jócskán a horizontot harapdálta, mire sikerült legalább annyira megreguláznia feszengő idegeit, hogy logikusan gondolkodjék. Arra az elhatározásra jutott, hogy megszabadul az összes vagyonától, tárgyaitól, ingatlanjaitól. Rövid lajstromot állított össze azokról a rokonokról, ismerősökről, ismerősök szegényebb ismerőseiről, akik vélhetően rászorulnak az ingyen jussra. Újfent átnézve a rövidke névsort rádöbbent arra, hogy nincs igazi „szerencsétlen” közöttük, teljesen mondvacsinált a lajstrom. Újra és újra nekiveselkedett, majd törölt. Számba vette vagyontárgyait. Összesített, kivont, sajnálta, visszavonta, hisztériázott, makacskodott, feladta, majd istent káromolva üvöltözött, telezabálta magát, kihányta, újra rászánta magát, visszavonta, új ötletekbe fulladt, fekve agyalt, állva aludt, miközben az arcát, nyakát és a hátát is hosszanti kék árnyékok osztották szeletekre. Így ment ez két álló napon át. A hetedik nap, késő délután pillantása a pénzzel teli kartondobozra tévedt, melynek tetején két fekete borítójú videokazetta pihent. Mint két szerecsen. Mint két próféta.

A két szalag két fiatal suhanc amatőr felvétele volt. A filmek két évet ábrázoltak életükből, az utolsó kettőt. A vidám, trágárkodó, nyálas gyermekekből, szomorú, trágár, nyáladzó öregemberek lettek. Életük felgyorsult, mint a szürke kisegerek hevesen kalimpáló pulzusa, és két évbe sűrítették mindazt, amit mások egy emberöltőbe. Szívük hangosan kalapált, agyuk monoton sebességgel lassult, érzelmeik pedig olyan hajókra váltottak nem létező jegyeket, melyek sosem bontottak vitorlát, sosem értek révbe, matrózok sosem sikálták fedélzetüket, viharral sosem dacoltak, mert sohasem léteztek. A két évet mérgező levegőként itatta át a Puskás-féle vegytiszta boldogság. A mérgező élet megoldása a vegytiszta halál lett. A két fiatal kínok közepette halt meg, Puskás úr fészkének széléhez apró gyöngyöcskéket gördítve. Belőlük épült a gúla. Milyen nevetséges fizikai lehetetlenség, mégis igaz: folyékony kábítószerből állt a vár valamennyi tartópillére. A molekulák pedig életekből, hazugságokból, széttöredezett családokból, vegetatív kínokból és egymásnak feszülő barátságokból, acsarkodó szerelmesekből, bánatos galambokból, fásult gyermekekből alkottak hosszú láncolatokat vaskos, dupla, tripla kötésekkel kapcsolódva tapasztalt. Szitkokat szórva átimbolygott a nappaliba, bekapcsolta telefonját, elhúzta a függönyöket, fekete öltönyt, hozzá illő nyakkendőt és lapos orrú

egymáshoz. A láncok nőttek, a kapcsolatok duplikálódtak, vagyis a gúla folyamatosan emelkedett az ég felé, átfúrva az ostobán vonuló bamba bárányfelhőket. Puskás úr a fáradtság számlájára írta azt a két aprócska könnycseppet, melyeket a második filmet követően morzsolt el szemzugaiban. Közvetlenül a mélykék csíkokra kente őket.

 

9.

Lassú hetek telnek, futnak a hónapok.

Rohannak az évek, és nem látod.

Ám rettegsz, ha az utolsó húsz napod

Legvégén ott dereng a halálod.

 

Dr. Gavi rendelője üresen kongott. Puskás úr rövid ücsörgést követően az elfüggönyözött információs ablakhoz lépett, és bekopogtatott. Feszülten figyelt, majd újra kopogtatott. Az üvegablak nem nyílt fel, a függöny nem libbent félre, csak egy írással lefelé fordított cetli csúszott ki az ablakkeret alatt. Puskás úr zsebre vágta, majd sarkon fordult, és elviharzott. A nyolcadik napon újabb kétheti adagot kapott a látszólag mit sem érő pirulákból. Száznegyvenezer forint, gondosan lefóliázott csontszínű kapszulák, semmi krix-krax, csak levespor-íz.

Puskás úr első útja az ügyvédjéhez vezetett, aki ezen a napon – a saját élete nemtudjahányadik, és Puskás úr nyolcadik napján háromszor is rácsodálkozott a változó világra. Először szinte megijedt Puskástól, hiszen annak arcán, nyakán és kézfején halványkék csíkok sorjáztak. Némelyik vonal mentén sárgás váladék gyöngyözött, de sűrűsége miatt láthatóan nem folyt meg a hófehér bőrfelületen. Kezet fogtak. Puskás úr megszokott forgószékébe huppant. Az ügyvéd zakója hátsó fertályába dörgölte – szerinte megleprásodott – mancsait, majd a vaskos jogi dossziékkal teli üvegszekrénynek dőlve rákérdezett a látogatás okára. Ekkor csodálkozott rá másodszor a világra.

Puskás súlyos iratköteget emelt ki barna bőrtáskájából, és a széles ügyvédi faasztalra hajította. Azt mondta, hogy minden vagyontárgyát, minden pénzzé tehető holmiját abba a két alapítványba óhajtja becsurgatni; – nem is így fejezte ki magát, hanem bezúdítani akarta, melyeket Ő alapít itt, és most. Az ügyvéd modoroskodva közbeszúrta, hogy ez hosszú procedúra lesz, de Puskás úr leintette. Két vastag köteg bankót hajított az asztalra, és azt felelte, hogy az életek nem tudnak várni. Egyetlen hetet adott, fél perccel sem többet.

Két óra alatt lajstromba vették a vagyont, készpénzt, számlákat, miközben a Puskás úr arcán húzódó csíkok láthatóan mélyülni, és sötétedni kezdtek. Délre készen álltak a szerződések. Puskás kihámozta magát a forgószék karfái közül, miközben az ügyvéd csodakenőcsöket ajánlott, és mosolyogva konstatálta, hogy látott már rémesebb betegséget is; és nincs ok a félelemre, alig látszanak a kékes csíkok, bla-bla és bla bla.

Puskás undorral arcán elköszönt, biztosította az ügyvédet arról, hogy nincs szükség arra, hogy kezet fogjanak, és látja mélyről bugyborékoló hányingerét. Tegye a dolgát, ő is teszi a sajátját. Kilépett az ajtón, de félúton visszafordult. Azt suttogta, alig hallhatóan, éppen csak rezgést keltve a levegő részecskéi közt, hogy feladja korábbi életét. Feladja. A rendőrségen. Azt követően behúzta maga mögött az ajtót. Az ügyvéd harmadszor csodálkozott rá a változó világra.

A második hét hatodik napján Puskás úr úgy döntött, hogy beváltja korábban tett ígéretét. Ekkor már két napja működött mindkét szociális alapítvány, de miután az elköltött pénzek nem pótlódtak, ezért Puskás úr úgy döntött, hogy a rászorultak számán kell valahogy csökkenteni. Ezért nevekkel teli listát írt össze, bonyolult, családfákra emlékeztető ábrákat szerkesztett, összetűzte őket, írásos dokumentumokkal, fényképekkel, titkos faxokkal egészítette ki, majd a csinos kis paksamétával besétált a rendőrségre. Az adekvát tisztviselő asztalára helyeztette, kisétált az épületből, lakást bérelt, az ütött-kopott hűtőszekrényt feltöltötte táplálékkal, filmeket kölcsönzött, magyar borokat rendelt. Lerúgta laposorrú lakkcipőjét, a sarokba hányta méregdrága öltönyét, majd a lakás közepén árválkodó kombiágyra vetette magát. A nap utolsó fénycsóvái az arcába világítottak. Puskás úr elmosolyodott. Két hete először. Igaz szívéből először.

Elsőként Vászját, és ukránjait kapcsolták ki a rendszerből, majd a teljes magyar sleppet. Puskás úr eközben filmeket nézett, evett, ivott és olvasott. A rehabilitációs alapítványok továbbra is napi huszonnégy órában falták a pénzt. A mélykék csíkok lassan kifakultak, volt olyan is, ami nyomtalanul felszívódott. A huszonegyedik napon elfogyott az utolsó csontszínű kapszula. Puskást csupán egyetlen levélnyi gyógyszer választotta el a gyógyulástól. Őt azonban már nem érdekelte a felépülés. Boldog volt.

10.

„Iszonytató a mélység, ha mindig meredek falon mászol.”

 

Boglárka hisztérikusan sírva rontott ki a kórház épületéből. Az sem érdekelte, hogy az ajtóban álló, és a felhőket bámuló hústoronynak ütközött, akinek hasonló színű recept morzsolódott ujjai között, mint az övé. Hányinger kerülgette, haja lángoló kazalként lobogott kisírt ábrázata körül. Sokáig üldögélt autójában, mire zokogása hüppögéssé enyhült, azután nedves és illatos keszkenővel letörölte a szétmázolt, szája sarkáig folyt szemfesték-szemspirál elegyet. A napellenző tükrében új sminket dobott fel, megigazította lakktól kemény fürtjeit, majd felhívta élete egyetlen reményét, akitől a vigaszt, simogatást, és a doki diagnózisának cáfolatát remélte. A vigasznyújtót, simogatót, cáfolót éppen tárgyalás közben zavarta, és ezt ingerülten, trágár szavak kíséretében Boglárka dobhártyájára üvöltötte, aki bocsánatért esdekelt, majd letette a telefont. Hogy is felejthette el ura tárgyalását? – hümmögött. – Hiszen beszéltek róla. Az esti „négy perc” után.

A patikusnő kedvesen közölte Boglárkával, hogy hetvenezerbe kerül a gyógyszer, és nagyon köszönik a vásárlást a rászoruló beteg gyermekek nevében. Erre Boglárka  azt válaszolta, hogy magasról tesz a gyerekekre, segítsen rajtuk a tulajdon anyjuk. Hozzátette, hogy mi a fenének szül olyan némber gyermeket, aki nem képes felnevelni?! Ezt követően bele akart vágni a televízióban látható „nigger csipatengerek” ecsetelésébe; akik csak henyélnek, ülnek a koszban, mocsokban, és még a legyeket is lusták – így akarta kifejezni magát, lusták elhessegetni magukról; de a végkifejletet tisztán belátó bölcs patikusnő visszatolta receptjét, becsukta a pénzkiadó ablakocskát, behúzta a függönyt, és magára hagyta Boglárkát; aki rövid ideig értetlenül álldogált, azután idegesen felmarkolta vényét, jókorát rúgott a bejárat mellett álló gyermeksegély-gyűjtőperselybe, és bevágta maga mögött a patika nehéz fémajtaját. Odakint ragyogó napsütés fogadta.

Boglárka úgy döntött, hogy a nehezen emészthető órákat könnyed szolárium-percekben oldja fel. Szoli után kávéház, azt követően séta a plázában, majd irány haza. A tervet tettek követték, ahogy a délután is lassan alkonyba merült. A recept pedig feledésbe.

Boglárka memóriája híven követte érdeklődését. Könnyen jegyzett meg dolgokat, viszont a saját személyével nem összefüggő információk, olyan hirtelen repültek a semmiségbe, ahogy az ózon bomlik oxigénné. Érdeklődése gyorsan szelektált az információk között, így „kevés lényegtelen” bombázta nap mint nap. Négy teljes napig nem is gondolt az orvosra, és a kapszulákra. Az ötödik nap reggelén azonban vékony, kékes csíkot pillantott meg a fürdőszoba piperetükrében. Először úgy vélte, hogy a párna gyűrte össze puha bőrét. Vastag hidratáló-krémpakolást helyezett fel, lezuhanyozott, megreggelizett, majd kikészítette aznapi plázakollekcióját: csupa rózsa- és ciklámenszínű göncöt. Egy óra múlva lemosta az arcpakolást. Közelebb hajolt a tükörhöz, mert nem hitt a szemének. A krémek áztatta hófehér bőrön két csík cikázott keresztül. Ráadásul a korábbi csík egy árnyalatnyit sötétült.

Boglárka embere két napig gúnyolódott addig makulátlan szépségű kedvesén. Zebramamának, a szavanna vándorának nevezte. Vacsorára zabbal kínálta, és csupa olyan kifejezést használt, amiben – mindegy milyen összefüggésben, de szerepelt a „csík” szó. Az ötödik nap reggelén például „elhúzta a csíkot” otthonról, és lefekvéskor a csíkos pizsamáját vetette ki a hálószoba-szekrényből. A hatodik nap úgy kezdődött, hogy megkérdezte az ágyban heverő csíkos arcú Boglárkától, hogy hallott-e már a Nemachilus barbatulus nevű állatról. A nő fásultan rázta fejét, mire lelkendezve megmutatta neki a Halak enciklopédiáját díszítő kövi csík fotóját. Helyes kis állat, nem? – kérdezte, majd aznap is elhúzta a csíkot. Eközben újabb és újabb csíkok szántották fel Boglárka testét. Már a mellén is átbucskáztak.

A hatodik nap este eldöntötte, hogy másnap reggel haladéktalanul kiváltja a receptet. A csíkok elmélyültek, és széleikről szántóföldi göröngyökként emelkedtek ki a váladékozó hólyagok. Boglárka undorodva fordult el a tükörtől. Nem értette, miért éppen vele történik mindez. Világéletében tökéletességre, ápoltságra törekedett, mi több, tudásvágya rögös útjait is bejárta. Díszkeretes diplomák tanúskodnak megszerzett tudásáról. Nap, mint nap érdeklődik a világ dolgai iránt, szaklapokat forgat, fitten és egészségesen él és ezt mindenki láthatja rajta. Mit tett isten ellen, hogy megcsúfítja, porig alázza, keresztre feszíti, ahogy a valódi bűnösökkel tették. A valódi bűnösökkel, akik bűnt követtek el. Bűnt, gaztettet. És aki a légynek sem ártott?

 

11.

Az igaz a Tied, sajátod.

A valóságot mégis messziről látod!

Látod? Vagy csak látni véled?

Véled!,

Ha a valóság csupán Igazadban ázó

Rút elmélet.

 

Boglárka hiába kopogtatta az információs ablakocskát. A függöny nem húzódott félre, az üvegablak nem tárult fel. Helyette rózsaszín recept csúszott elő a keret alól, melyet a nő gyorsan retiküljébe csúsztatott. Arcába húzta sötét színű kendőjét, és az első patikában kiváltotta a csontszínű kapszulákat. Vékony fólián ültek, semmi reklám, semmi krix-krax.

Még éjszaka – igen hosszúra, és siralmasra sikeredett – eldöntötte, hogy elmegy egy árvaházba, és beindítja az örökbe-fogadási procedúrát. Agyát egyfolytában azzal pumpálgatta, hogy kell neki egy gyerek, teljesen mindegy ki fia, borja, csak szép és egészséges legyen. A város szélén, egy omladozó gyár tőszomszédságában talált is egy gyerekotthont. Odabent hat, egymásba nyíló szobában, tizennyolc különböző korú lurkó tengette életét. Volt ott szőke, kócos hajú, ötéves forma, de tekintetében vadság, és indulat csillogott. Egy másiknak hiányzott a fél szeme, ráadásul az árván maradt szemgödörből vékony erecske formájában sárga genny tekergett alá apró orra irányába. Egy kislány Boglárka szoknyájába kapaszkodott, és azt kérdezte, hogy mik azok a csíkok az arcán. Boglárka biztos volt abban, hogy ez a gyerek lenne az utolsó, akit kimentene az égő gyerekotthonból. A hátsó szoba lakói között akadt volna egy potenciális jelölt, de a nő vizslató tekintete hatására középső ujja kiegyenesedett, miközben a többi ökölben egyesült. Boglárka elszörnyedve kapta el a pillantását, de a periférián még érzékelte, hogy a kis rohadék megnyalja álló ujja végét. Kifele menet észrevett egy mandulaszemű kisfiút, de alkatrészhiányban szenvedett, lévén bal keze tőből hiányzott. Boglárka elégedetlenül ingatta fejét, majd elhagyta a házat.

Telefon. Mellplasztikus tanácsa, körúti gyermekotthon. A kapu bejáratánál otthontalan vesztegelt, mint egy cirkáló a tengeröbölben. Boglárka igyekezett messze kikerülni, de a rongyokba bugyolált múmia egyből rástartolt, ahogy a kapu közelébe lépett. Nyöszörgött, esdekelt, mindenféle ostoba történetekkel igyekezett igazolni jelenlegi helyzetét, ezért Boglárka kapva a briliáns alkalmon egy ezrest indított el a szél szárnyán a szerencsétlen irányába. Segíteni akart, őszintén. A pénz egy tócsa közepén landolt, és úszni kezdett a hirtelen támadt szélben. Boglárka elmosolyodott, mert segített. A múmia belevetette magát a tócsába, és kimentette a pénzt. Eközben a nő gyorsan továbblépett, angyali mosolya pedig arcára égett. A múmia mocskos zakója zsebébe tömte a pénzt, majd a nő után köpött. Átkozott némber! – motyogta.

A körúti gyermekház jobban festett, mint a városszéli. A tisztességesen felszerelt szobákban több egészséges gyermek lakott. A szag inkább szag volt, mint penetráns bűz. Boglárka rögtön nekiveselkedett volna a nagy mustrának, de egy kedves gondozó felajánlotta a fényképről tájékozódás lehetőségét. A nő kapott az alkalmon, hiszen fáradtnak érezte magát, arca csúnyán elváltozott, talán kissé megkopott már reggeli vastag sminkje, meg egyébként is. Ha van fénykép, akkor gyorsan átlapozhatja őket.

Két kisfiúra esett a választása. Az egyik rögtön kihullott a pixisből, hiszen egy vidéki házaspár esélyes befutója volt. Boglárka ugyan több pénzt ajánlott fel, de a gondozónő szelíd mosollyal arcán megrázta a fejét, és azt válaszolta: – Szeretni fogják. Azt is mondta, hogy csodás család várja, azonban a nő már a következő képre bökött.

Miközben a hátsó szárny felé igyekeztek, Boglárka megtudta, hogy a fiú szülei masszív alkoholisták voltak. Egy éve belefulladtak életük utolsó pálinkásüvegébe. Senkije nem maradt, még nagyszülők sem, akik szintén pálinkába fulladtak. Az ajtó elé érve Boglárka megkérdezte a gondozónőt, hogy a kisfiú születésekor mivel foglalatoskodtak a szülők. – Semmivel! – jött a válasz. – Ittak, mint a gödény! – toldotta meg. Boglárka megmarkolta a szoba kilincsét, majd eleresztette. Úgy vélekedett, hogy a gyerek agya valószínűleg alkoholban ázhatott, tehát kevés az idegsejtje, vagyis nehezen fog tanulni, és emiatt ostoba lesz, meg deviáns. A deviáns szót a nő nem ismerte, de hasonló fogalomra gondolt. A gyermekotthon bejárata előtt azon agyalt, hogy még sosem látott gödényt, de hozzá hasonlatos élőlényt sem. A kapun áthaladva biccentett a múmiának, aki hálából utána köpött. Boglárka undorodva fordult el.

A következő pár nap alatt a csíkok száma alig változott, viszont a göröngyök egy része kifakadt. A bukszatöltő úgy döntött, hogy nem képes Virág Boglárkával együtt élni, ezért azt javasolta, hogy egy időre költözzön vissza szüleihez, vagy tudja is kihez. A noszogatás úgy foganatosodott, hogy a buksza nem töltődött többé. Boglárka a harmadik hét elején dietetikusa üres, belvárosi lakásába hurcolkodott. Olcsó kis garzon volt. A bukszatöltő utolsó ajándéka nyolcvanezer forintra rúgott, melyből Boglárka utolsó levélnyi kapszuláját beszerezhette. A harmadik hét végére Boglárka elvesztette járóképességét, izmai úgy remegtek, mint nyírfa levelei az esti, pajkos szélben. Mellei megereszkedtek, a szilikonbetétek kavicsként üldögéltek a valaha labdakeménységű bőrtasakok alján. A göröngyökből lekvársűrűségű váladék csurgott a bőr felszínére, bűzt és mocskot lövellve a szürke, lehangoló belvárosi lakás légterébe. A fájdalom teljesen elvette Boglárka időérzékét, a táplálék és vitaminok hiánya lerágta csontjairól a húst, megpuhította vékony csontjait. A valóság pedig hideg tekintettel figyelte valamennyi kínzó mozdulatát. Azokban a negyedórákban, mikor a fájdalom kissé alábbhagyott, Boglárka elmerengett az elmúlt húsz nap eseményein, csóválta kócos üstökét, és nem értette. Nem értette, hogy miért záródik ily rútul egy átlagon felüli élet. Miért nem kezelte a sors őszintének azt, hogy legalább megpróbálta. Ő megtett mindent. Mindent. A gyógyszerekre csak elpazarolta pénzét ahelyett, hogy valódi orvostól valódi gyógyulást reméljen. Mert milyen gyógymód, milyen abszurd ötlet az, hogy tegyen jót, amikor sosem tett rosszat, csak élte az életét. Kinek lesz jobb, ha ő jóságossá válik, mint egy tündér? Miért nem maradhatott csak egyszerűen Virág Boglárka? (Vagy Hugyák Böske?) A tiszta gondolatok végén, mikor már érezte, hogy újabb fájdalomhulláma tornádóként csap le rá, mikor a becsapódó kín elől összegömbölyödve igyekezett védelmet találni, akkor és mindig csak akkor jelent meg előtte az orvos arca. Ki lehet valójában dr. Gavi?

 

12.

Addig hántsd orcád száraz,

elszürkült, halott bőrredőit,

Míg olyan rétegre találsz,

Melyben láthatod önmagad!

Önmagad!

 

Lagzi olyan feldúlt lett a beszélgetést követően, hogy órákig étlen-szomjan, orrát szomorúan lógatva bolyongott a városban. Késő délután eszmélt rá, hogy vadidegen városrész, vadidegen házai között rója az utakat. Bal zsebébe nyúlt, megtapogatta sluszkulcsát, majd hirtelen ötlettől vezérelve felhívta egyetlen barátját. Beszélgetés közben elővette a rózsaszín receptet, lediktálta a rajta szereplő fontos paramétereket, majd hosszú hallgatást követően gyakorlott szemetelőként a járdára ejtette. Mentora ugyanis konferenciabeszélgetést kezdeményezett a világmindenség legkitűnőbb orvosával, aki öntelt kacagással méltatta dr. Gavi orvosságát, praxisát. Reszelős, torokból rekesztett hangon ecsetelte saját, százegyszázalékos meggyőződését, és vizsgálatra rendelte be Lagzit. Olyan univerzális igazságokkal látta el mindkét telefonpartnerét, olyan – általa végzett kutatási adatokkal támasztotta alá mondanivalóját, hogy Lagziban visszájára fordult a szomorúság, és csaknem kiugrott ízléstelen Armani öltönyéből. A beszélgetést követően a járdára ejtette a rózsaszín papirost, taxit rendelt, és hazautazott árnyakkal teli budai villájába.

Másnap és harmadnap új albumának rímtelen strófáit alkotgatta, negyednap pedig dalos Lalával közösen zenét szereztek a már meglévő ötletes versszakokra. A szövegek nagyrészt a kocsma, pia, berúgás bonyolult életképeit göngyölítették fel, de többször megjelent bennük a pénz, csillogás, öltözködés értékköre is. A messiás, isten, sátán meg a többiek erről az albumról egy orrhosszal lemaradtak.

Teltek-múltak a dalos percek, és órák. A hét vége felé eszébe jutottak a doki intelmei, de gyorsan elhessegette magától a gondolatot. A hatodik nap délután felhívta mentora orvosát, és este már túl is volt valamennyi vizsgálaton. Dr. Világmindenség valamennyi aggódó kérdést mosollyal, félmosollyal vagy grimasszal hárított el, és azt ígérte, hogy a vizsgálati eredményeket egy napon belül produkálja.

Másnap reggel szólt a telefon. Az éteren át megnyugtató eredmények suhantak Lagzi jobb fülébe. Olyan boldog lett, hogy gyorsan az orvos számlájára utalt egy csinos összeget, melyet korábban arra szánt, hogy karibi túrára vigye internetről beszerzett barátnőjét. Délelőtt sétált egyet kertjében, rendelt két „tudod olyan cikcakkos levelű” facsemetét, kivágatott három, egyenként százéves tölgyet. Helyükre terveztetett egy szökőkutat, melynek közepén saját mellszobra áll majd, nyitott szájából pedig dalként tör elő a kristálytiszta kútvíz. Dél körül megebédelt, majd szorgosan megtervezte új hanglemezének borítóját. Gyorsan összedobott még egy nagyszerű dalszöveget, majd Dalos Lala privát hangstúdiójába sietett, hogy megkezdjék a dalok formázását, és feléneklését. Délután négyre ért a stúdióba, legújabb nótáit dúdolgatva. Öt órára elkészült a stáb, negyed óra múlva a mikrofon előtt álltak, fél hatkor pedig végleg eltűnt Lagzi hangja. Mint hulló csillag az atmoszféra olvasztótégelyében.

 

13.

„Életed utolsó képe, sosem kerül be fényképalbumba!”

 

Az orvos azt mondta, hogy Lagzi állapota ideiglenes, és azt is hozzátette, hogy már tapasztalatokban gazdag praxisa alatt már látott ilyet. Semmilyen összefüggést nem talált dr. Gavi jóslata, és a némaság között, lévén eleve elvetett minden információt, ami esetleg nem támasztotta alá saját igazát. Közben Dalos Lala kinyomozta a másik két páciens adatait, utánuk érdeklődött, majd a potenciális tehetségek között új csillag után nézett. Lagzi egyedül maradt.

Huszonkét napig ki sem tette lábát az utcára. Zenét hallgatott, hang nélkül énekelt, telefonján szöveges üzenetek százait küldte korábbi mentorának, aki néhányra válaszolt is. A bulvársajtó egyik – „sok kép, kevés szöveg, az sem igaz” újságjából értesült arról, hogy torka végleg felmondta a szolgálatot, ezért Dínom Lala új felfedezettjével valósítja meg a nép zenei álmait. Egy másik, kivitelében tökéletesen ugyanolyan szennylap azt boncolgatta, hogy palotája lopott pénzből épült, fiatalkorú fiúkkal áll szexuális kapcsolatban, dalszövegeit Dalos Lala írta, udvarában pedig teljes biorezervátumot irtott ki. Négyéves korában késsel fenyegette meg óvónénijét, és bugyijának lehúzására kényszerítette. Illusztrációként egy fogatlan, agyondauerolt hajú öregasszony képe, és az ő egyik gyermekfotója került az oldal aljára. Az öregasszony szájából felhő kapott légbe, benne pedig rövid szöveg sorjázott szája szegletéig: – Már gyermekként látszott rajta, hogy perverz őrült…. Saját fotója hátterében felhúzott szoknyájú női altest ácsingózott, bizonyítva Lagzi bűnösségét.

Sokáig csak üldögélt a magazinok fölött, bámulva saját gyermekkori képét. Rádöbbent arra, hogy jelen helyzetében védekezni sem tud a rágalmak ellen. Úgy döntött, hogy készít magának egy laza feketekávét, diós brióst eszik hozzá, ledől egy félórára, majd felgyújtja a budai villát, olasz bútorostul, plazmatévéstül, ezoterikus könyvrészlegestül, beépített konyhástul, Armani kollekcióstul, és kertestül, tujástul, sziklakertestül, szobrostul, és szökőkutastul, meg hitelestül, bankostul, megkent hivatalnokostul, és elrendezi végre az életét egyszer, s mindenkorra. Ha tenni kell valami jót, akkor tenni fog! – motyogta hangtalan mosolyogva. Néhány perc múlva friss feketekávé illata gomolygott a levegőben.

A fekete, mintás motorháztetejű Mercedes akkor gördült az úttestre, mikor már a lángok a felső szint ablakain át is a kertbe csaptak. Mindenütt égő tuják világítottak, leveleiken sercegve pattogott a sűrű olaj-benzin keverék. Lagzi megállt a ház előtt, még utoljára szemügyre vette a pokoli tüzet, majd gázt adott, és az ismert úton elindult a városba. A Mercedes szótlanul falta a szerpentin kanyarait, majd a hegy lábához érve puhán Dínom háza elé parkolt. Csengetett. Mosolyogva kezet fogott az ismerős testőrrel. Hosszú, kert alatti aszfaltúton felsétáltak a házig, ahol Lagzi némán jelezte, hogy ismeri a járást. A kopasz testőr ajtót nyitott, komoran a férfi elé lépett, és megrázta a fejét. Betessékelte az alagsorba, ahol Lagzi két golyót eresztett koponyájába. A smasszer agya, koponyaszilánkjai, és habos vére a háttérben lógó családi festményre fröccsent, átmunkálva annak mondanivalóját. Lagzi átlépte a földre zuhanó idegrángó testet, felment a nappaliba, telefonon üzent valamikori mentorának, aki rövidesen megérkezett és meleg kézfogással üdvözölte. Dínom Lala ki sem fogyott a szóból. Tervezgetett, a gyógyulást követő munkákról, fellépésekről beszélt. Egyetlen szusszal több év boldogságát tárta Lagzi elé, aki néma figyelemmel hallgatta, majd könnyed mozdulattal a nappali közepén terpeszkedő szecessziós dohányzóasztalra hajított két színes bulvármagazint. Az agyondauerolt öregasszony mérgesen bámult Dínom Lalára. A négyéves kisfiú pedig egyenesen fenyegető volt. Dínom először az újságra meredt, majd tekintetét az előtte ülő férfire emelte. – Megmagyarázom! – kezdte levegő után kapkodva, de Lagzi szorosra zárt ajkai elé emelte mutatóujját. Zsebébe nyúlt, komótosan elővette szürke negyvenötösét, nézegette, forgatgatta, majd Dínom arcának kellős közepébe lőtt. A test tompa puffanással a földre zuhant. Orrának helyén csinos kis kürtő keletkezett, melynek közepéből vékony füstcsík kúszott a mennyezet felé. Lagzi rövid ideig merengve figyelte a koponyából lüktető vérfolyamot, majd visszaballagott autójához. A csomagtartóból zöld színű műanyag kannát emelt ki, és visszaballagott a nappaliba. Végiglocsolta a bútorokat, a zongorát, valamennyi függönyre jutott a kanna tartalmából, majd a dohányzóasztal mellé telepedett. Megsimította a pisztolyt, puhán az asztalra helyezte, majd elővette saját arcképével díszített öngyújtóját.

 

14.

Puskás úr

 

Puskás gyógyultan lépett a rendelőbe. Valamennyi csíkjától megszabadult, a pörsenések mind kiszáradtak, és lehullottak. Huszonöt kilót fogyott, azonban ennyire jól sosem érezte magát. Rövid ujjú pólót, kényelmes farmernadrágot viselt, és gyalog érkezett. Körbepillantott a várótermen, majd bekopogtatott az információs ablak foncsorozott üvegén. A sárga sötétítő függöny fellebbent. Az ablak felemelkedett, és pocokszerű női arc jelent meg a nyílásban.

– A doktor úrhoz jöttem! – mondta izgatottan Puskás úr. Az asszisztensnő eltűnt a függöny mögötti sötétségben, majd újra felbukkant, és az orvosi szoba felé legyintett. – A doktor úr fogadja! – mondta, majd lehajtotta az ablakot.

Puskás úr kopogtatott, és belépett a szobába. Odabent szürke félhomály, üres asztal, ablak felé fordított forgószék, és az orvos fogadta. Az ügyeletes orvos. De ez az orvos nem dr. Gavi volt.

 

15.

Virág Boglárka

 

Boglárka a huszonnyolcadik napon, már nem volt képes szemeit kinyitni. Olyan mélységű fájdalom marcangolta fekélyektől bűzlő testét, amit csak összeszorított szemhéjakkal tudott elviselni. Szíve ritmustalan kalapált, tüdeje szívott és préselt, mint egy fújtató. A szoba levegőjét a pokol tüze fűtötte.

 

16.

Lagzi

 

Lagzi körbepillantott a nappalin, azután szívószálat formázott legújabb lemezborítójából, és meggyújtotta. Tetején vidám kis láng kapott erőre, majd elhamvadt. Újabb próba, erősebb láng. Lagzi a közelben álló fehér testű zongora felé fordult, s az oszlopszerű lábak közé hajította a lángoló papírgurigát.

 

17.

Puskás úr

 

Puskás úr elnézést kért a zavarásért, majd sarkon fordult. Az orvos felállt a székéből, és az ajtóig követte a távozni készülő férfit. Puskás az ajtóban megfordult, és közölte, hogy ő dr. Gavi páciense, és majd délután visszajön, mert fontos. Találkoznia kell vele. Az ismeretlen orvos közelebb lépett, és halkan, de határozottan azt mondta: – Dr. Gavi nevű orvos nem dolgozik, és sosem dolgozott az intézetben. Nyilván rosszul emlékezik a nevére. Puskás rövid ideig csak bámult az orvosra, majd megfordult.  – Az lehetetlen! Dr. Gavi meggyógyított! Meggyógyított!– ismételte halkan, majd becsukta maga mögött az ajtót. A falióra kereken nyolc órát mutatott.

 

18.

Virág Boglárka

 

Boglárka testét a heves kontrakció a padlóra rántotta. Valamennyi légzőizma görcsbe rándult, arca lassan kékről lila színűre váltott. Száját olyan hatalmasra tátotta, hogy az egész világ belefért volna. Az utolsó adag levegő szélesre tárta szemhéjait. Boglárka utolsó látványa a nappali öreg faliórája volt. Nyolc órát mutatott.

19.

Lagzi

A tűz félelmetes sebességgel harapódzott el. Égtek a bútorok, a lángok létraként használták a függönyöket, hogy utána a karnisokon táncolhassanak. A füst szürke falként omlott a nappali közepén üldögélő férfi alakjára. Kezében pisztolyt tartott, melynek csövét szorosan halántékához szorította. A füst lassan teljesen elborította, de ő várt valamire. Marka bilincsként tapadt a fegyver markolatára. Az ablakok csilingelve robbantak a külvilágba. A függönyök sercegve égtek. A zongora üszkös kupacként roskadt össze. A falióra nyolcat ütött. A fegyver sikítva elsült.

 

Vége

A fent említett szereplők nagyon is létező emberi lények.  Sokan vannak, tehát uralják a világot. Aki esetleg magára ismer, ne várja meg a doktor diagnózisát, hanem cselekedjen. Megéri! Talán a holnapot is.

 Gondolataimat a televízióban, politikában, sajtóban, és a hétköznapi életben tenyésző emberek csíráztatták, akik milliónyi aprópénzt tömnek zsebeinkbe, csak éppen fizetni nem tudunk velük.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.