2012-02-16

Negyedik fejezet – 2.szakasz

Fül4:2

Woodbridge, Highschool, május 14. délután

A hosszú fénytelen folyosón egy teremtett lélek sem tartózkodott, hiszen a becsengetés óta jó pár perc telt el, és már javában folyt a tanítás. Az iskola közel állt a baptista templom épületéhez, olyannyira, hogy a sekrestyéből Walter atya át is ugorhatott a gimnáziumba, ha kedve szottyant. Régebben kötelező hittanórák folytak a sekrestyében, mely olyan tágas volt, hogy tanteremnek is beillett volna. Manapság csak hébe-hóba járt át egy-két tanuló, akik hitük pallérozásának céljából kukkantottak be az órák közti rövid szünetekben. A gimnázium meglehetősen lerobbant állapotban volt, a sárga színű vakolat úgy hámlott a falakról, mint a kamaszkorba lépő kövigyík bőrruhája. Néhol a vakolat alól vöröses foltokban a téglák is előbukkantak. Ezek elfedése céljából az épület tövéhez borostyántöveket dugványoztak, melyek indaként kapaszkodtak a vakolat rücskös felületére. Az épületbe lépve tágas hall várta a gimnazistákat, hogy onnan három irányban irányítsa őket a tantermekhez. A központi lépcsősor az emeletre vezetett, ahol a nagy zeneterem és a technikai termek sorjáztak végig a folyosó teljes hosszában. Itt volt Berry birodalma is, a biológia és földrajz tantárgyak közös, szemléltető eszközökkel telezsúfolt szertára.

Wilson fáradtan a kitömött vadállatok közé huppant, és egy nagy, formalinnal teletöltött üveghengerre helyezte a Portlandben vásárolt ébresztőórát. A hengerben egy fejbőrénél felcsíptetett üregi nyúl lakott, melynek hasüregét apró csipeszekkel szétfeszítették, így láttatva a különböző belső szervek izgalmas világát. Valamikor talán színes volt a preparátum, azonban a hosszú állás miatt a szervek megfakultak. A formalinból is párolgott, így a nyulacska összeaszott világosbarna orra a felszín fölött szimatolt. A polcokon és üveges szekrényekben a legkülönfélébb sziklás-hegységi fauna tanyázott, míg a terem másik felében növények lenyomatai, őskövületek, pompás kristályok és hatalmas tömbökben álló színes kőzetek foglaltak helyet. A földet teljesen beborítva különböző méretarányú amerikai és nemzetközi térképek sorakoztak, a falakon applikációk, domborzati térképek és csillagászati eszközök színes csoportjai lógtak. Aki ide belépett, olyan illatot szívhatott magába, amit a „tudomány szagának” hívnak. A régi molyrágta poros könyvek, a formalin és spiritusz édes egyvelegének lélekemelő illatát. Berry minden szabadidejét, és üres óráját itt töltötte.

Órájára pillantott, mely délután félhármat mutatott. Úgy tervezte, hogy elmond mindent Rasmussennek. Mindent, ami vele történt: a gyilkosságokat, a stiléttót, anyja kétségbeesett telefonját és Monica életveszélyes helyzetét. Mostanra azonban – látván, hogy csak öt perc választja el a találkozástól – lassan inába szállt a bátorsága és idegesen vizsgálgatta a kitömött, üvegszemű lényeket. Saját belső, érzelemmentes szellemére emlékeztették. Kezébe vette az ébresztőórát, és tanulmányozni kezdte. Szánt szándékkal olyat vásárolt, ami könnyen beállítható, hogy húsz percenként felriassza. Ha mégsem kelne fel rögtön, akkor fél perc elteltével hangosabban és kitartóbban sípol. Miután tudta, hogy a monoton hangok könnyedén megszokhatóak, széles repertoárral rendelkező órát vásárolt. A negyvenkét dollárról árulkodó számlát összegyűrte és az ajtó melletti kosárba dobta. Abban a pillanatban megszólaltak a komor hangú elektromos csengők. Berry pár perc múlva kilépett a szertárból, és kulcsra zárta az ajtót. A kulcscsomót fehér köpenyzsebébe ejtette, majd komótosan a szomszédos teremhez lépett. Egyet koppantott az ajtón és belépett.

Tom szertára szöges ellentéte volt a biológiai tanteremnek. Mindenütt fizikai szemléltetőeszközök, ingaórák, sínek, görgők, fakocsik, ampermérők zsúfolódtak a szekrényekben, de még a falikútból is huzalok, madzagok kígyóztak, s lógtak a perem széléről a padló felé. A szertár jóval szellősebb volt, a napsugarak bevilágították a szekrényeket és a fehérre mázolt falakat. Tom háttal állt Berrynek, de a nyikorgó ajtó hangjára hátrafordította fejét és Wilsonra mosolygott.

– Mi újság? Hol voltál? – kérdezte Tom. – Kerestelek este.

– Á, nem fontos, csak egy barátomat látogattam meg Portlandben! Ott is aludtam. – hazudta orrát vakargatva Berry.

– Nem is tudtam, hogy neked van portlandi barátod is! – vigyorgott Tom. – Mondd meg az igazat! Talán csak nem Arianet ellenőrizted?

Berry hangosan felnevetett, de érezte hangjának félreismerhetetlenül hamis csengését, s nyomban elszégyellte magát. Vidámságot erőltetve magára Tom szemébe nézett.

– Nem, nem ellenőriztem senkit. Ellenben amit tegnap elszalasztottunk, pótolhatnánk esetleg ma este. Van otthon egy rekesz Budweiser behűtve, s összeütök valami gyors kaját is. Mit szólnál, mondjuk egy tatárbeefsteakhez?

– Ma nem megy! – fordult Berryhez Tom, miközben haját fésülte a falikút feletti repedezett tükörben. – Tudod, ma kártyapartira vagyunk hivatalosak Monica west hilli rokonainál.

– Meddig lesztek ott?

– Úgy tizenegyig, éjfélig! Ameddig van kedvünk. Holnap nincsen délelőtt tanítás, így tökéletesen mindegy, mikor támolygok haza.

– Együtt mentek West Hillbe? – kérdezte Berry.

– Persze! – nézett fel Tom – Miért érdeklődsz ilyen vehemensen?

– Csak érdekel! – válaszolta mosolyogva Wilson, és az ajtó irányába hátrált. – Akkor jó szórakozást és vigyázzatok magatokra!

Tom tekintete az ajtó becsukódása után is hosszan követte barátját, és megmagyarázhatatlan belső feszültség kelt életre szívében.

Brooklyn, május 14.

Monti és Greenstein egész délután a középiskolai tanárokat és diákokat látogatták, így estére komoly mennyiségű papír gyűlt össze a rendőrségi szoba íróasztalán. Este nyolc órára várták Daniel Nathanson ügynököt, akinek mindenről kötelesek voltak beszámolni. Beleértve Gage és Ron halálának futurisztikus történetét is. Fabrizio lábait az asztalon pihentetve, vastag köteg papirost forgatott, közben fekete filctollal bele-belehúzgált az anyagba. Nagy sokára felnézett a papírokból, egyenesen Greensteinre.

– Tudom, mit akarsz mondani! – közölte Greenstein, cigarettáját a hamutartó mélyedésébe helyezte. Végigsimította körszakállát és megdörzsölte fekete karikákkal övezett szemeit.

– Igen! Minden bizonnyal csak egy emberről szólhattak az egybehangzó vélemények – közölte Monti.

– Berry Wilson! – Greenstein felemelte a cigarettáját és mélyet slukkolt. – Az nem fér abba a nagy üres fejembe, hogy miként képes ez a fószer utazni. Hogy képes leszúrni valakit egy nem is létező késsel? Miként tudott úgy bejutni abba a kurva szobába, hogy az őreink észre sem vették? Erre válaszoljál, Fabrizio fiam!

Monti elmosolyodott és az asztalra hajította a kezeiben tartott papírköteget.

– Azt meg én nem tudom, hogy ezt a történetet miként fogjuk beadni az FBI-os ipsének! Van egy egész tűrhető anyag a kezünkben, amit leadhatunk Wilsonról, ellenben nem tudjuk letartóztatni. Mit hozhatunk fel ellene? Az ipse szereti buzerálni a másik – lehetőleg nem ipse  füleit? Vagy lehet, hogy levágott egy pár fület weekendről hazafelé menet? Vagy esetleg azt mondhatjuk, hogy a fószer minden bizonnyal leszúrt öt embert, három nőt és mindezt a falakon átlépve tette. Hülyén hangzik, mi?

A telefon megcsörrent és félbeszakította Monti monológját. Greenstein felemelte a kagylót és hosszasan hallgatott. Fejét ide-oda ingatva kilazította merev nyakizmait.

Portlandben megtalálták a három bulldogfejet! – közölte Montival a beszélgetést követően. – Ez az istenverte állat egy óvodai öltözőszekrénybe parkoltatta őket. El tudod képzelni, mikor kinyitották az ajtót, hogy betojtak a gyerekek? A fejek mind kihullottak a padlóra. Ezután bevitték mindhármat a kapitányságra, de néhány órán belül újra eltűntek.

Monti hangosan felnevetett, majd mikor Greensteinre tévedt a pillantása, arcáról eltűnt a mosoly.

– Bocsánat, de elég komikusan hangzott a történet. Mit is mondtál, hol van ez a hogy is híjják, ez a Woodbridge?

– Portlandtól száz, százhúsz kilométerre keletre. A Chinook-tóhoz egész közel. – válaszolta Greenstein. – Holnap odautazunk! Próbáld felhívni a seriffet vagy a polgármestert és foglaltass szobát! – Újabb cigarettát sodort és szája sarkába helyezte. Gondolatai Wilson körül mozogtak. Kezdett hinni a szellemekben.

.

Woodbridge

Berry a nappaliban ülve a hatodik doboz sörét kortyolgatta. Így próbálta minél tovább ébren tartani egyre fáradtabb agysejtjeit. A televízióban színes képek vibráltak, azonban nem tudott koncentrálni. Gyomrát ideges feszültség gyúrta golyóvá. Bódultságának hírmondóját sem érezte, holott már jelentős mennyiségű ital kúszott le nyelőcsövén, és szívódott fel ereibe. Szemei minduntalan a vekkerre tévedtek, melyet többször kipróbált, hogy rendben működjön. Maradék italát lehajtotta és hátradőlt a fotelban. Lábujjával működésbe hozta az óra ébresztő programját.

.

West Hill

Monica és Tom a nagynéni west hilli házának széles teraszán ültek. Egymástól a lehető legtávolabb helyezkedtek el, nehogy kifürkészhessék egymás lapját. Judy néni és második férje, Marco kártyáikat tanulmányozták, mintha valami bonyolult kémiai képletet igyekeznének rendezgetni. Tom Marco bácsival, felesége pedig Judyval szövetkezett. Már a negyedik véresen komoly kanaszta-partit játszották, így az idő könnyű pillangószárnyakon szállt tova.

.

Woodbridge

John Dorr korán feküdt, hogy kellő időben útra kelhessen. A lakásban szanaszét hevertek a levetett ruhák. Az asztalon legyek, s hangyák martalékaként kenyérmorzsák és kicsöppent folyadékok ragacsos maradványai díszlettek. A matracon embrió pózban Dorr szikár teste gömbölyödött. Félig nyitott szemmel kémlelte a másik szobában sorakozó üres üvegeket, bal kezével mélyen két farpofája közé nyúlva vakarászta viszkető végbélnyílását. Azon gondolkodott, hogy ha összetöltögetné az üres üvegekből a maradék cseppeket, vajon egy jó kortyra való még összejönne-e. Lassan oldaláról hátára gurult, mancsát kihúzta a fenekéből és megszagolta ujjai végét. Fintorogva maga mellé ejtette karját, borostás, barna arcbőre megfeszült egy kurta mosoly hatására. Tisztában volt vele, mennyire nem képes viselkedni, s ez a tudat vidámmá tette. Mikor egy jó tízessel fiatalabb volt, barátaival azon szórakozott, ki tud undorítóbb történeteket előadni a buszon vagy emberekkel zsúfolt helyeken. Rendszeresen túrták az orrukat, köpködtek, vagy addig gyűjtötték bélrendszerük gáz halmazállapotú termékeit, amíg akkorát sikerült szellenteni, hogy mindenki felkapta rá a fejét. Lassacskán hozzászoktak, egy kicsit később pedig már észre sem vették, ha valamelyikük spontán produkcióba kezdett. Ilyen az élet.

Lassan lehunyta szemeit, s Wilson házára koncentrált. Gondolatait a kavicsos ösvényre helyezte, mivel nem akart kellemetlen találkozást a „Sátán szolgájával”. A házhoz vezető útszakasz elején landolt. Ez nem holmi egyszerű empatikus túra volt, itt komoly feladatot teljesített. Minden egyes kirándulás erősen igénybe vette szervezetét. Amint landolt a szellem, rögtön nyilánvalóvá vált, hogy a ház megközelíthetetlen. A betonalap megrázkódott, hányta-vetette magát, majd szétfeszítette a falapokból ácsolt épületet.

– Nehéz a helyzet, Wilsonkám! – kuncogott a szellem és visszazökkent Dorr testébe. – Újra jövök, ahogy tudok! – mozdult meg a fekvő férfi borostakoszorús szája.

            West Hill, május 14. éjjel

Éjfélkor Tom megunta az állandó vereség keserű piruláját, s az asztalra csapott amúgy derekasan.

– Győztek a nők! Igaz, Marco bácsi? – kérdezte vigyorogva.

– Úgy igaz, fiam! Vannak dolgok, amiben a nők is győzhetnek! – nevetett kajánul az idős ember. Arca elé kapta két karját, mivel jégesőként zúdult rá Judy néni hájas tenyerének kedveskedő ütlege.

Monica szó nélkül letette a kezében sorakozó lapokat, s összehúzta magán fehér kötött kardigánját. Felemelkedett székről, és elbúcsúzott az egymás karjaiba temetkezett házaspártól. Judy néni és Marco bácsi öregségüket meghazudtolván annyit csókolóztak az este során, hogy attól egy tinédzsernek is kopogósra száradt volna a szája. Tom kinyitotta a Chrysler hosszú, fehér ajtaját, majd átballagott a saját helyére és a kormány mögé tuszkolta hatalmas testét. West Hill kisebb volt még Woodbridgenél is, csupán kétszáznyolcvan főt számlált. A városka a Mt Hood hatalmas fehér sziklája tövében húzódott Woodbridgetől néhány tíz kilométerre. Főutcáján egyetlen teremtett lélek sem járkált, lévén éjfél is elmúlt. Tom nem óvatoskodott. Az este során leküldött pár korsó sört, így fejében magas nyomású bódulat alakult ki, melyet úgy próbált kiegyenlíteni, hogy letekerte az ablakokat. Alig értek ki a városból, mikor Tom hirtelen oldalra tekerte a kormányt és csikorogva megállította az autót a főút melletti száraz ágaktól borított keskeny leállósávban. A vészjelzőt felkattintotta, és Monicára pillantott.

– A sör kikívánkozik! – vigyorogta, majd az ajtót felpattintva berobogott az erdő fái közé. Monica feltekerte az ablakot és még szorosabbra húzta magán pulóverét. Fogai összekoccantak a hidegtől.

.

            Woodbridge, 1993. május 15. hajnali fél egy

Árnyékok Találkozása

Dorr negyed órával első próbálkozása után újra kísérletet tett a Wilson házba való bejutással. Rövid koncentráció után a dolomitos ösvényre suhant és a házra pillantott. A környékre mély nyugalom szállt. A levegő meg se moccant. A távolban villódzó fények jelezték, hogy a ház gazdája bekapcsolva hagyta a televíziót. Dorr szelleme rövid suhanásokkal közelítette meg a tűztövis-bokrokkal körbekerített teraszfeljárót, majd miután nem moccant meg a ház, fellibbent a panorámaablakokig, és bedugta fejét az ablaküvegen. Wilson félig ülve a bőrpamlagon hevert. Arca halálsápadtan figyelte a televízióban zajló krimi üldözési jelenetét. Lába előtt szupermodern ébresztőóra hevert, számlapján piros pálcikaszámok jelezték a múló időt. Dorr elmosolyodott – illetve úgy érezte, hogy mosolyog – és az ébresztőórához suhant. Végigtekintett az óra tetején sorakozó piros, sárga és kék gombokon, majd rövid energianyalábot zúdított a kék színű gomb felületére. A kijelző húsz percet írt ki, majd újra a pontos időt jelezte.

– Szóval így állunk, buzifej! – sikkantotta Dorr szelleme, és belebámult az alvó férfi félig nyitott szájába. – Inkább fogtömésre költenéd a pénzed, ahelyett, hogy méregdrága órákat vásárolsz. Rohad a bal alsó hatosod, Berrykém! Nem bűzlik a pofád reggelenként?

Dorr tovasiklott, és újra az órát méregette. Felpillantott Berryre, és kaján vigyorral energianyalábot küldött az óra ébresztő-programjára. Két – egymás alatti – villódzó pont jelent meg a számlapon, mögötte a húszas szám. Dorr betáplált még húszat, így a két pont mögött a negyven villant fel, és a pontok megszűntek pulzálni.

– További jó éjszakát, kisfiam! – kacagott a szellem, majd felsuhant a hálószobába. Rövidke másodpercekig halotti csend borult a házra, majd Dorr áttetsző teste újra felbukkant a narancssárga virágokkal letapétázott ajtó előtt.

– Mondhattad volna Berrykém, hogy nincs itt az a tuti jó kis feleséged. Most még a fenekébe is felkúsztam volna, kisapám! – dühöngött a szellemtest. – Büntetést kapsz, hogy nem jöttél el, és nem említetted, hogy hiába jövök ma este!

Az ébresztőóra jelzőprogramja újabb öt percet ugrott előre. Dorr puha suhanással az éjszakába libbent. Az ég sejtelmesen világított az ezernyi apró csillagtól, melyek pompás udvari sereget alkottak a Hold körül.

.

West Hill erdeje

Monica nem számlálta a másodperceket, de határozottan úgy tűnt neki, hogy Tom órákra eltűnt az erdő mélyén. A fák sötét tömege összekapaszkodva lengett a szélben, mint a kocsmában egymásba kapaszkodó mámoros tengerészek. A helyzetjelző, és elakadásjelző kísérteties fényt varázsolt a gallyaktól borított útra. Ezernyi árnyék lustálkodott a leállósáv elhagyatott sötétjében. Monica úgy érezte, hogy nem képes felmelegedni. Hiába kapcsolta be az autó gyújtását, és a fűtőszálak hiába ontották magukból a hőt. Az asszony keze végigtapogatta az ajtó belső kárpitját, hogy letekerje az ablakot és Tom után kiáltson. Nagy sokára meglelte a fogantyút és megpróbálta körbeforgatni. A tekerő gombja mozdulatlanul meredt a padló felé. Az ablak egy tizedmillimétert sem csusszant lefelé. Áthajolt a vezetőülés felett és megragadta a másik fogantyút. Az sem mozdult. Arcára hideg veríték csapódott ki, haja a szemébe hullott. Az erőlködéstől kitekeredett felső teste, és csípője. Visszazökkent a anyósülésre és némán lihegett. Ebben a pillanatban a fák közül egy magas, széles vállú árny lépett elő, s az autó felé közelített. Monica nagyot szusszant és hátradőlt az ülésen. Tom volt az. Szemeit lecsukta, és mormolni kezdett.

„Miatyánk, aki a Mennyekben vagy,

szenteltessék meg a te neved,

jöjjön el a te országod,

legyen meg a te akaratod,

amint a Mennyben, azonképp…”

Alig érzékelhető kattanás hallatszott, és ezzel egy időben, az autóban valamennyi fény kialudt. Monica kinyitotta szemeit. Hátán libabőrök serkentek, ahogy a sötét országútra pillantott. A központi zár kallantyúi a számukra kialakított mélyedésbe csusszantak. Tom arca hirtelen a kocsi szélvédőjén át pillantott be az autóba és hevesen gesztikulált. Monica minden erejét megfeszítve a kallantyúba akasztotta hüvelykujját, és bal kezével alátámasztva igyekezett felemelni a gombot. Tom a nő ajtajához lépett és kívülről próbált behatolni. Nem sikerült. A férfi elmutogatta Monicának, hogy hoz egy hosszú husángot az erdőből, és betöri az ablakot. Az asszony hátradőlt az ülésen, és a távolodó férfi hátát figyelte. Egyszerre hideg szél rázta meg a sötétben álló Chryslert, amitől rövid időn belül az utastérben is lehűlt a levegő. Monica óvatosan felemelte a fejét, és megfordult. A hátsó ülésen sötét árnyék üldögélt, fejére fekete csuklya borult. Sárga szemei aszpik állagú arcból figyelték az asszonyt, majd köpönyegéből rövid pengéjű tőrt varázsolt elő. Egyetlen, villámgyors mozdulattal a nő felé mozdult.

Monica nem érzett fájdalmat, mikor a stiléttó behatolt a testébe. A szellem vastag falú csavaros üveget emelt ki a zsebéből, és munkához látott. Rövid időn belül szúrós szagú formalingőz keringett a levegőben.

.

Woodbridge, 1993. május 15. hajnali egy óra körül

A vekker hangjára Berry összerezzent. Szíve hevesen kalimpált és a külvilágba kívánkozott. Hirtelen nem tudta hol van, és hova kell néznie, de tudatában világosan megjelent az ébresztőóra színtiszta képe. Két öklével megdörzsölte szemgödreit, hogy a hályogszerűen szemére tapadó fáradtságot kitörölje onnan. Lábujjával kitapogatta a perzsaszőnyegen heverő rikoltozó szerkezetet, majd a bal szélén kiemelkedő fehér nyomógombbal az órába fojtotta a hangot. A számlapra pillantott. Két nullát, és a két ugráló pontocska mögött ötvenhetet vélt látni.

– Az nem lehet! – suttogta a férfi és előrehajolt. Az óralapon az ötvennyolcas szám jelent meg.

– Az nem lehet! – nyögte újra és gyomra heves görcsbe rándult. – Most fél egynek kellene lennie! A rohadt életbe, most fél egynek kéne lennie!

Gyorsan benyomta az „alarm” gombot, és kikereste a „szabályos időközönkénti ébresztés” programot. A számlapon a negyvenötös szám jelent meg. Berry idegesen az órára taposott, melynek külső, műanyag borítása nagyot reccsent, és megrepedt. Az ablak mellett álló fiókos szekrényhez lépett, melyen a televízió túlméretezett kasztnija terpeszkedett. A német porcelánból készült virágmintás állóórára pillantott. Kereken egy órát mutatott. Öklének egyetlen suhintásával a földre taszította felesége kedvenc óráját, mely milliónyi szilánkra hasadva a négy égtáj felé szóródott. Kettesével szedve a nyikorgó falépcsőket, a hálószobába rohant, felrántotta nadrágját, és lila, sörreklámos pólóját. Visszaszaladt a nappaliba. Leakasztotta a slusszkulcsot a TV melletti fogasról és a házból kirobogva az autóba pattant. A gumik alatt megreccsentek az apró dolomitkavicsok, ahogy a Honda rövid megálljt parancsolt a dörmögő motornak. Hirtelen újra felpörgött és a száztízes útra kanyarodott. A közúti tábla balra West Hillt, jobbra Big Medowt jelezte, így Berry balra tekerte a kormányt, és hármas, majd négyes sebességbe kapcsolta a fürge kis autót. Rövidesen kiért Woodbridgeből. Az ablak mellett villámként süvítettek el az erdő sötét árnyai, ahogy a Honda átlépte a száz mérföldes sebességet.

Berry gondolatai saját lénye körül forogtak és csak egy kívánsága volt. Ezt az éjszakát talán békén, pihenve töltötte. Talán nem kelt újra életre gonosz szelleme, hogy toporzékolva végiggyilkolja ismerőseit, barátait, esetleg családtagjait. Remélte, hogy a portlandi jósnő nem erre az éjszakára gondolt, vagy egyszerűen tévedett. Az egyik kanyart követően villódzó fényeket látott az erdő mögött újra felbukkanó országúton, ezért kikapcsolta a fényszórókat és lassan, döcögve haladt előre. Rövid kaptató kezdődött, mely a Hood-hegy oldalában kapaszkodott felfelé, hogy azután hullámvasútként, újra a völgybe zuhanjon. Berry egyesbe kapcsolt, és csakhamar az emelkedő tetejére érkezett. Kikapcsolta a motort és kiszállt a Hondából. Alig kétszáz méterre Wilsontól a west hilli seriffkocsi villogott az országút kellős közepén. Mellette Tom Rasmussen fehér Chrysler limuzinja álldogállt a padka mellett.

Berry halkan felzokogott. – Megtette! Megint megtettem!

.

            Portland, 1993. május 15, reggel

Greenstein szokásától eltérve úgy döntött, hogy bepréseli magát egy másik autóba, és kivételesen nem saját autójával kel útra. A repülőgép pohos tömege reggel nyolc órakor landolt a portlandi repülőtéren, és a két nyomozó fáradtan bukkant elő a gép gyomrából. Csomagjaik gyorsan előkerültek, hála Nathanson ügynök közbenjárásának, aki komor ábrázattal várta őket az úlevélellenőrző kabinoknál.

– Hogyan utazott, Ügynök úr? – kérdezte Greenstein, minél több cinizmust csempészve hangjába.

– Én jó! És maguk? – kérdezett vissza Nathanson, és kézfejével kisöpörte szeméből szőke haját. Hideg, kék szemeit a felügyelő homlokára függesztette.

Greenstein válaszra sem méltatta Nathansont. A bőröndöket egy közeli fémkocsira pakolva elindult kifelé.

– A slusszkulcs nálam van, Mr. Greenstein! – csattant fel az ügynök élesen kisfiús hangja. – Ha nem zavarja, van még elintéznivalónk egymással.

-Majd kint! Greenstein hátra sem fordult.

– Itt! – üvöltötte Nathanson, arcán azonban az érzelmeknek szikrája sem csillant meg. Feszes maradt, mintha kivasalták volna.

Monti hátrafordult, és meghúzta Greenstein kabátjának barna, földig lógó övét, mire a felügyelő is megállt. Válla fölött az ügynökre pillantott. Rövid szünet után világosbarna boríték került elő Nathanson hosszú, fekete kabátja alól, és a slusszkulccsal együtt Monti kezébe nyomta.

– Út közben olvassa el! Minden eredményről jelentést várok, ennek érdekében a dosszié hátoldalára írtam az irodai, és a mobiltelefonom számát is. Ha az egyiken nem, a másikon mindig elérnek. Értette, Monti?

Fabrizio bólintott, és aktatáskájába tette a borítékot. Mire felpillantott, már csak az ügynök távolodó hátát látta.

– Nagyképű szarláda! – közölte Greenstein és kilépett a váróterem önműködő ajtaján.

Rövid kérdezősködés után megtalálták az őrzött parkolóban veszteglő szürke Plymouth gépkocsit, amelyről száz méterről lerítt, hogy bérelt autó. A felnik hiányoztak, a fényezés helyenként már lekopott, és a jobb hátsó panell egy feltehetóen a közelmúltban történt koccanás nyomait viselte. A slusszkulcs bőrből készült kulcstartóján kopott „G” betű díszlett, fennen hirdetve a Globus autókölcsönző egyetemleges létét. Monti megkísérelte a központi zár gombját rendeltetésszerűen használni, de miután az nem engedelmeskedett, így a zárba helyezte a zörgő kulcscsomó legnagyobb méretű kulcsát, és kinyitotta a tragacsot.

– Ez jellemző az FBI-ra! – préselte be magát Greenstein a jobb első ülésre, miközben Monti a csomagtartóba hányta cókmókjukat és összetekert hálózsákjaikat. – A pofájuk, az jár! Igényeik – bizony – vannak dögivel, de egy valamirevaló autót nem képesek szerezni. Most nézd meg ezt a műszerfalat! – ¬mutatott Greenstein a jelzett irányba. – Nézd meg, és mondd el, mi a fenét látsz!

– Hát egy nagy rakás szart látok, főnök! – vigyorgott Monti, akit szórakoztatott Erik pesszimista ábrázata. – Szinte rosszul éreztem volna magam, ha belül jól néz ki ez a tragacs.

A slusszkulcsot elfordította, majd felpöfögött az autó, fekete felhőt bocsátva maga mögé. Lassan kikanyarodtak a repülőtér parkolójából. Greenstein térképet halászott elő az iratoknak fenntartott lenyitható fedelű tokból, és felütötte az első oldalon. Rövid tanulmányozás után megtalálta a száztizenkettes utat jelző sárga térképjelet, és elmagyarázta Montinak, hol kanyarodjon le a Portlandbe vezető útról, hogy kikerüljék a város nyomasztó forgalmát. Rövidesen rákanyarogtak a Woodbridge felé vezető országútra. Monti tövig nyomta a gázpedált. Mosolyogva nyugtázta, hogyha vért izzad is, ezzel az autóval nem képes az 50 mérföldes álomhatár fölé kerülni. A felügyelő hátrafordult és elővette Monti aktatáskájából a kávészínű borítékot. Száját fintorra húzta, ahogy megpillantotta Nathanson katonásan egyenes sorait, szabályos betűit és számait, majd kisujjával felszakította a boríték rövidebbik szélét. Iratok kerültek elő a belsejéből, melyek jó része sűrű sorokba szedett computerszöveg volt Monica Rasmussenről. A nyomozó néhány faxot és a west hilli seriff jelentését is az ölébe fektette. Greenstein kényelmesen hátradőlt az ülésen, majd végigolvasta a vaskos köteget. Negyed óra múlva megdörzsölte, majd lehunyta szemeit. Kínzó fejfájás kezdte gyötörni.

– Mi áll a kötegben? – fordult a felügyelő felé Monti.

– Átkozottul csúnyává kezd válni a helyzet. – válaszolta Greenstein. – Ma hajnalban meghalt egy lány. Egy zárt kocsiban, útban hazafelé, West Hill és Woodbridge között. Leszúrták és a füleit levágták. Vér megint csak alig folyt.

– Van valami köze Wilsonhoz?

– Nagyon is van! A lány Wilson legjobb barátjának felesége. Épp vendégségből tartottak hazafelé, mikor leszámolt vele.

– Más nem halt meg? – kérdezte Monti, Greenstein fáradt profilját tanulmányozva.

– Nem! A férj sokkot kapott, és most Portlandben fekszik a városi kórházban. Csak a nő halt meg. Berry Wilsonról egyébként nincs használható adat az anyagban, amit mi nem tudtunk volna! – folytatta a felügyelő. – A feleségétől külön lakik, miután a nő Portlandben dolgozik. Minden hétvégén – ha lehetősége van rá – hazajön Wilsonhoz, aki ilyenkor rendszeresen baráti összejöveteleket rendez. Többek közt a most lemészárolt lány is ott szokott időzni. Nincs igazi ellensége Wilsonnak, hacsak egy helyi félművelt tahó nem számít annak. A várostól külön, egy lerobbant malomban lakik. Az iskola igazgatója szerint Wilson egy pár nappal ezelőtt megfenyegette,hogy kitapossa a beleit. Nathanson arra utasított minket, hogy a város lakosságáról mindent tudjunk meg.

– Mekkora a város lakossága? – kérdezte Monti, aki időközben egy Milky Wayt vadászott elő ingének felső zsebéből, és két alkarját a kormánynak támasztva igyekezett lefejteni a fehér nejloncsomagolást.

– A város? – kérdezett vissza a felügyelő. – Hát amolyan igazi, belevaló kisváros. Nincs semmi. Nincs színház, nincs igazi könyvtár, nincs egy árva mozi sem. Ha valaki kíváncsi a három közül valamelyikre, az bezöttyen az autójába és a polgármesternél megrendelt jegyével Portlandbe furikázik. Ellenben van egy méretes baptista templom, egy jó hírű ginmázium, és persze kocsma, meg könyvesbolt satöbbi, satöbbi. Rasmussen és Wilson a gimiben tanítanak! – tette hozzá és kinézett a szélvédőn. Az erdők zöld lombsátra összeborult az országút felett, így csak tompa fény szűrődött a fekete aszfalttömegre. Lágy szellő kergette a lehullott leveleket, melyek barna foltjai a tavalyi lombhullásra emlékeztették Greensteint. Időnként kaviccsal borított útszakaszok váltakoztak tisztább szakaszokkal.

Greenstein lehunyta szemeit és megpróbálta Wilsont maga elé képzelni. Monti ugyanezt tette, csak nyitott szemmel. Nem érezték, hogy a Sátán birodalma felé közeledik lerobbant külsejű autójuk.

.

Portland, Városi kórház

A hosszanti repedéseket bámulta melyek keresztül-kasul cikáztak odafent, mint valami hatalmas pókháló. A szoba szegényes bútorzata ágyból, egy fehér, kinyitható ajtajú éjjeliszekrényből, és az ágy alatt heverő sárgásfehér ágytálból állt. Az nyitott ablakon langyos tavaszi napsugarak hatoltak a szobába és melengették Tom kihűlt végtagjait. Az éjjeli szekrényen egy pohár víz és kerek fólia pikkely hevert. Az imént elfogyasztott nyugtatóról árulkodtak. A gyógyszer áldásos hatásaként a férfi nyugodtabban gondolkodott, de érzései közé állandó színként vegyült feleségének véres profilja.

Mikor kezében egy vaskos bükkfa husánggal visszatért a sötétben álló autóhoz, újra kipróbálta, hogy működnek-e a zárak. Felhúzta az autó fémkilincsét, amely könnyedén engedelmeskedett és jellegzetes műanyaghangú kattanással feltárult az ajtó. Tom vigyorogva ült be és büszkén magyarázni kezdte feleségének, mekkorát vizelt az erdőben. Monológja közben beindította a Chrysler két literes motorját, mely barátságos duruzsolásba kezdett. Működésbe léptek a fűtőberendezések is, melyek azonnal langyos levegővel pumpálták tele a légteret. Miután felesége szokásos kacagása elmaradt, rápillantott.”

Tom teste megrázkódott a feltörő zokogás erejétől. Könnyei keskeny patakokként csurogtak alá, hogy fülét és nyakát eláztatva a párnába szívódjanak. A Nap vidám fénye megcsillant a férfi szemeiben.

Monicának mindkét füle hiányzott, csak két véráztatta mélyedés sejtette, hogy hol is volt eredeti helyük.

.

Woodbridge, május 15. reggeli órák

Berry reggel nyolcig a nappaliban üldögélt, majd mikor az első napsugarak betévedtek a ház hatalmas panoráma ablakain fáradtan feltápászkodott a bőrkanapéról, és a konyhába csoszogott. Vizet töltött az eszpresszógép rozsdásodó nyílásába, óvatosan ügyelve arra, nehogy vasoxid kerüljön az automata belsejébe. Filtertárcsát csavart a gép alsó szájához és lenyomta a piros billenőkapcsolót, mely azonnal fényleni kezdett. Félig száraz kenyérszeleteket helyezett a kenyérpirítóba és azt is működésbe hozta. A konyhából visszaballagott a nappaliba és a kandallón heverő naptárából előkereste Ms. Kardosh portlandi címét. A tárcsázást hosszú búgások követték, majd az öreg hölgy félreismerhetetlenül rekedt hangja jelentkezett a vonal másik végén.

– Megtörtént Ms. Kardosh! – suttogta elhalt hangon Berry.– Nem voltam képes ébren maradni! Megtettem újra.

Hosszú csend volt a válasz, majd megszólalt az öreg hölgy.

– Üljön autóba és jöjjön el hozzám! Most azonnal! Rendben, Mr. Wilson?

– Rendben! – válaszolta Berry, majd letette a kagylót.

Felhajtotta meleg és üdítően friss kávéját, leküzdött egy szelet lekváros toastot, majd bepattant a sárga Hondába. Woodbridge teljesen kihaltnak tűnt csakúgy, mint a száztizenkettes főút portlandi szakasza. Berry szemeit lehunyva haladt el a West Hill közelében veszteglő fehér Chrysler mellett, majd a gázra lépett, és halálsápadtan folytatta útját. Portlandig két autó süvített el mellette. Egy vasrudakat szállító kamion, és egy ütött- kopott szürke Plyomouth. Tíz órakor a Columbia utca 64. előtt parkolt le, és belépett az ólomkapun, mely döngve csapódott be mögötte.

.

Woodbridge, május 15. tíz óra

Jerry Kline vaskos íróasztala mögött üldögélt. Látszólag létfontosságú feladatok kötötték le figyelmét, melyek miatt nem sikerült észrevennie az irodába lépő idegeneket. Szemeinek koordinálatlan fel-le mozgása azonban messziről elárulta, hogy nagyon is tisztában van azzal, hogy nem egyedül szívja az iroda poros levegőjét, hanem újabb két orr és két pár tüdő szállt be a ringbe. Homlokának támasztott kézfején furfangosan úgy rendezte ujjait, hogy a világon mindent láthasson, így az ajtón belépő vendégeket is.

– Hr, hr, hr! – köhintett vigyorogva Monti, miközben tanulmányozta a szoba szegényes berendezését, és az asztalnál pöffeszkedő hájtömeget. Jerry Kline felpillantott az elé terített, hat éve kitöltött büntetőcédulákból, és illemtudóan felemelte hatalmas testét a székéből, mely hálásan felsikkantott a megszabaduló tehertől. Nyájas mosolyt erőltetett fényes arcára, közben puffadt ujjaival egy kupacba terelte a cédulákat és az asztal sarkába helyezte őket.

– Mr. Greenstein! Mr. Monti! – kiáltotta lelkesen. – Üdvözlöm Önöket Woodbridgeben! – tette hozzá, majd az asztal mögül előtotyogva a vendégek felé hömpölygött, mint a tavaszi esőktől felduzzadt Mississippi. A két nyomozó bólintott és kezet ráztak a boldogságtól csaknem a magasba röppenő seriffel.

– Már vártam magukat! – vigyorgott Kline és kezeivel két szürke vászonnal fedett konyhai hokedlire mutatott. A bejárati ajtó melletti üveges vitrinből whiskyt varázsolt elő, majd az alján lötyögő folyadékot három vizespohárba öntötte. – Sajnos se szódám, se jegem, ha megbocsátanak az urak! – tárta szét karjait védekezőn és a két vendég felé nyújtotta a poharakat. Greenstein és Monti készségesen átvették az italokat, gondosan áttanulmányozva a poharak peremein hemzsegő ujjlenyomatokat. Jerry K1ine fontoskodva visszaballagott íróasztala mögé, khakiszínű kalapját fejére igazította, és sanyarú sorsú székébe huppant. Pillantását a szakállas és láthatóan tapasztaltabb nyomozó barna szemeibe fúrta, majd kezeit az asztal lapjára ejtve megszólalt.

– Történt egy s más, mióta nem beszéltünk egymással?  Jelentőségteljesen a távolba nézett, ezt követően színdarabba illő tekintettel maga elé meredt, mintha teljesen beleélné magát az elkövetkező monológ érzelmi töltésébe.

– Mindent tudunk, seriff! – szólalt meg Erik és szigorúan a hájfodorra pillantott. Testsúlya eltörpült a seriffé mellett.

– Mit tudnak, ha szabad érdeklődnöm? – csattant fel sértett amazonként Kline.

– Mindent, seriff! Az ég adta világon mindent! – válaszolt Greenstein, magában kuncogva a szituáción. – Önnek egyetlen feladata lesz, Kline seriff! A kezembe nyomni a lakásunk kulcsát, udvariasan kitárni előttünk az ajtót, elköszönni, majd becsukni az ajtót – mosolygott a nyomozó. – Igen, és még valami! – tette hozzá. – Távozásunk után szeretettel gondolni ránk.

Kline durcásan összeszorította ajkait, kikergetve belőlük a pírt. Felrántotta az íróasztal fiókját, melyben hangos csörrenéssel ütköztek össze az ott tanyázó szilárd halmazállapotú tárgyak. Előhalászott egy kulcsot, mely egymagában árválkodott a rozsdás vaskarikán. Az asztalra hajította, majd szuszogva újra feltornászta magát a székből és a hokedliken üldögélő nyomozók felé nyújtotta. Monti átvette a kulcsot, miközben együttérzően a seriffre pillantott. Szemeivel Greenstein felé intett. Kline úgy érezte, végre szövetséget köthet valakivel és Montira kacsintott.

– Mr. Monti! A baptista templom sekrestyéjében fognak lakni. Walter Bianchi tiszteletes már várja önöket. Esetleg reggelit is kaphatnak! – hadarta zavartan a seriff, és Greensteinre pillantott. Amaz épp körszakállát igyekezett szálirányba simítani, de a szőrkoszorú minduntalan ajkai felé hajlott. A seriff önkéntelenül elmosolyodott, majd zavartan a földre pillantott.

– Ha mégis érdekelné önöket, hogy mit tudok, akkor csak keressenek fel az otthonomban!

Kitárta az ajtót, majd a távozó vendégek után óvatosan bezárta. A függöny mögé osont, és résnyire félrehajtva a két távolodó alakot figyelte. Csakhamar eltűntek az orvos srégen tornyosuló háza mögött. Klein a szoba felé fordult, és hatalmasat rúgott Greenstein székébe, mely széles ívben a sarokba repült.

– Dögöljenek meg! – suttogta dühtől vöröslő arccal. – Az anyjuk is dögöljön meg!

.

            Portland, 1993. május 15.

– A szellem ott lakik magában, és mindannyiunkban, Mr. Wilson. Higgye el, hogy nincsen egyedül ezzel a problémával. Magán kívül még ezrek szenvednek a bennük lakozó sátántól. Istent ne úgy képzelje maga elé, mint valamiféle személyt, és az ördög sem testesülhet meg a mi anyagi világunkban. Mindketten energianyalábok, mindketten pozitív, vagy negatív erővel rendelkeznek, és mindkettő rengeteg tulajdonság birtokosa. Ha kimondjuk azt, hogy „jó”, vagy azt, hogy „rossz”, nem kizárólag egy halmaztulajdonságot fedezünk fel, hanem egy konkrét, bizonyos tulajdonságra gondolunk. Az ember különleges élőlény. Sokkalta összetettebb, mint az állatvilág bármely törzsének, bármely osztályába tartozó bármely faj egyede. Remélem, tud követni, Mr. Wison!

Berry bólintott.

– Nos! Úgy tekintsen magára, mint bonyolult, belső tulajdonságok hordozójára, melyeket olyannyira összedolgozott a természet, hogy szinte lehetetlen az összetevőket szétválasztani. Próbálja meg a cukrot kiemelni a forró feketekávéból, ha egyszer összekeverte őket. Nem képes rá. Inni fog egy, a rossz ízűtől egy szemernyivel édesebb löttyöt. És azt fogja rá mondani, hogy ez az az íz, amit megszokott. Vannak azonban olyan emberek, akiknél a tulajdonságok közös halmaza szűkebbre sikerült, így képtelenek megszokott tulajdonságokat felmutatni, melyek persze nem számukra furcsák, hanem a környezetükben élő „kávéfogyasztók” számára, akik jóval édesebben isszák a löttyöt. Érti, amit magyarázok?

Berry bólintott.

– Maga roppant furcsa világba csöppent, Mr. Wilson. Elképzelhetetlenül félelmetes világba. Persze hangsúlyoznom kell, hogy ez csak számomra szokatlan. Minden ember elképesztően sötét gondolatokat táplál magában, melyek lelkük legmélyén a tudattalan világ hegycsúcsoktól övezett medencéjében, duzzad feneketlen és jéghideg tengerszemmé. Ha tudná Mr. Wilson, hogy micsoda perverzitások léteznek. A bűntények döntő többsége a tó mélyebb vizeiből táplálkozik, ahol csak a szexualitás örvénylik, és próbál minduntalan felszínre bukni. Egyesek kiélik a mélyről jövő impulzusokat, egyesek azonban olyan tömegű betonréteggel fedik le a katlant, hogy az érzelem vagy nem képes a felszínre jutni, vagy pedig a betonlapot megkerülve egészen váratlan helyeken bukkan elő. A másik félelmetes vízréteg közelebb a felszínhez bugyborékol, de keveredik a szexualitás bűnös vizeivel. Ez az agresszió. Sokan kutatták már az állatok és rajtuk keresztül az ember ösztönrendszerét, és annak mozgatórugóit. Sokáig az a téveszme keringett a tudósok között, Mr. Wilson, hogy a legfontosabb ösztön az élet fenntartásának logikusan legkézenfekvőbb ösztöne. Nos, nagyon nagy a tévedés! Az állatok szaporodnak, élnek, társadalmakat hoznak létre, törvényeik vannak, és érzelmekkel rendelkeznek. A különféle fajoknak különböző méretű területre van szükségük ahhoz, hogy a testüket védő aurát ne érhesse negatív behatás. George például – tudja az én megboldogult kiscicám – hatalmas területen éldegélt, és ebbe csak is én léphettem be, én zavarhattam pihenésében. George nem csak a falak által határolt élettérben élte mindennapi életét, hanem a folyosó, és a lépcsőház is az övé volt. A területet még egy tüzelő macska kedvéért sem adta volna fel, és mindenáron megvédte más macskákkal szemben. Még ha az életébe is került volna. A másik nagy ösztöncsoport a megszerzett területek megvédése és újabb területek uralom alá hajtása. Az emberiség történelmét át- és átitatta a háborúskodás, öntörvényű gyilkolás, a rabszolgaság rendszere, a vándorlás, no és a vallásháborúk. Ha meg béke volt, akkor a saját faj egyedei – ebben az értelemben az egy adott területen élő adott népcsoport tagjai gyilkolták egymást tovább. Ha hosszú időn keresztül egymás területén állnak a különböző egyedek, szörnyűséges folyamatok indulnak el, és a dominóelv alapján újabb és újabb folyamatok kapcsolódnak hozzá. A világ dominóelv alapján működik.

Berry bólintott.

– Az agresszivitás valamely vágy tökéletes elnyomása miatt alakulhat ki, Mr. Wilson. Ön félelmetes ragadozó, aki tökéletes bárány szerepet játszik el. Olyan mennyiségű energia préselődött az ön tudatalattijába, hogy akár egy óriásvulkán kürtőjét is szétrobbanthatná. Ön már felrobbant, Mr. Wilson! Úgy képzelje el – folytatta töretlenül Ms. Kardosh -, hogy ön egy nagy társasház lakója. Magán kívül még többen élhetnek a lakás fedele alatt, de egyvalakivel feltétlenül meg kell osztani a tágas szobákat. A helyiségeket kulcsra zárható vastag tölgyfaajtók választják el egymástól, így ha akarják, teljesen külön élhetnek. De akár egybe is nyithatóak, hogy barátságukkal könnyebbé tegyék az életüket. Ha ön a fekete, és társa a fehér, akkor a közös nevező legjobb, ha szürkének mutatkozik. Ért engem? Tudja követni?

Berry bólintott, majd unicumot löttyintett az asztalon álló talpas pohárkák egyikébe, és hirtelen mozdulattal lehajtotta.

– Nekem is töltsön! – intett Ms. Kardosh, majd folytatta. – Az a nagy harci helyzet, hogy az önök társasházában minden ajtó kulcsra lett zárva, még a megismerkedés kezdetén. Se ön, se az a másik nem emlékszik a másik fizimiskájára. Úgy élnek ott az ódon falak között, mint két remete. Önnek szinte nincs is énje, Mr. Wilson. Ön egy színtiszta felettes, ha nem tévedek.

Ms. Kardosh a levegőbe legyintett.

– Ha tévedek, akkor sincs nagy baj. Az ön házának másik bérlője Mr. Agresszivitás, aki szeretné, hogy végre az egész terület az övé legyen. Hát nem szép, Mr. Wilson? Saját magunkkal is harcolunk a pszichénk belső territóriumaiért. Halvány mosoly futott át az öregasszony ráncoktól hemzsegő, de mégis csodálatos arcán, majd a pohárkáért nyúlt, melyet Berry időközben színültig töltött. Egy slukkra felhajtotta, majd megrázta lógó tokáját.

– Folytatom, Mr. Wilson! A múltkori jelenés szörnyű volt. Az a másik féktelen, szilaj, és borzasztóan erős. Egyetlen roppantással megölhetné az ön halovány énjét. Az ön szerencséje, hogy ahogyan maga sem ismeri őt, ő sincs tisztában Berry Wilsonnal. Ennek köszönheti, hogy még él. A szeme olyan, mint az égő parázs, mely egy felrobbant csillag egyetlen darabkája. Mindent ki lehet onnan olvasni. Életet, gyűlöletet, erőt, erényt, jóságot, barátságot, és a halált.

Ms. Kardosh Wilson szemeibe pillantott és várt. Berry ólmos fáradtságot érzett, szemei égtek, mint tábortűz az erdőben. Szemhéjai egyenként húsz mázsát nyomtak. Az agyára telepedett köd azonban mindennél jobban zavarta. Erőlködve kipréselt magából három szót, melyek a nyelv szabályai szerint értelmes mondattá záródtak.

– Mi lesz velem?

– Két dolgot tehet. Vagy kinyitja az ajtókat, vagy magára gyújtja a házat. Ha feltöri a lakatokat és megoldja a láncokat, csúnya vége lehet az ön történetének. Ha felgyújtja a házat? Mindketten bent égnek.

– Meg kell halnom Ms. Kardosh?

– Az attól függ, hogyan áll önhöz a szellem. Elképzelhető, hogy képes annyira megacélozni énjét, hogy földbe döngölheti Mr. Agressziót. Ez csak önön múlik, Berry.

Berry ölébe ejtette kezét és az öregasszonyra pillantott.

– Ms. Kardosh!- kérdezte halkan. – Ki lesz a következő?

Az öreg hölgy ráncos kezeibe temette Wilson nedves tenyereit, és lehunyta szemhéjait. Berry ugyanezt tette. Azonnal érezni kezdte a homlokáig hatoló bizsergést. Lassan a magasba emelkedett, lábai bénán lebegtek teste alatt, majd egyre gyorsuló forgásba kezdett vele a hurrikán. Újra eljutott a tölcsér bejáratáig, látta a gégecső bordázatát, és a cső tekergőző testének másik végén fel-felbukkanó kijáratot. Itt elsötétült a kép. Berry elaludt. Pár perc múlva újra ébren volt, és karikás szemekkel nézett Ms. Kardosh izgatott arcába. Feje zúgott, mint egy repülőgépmotor.

– Rebecca Gordon! – mondta Ms. Kardosh. – Ő a következő!

Berry már meg sem lepődött. Émelygő gyomorfájás kerítette hatalmába, küszködnie kellett, nehogy lehányja a márványlappal borított asztalkát.

– Ismerős? – kérdezte szánakozva az öregasszony, aki mindvégig ráncos tenyerei közt tartotta Wilson meleg kezeit.

– Hát persze, Ms. Kardosh! Hát persze, hogy ismerem őt! – suttogta Berry. – A feleségem húga.
.

folytatás a weboldalon

……..

Adatvédelem

“A Fül” című regényt szerzői jog védi.  Ez a dokumentum magáncélokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz változtatás nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással szabadon másolható, terjeszthető. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetén a szerző/tulajdonos engedélyét kell kérni.

Copyright©”A Fül”Csizmadia Gábor


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.