2011-11-25

A fekete telefon

Fekete Telefon         Tremort a legmélyebb álmából halk pittyenés rázta fel. Annyira valószínűtlenül halk volt a digitális hang, hogy létét akár rendkívüli fáradtságának is betudhatta volna. Dereka önkéntelenül ülő helyzetbe tornázta felsőtestét. Vak sötét fogadta. Az ablak alatt szerenádot adtak a gyenge szellővel parolázó nyírfalevelek, a távolban szertefoszló kutyaugatás jelezte az éjszaka éberségét. A férfi lassan félkönyékre ereszkedett, megkezdve a landolást a párna puhasága felé, azonban szíve olyan hevesen dobolta a félelem indulóját, hogy dacolva a hátát marcangoló izomkontrakcióval a franciaágy szélére csúsztatta magát. A dobhártyáját újra megpergető csengő-bongó hangot várta, de csak a meg-megújuló szélben rezdülő falevelek sustorgása borította el álmos tudatát.

         Talpával kitapogatta az ágy mellett heverő kopott fürdőpapucsait. A hálószoba kapcsolójához botorkált, majd homályos fényt varázsolt az apró helyiségbe. A falakat komótosan körbenyalogatta a fénylény, majd hirtelen megremegett, mint egy rémült szarvas –,

/ha az erdei etetőnél lepi meg a kegyetlen vadász/

és izzó tompa puffanással kimúlt. A pillanatnyi világosság megannyi éles kontúrú fénygömböt varázsolt Tremor szemei elé, melyek szakadatlan táncoltak a beépített szekrény, és a hálószobaajtó között, végül lassacskán kihunytak az ágy matracán. A szobát halotti csend vette birtokba. Tremor visszahuppant az ágy szélére, és feszülten figyelt. Valami nem stimmelt.

Halk rezonancia járta át a helyiséget. Apró surranások cikáztak keresztül-kasul, mint amikor éhes denevérraj repül keresztül a fülledt nyári éjszakán. A feje felett, majd oldalról és hátulról, végül mindenütt suhogás hallatszott -,

/Ez őrültség, csak fáradt vagyok, visszadőlök, de megőrülök, de meghalt az egyetlen drága, az én kicsim, mongolszemű, bársonybőrű Fülecske, Fülecske. Hol vagy te drága? Hol?/

majd fájdalmas nyöszörgés nyomta el a szárnycsapásokat. Kínzó, agymarcangoló nyöszörgés.

         A hangok hatalmas íveket írtak le a levegőben, sziszegtek, mint a tűzbe hajított pápaszemes kobra, majd a magánhangzók a mássalhangzók közé rendeződtek. A félelem elementáris erővel szorította magához Tremor gőzmozdonyként zakatoló szívét. A betűk szavakká, a szavak pedig gyötrő verssorokká tapadtak össze.

„Szívbe markol, harap vadul,

S apró testet tépked.

Lehetsz Te a dicső hadúr,

Ha Ő a lányod testén lépked!”

A hangáradat hirtelen felgyorsult, majd síri csend telepedett a hálószobára. A férfi teste nem mozdult, csak mellkasának emelkedése és süllyedése jelezte, hogy a vers nem szakította ízekre. Szemzugai lassan megteltek kövér könnycseppekkel, melyek orra ugratójáról Tremor ölébe hullottak. Élve eltemetett emlékei lassan kihantolódtak sírjukból, és gyötrő fájdalommal büntették a sírgyalázót. Tremor hajnalig gubbasztott ágya szegletén, majd az első – ablakán huncutul – bekukucskáló napsugár mély álomba ringatta. Minden megnyugodott, csak a szabálytalan időközönként csendet bontó pittyegések maradtak.

***

         A baj 1990-ben kezdődött. A baj akkor ütötte fel a fejét, mikor Tremor azt képzelte, hogy egy nő mellett is megválthatja a Világ Szerencséjét. Az álmok meglehetősen hatalmukba kerítették, de hát az áldóját: mikor dagonyázzon az ember a tervek mocsaraiban, ha nem akkor, amikor még lelke csücske fiatal?! A fiatalsággal azonban egy rendkívül súlyos vegetatív életfunkció is együtt járt. Legalábbis Tremort minden nap felturbózta, majd letaglózta talpairól. Amikor a mellkas mélyéről gyürkőzik fel az az érzés, sőt még hangokat is zakatol, mint a bányacsille; nos akkor kell egy dandárnyi ész érvet az útjába állítani, különben úgy jár az ember, ahogy Tremor. Megfeneklik, hiszen a mélységmérő berendezés bekrepál, és az elme sem képes ügyes kis vontatóhajóként segíteni, hogy a szerelem bárkáját levontassa a ’rossz döntés’ elnevezésű homokpadról. Azután a tenger mélykék vize lassan kifakul. Az égen dölyfösködő Napkorong a lagúnát sekély beltóvá varázsolja, majd a párolgás lassan újabb zátonyokat exhumál a korábbi csodás tengeröbölben. Az álmok pedig elrepülnek, mint az őszi széltől borzongó fehér gólyák, és marad a kilátástalanság a többi zátonypad között. Tremornak sokszor jutott az eszébe az a cseppet sem bölcs mondás, miszerint az álmok azért nem valósulnak meg, mert vagy attól félünk, hogy sikerülnek vagy attól, hogy kút mélyére zuhannak. Egy frászt. Csak az elején kell jól dönteni. Az elején.

         Edna jó kapcsolatnak indult. Lelke volt, akkora, hogy Tremor szerint még az Istent is lekörözte. Még az Istent is.

***

         Tremort a déli nap sugarai kényszerítették ébredésre. Végtagjaiba csak hatalmas erőfeszítéssel volt képes vitalitást injekciózni, de agya még annál is nehezebben kapaszkodott valódi gondolatokba.

/”csendes bársonyfényű éjjel, nyújtózik a testem kéjjel”/

Nem az éjszakai versből ütközött elméjébe ez a gondolat, megesküdött volna az életére.

/Vagy inkább a feleséged életére esküdnél meg! Ugye, te balfácán?/

         Tremor a konyhába evickélt, ütemesen félrerugdosva az útjába kerülő ruhadarabokat, és vizet locsolt a kávéfőző adagolójába. A reggeli szerényre sikeredett, mivel a hűtőszekrény üresen kongott. Egy kis lekvár azért akadt, melyet az üvegből azonmód behabzsolt, majd a túlságosan is híg kávét a gyomorszájában üldögélő dzsemre öntötte. Tremor az éjszakai hangokra és a versikére gondolt. Nem hagyta nyugton az a kérdés, hogy lassan bomló elméje mit akar vele közölni.

/”ám álmosító ákom-bákom tépi szét e valóságom”/

         Tremor nagyot nyögött ijedtében. A verssor rendkívül magas, már-már elviselhetetlenül sikoltó hangon zökkent elméje országútjára, mintegy követelve a neki járó tiszteletet. Szintén nem az éjszakai sorokat visszhangozta, hanem egy új, éjsötét gondolatot erőltetett a férfire. Tremor óvatosan körbepillantott a konyha berendezésén. Szeme megakadt a felújított, fekete bakelittelefonon. Közelebb húzódott hozzá, inkább a készülékhez lopakodott, mely hallgatagon és fenyegetően méregette a férfit. Vastag por lepte be a hallgatót, ám a telefon zömök, sűrű testén három apró és fényes, portalan vonal húzódott. Alig észrevehetően meredeken ereszkedtek a tárcsa irányából a telefon talpa felé. Három vékonyka vonal. Tremor megesküdött volna, hogy már öt napja nem használta a telefont, amit híven bizonyított a kagyló súlyos portelepe is. Nem járt a házban senki, mióta Az megtörtént. Tremor közelebb hajolt a fekete telefonhoz. Talán nem emlékszik jól. Talán mégis végigsimította a készüléket.

/”s amint ólompillám lehajtom, nagyot reccsen hálóajtóm”/

A szavak nem tétováztak, s rákoppintottak a férfi védtelen elméjére. Tremor megtántorodott. Ujjai vadul markolásztak a semmibe, kétségbeesve kerestek stabil pontot.

/Ne számíts többé stabil pontra, te marha. Már rég elszúrtad. Már Az is megtörtént./

Egyensúlyát veszítve a levegőbe kapott, és magával rántva a telefon ócska, bávatag testét, a földre zuhant.

/És még csak délután van, Tremor. Mi lesz veled estig?/

Tremor ülő pozícióba tornázta magát a kényelmetlenül hideg konyhai csempén. Üvölteni szeretett volna, de torkát egyetlen hang sem hagyta el. Helyette zavart pillantással méltatta a földön heverő bakelittömböt. Azt a fránya, kukábavaló telefont, melyet Edna hagyott rá, mikor Az megtörtént. A tragédia napján került elő a minden valamirevaló családi házban megbúvó setét kis zugból.

/Nézd meg jobban, te ostoba. Láss csodát!/

A telefon porfészkén hat fényesen világító vonal húzódott függőleges irányban. Úgy nézett ki, mint a kopottas, elszürkült kígyóbőr alól kikandikáló remekbeszabott, veresen tüzelő új hámréteg. Három vastag és girbegurba,

/a te ujjnyomaid, pupák, mikor felborultál, mint kólikás ló az istállóban/

és három vékony, filigrán porvájat. Tremor majdnem felsikoltott a felismeréstől. Ilyen vékony nyomokat csak egy gyermek képes alkotni. Egy gyermek ujjacskái. Azonban az Ő házában gyermekhangot nem visszhangoztak a falak, gyermekszájak nem fecsegtek, gyermekujjak nem simítottak, mióta megtörtént Az! Sajnos megtörtént.

***

            Edna egyszerűen megőrült. Aki csak látta, mind értetlenségének adott hangot. Mint, amikor a bevarasodott, vízhiányos éjjeli lepke bábjának fekete kérge harsogva megreped: és nicsak mi bukkan elő a sötét, bűzös lyukból? Tremor ott állt a metamorfózis láthatatlan mezsgyéjén. Szájtátva, és megbűvölten várta, hogy a természet eme bibliai csodája kibontakozzék. A szárnyait olyan tarka-barkának képzelte, mint a tavaszi mező virágait, a potrohát pedig sárgának, aranysárgának, mint a nárcisz szirma

/vagy a reggeli vizeleté haver. Nem a sörözést követő ’na mondd meg milyen színű’, hanem amikor jól megizzadsz, és sokáig nem vedelsz. Igazam van, pupák?/.

A báb biológiai ajtaja pedig szélesre tárult, és csökött szárnyain az Univerzum legsatnyább, leghaloványabb, leghazugabb lénye libbent a levegőbe. Hazug volt, hiszen odabentről mást mesélt. Tremor nem ilyennek álmodta meg élete pillangóját. Ekkor kezdődött az őrület.

Edna az életbe fásulás lassú, és unalmas útján elrabolta Tremor álmait.

***

         Tremor egy ideig csimpánzként tenyerelt a földön, majd a konyhai pultba kapaszkodva talpra állt. A konyha úgy festett, mintha napalm robbant volna valahol a hűtőgép, és az udvart vizslató ablak között. Ételmaradékok csinos kis kupacai tarkították a konyhai tájképet, mindenütt szennyes tányérok, kávéfoltos csészék, és nedvességtől apró gömbökké konglomerálódott kávémorzsák hemzsegtek. Sok minden változott Edna hirtelen távozása óta.

         Kétségtelen, hogy a leggyötrelmesebb változást a teljes pénzhiány okozta. Tremor a községi iskolában egyszakos tanárként négy felsős csoportot oktatott földrajzi ismeretekre, a nap markánsabb felét pedig az írásnak szentelte. Akkora hegyben álltak a kiadatlan versek és novellák, amekkorával vélhetően egyetlen anonim író sem rendelkezett. Ugyan a kiadók időben figyelmeztették, hogy amennyiben tovább tojja az irodalom számára tökéletesen érdektelen versecskéit, úgy jobban teszi, ha irományainak külön szárnyat nyit a családi kúriában. – Kit érdekel manapság a vers, barátom? – hallotta a legnevesebb szerkesztőket. – Kutya sem ül le esténként, fáradtan, csapzottan rímeken törni stressztől bugyborékoló agyát. Kegyetlenségekről, szexről írj novellát! De rövid legyen! Azzal talán megpróbálkozunk! Tremor ennek ellenére tovább ontotta verseit.

         A pultra helyezte az öreg telefont, ami leginkább ugrásba meredt varangyos békára hasonlított, és egy rövid, zárt gardróbon keresztül a dolgozószobájába araszolt.

/Írd meg, írd meg, amíg el nem felejted a sorokat!/

Újra rátört a belső hang, bár eleve nevetségesnek érezte, hogy saját narrátora nem ismeri annyira, hogy amit egyszer szellemi éléskamrájába raktározott, az onnan sosem illan el. Bekapcsolta ősöreg Toshiba számítógépét, melynek monitorán fáradt vibrálást követően egy hűvös párát ontó söröskorsó jelent meg. Beütötte a belépési kódot, majd a kényelmetlen fonott székbe zöttyent. A nádfonatok minden alkalommal szürrealisztikus tájképeket vágtak ülepére, de Tremornak még sohasem jutott eszébe, hogy párnával jutalmazza sajgó alfelét. A férfi rövid idő múlva belépett saját verstárába, melyek lassacskán lefoglalták az ódon gép memóriáját. Hemzsegtek a gondolatok. Megjelent az üres oldal a számítógép monitorán, de Tremornak fátyolos elképzelése sem volt arról, mit fog diktálni az a fránya, fanyar humorú, és mostanában már döcögő belső bolygó. A mai verset talán nem Ő fogja írni. Ezt érezte mélyen legbelül.

         Nem kellett sokáig várnia. Ujjai a klaviatúrára vándoroltak.

***

         Edna szürke pillangója átvágott az égen, majd Tremor álomvirágán landolt. Szájában apró pörgenyelv tekergett, és éhét csillapítandó azonnal nyalakodni kezdett a szédült fejű kis virágon. Ám Tremor úgy érezte, hogy húsa vállba maró kegyetlen szemfogak alatt darabolódik cafatokká. Felesége tövig rágta álmait.

         Hat és fél éve Tremor virága új hajtást bújtatott napvilágra, suttyomban, csúszva-mászva, észrevétlen. Ezt a ’sohase késő’ lehetőséget a pillangótól kapta, mely addigra emberszerű mimikrivé változott, és éhtől motivált vágyait más területekre költöztette, pusztulást hagyva maga mögött. Az új hajtást kislánya születése öntözte, ismeretlen érzésekkel táplálkozott, és nőtt, mint bolondgomba a nedves avar alatt. Rachel lett a mindene: élete eleje, közepe és vége. Gondolatai a kislányból burjánzottak, és szöktek az ég fele. A gyermekben találtak pihe-puha fekhelyet, hogy álomra hajthassák fejüket.

Rachel lett a Minden.

Azonban Edna megőrült.

***

/Az őrület napján./

         A házat mézsárga fény borította be, mindenütt csüngött belőle egy-egy bágyadt csimbók, az ablakkeretek alig észrevehető hasadásaitól kezdve, egészen a kémény ásító üstjéig. Még a kopottas rézkilincsre is jutott belőle néhány falat. Szinte a hányingerig émelyítő volt az az íz, amely ebből a képből áradt, de a férfi utolsó cseppig benyakalta.

         Tremor arcán halvány mosoly suhant át, talán észre sem vette. Szíve a szokásos hevességgel tamtamozott mellkasában, ahogy a kilincs hűségesen markában kucorodott. Tavasz szaglott mindenütt. És valami más.

         Odabent síri csend fogadta. Szinte fülsiketítő volt. A konyha padlóját apró vörösesfekete pettyek tarkították. A telefon a földön hevert, a kagyló messze a sarokba csúszva kushadt, mint egy támadásra készülő kajmán. Talán tényleg vér, futott át agyán a gondolat, noha megkapaszkodni nem tudott az őrült ötlet, mivel Tremor lassan a nappaliba csosszant. A helyiségben rend honolt. És még valami. A gyanakvás ott üldögélt a székekben, a szófán, a növények lusta levelei közt. Ott szárnyalt a levegőben, átitatta a padlót, meg az ablakokat, de legfőképpen Tremor agyában állított fel végvárakat.

Mi a fene történt itt? – hallotta saját hangját. – Mi a fészkes fityfene? Ütemesen a lépcső irányába vette az útját, ám az emeleten egy teremtett lélekkel sem találkozott. A kényelmetlenül meredek lépcsőfokokon visszaereszkedett a nappaliba, és az ajtót kivágva a konyhába toppant. Görcsök markolászták a gyomrát, időnként meg-megrezegtetve a rekeszizom vaskos tömbjét, ám a gyanakvás lassan térdre kényszerítette. Igen, pont oda, ahol a vörös pettyek éktelenkedtek a padlón. Egy rakás apró maszat, mint egy szeplőkkel borított ír fizimiska, vagy a dalmatíner bűbájos bundája. Mutatóujját az egyik folt közepébe fúrta, mely ujjbegye hegyére költözött. Kissé sötét volt a színe, talán fekete, erre már nem emlékezett tisztán, de a szaga; az a szag annyira jellegzetes volt. Édeskés, semmivel össze nem téveszthető illat. Tremor tudta mi az, de agya képtelen volt feldolgozni a látványt, és az édes illatot. Parancsolta; követelte, hogy ajkai közül lassan dugja ki nyelve hegyét, és nyalja meg a mutatóujja végét. Igen, igen! Kóstolgasson, analizáljon. Nyalja, mint egy kretén a tízgombócos fagylaltot, mely már átáztatta az olcsó cukros tölcsért.

               És a rohadt életbe, megtette. Az ízét sosem fogja elfelejteni, ahogy azt sem, miként fojtogatta az aritmiás szívkalimpa. Az ember sok mindenen keresztülfut, mint gyorsvonat a ’nem túl fontos állomásokon’, azonban egyetlen kósza, magányos, mégis veszedelmes életkorty befészkelheti magát a tudatba, és a tudatalattit is átitatja. Sokszor az élet egyetlen kortyba fullad. Tremor nyelvének ízlelőbimbói megteltek a vér korrodálódott vasra emlékeztető ízével. Lassan felemelte tekintetét a földről, mikor hirtelen megérezte, hogy nincs már egyedül. Edna állt a konyha és a szélfogó közti küszöbön, szemében üresség tátongott, és egy csepp könny is billegett orra tövében. Keze a másik kezében pihent. Teste minden apró porcikája, hajlata és zegzuga remegett, mint halványzöld nyírfalevél a tavaszi szélben. Szavakat keresett, talán mondott is valamit, lehet hogy nem emberi nyelven, mivel Tremor nem értette, majd hátralépett a bejárati ajtóig. – Rachelt elrabolták! – mondta. Lehet, hogy sutyorogta, de a férfi csak szája mozgását követte. Nézte az ajtóban álló nő sziluettjét és tudta, hogy Ednát végleg elveszítette. Hiszen Edna megőrült.

Edna megőrült.

***

         Tremor ujjai csendesen simogatták a számítógép billentyűit. Meglepetten vette tudomásul, hogy mai versét nem agya diktálja. Kisiskolás módjára, híven követte ezt a metafizikus tollbamondást, mely minden eddigi versétől eltérő ritmikában vésődött öreg számítógépe memóriájába. Csodálatos érzés kerítette hatalmába. Hol a vers lágy puhasága cirógatta művészi szépérzékét, hol pedig kísérteties halálszaga varázsolt libabőrt hátára. A sorok pedig követték egymást, mint hűséges anyjukat a tojásból frissen kikelt libacsemeték. Négy versszak után Tremor ujjai megpihentek, így akadt egy szusszanásnyi idő, hogy szemei újra végigpásztázzák a papírra vetett sorokat.

 

„Csendes bársonyfényű éjjel, nyújtózik a testem kéjjel,

Ám álmosító ákom-bákom tépi szét e valóságom.

S amint ólompillám lehajtom, nagyot reccsen hálóajtóm,

Mogorván és morajlón kapargássza kilincsem.

Szívem sikkan szűz leányként vasmarékú bilincsben,

Ám az éji neszben Senki sincsen!

.

Óvakodva szusszan testem. Az ördögöt a falra festem?

Újabb hangját várva-várom: setéten, mint ódon várrom,

Ám elbujdokolt álompárom. Órám jelzi: Kipp-kopp, három!

„Kipp-kopp: három? Hiszen csupasz falam!”

Szívem sikkan vasmarékban, harsonázza hangtalan:

„Csak a Semmi koppan hangtalan!”

.

Sóhajtozva lámpát gyújtok: ”Előlem – biz’ – el nem bújtok!”

Ám markom keres sete-sután, markolászik lámpa után.

Mit ős’ emlékem tud ám, keresgélem bénán, bután,

Kutatok a Fények után, de lám üres szobám!

S szívem sikkan vasmarékban: „A Halál komám!

A Semmi visz el Téged korán!”

.

Becézted kit szíved hívott, ölelésed hányszor kínzott? –

Kérdi lelkem. Szívem tárom, újabb éhét ekként várom.

Ám eme álomhatáron, órám jelzi: Kipp-kopp, három!

„Kipp-kopp három? Hiszen nem volt éltem!”

S szívem sikkant vasmarékban: ”Létem véltem!

Ha csak Semmi a letétem!”

.

         Tremor alig fejezte be a versrészlet olvasását, mikor váratlanul gyengéd simítást érzett végigcsurranni tarkójától szája szegletéig. Hátrakapta fejét, de csak a sarokban ásítozó szekrényke nézett vele farkasszemet. A hidegrázás egyetlen másodperc alatt átnyargalt a testén, és a levegőből is kevesebbet kapott, mint amennyire szüksége lett volna.

            Rachel? – nyögte száraz torka, de a kérdés oly satnyára sikeredett, hogy buta ábrázattal elmosolyodott rajta. Rachel nem lehetett, nem simogathatta, hiszen Ő….! Rachel soha többet nem ölelheti át azzal a könnyfakasztó ragaszkodással, soha többet nem hajtja ölébe kócos fejecskéjét, az esti fürdést követően. Rachel elment, mert elvitte valaki. Valaki, aki nem tudja, hogy számára mit jelentett minden együtt töltött pillanat. Milyen érzés egy alvó gyermek mellett csendesen feküdni, milyen illata van a pihe-puha takarónak, miként lehet olvasni a láztól fáradt szemek csillogásából? Aki elvitte, még sosem tapasztalta gyermeke első lépését, sosem hallotta az első tisztán csengő szót, s nem csodálkozhatott rá az első rajzocska kusza vonalai közt megbúvó tisztaságra. Aki Őt elragadta, őrült volt. Egy valóságos rém. Tremor letörölte szemei sarkában toluló könnycseppjeit és újra a monitorra emelte tekintetét. Nem hitt a szemének. A képernyőn újabb versszakok jelentek meg.

 

Neveltél-e cseprő fácskát, simítottad lombpalástját?

Emígy kutat túrva-fúrva, félelmemet felülmúlja.

S elönt belül újra-újra, nyissam pillám minden újra,

Ám Valaki koppan újra. A Halál, az ám!

Szívem sikkan: ”A Senki támaszkodik kaszán.

A Halál jő! A Semmi, az ám!”

.

Csendes, bársonyfényű éjjel, nyújtózott a Végzet kéjjel,

S állt előttem támaszkodva, a kaszanyelet merőn fogva!

S elmém mintha meginogna, lelkem felett imbolyogva,

Megértettem azon nyomba’! Kipp-kopp: három!

A Halál nem párom, sőt ismerősnek látom!

A Halál nékem a családom!”

A vers ezzel befejeződött, mintha éles késsel vágták volna el. Tremor lassan hátradőlt a kényelmetlen széken, az utolsó versszakot orra alatt motyogva. Fenyegetést látott benne, de úgy érezte, hogy a mondatok rejtvényét nem fogja tudni megfejteni. Legalábbis nem ezen az estén. Kinyomtatta a hat versszakból álló művet, majd lezárta számítógépét. Csendesen átballagott a sötét nappaliba, és fáradtan a nádfonatú kanapéra roskadt. Az álom hamarabb elnyomta, mint ahogy az emeleten elkezdődött a csipogásokból álló éjjeli szerenád.

         Ednával álmodott! Hatalmas, árnyas bükkfák alatt kéz a kézben sétálgattak, miközben arcukat párától kövér meleg szellő cirógatta. Edna boldogan mesélt új életéről, ahol a munka mellett új szerelem hozott mesés színű virágokat. Arca veres rózsáktól égett, s haját kádmiumszínűre festette a lombok között átszüremkedő napsugár. Hangjában nyoma sem volt a megszokott vadságnak, s tekintete sem árulkodott egy esetleges benső tusakodásról. Minden tökéletesnek tűnt. Minden.

         Tremor megállt egy csalánligettől zöldellő vízmosás szélén, és Edna testét maga felé fordította. Csodálatos érzés kerítette hatalmába. Talán minden a helyes kerékvágásba terelődik, és az eddigi életük válik álommá. Rémálommá. Ednára mosolygott. Legszívesebben megcsókolta volna pirospozsgás orcáját.   Ehelyett tenyerét a nő nyakához emelte. Edna egyetlen harapással letépte Tremor mutatóujját. A férfi meglepetésében felsikoltott és a vízmosás felé hátrált. Edna jaguárként ugrott Tremorra, miközben éles karmaival a férfi arcába mart. Jobb szeme nyálkás hangon tiltakozott, amint Edna hüvelykujja elementáris erővel hatolt a csontos üreg mélyére, de végül megadta magát, és kipukkant, mint egy léggömb. A szétfröccsenő vérből még a párlépésnyire imbolygó bükkfák törzsére is jutott. A következő pillanatban Tremor a vízmosás alján találta magát. Ijedten nézett szét, de mindenütt csak csalán és galaj vette körül vértől maszatos testét. Négykézlábra ereszkedve a patak felé vette az irányt. Megmaradt szeme szánalmasan kutatta az ellenséget, de Edna eltűnt, mint a reggeli pára. A férfi botladozva felállt a sűrű aljnövényzetben, és ütemesen szaladni kezdett. Alig tett meg pár lépést, amikor úgy érezte valaki farmernadrágjába csimpaszkodik. Edna éhes ragadozóként vetette magát a férfi bal lábára, és tűhegyes fogait a vádlijába mélyesztette. Egyetlen fejrántással vöröslő húsdarabot szakított ki, melynek közepéből – komikusan – Tremor nadrágszára meredt az ég felé. Ekkor éles pittyenés hallatszott valahonnan a fák közül.

***

         Tremor teste ágyrugóként pattant fel. Vádlijára meredt, majd óvatos mozdulattal jobb szemét is kitapogatta. Mindkettő a helyén volt, mi több egészségtől duzzadtak. A következő gondolat a digitális csipogás volt, melyet már a múlt éjszaka is hallott.

/kipp-kopp három/

A mobiltelefonra gondolt. Tétova mozdulattal villanyt gyújtott, majd a markába emelte az ágy mellett heverő apró készüléket. A kijelző fáradt fényt ásított Tremor arcába, de nyoma sem volt rajta új üzenetnek, ami idegesítő csipogással jelezte a beérkező jeleket. Az akkumulátor is töltve volt. Tremor átvizsgálta a konyhaszekrény maszatos fiókjait, a fridzsider tetején kuporgó digitális kamerát, még a hűtőszekrénybe is belekukkantott, hátha ott bújik meg a hang ismeretlen gazdája.

/Keresd a bizonyítékot, keresd a vers értelmét!/

Tremor összerezzent a belső hangra, majd kihúzta a konyhafiókot. Az ütött-kopott fiók fáradt nyikorgással adta meg magát, és fedte fel mélyén rejlő kacatok kupacát. A férfi félretolt két mobiltelefon-töltőt, melyek annyira összekeveredtek a folyamatosan rájuk rakódó újabb lomok alatt, mint két párosodni vágyó földigiliszta. A kötöződrót, számlakivonatok és apró figurás hajcsattok alatt ott fehérlett az, amit Tremor keresett. Kezébe vette a távcsengető beltéri egységét, és feltárta a hátlap mögé bújtatott elempárt. Ebben a pillanatban újra a ház csendjébe csusszant a pittyenés. Erőteljesen, mint halálos veszélyt jelző denevéranya. Tremor visszacsúsztatta a fiókba a csengőt, és zakatoló szívvel az emelet irányába vette útját. Óvatos léptei ellenére is indiszkrét reccsenések kísérték a férfi útját. Újabb pittyenés az emeletről. Tremor a gyerekszobából hallotta. Villanyt gyújtott, mely olyan bágyatagon szórta a fényt, hogy az egyébként narancssárgára mázolt gyerekszoba kísérteties mustárszínt tárt a férfi szemei elé. Tremor az elemes játékok átvizsgálásával kezdte. Három távirányítós autó parkolt a sarokban álló komódon, de egyik sem működhetett elem nélkül. A játék baba sem csipogott, csak böfögő hangon ásítozott és nyafogott, amint vízszintes helyzetbe került. Tremor gyengéden az ágyra ültette – arra a régóta nem használt kanapéra, mely minden este apró gyerektestet fogadott párnái és takarói közé. A férfi végigsimította kislánya párnáját, majd újra a játékok felé fordult. A maci brummogott, a cukorkás rádió híreket mondott, a kopott elektromos zongora pedig hamis, de kétségkívül zongorahangokat adott ki magából. Pittyegni egyik sem akart, hacsak a ……..!

Tremor a könyvespolc tetejére pillantott, ahonnan egy hordozható telefont ábrázoló kartondoboz mustrálgatta a fáradt fényben.

/Lecserélték, kis barátom. Lecserélték, ahogy téged is./

Alig érte el, de végül nagy nehezen lepiszkálta. Jobb kezével letörölte a tetejére telepedett vastag port, és kinyitotta a dobozkát. Odabent a régi, jól ismert Panasonic telefon kushadt. Sötéten, gyanakodva, mintha titkot rejtegetne a külvilág elől. Tremor kiemelte a kagylót, melyet szinte forrónak érzett, majd az üzenetrögzítőből kacskaringózó vezetéket a falba dugta. A rögzítő száraz hangon tekerni kezdte a magnószalagot, majd kattogva leállt. Ugyanebben a pillanatban a kagylóból digitális pittyenés tört elő, a rögzítő pedig beszélni kezdett. – Önnek négy lejátszott üzenete van! Nyomja meg a ’töröl’ gombot kétszer egymás után. Lélegzetvételnyi szünet után újra megszólalt a rögzítő. – Önnek egy lejátszatlan üzenete van! A rögzítés dátuma március negyedike, hét óra három perc. Nyomja meg a lejátszás gombot, vagy törölje! – szólította fel a gépi mixelésű női hang. Tremor a készülékre meredt. Március negyedikén tűnt el a kislánya. Március negyedikén cserélődtek ki a telefonok. És a vers, meg a pittyegések. No és Edna őrült tekintete. Hol volt Ő akkor, hét órakor? Valamiféle iskolai rendezvény szervezésén, vagy …..? Edna aznap később indult munkába. Rachel még aludt, amikor Ő arra az átkozott rendezvényre igyekezett. És most itt van ez a rohadt felvétel, és ő nem akarja meghallgatni, mert már lezárta ezt a dolgot …, mit is zárt le tulajdonképpen? Az életét? Vagy csak kívül akart kerülni az igazság félelmetes vonzásköréből, mely a lelkét is meggyilkolta volna? Tudni, hogy mi történt Rachellel? A rendőrség sem akarta igazán tudni.Olyan gyorsan lezárták, mint a sicc. És ez a kicsike kazetta most itt kísért, melyre bármilyen aprócska is, de ráfér az igazság. Az igazság.

         Tremor lenyomta a lejátszás gombot. Sercegés hallatszott, és nyöszörgés. Nagyon távoli, mint a fák takarásába inaló meglőtt vad. Hirtelen megszűnt a sercegés, helyét azonban morgás váltotta fel, mely mintha közeledett volna a készülékhez és a nyöszörgés forrásához. Tremort hányinger kerülgette. A nyöszörgés olyan kiszolgáltatottságról árulkodott, mint amikor a földre kényszerített gladiátor a kegyetlen Cézár ujját figyeli, tudva, hogy nincs mentség. Csak az volt a nagy különbség, hogy itt sem Cézár, sem pedig gladiátor nem küzdött egymás ellen, hanem a félelem egy apró, barna copfos lánykából tört elő. A hang Rachel hangja volt.

         Azután két mondat hangzott el, olyan tisztán és érthetően, mintha Tremor fülébe súgták volna. „– Anya, mi történt veled? Ne csináld! Ne bá…” Ekkor vége szakadt a gyárilag rögzítésre szánt percnek, és a gépi hang jelezte az üzenet végét. Tremor szótlanul meredt a telefonra, mely mintha a múltból szólt volna. Olyan fájdalmas sebeket szakított fel a férfi szívének mélyén, melyekre nem főzhető gyógyír, és talán sohasem varasodik be, amíg él. Az igazság fájdalmas, a tudás pedig még fájdalmasabb érzést kavart fel.

Tremor hóna alá kapta a telefont. Az emeletről a nappaliba igyekezett. Tudta, hogy ujjai rövidesen a rendőrség számát tárcsázzák majd. Azt is tudta, hogy Edna megőrült.

         Óvatosan a konyhapultra tette a telefont, és a bejárati ajtót felpattintva a meseszerűen illatos éjszakába toppant. Útja a garázsba vezetett. Ahogy a földre hajolt szeme sarkából keserű könnycsepp zuhant a mélybe. Rövid ideig matatott a poros tárolószekrény alsó polcán, majd keze ráakadt arra, amit keresett. Igen. A fejsze nyele hűségesen simult tenyerébe.

2003. június 06.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.