2011-11-25

A kerítés (novella)

Kerítés      A kora hajnali napsugár isteni fénybe burkolta a dombtetőn kucorgó parasztház tetejét, majd vidáman az ablakok felé kacsintott. A többségét vastag faroletták védték az esőtől, fénytől, így a hajnalpír rövid tusakodást követően a rétre nyíló egyetlen kitárt ablakon tört utat magának a sötét ház alvó csendjébe. Odabent három ágy, és két ódon, barnára pácolt szekrény sziluettje rajzolódott ki, az aprócska asztalon gyermekkönyvek és fából faragott katonák sorakoztak parancsszóra várva. A falakat színes keretes rajzok borították. A három ágy közvetlen az ablak alatt pihent, de csak az egyik lett puha paplannal takarva. Az ágy közepén egy kisfiú térdelt, könyökét a párkányra támasztva, arcocskáját a tenyerén pihentette. A napsugár hunyorgásra kényszerítette szemeit, de pillantása nem tágított az alant hullámzó, mezei virágokkal tarkított rétről. Még csak most ébredt, de máris álmodott.

        A kisfiú tudta, hogy szülei sohasem engednék neki, hogy mezítláb nyargaljon át a mezőn, kantárszáron vezessen nyugtalan paripát, megmártózzon a síkságra érkező, lenyugvó patakban, és együtt cserkésszen apjával a közeli erdőben. Eszével tudta, hogy amit vékonyka teste még elvisel, azt felduzzadt mája, és szabálytalanul zakatoló szíve határozottan megtilt.

         A távolban megriadt madárcsapat röppent az égre, és egymást követve eltűntek a patakot követő zöld fasorban. Márk közelebb húzódott az ablakhoz és nagyot szippantott a hajnali, hűvös levegőből. Olyan elementáris erővel özönlötték el a szabadság vágyból és örömből álló katonái, hogy könnyek szöktek a szemébe. Az ágy mellett álló cirádás fakomódhoz oldalazott, és egy nehéz katonai távcsövet egyensúlyozott le a tetejéről. Lassan a szeméhez emelte, és a távolságállító gombocskát ütközésig eltekerte.

         A távcső végigpásztázta a szomszédos zöldellő hegyeket, a külszíni fejtés marta domboldalakat, a szabadon szárnyaló cserfes verébcsapatot, majd megállapodott a birtok határát a pataktól elválasztó kerítésen. A kerítést Márk nagyon réginek képzelte, hiszen mióta az eszét tudta, az ott sorjázott lent a pataknál. A kisfiú elmosolyodott, hiszen a csermelyt még sosem látta, de biztos volt benne, hogy ott kell csobognia a zöldellő galériaerdő alatt. A kerítés helyenként eltűnt, majd újra felbukkant a sűrű, felmagzott perjében, de Márk egyben látta az egészet.   Apró, vézna ujjaival szinte végigsimogatta a sűrű fonatos kerítést, helyenként átnyúlt fölötte és érezte, hogy odaát lágyabb a levegő, igazabb a lét, szabadabbak a madarak és a fájdalom is lehet szép. Sejtette, hogy valahol kapu szakítja meg a kerítés vonalát, méghozzá rozsdától vöröslő, vaskos lakattal, de amit a régi távcső mutatott, az csak a kerítés és az erdő volt.

         A kisfiú óvatosan a komódra fektette a távcsövet, és az ágy felett lógó csengőzsinórt fürkészte. -Meghúzzam, ne húzzam? – hezitált magában, majd lábait határozott mozdulattal oldalra lendítette, és lekászálódott az ágyról. Gyűlölte a csengőt, hiszen állandóan fogyatékosságával csúfolta. Az ablak melletti szekrényben vasalt ingecskét, trikót és kisnadrágot talált, majd a másik szekrényhez lépett és kinyitotta hatalmas nyikorgó ajtaját. Odabent katonás rendben lábbelik sorakoztak. Kiemelt egy kék színű szandált és az ágy szélére kucorodott. Gyakorlott mozdulattal felhúzta a jobblábast, majd megpihent. Szíve úgy zakatolt, mintha rekordot állított volna fel a falu salakos futópályáján. Lassan lehajolt a ballábas szandálért, mikor hirtelen jeges feszültség kúszott fel hátán, megmarkolta nyakát és beletúrt lüktető halántékába. Felegyenesedett és végigsimította libabőrös alkarját. A szoba levegője oxigén után sikítozott, az ódon szekrények fáradtan nyikorogtak. Márk az ablak felé fordította fakószürke arcát, pupillája röpke pillanatra állta a hirtelen szemébe ömlő fényt, majd egy ezredmásodperc alatt összehúzódott. A kisfiú ábrázatán fájdalmas mosoly jelent meg, amely mintegy varázsütésre szétomló nevetésbe csapott át.

         Márk teli szájjal kacagott, fogacskái megannyi fehér kavicsként csillantak meg a reggeli napsütésben. Szívét eszelős boldogság dugaszolta el. A tárva-nyitva álló szekrény felé fordult és lerúgta jobb lábát kalodába záró megszokott szandálját.

         Rövid keresgélés után a hátsó sorból hernyótalpas bakancsot húzott elő. Gondolkodás nélkül leporolta, és apró lábaira húzta. Tudta, hogy ez a nap más lesz!

         A reggeli olyan volt, mint mindig. Az asztal közepére helyezett műanyag tálcán lekvár, margarin, méz, csokikrém, és kakaó várta csinos kis kupacban. Négy tányér, gőzölgő feketekávé, halk zeneszó a rádióból. Márk nehezen viselte a reggeli szidalmazást, de úgy döntött, hogy ennek ellenére sem fogja használni az ágya felett lógó jelzőcsengőt. Csendesen majszolta barnára sült pirítósát, s közben le-lekacsintott fekete bakancsára.

– Ma reggel kicsit később érkezik a nővérke! – szakította meg a csendet Márk apja. – Az a kérésem, hogy addig a nappaliban várakozz. Nézz tévét, vagy olvass könyvet. Van néhány új képes újság is, ha érdekel! Ne hirtelenkedj, ne rohangássz! – fűzte hozzá.

         Márk egykedvűen bólintott, miközben az asztal alatt összefűzte bakancsos lábait. A rádióból nyári slágerek röppentek fel, és árasztották el az étkezőt. Hirtelen édesanyja toppant a konyhába, villámgyors mozdulattal kávét löttyintett egy csészébe. Felhajtotta, majd zaklatottan az előszobába lépett.

         Márk számára különleges nap volt ez a mai. Nagyon ritkán hagyták szülei magára, jobbára a kirendelt és bőségesen megfizetett nővérke ügyelte minden mozdulatát. Barátról, gyermeki társaságról szó sem eshetett, hiszen az egészséges világ megannyi betegséget hordozott, melyek közvetlen veszélybe sodorhatták a kisfiút. Márk elejtett szavakból, mondatfoszlányokból rakta össze betegsége logikai kirakóját, de előtte csak a tiltó szavak és álnok ködösítés folyt, mintha nem is az Ő életéről beszéltek volna.

         A kisfiú ébredéstől a fáradt elalvásig minduntalan a szívével birkózott, hiszen az ott zakatolt legbelül, mint egy robbanásra kész időzített bomba. Időnként furán nagyokat zökkent, majd lelassult. A fenyegető ritmuszavarok forró izzadtságfolyamokat indítottak el a kisfiú homlokáról, és gyomrát makacs gombolyagba tekerték. Legjobban azonban az ébredést követő émelyítő szívgörcs keserítette életét. Mint egy trópusi hurrikán, mint egy langymeleg monszunvihar, úgy csapott le az ébredező testecskére, megforgatta a gyűrött lepedőben, szőke fejecskéjét a fojtogató tollpárnába szorította, és sötét félelem kerítette hatalmába a beteg porhüvelyben küzdő lelket. A viharokat követően csapzott letörtség telepedett rá, és alkonyatig el sem hagyta.

         A mai nap azonban teljesen másképp kezdődött. Ahogy a szülők kiléptek az ajtón, Márk a szűk gardróbba préselt három lépcsős létrácskára állt, és hosszas kutatást követően khakiszínű hátizsákot bányászott ki az ásító sötétségből. Kiszórta a benne hagyott fóliamaradványokat, melyek egy korábbi uzsonnacsomagolásról árulkodtak, és a konyhába kocogott. Szíve nyugodt monotonitással a szabályos ritmust döngette. Tudta, hogy csak két órája maradt a nővér érkezéséig, ezért szaporázta mozdulatait. Szalámiból, sajtból és túrókrémből szendvicseket készített, majd szívószálas ivóleveket rakott szabályos sorba a konyha makulátlan tisztaságú pultján. Mikor mindezzel végzett, szobájába szökkent és meleg holmit pakolt a hátizsákba, visszavágtatott a konyhába, és a ruhák közé helyezte élete első önállóan készített uzsonnáját. Szíve hevesen vert, ezért megállt és nyugalmat erőltetett testére. Kacagni, hangosan kiáltozni lett volna kedve, de nem tette. Helyette csak mosolygott, és a felszínre türemkedő vágyait igyekezett odabent tartani. A kerítésre gondolt.

         A szélesre tárt bejárati ajtón könnyű tavaszi levegő surrant be a ház gyomrába. Márk a szabadba lépett, majd gondosan behúzta maga mögött az ajtót. Odakint a tágas, zöld mező fogadta. Immáron nem ölelte magához barátságos szobája, nem lógott látóterébe a csengő zsinórja, nem kísértette a virágos fémtálcára tornyozott gyógyszerkupac. Egyedül maradt vágyaival. Karórája 10 órát mutatott.

         A kerítés a kisfiú szerint nem lehetett távolabb, mint három focipályányi hosszúság, de mardosó félelem kerítette hatalmába, ha arra gondolt, hogy egyedül még sosem tett meg ekkora utat. Ugyanakkor azzal nyugtatta magát, hogy ha most nem indul el vágyai felé, akkor úgy kell majd meghalnia, mint egy apró kalitkába zárt madárkának, aki nem tapasztalhatta meg, milyen lehet szabadon szárnyalni az égszínkék levegőben. Lendületesen elindult hát keresztül a mezőn. Lábaihoz lila zsálya, morcosan ágaskodó mezei aszat, az élénk széllel parolázó árvalányhaj simult, és a kisfiú nem lett volna képes finom érintés nélkül továbblépni egyikük mellett sem. Tenyere boldogan ízlelte a virágok érintését, szemei itták a varázslatot, melyet maga teremtett meg önnön magának.

         Szíve azonban vészt jósolt. Lassacskán elérkezett a mező közepére. A patak irányába folyamatosan lejtő domboldal hirtelen megtorpant, és eltűnt egy veszedelmesen mélyülő párás vízmosásban. A vízmosás oldalát méregzöld csalános nőtte be, áthatolhatatlan gátat állítva a fiú elé. Márk a fűbe ült, és óvatosan csúszva ereszkedett a mélyedés aljára. Alig tett meg pár métert, mikor hirtelen olyan szúró fájdalom hasított belé, mintha stiléttóval szíven szúrták volna. Görcsösen mellkasához kapott, száját hatalmasra tátva igyekezett levegőhöz jutni. Az égre emelte tekintetét, amely a türkizkékből lassan padlizsánlila, majd éjfekete lett.

         Meglepetésében majdnem hanyatt esett. Olyan gyorsan világosodott ki, amilyen sebesen a napkorong nem képes a Föld takarásából égi pályájára törni. Körülötte sürgő-forgó embertömeg kavargott. Amerre a szem ellátott, mindenütt cirkuszi teherautók álltak, szélesre tárt ablakokkal, színes forgók és megannyi léggömb vált játékává a pajkosan fújdogáló tavaszi szellőnek.

         – Gyere Márk! – rántotta félre egy kisfiú a körhinta útjából. Sosem látta még, de szívében a legjobb barátjának érezte.

         – Gyere a céllövöldébe, messzelátót lőhetünk az egypálcásak között! – tette hozzá. Azzal áttörtek az áramló embermasszán, és a vándorcirkusz legtávolabbi bódéja felé vették az irányt.

         – Én nem szaladhatok ilyen gyorsan! – akarta figyelmeztetni újdonsült barátját, de meglepetése csak fokozódott, mikor érezte, hogy nem liheg, mint kutya a nyári hőségben. Csakhamar a céllövöldéhez értek, és kétszer három lövést vettek a zsebpénzükből. Néhány perc múlva kézen fogva rohantak a cirkusz tágas mezején és mindent kipróbáltak, míg pénzük el nem fogyott. Akkor egy mély vízmosás partjára telepedtek, hogy elfogyasszák maradék – az áttetsző fóliába ragadt – kürtöskalácsukat.

         Márk legszívesebben átölelte volna barátját. El szerette volna mondani, hogy micsoda változáson ment keresztül. Szíve úgy kalimpál, mint minden egészséges gyereknek, és már szaladgálhat az erdőben, és a réteken, meg iskolába is járhat, hovatovább sportoló lesz, hisz tovatűnt a halál, megdöglött, elhagyta, kinyuvadt az undorító pára, szóval holnaptól iskolába is járhat, de valami ott legbelül, ahol az a kerítés is terpeszkedett, ott a szíve mélyén valami hátborzongató fenyegetést érzett. Vérfarkasként, mumusként, poltergeistként, mesebeli szörnyként figyelmeztette, hogy érzékei csak a bolondját járatják vele. Lassan, szörnyen óvatosan felemelte bársonyos tekintetét és barátjára nézett. Ijedtében visszahőkölt. Az apró gyermek helyett lompos cigányasszony ült mellette, vörös és sárga virágokkal tarkított ruháját combjáig felhúzva, cukormázas kürtőskalácsot majszolt. Fogak híján kutya módjára tépte zsákmányát. Mosolyogva Márk felé fordult, miközben bajszos szájszegletében fényes morzsát billegtetett a tömegvonzás. Ahogy megszólalt, a morzsa szoknyája ölébe huppant.

         – Ne feledd fiam, amit most láttál, az a Te, kizárólag a Te valóságos tapasztalatod volt! Már tudod, milyen felhőtlen ég alatt futni, gyermekien felelőtlennek lenni, bár amit most kaptál csak az ajándék csücske volt. Tőlem megkapod a teljes gyermeki Létet, az összes Boldogságot és Boldogtalanságot, a Testvéri Érzést, az Önzés sátáni kacaját, az Anyai Függést és a Baráti Vonzódást, a felnőtt világ – tapasztalat hiányában őszinte – Tiszteletét, a Tanulás által megszerezhető Örömöt és Tudást. Ne feledd, amit most tőlem sűrítve kapsz, az nem más, mint a Gyermeki Percepció Hatalma! – mondta mosolyogva a cigányasszony, azzal felszívódott, mint az eső utáni fojtogató páraoszlop. A következő pillanatban a kisfiú egycsapásra gigantikus tapasztalat birtokába jutott.

         Az eszmélet ott érte, ahol az ájulás letaglózta. A kerítés szó kavargott fejében. Az a fránya kerítés. Márk fáradtsága isteni boldogsággal keveredett. Apró lábai meg-megbicsaklottak a hepehupás talajon. Átverekedte magát a csalános vízmosáson, majd a kerítés felé vetette magát. A mezei virágokon méhcsordák legelésztek, serényen gyűjtögetve a sárga virágport, itt-ott lágybogarak eszméltek és röppentek a magasba, üdvözölve a feléjük haladó kisfiút. Márk az összes rovart felismerte, szinte név szerint szólította őket, tenyerébe emelve simogatta a katicákat, akik ujjain felkúszva puhán a levegőbe rugaszkodtak, majd pajkosan landoltak a vállán. A szemközti dombokon esővíz vájta mélyedések éktelenkedtek, ám ahogy a patakhoz közeledtek, vaskos testük egyre vékonyabb vályúkra szakadozott, majd szerény kis erecskékként alázkodtak a csermely medrébe. Márk végtelen fáradtságot érzett, végtagjai tehetetlen ágakként mozogtak az akarat irányába, de arcáról a mosolyt, és elméjéből a Tapasztalatot nem lehetett kitörölni. Ugyanakkor a következő rosszullét közeledtétől heves félelem kerítette hatalmába. Órájára pillantott. Alig negyedórája indult el otthonról. Óvatos léptekkel kikerült egy növendék ecetfát, majd tenyereiből látcsövet formálva a távolba kémlelt. Fű, végestelen-végig fű, és ott a facsoportok mögött mintha egy kerítésfonat bukkant volna elő. Igen! Kétségkívül az volt. Márkot ekkor érte utol az újabb rosszullét.

         Egy robosztus hegy tövében ébredt, de azon már meg sem lepődött, hogy teste légiesen könnyű, izmai acélosan feszengve kontrakció után üvöltenek, elméje pedig tág, mint a világűr. A zord mészkőszirt a semmiből emelkedett a felhők felé, mint egy göcsörtös púp a mesebeli boszorka hátán. Márk egész gyermekkorában arról áhítozott, hogy egyszer legyőzve a Székelykőt, a csúcsára álljon. Szaporán nekivágott, lábai úgy hajtották előre, mint kegyetlen korbács a megalázott rabszolgát. Ujjai minden rést kihasználtak, cipőorra valamennyi repedésben kapaszkodót talált, tüdeje szívott és préselt, mint egy kovácsfújtató. A csúcsot elérve lepillantott a varázslatos Torockóra. Hirtelen heves légszomj kerítette hatalmába, és pokoli meleg szél kapaszkodott szőke hajtincsei közé. Torockó eltűnt, helyette ébenfekete sivatag terpeszkedett alant. A fiú a Lengai-vulkán oldalában találta magát. Lelkét eszelős boldogság öntötte el. Afrika összes hangja az Ő dobhártyáját rezegtette, a vulkáni tavak mind neki kéklettek a távolban, és a szamburuk csodálatos tánca is csak számára festett álomképet. Megvilágosodott előtte a lassan hömpölygő Kongó széles áradata, a Zambézi vízesései egyetlen gigantikus fátyollá olvadtak össze, és a Szahara aprócska rippelmarkjai is csodás kirakós játékként váltogatták egymást zord szülőanyjuk száraz testén. A fiúé lett Afrika. Óvatosan megfordult a Lengai meredek, tufával borított oldalán és araszról araszra haladva a csúcs irányába indult. Izmos teste fáradni látszott, a hegyvidéki hideg egyre elviselhetetlenebbé vált, ezért úgy döntött, hogy meghúzza magát az egyik sötétlő beöblösödésben. Hátizsákjából előkerült az egyik szalámis szendvics, és a fiú a fekete andezitfalnak támasztotta hátát. Szájához emelte kezét, mikor észrevette, hogy ujjai nem tartanak az ég adta világon semmit. A szendvics a mellette ülő szamburu varázsló kezében pihent. A pompásan felékszerezett, fekete bőrű férfi rákacsintott, széles mosolyra rándult hosszúkás állkapcsa, és bizarr lassúsággal formázva a szavait, szuahéli nyelven szólalt meg:

         – Gondolom, már nem csodálkozol azon, hogy érted az általam beszélt nyelvet. Ám nem csak eme csodás tájak narrátora vagyok, nem kizárólag a belső vágyakozásod nyitott valóságos kapukat, hanem a teljes Földi Tudás birtokába juthatsz.

Márk szerette volna megállítani; mondani neki, hogy ez csak álom, Ő csak a házuk végében hullámzó mezőn vágott át, és a kerítést keresi, meg komoly szívbetegségben szenved, aminek köszönhetően sosem lesznek barátai, állandó félelemben tölti majd mindennapjait; és persze talán a negyedik műtét majd sikeres lesz, és egyetlen szívkamrájából hirtelen kettőt csinálnak majd hozzáértő sebészkezek; és majd szépnek látja az Életét, és így tovább, de érezte, hogy nem lenne helyénvaló kettészakítani Élete legcsodálatosabb ajándékát. Lenyelte szavait, és fürkésző tekintettel a varázslóra meredt.

         – Tiéd lehet a Föld, és a Kozmosz, a Tudományok sikeres serege, a Kutatás kétértelmű izgalma és egyetlen lépést sem kell tenned érte. Egy csapásra minden összefüggést megértesz, sőt a folyamatok iniciálisa, részese és okozója is lehetsz. Viszont komoly választás előtt állsz. Ha az általam felkínált utat folytatod, Tiéd lesz a Kognitív Hatalom. Amennyiben meghátrálsz, úgy visszatérhetsz a Való életbe, és továbbra is bízhatsz a Lehetségesben. Nem siettetlek, hiszen jelenleg Tiéd az Idő ismerete is, de csakhamar döntened kell. Tehetetlenül Bizakodsz, vagy továbbhaladva Tapasztalsz?! – fejezte be nyugalmat sugározva a szamburu varázsló.

     – Mi a biztosíték, hogy igazat szólsz? – Márk a fekete férfi felé fordult.

     – A biztosíték? Nos, a Tudást ébredés után elnyered! – azzal felszívódott a varázsló.

A fiú pusztító fáradtsággal testében ébredt. Hányinger kerülgette. Bal karjával a hozzá legközelebbi tárgyba kapaszkodott, és szívszorító küzdelemben ülő helyzetbe tornázta magát. Ujjai görcsösen markoltak valamit. A kerítés volt az.

         Márk nem sejtette, hol lehet a kerítést megszakító rozsdaette kapu. Mögötte egy dombocskára kapaszkodott a kerítés, helyenként csak a merevítőhuzal feszült a semmibe. Távolabb agresszív liáncsalád ostromolta a fonat oldalát. Érezte, hogy a domboldal teljesíthetetlen kihívás lenne számára, ezért reményt öntve szabálytalanul kalapáló szívébe, elindult a sík terepen kanyargó kerítés mentén. Helyenként feje búbjáig érő gazban kellett előretörnie, néha makacs vadmálna-indák akaszkodtak nadrágja szárába. A kerítést azonban nem volt hajlandó elengedni. Néhány perc múlva a túloldalon csobogó patak jelent meg, benne fehérlő koponyacsontokként vízmosta sziklák fürdőztek. Agyagos partján szagos bükkönyök álltak szabálytalan sorfalat, kristálytiszta víztükrében hiú szomorúfüzek rendezgették lombkoronájukat. Márk fáradtan elmosolyodott: – Tudtam, hogy az álmaim nem csapnak be. Íme a patak! – motyogta boldogan. Ahogy továbbhaladt, hol elbóklászott, hol bakancsához simult a patakmeder, majd a kerítés egy fátlan tisztásba torkollott. A tisztás közepén komor, rozsdabarna, vékony rácsos kapu illeszkedett a kerítésvonalba. Kilincse nem volt, ellenben vaskos lánc kötötte gúzsba. A lánc közepén óriási, időrágta lakat csüngött, mint egy denevér a barlangfalon. Márk a fűbe térdelt és elsírta magát. A látvány s az ábrándok csodálatos lepketáncban eggyé váltak, és összekeveredtek a kirándulás közben elnyert ajándékokkal. Négykézláb igyekezett megközelíteni a kaput, azonban minden mozdulat siralmasan lassúra sikeredett. Úgy érezte, a liget összes állata neki drukkol, szinte tolják felé az ócska rozsdaette kaput, hogy végre felkapaszkodhasson a rácson, leemelje a lakatot és átléphessen a virgonc kis patak oldalára. Ám öntudata előbb hagyta cserben, mintsem érinthesse álombéli lakatját.

         Fájdalmas nyögésre lett figyelmes! Villámgyorsan oldalirányba lendült, és felkattintotta az éjjeliszekrényen álló kislámpa kapcsolóját. Fényárba borult a kisszoba. A helységben három ágyacska pihent közvetlenül a farolettás ablakok alatt, a sarokban pedig két ódon szekrény tisztelgett a hirtelen támadt világosságnak. Paplan csak a középső ágyon volt, a másik kettő vetetlenül ácsorgott a fal mellett, mintha állandó testőrséget vállaltak volna a központi ágy két oldalán. A mezei virágokkal tarkított vidám mintázatú paplan alól újra felhangzott a fájdalmas nyöszörgés. Márk felpattant a vetetlen ágy tetejéről, és a betakart test mellé lépett. Keze úgy remegett, mintha reggeltől napestig patkókat kovácsolt volna egy csikókból álló ménes számára. Óvatosan lejjebb húzta a takarót. Bár ne tette volna! Bár sosem ébredt volna fel, bár sosem hallotta volna meg a haláltusa embertelen hangjait!

         Aki a vidám mintás paplan alatt feküdt, saját fia volt. Aki a vidám mintás paplan alatt szenvedett Önnönmaga volt. Óvatosan a szőke fejecske alá csúsztatta jobb csuklóját, és lágyan az ölébe emelte a ziháló testet. A veríték patakként öntözte nedves halántékát, a csíkos pizsama alatt remegő testecske jelezte a közeledő görcsrohamot. Márk kisfia szájához emelte az éjjeliszekrényen heverő poharat és benedvesítette száraz ajkait. A poharat visszatette az asztalra, és az egyik fiolából apró tablettát pottyantott markába.

         – Ne! – nyöszörögte a fiú. – Te is tudod, hogy felesleges! Márk megdöbbent a felnőttes hangvételtől, bár felismerte fáradt gyermeki hangját. A markában rejtőző tablettát a vizespohár mellé helyezte és az ölében fekvő test felé fordult. Ijedtében visszahőkölt. Karjában saját ősöreg testét tartotta, szorosan a melléhez szorítva, mintha közös szív pumpált volna közös vért.

         – Ne ragaszkodj, fiú! Te is tudod, hogy egy villámcsapásra minden a tiéd lehetett! Nincs emberfia, aki ekkora ajándékban részesülhetett volna, és az ára csak gyarló földi élete! – nézett rá melegen az öregember.

         – De hiszen hol a Törődés, hol az Emberszeretet, hol az Apaság, és hol a vágyakozó Szerelem? Mindent sasmadárként Észlelek, mindent istenként és sátánként Tudok, de hol van, mi emberré tesz? Én betegeket gyógyítanék, tajtékos folyókat csitítanék, gyermekeket nemzenék, és őket erkölcságyban nevelném, no és persze csókolnék is, meg szárnyalnék a költészetben, hatalmas épületeket emelnék meg …

         – Állj le! – vágott közbe az Öreg. – Gondold végig: van rá Időd? Tiéd lesz a lágy szerelem, a múzsákat faló Művészhajlam, a hiábavaló Erkölcsiség, szóval neked adom az Emocionális Hatalmat. Döntsd el, élsz-e vele vagy visszadobod a Te Félelmetesen Felesleges Életedért! Nyisd ki a szemed! A kerítés előtt állsz! Kisfiú, Márk, Fiacskám! A kerítés előtt!

         Márk egyetlen határozott mozdulattal talpra állt! Szíve hol zakatolt, hol pedig kriptacsendbe burkolódzott. Zihálva leemelte a nyitott szárú lakatot, vézna ujjacskái pedig türelmesen kibontották a feltekert láncot. A kapu morcos nyikorgással megnyílt a kisfiú előtt. Lehajolt egy szál sárga szirmú virágért, és átlépett a kapu rozsdás vasküszöbén. Már nem volt nehéz a szíve, nem ostromolták kielégítetlen vágyak! Megnyugodott! Arcán angyali mosoly terült szét!

         Lassan ballagott álmai csermelye felé és többé nem nézett vissza. A kapu csendesen bezárult mögötte.

Ecseg; Dr.Lukáts Tamás tanyája

2002. július 30.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.