2011-11-25

A szépség

SzépségEdna gondosan megigazította fehér, rózsákkal díszített ruhácskáját, és a kapualjból a nyári verőfénybe lépett. Mindenütt lehúzott rolók jelezték, hogy a környék nem a legbiztosabb üzleti lehetőség. Grafiti, grafiti hátán. Még az aszfaltot sem kímélték a suhancok, Ednáék házától a centrum irányába vagy száz méteren át, minden kapualj színes falloszokból álló műremeket kapott ajándékba. A lány egy ilyen kompozícióról rugaszkodhatott neki délutáni körútjának, melynek első állomása a Central Bevásárlóközpont nevet kapta alkotóitól. A távolság igazából nem zavarta Ednát, hiszen a Centralig rengeteg férfiszem legelészhetett kiváló, mondhatni remekbeszabott alakján, és komoly próba alá vetette újonnan vásárolt, méregdrága ruháját is. Hajának igazából mahagóniszínt kölcsönzött a pompás hajfesték, azonban Edna hajszobrásza trükkös fekete csíkocskákat is elrejtett a dús sörény peremi részein. A lány érezte, hogy az avatott szem kiszúrja a hajkorona előállítási költségeit, nem beszélve a profikról, akik ha végigszánkáztatják tekintetüket az orca pírján, a szemöldök, és héja ívén, az ajkak duzzanatán, akkor méltán méltathatják őrült igényességét. Edna mellei mellesleg komoly szilikonjárulékkal rendelkeztek, szó szerint emelve azok állapotán, és az orrnyergéhez mért magasságán. „Eme kebeltelepek lettek nevezetes és kedves tenyérhelyek”. Ezt Edna viccelődős plasztikai sebésze rebegte a lányka fülébe valamennyi féléves felülvizsgálaton. A rákos burjánzás esélyét sosem igyekezett viccelődve a páciens fülecskéjébe súgni. Pedig nem lett volna akkora nagy kunszt – tegyük fel azt hebrencskedni, hogy „eme mellhegyek lesznek egyszer veszedelmes keléshelyek”. Ugye milyen vicces lenne? Még azt is hozzáfűzhetné: „ez tumor, nem humor”. Persze ez nem vicces és nem is ’e’ betűs szójáték.

Edna lassan kúszott előre – miközben minden pillanatban méregdrága mellbimbóit vizslatta, és még le sem kellett szegnie a tekintetét. Rövidesen ráfordult a Végvár utcára. Topánkái minduntalan hangos koppanással csapódtak a helyenként hiányos testű aszfaltjárdához. Kissé előre hajolt – hiszen méregdrága mellbimbói takarásba hozták szoláriumbarna combocskáit, és szemügyre vette „Erdei Eső” márkájú tűsarkúit. Egyenként számolva – bár ez nem bevett szokás a kétlábú, tehát lábszám szempontjából hibátlannak mondható homo sapienseknél -, nos egyenként számolva is nagyobb értékeket viselt lábburkolatként, mint egy normál kétszakos tanár havi fizetése, pótlékokkal kiegészítve. Edna imádta kecses lábait, ennek megfelelő bánásmódban részesítette őket. Reggel habbal ajándékozta. Olyannal, ami fél óra alatt eltűnik a bőr pórusaiban, este pedig krémek elegyével pótolta a hiányzó kémiai vegyületeket. Ha lett volna lehetősége, akkor a delet sem hagyta volna krémezés nélkül eltelni. A lábujjai apró körmöcskéit finom, selyemfényű, „Hamupipőke” márkájú rózsaszín lakk fedte diszkrét hármas rétegben, beleilleszkedve a topánkák mesés színvilágába. Edna hajába melegen csiklandozó szél kapaszkodott, de csalódottan lecsusszant a fürtöcskék dúsan balzsamozott indáiról, és természetesebb hajkoronákról álmodozva tovalibbent.

A következő sarkon a lány gyermekkori pajtásába ütközött, aki vidám mosollyal nyújtogatta bal arcfelét egy „viszontlátás” puszi reményében, de mintha kutyaürülékkel kente volna be, elkerülte ezen direkt testkontaktus. Edna majd megőrült az apró termetű farmernadrágos, és nagyon-nagyon „hétköznapi” rettenettől. Igyekezett úgy elnézni mellette, felette, ne adj isten alatta, hogy minél előbb sikerüljön leráznia magáról. Edna mindig sikeres volt. Most is.

Idegesen topogva átkelt a zebrán, majd válla fölött visszapillantva ellenőrizte, hogy a veszélyes támadás újabb lehetősége elmúlt-e. Arca újra felvette a smink által kapott úri tartást, ám egy gyenge félmosolyt megengedett magának. Méghogy főiskola, meg egyetem? Miket zagyvált össze ez az alulöltözött rongyszedő, az átlag alattinál is alantasabb senkiházi? Meg hogy fő az egészség, meg a baráti beszélgetéseknél nincs jobb időtöltés? Normális ez? Nyilván olyan tinikkel haverkodik, akiknek serkenő szőrcsomós ábrázatát kifakadt pattanások borítják. Az meg egyenesen bizonyos, hogy a lábát olyan betokosodott szőrhagymájú szőrtenger borítja, amilyet egy svájci pásztorkutya is elfogadna téli öltözéknek. Mit akar az ilyen? Azt gondolja, hogy képes tökéletesen kinézni az, aki tinibulikra jár sületlen haverokkal szalonnát sütögetni, és aki két böfögés közt is söröcskét lefetyel? Hát nem és nem! A jó öltözködés mindennek az alapja, és legyen a nőnek alakja, és a kenyeret csipegesse, ne pedig harapja. Ezt a kis rémesen rímes verset a plasztikai sebésze, élete esze és reménye rebegte, megadva számára a helyes utat. Edna, vagyis Ő, megtalálta magát. Újra szemügyre vette cipellőjét, felkarjával ügyes, és begyakorlott mozdulattal fennebb, középre tornázta szilikonos csomóit, és egy átkozott, szenvtelenül szemtelen lágybogarat pöccintett le virágos ruhácskájáról. Úgy látszik, hogy a hihetetlenül igazinak tűnő vörös rózsa még a bogarat is megtévesztette. Edna azt tervezte, hogy bekukkant a Central legdrágább cipőüzletébe, és kicsit serkenti cipőszekrénye fluktuációját. Azt követően Jimmynél iszik egy Low Calory koktélt – istenien mixeli a spanyol mixer, és a tegnap kinézett sárga rózsás ruhácskára is lecsap. Az annyira egyedi, annyira pórmentes – így mondta viccesen a plasztikus, melle kellemes embere. Edna sokáig nem értette mi az a pormentes, azonban amikor már nagyon fúrta a kíváncsi-Fáncsi, hát rákérdezett és az a cuki doki beavatta őt a kívánt szó értelmezésébe.

Edna gondolatai a Central felső szintjére vándoroltak, ahol a hajszobrász tanyázott. Úgy gondolta, nem árt majd egy kis restauráció, meg a jövőről sem ártana néhány keresetlen szót váltani. A szín jó-jó, de a forma azért nem az igazi. A Cosmopolitan a múlt havi számában már a jövő évi stílusokat közölte, így nem ártana egy pettyet előrébb rugaszkodni, nehogy a késő bánat eb gondolat legyen. Valahogy, legalábbis így mondhatja a mondás.

A következő sarkon pirospozsgásan integetett a lámpa, így Edna gyorsított a léptein, hogy optimális időben kapja el a zöldet. Ne kelljen se gyorsítani, sem pedig lassítani, de hiszen ezt jelenti az optimális zöldelkapás. Lábai nemes mozdulatokkal tolták előre ápolt testét, ruhácskája hálásan követte szilikonos, és kevésbé szilikonos domborulatait. Topánja vidáman kopogott a hiányos aszfalton. Csaknem elérte a kereszteződést, mikor lusta ebfej jelent meg egy heges kerítés mellett. Edna nem találta viccesnek sem a kutyát, sem pedig az ’e’ betűk közé keveredett ’í’-t. A fej komótosan áttuszakodott a lukas kerítéshálón, és felfedte a test valódi méreteit. Edna lassított lépésein, és az úttest felé kanyarintotta lábfejei irányát. A kutya az arcára pillantott, és a kétsávos út közepére ügetett. Edna idegesen körbepillantott, de bezzeg ilyenkor egy teremtett lelket sem lelt, merre szeme tekintett. A kutya meredten nézte a lány ruhácskáját, méregdrága topánját, és határozottan bámulta a szilikontöltelékű zsírpárnácskáit. Nem mozdult, nem csóválta a farkát, és nem pislogott a szemébe szúró napsütésben. Edna divatos sárgának látta szivárványhártyája csillámlását, de fejében vérvörös szín vert tanyát. Pedig a kutya fekete volt, a szeme pedig citromsárga. Sehol egy piros árnyalat, de még rózsaszín sem.

Edna úgy gondolta, a határozottság segítségére siethet, ezért drága topánja sarkát a hiányos aszfalthoz csapva elindult a lámpa felé. „Óvatosan, komám! A topán talpa kop” ám”, visszhangzott fejében a suszter intő szava, mikor még járt talpaltatni. Azután póri dolog lett.

A kutya lassan felemelte loncsos fenekét a földről és billegő óvatossággal a járda felé vette az útját. Edna úgy számította, hogy ha az eb nem gyorsít, akkor nem támad, ha nem támad, akkor ő ezzel a sebességével elérheti a zölden hunyorgó közlekedési lámpát. Az eb azonban gyorsított, mi több a lány felé vette az irányt. Edna hátrapillantott, de sehol senki nem bukkant föl a házak és kertek sűrűjéből. Reszketve megállt. Szíve most már félelemindulót harsogott. Frissen borotvált hóna aljából izzadtságpatak csorgott veres rózsáktól hemzsegő ruhájára. Forró folyama még a szilikonmelleket is körbenyalogatta. A loboncos kutya egyre közelebb somfordált a lányhoz. Kegyetlen lassúsága még ijesztőbbé tette sunyi mozgását. Edna hangosan zihált. Fogai közül dermesztően pórias szitkok siklottak elő, de a kutya csak somfordált és somfordált. A lány óvatosan lehajolt. Igyekezett topánjait lehúzni, hogy a nyilvánvalóan bekövetkező támadás megfékezésére repülő tárggyal szerelkezzen fel. A kutya ekkor fogait elővillantva rámordult. Edna halkan felsikoltott. Lábfejét kibújtatva jobb topánját a kutya felé rúgta, mely nevetséges ívben elszállt a borzalmasan borzas test felett. Igen ám, de a hirtelen tett mozdulat támadásba lendítette a csillogó agyarakat, melyek pillanatok alatt elérték Edna belső combját, és csinos kis darabot téptek onnan ki. Edna a földre zuhant, combja artériái szökőkutakként spriccelték tartalmukat az ég felé. A következő marás a lány jobb mellén csattant, szétszakítva a vörösrózsás ruhácskát, és a plasztikai sebész remek termékét. Edna artikulálatlan vinnyogással védte arcát, melyen a púder, a rúzs, és a hiányos aszfalt pora vegyes egyveleget alkotott. A kutyaszáj újabb fogást talált Edna karján, azonban a marcangolás helyett a lukas kerítés felé ráncigálta a rángatózó testet. Gépies ütemességgel húzta keresztül a betonalapon, végül a fagyalbokrok sűrűjébe hajította a véres testmasszát. Edna nem mozdult, csak tüdeje préselt és szívott, mint egy matracpumpa. A kutya a lány fölé hajolt, és a szemébe nézett. A négy pupilla összetapadt, és ekkor Edna keserves egyszerűséggel pillantotta meg a nyári tábortűznél szalonnát sütögető fiatalokat, kezükben sörrel, ajkukon baráti vidámsággal. Elmosolyodott, és átölelte a loncsos, véres szőrzetű öreg kutya nyakát.

2003. július 03.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.