2011-11-25

A halál virágai

Halál virágaiNa ne! Gavi újabb krizantémpalántákat pillantott meg a szemközti ágyás tövében pihenni. Apró, szürkés bimbóik éppen csak kikandikáltak a joghurtospoharakból, de félreismerhetetlenül krizantémok voltak. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy aki szép sorban egymás mellé helyezte őket, tudta, hogy ő itt van, és éppen ültet. Mérgelődve megrázta fejét. Óvatosan az előre elkészített nyílásba helyezte a markában szorongatott palántát, és földet kotorva köré, erősen megnyomkodta a növény szárát körülölelő földkupacot. Tenyerét lesöpörve újabb krizantémot csípett fel ujjaival, miközben szemügyre vette körmei állapotát. Egész álló nap ültetett, mintegy százötven sarjat bocsátott sorsára, így meg volt győződve, hogy körmei alatt vastagon sorakozik majd a gyászhadsereg. Ám hiába forgatta tenyerét, lendített szeme elé újabb és újabb ujjakat, a várt piszokcsík hiányzott mindenik körme alól. Hüledezve bámulta a talajt, majd tekintete visszavándorolt kézfejére. A föld színtelen és laza volt, de annyi nedvességet mégis tartalmazott, amivel beszennyezte volna a körmeit. A keze azonban makulátlanul csillogott, mintha az imént mosta volna meg a háta mögött álló szökőkút vizében. Gavi újra megrázta a fejét és a szemközti ágyás mellett pihenő palántákra meredt. Nagyjából úgy húszan lehettek, de Gavi számára ez a tény nem volt túlontúl jelentőségteljes. Figyelt.

Arcizmai megrezdültek, pupillái kitágultak, mintha szemeibe atropint cseppentettek volna, orrcimpái pedig őrült vitustáncot jártak, ahogy koncentrált. Szíve egyre hevesebben dobogott. Gyomrába olyan jeges félelem markolt, hogy kis híján hátratántorodott. Gavi a levegőt figyelte. A szelet várta minden porcikája, hogy arcát simítsa, hogy a haját emelje a felhők felé, és bőre leheletét szállítsa az ismeretlen messzeségbe. A szelet, mely levegővel ajándékozza ziháló tüdejét, és búgócsigát varázsol dobhártyája szegletén. Azonban semmi sem mozdult. Gavi mereven bámulta a palántákat, de száruk nem hajlott semerre, csak álltak néma-néma csendben egymáshoz simulva.

Gavi tudatalatti hirtelenséggel megpördült saját tengelye körül, és a háta mögött tornyosuló angyalkás szökőkúthoz lépett. Az alján vízkőnyomok és világosszürke, sivatagi posványhoz hasonló lötty bámult a képébe. A fiú lehajolt, és beleszagolt. A mocsár kesernyésen hányásszagú leheletét várta, azonban mintha barikádot építettek volna tágas orrnyílásaiba, az ég adta világon semmit sem érzett. Még nagyobbat szippantott, ám nem tört meg a varázs. Gavi kétségbeesetten hátralépett. Szemei színeket kerestek. A föld morzsái szürkén ásítoztak, a szökőkút szürkén magasodott az ég felé, és még a palánták bimbói sem sárgán és pirosan feslettek fel, hanem komor és fenyegető szürkeséget sugároztak a szürke csészelevelek közül. A fiú fellépett az egyik ágyás tetejére, mit sem törődve a lakkcipője alatt kimúló krizantémpalántákkal. Igyekezett a távolba pillantani, mozgást kutatni, azonban szemei minduntalan megakadtak az elé tornyosuló szürkeségben.

Gavi elkeseredésében az ágyásra roskadt, arcát a szürke morzsájú, halálleheletű talajhoz nyomva halkan zokogni kezdett. Olyan magányosnak érezte magát, mint eddigi életében még sohasem. A szürkeség pedig lassan tovább ereszkedett.

Gavi nem érezte az idő múlását. Nem sejtette, de nem is érdekelte hány óra cammoghatott el alvó teste mellett. Hasára fordulva feküdt, és bávatagon a szürkeségbe meredt. Megtörölte szemzugait, de már nem csodálkozott azon, hogy kézfeje száraz maradt. Úgy gondolta, nem folytatja tovább a feleslegesnek tűnő palántaültetést. Inkább becsukja szemeit, lezárja gondolatai kapuját, és alszik tovább. Azonban valami megmozdult mögötte.

Gavi szívébe nyílként hatolt a légüres térbe surranó hang. Egy suttogás volt csupán, de nyilvánvalóan emberi zönge. Lélegzetét visszafojtva várta, hogy a hang forrása újabb jelet küld. Várt és várt. Óvatosan felemelte arcát a párás földről, hogy a hang irányába fordítsa tekintetét, mikor tőle pár lépésre, a krizantémágyások között megmozdult a szürke ködlepel. Arcát hevesen a földhöz csapta, és az árnyékra meredt. A fekete forma közelebb lépett, és a kezében tartott virágcsokrot – néhány centiméterrel feje búbjától – arra az ágyásra helyezte, amelyen teste feküdt. Gavi olyan közelről látta a vonásait, hogy még az árny szemének sarkáról földre rugaszkodó könnycseppet is elkapta tekintetével. Nagyon ismerős volt az ábrázata, de a fiú ezzel most nem törődött. Fejét újra felemelve a virágcsokorra pillantott, mely élénk színeivel, bársonyos illatával boldogsághullámokat pergetett végig egész testén. A csodás csokor egy szürkésfehér tábla előtt hevert, a szirmok áradatától azonban nem láthatta mit írtak rá. Fejét magasabbra emelte, kezeivel pedig félrehajtotta a huncut virágszálakat. Lassan, tagoltan olvasni kezdte a fekete, gravírozott betűkkel íródott szöveget:

Gavi Löwenstein

Élt 34 évet

Megdörzsölte szemeit és újra neki kezdett. Gavi Löwenstein, élt 34 évet. – írta a tábla. Mellkasa alá pillantott, majd ülő helyzetbe tornázta testét. Tekintetét körbejáratta a környező ágyásokon, melyeken mindenütt ott díszlett egy, az ő márványtáblájához hasonlító kőlapocska. Mindenütt krizantémpalánták és magyalbokrok sorjáztak. Szürkeség borult a tájra.

Gavi végigsimította kézfejeit, és hirtelen lelke mélyébe hasított a felismerés. A fekete betűkkel gravírozott kőlap, az alatta púposodó ágyás, a szürke köd és színtelen virágok. A szagtalanul pálló víz, a hangtalan levegő, a kristálytiszta körmök mind-mind a helyükre kerültek.

Gavi ültében megfordult, és az imént előrehajoló arcra nézett. Tudta, hogy utoljára láthatja az üde virágok színét, a könnycseppek gördülését, a szél friss fuvallatának illatát, és azt is tudta, hogy az utolsó lehetőséget szalasztaná el, ha nem pillantana a sírástól megfáradt arcra. Az utolsó földi lehetőséget.

Közelebb hajolt édesanyjához, és megcsókolta.

2003. október 1.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.