2011-11-25

A szoba

A szoba   Álmodtam? Valóság volt? Nem tudom! A történetem végén csak azt a következtetést vonhattam le, hogy ugyanoda jutottam vissza, ahonnan utazásomnak nekirugaszkodtam. A valóságból indultam és rövid, ám varázslatos kalandot követően, újra a valóság kifutópályáján landoltam. Egy csodálatos kört írt le léghajóm, melynek iniciálisa és végpontja ugyanazon létben fedte egymást.

        A harmincnegyedik tavasz, harmincnegyedik májusának harmincnegyedik negyedike köszöntött rám azon a bizonyos reggelen. A Napkorong szikrázó sugarakat szórt szét a világban, amelyek már kora reggel melegséget ajándékoztak minden rászorulónak. Szemeim szinte kipattantak az ablakon befújó tavaszi szellő illatára, és fáradt tagjaimat ülő helyzetbe tornáztam. Első pillantásom a komódon kattogó öreg vekkerre siklott, a második pedig a pillangós takaróm legmagasabb pontján csücsülő angyalkában akadt el. Meghökkentem. Megdörzsöltem szemeimet, néhányszor megráztam kócos fejemet, majd a megszokott sorrendet betartva újra a vekkerre emeltem tekintetem. Az öreg időmérő komótosan kopogtatott. Viszont a furcsa kis angyal most ott üldögélt a tetején, és egykedvűen lóbálta apró lábacskáit.

         – Te ki vagy? – kérdeztem vidáman mosolyogva.

        – Én a te apró, mesebeli tündérkéd vagyok! – válaszolta, majd könnyedén szárnyra kapott, és újra a takaróm redői közé telepedett. – Most már tudod, hogy én ki vagyok – folytatta cérnavékony hangon, de vajon azt tudod-e, hogy Te ki vagy és mit akarsz az életedtől?

         Megvakargattam borostás államat, és a pöttömnyi tündérkére pillantottam. Krákogtam egyet, utána torkot köszörültem, majd hümmögtem, mint megszeppent kisiskolás a tábla előtt. Több oldalról akartam megvilágítani mibenlétemet, de hirtelen üresnek találtam életem mondókás könyvét.

     – Honnan kezdjem, drága Tünde? – böktem ki nagy sokára. – Milyen kérdés ez? Én, én vagyok! Gábornak hívnak, Gabinak becéznek, apró gyermekeim vannak, szeretek futni, utálom a tévét, és a kavargó embertömeget. Ez vagyok én! – fejeztem be, és a világító, kék szemekbe néztem.

     – Amit felsoroltál az a neved, életed berendezése, és buta érzéshalmok. A kérdésem még mindig fennáll. Te ki vagy, és mit akarsz? – torkollt le az angyal.

     – Szeretek futni az erdőben! – morogtam.

     – Akkor zerge vagy!

     – Vágyom rá! – válaszoltam. Lábaim szélsebesen repítenek szikláról sziklára, völgyek s bércek vesznek körül, és szabadságtól illatoznak mezők, legelők. Egész életemben erre vágytam.

         Amint az utolsó betű elrugaszkodott nyelvemről, eltűnt az ágyam, a szobám vekkerestül, s köddé vált a falu is, ahol addig laktam. Köröttem fehér sziklák világítottak a tarkálló alpesi réten. Távolabb patak csörgedezett, s gyémántokként csillogtak a horizontot takargató hósipkás hegycsúcsok. Szökdécseltem, toporzékoltam és tajtékoztam, mint egy zabolátlan csikó. Nekirugaszkodtam a legközelebb tornyosuló hegycsúcsnak, és pillanatok múlva a tetejéről kiáltottam a mélybe, hogy minden ember megértse, mit tesz a szabadság. Jobban mondva, kiáltani akartam a mélybe, de szavak, és mámoros mondatok helyett csak valamiféle szánalmas mekegés hagyta el torkomat, gomolygó párafelhőt varázsolva a hűs levegőbe. Egy mekegésből álló mondat. Újra próbálkoztam. A jussom újabb mekegés volt. Nyifogtam, és nyöszörögtem, nyelvemet lengetve igyekeztem leküzdeni a beszéd anatómiai akadályait, de mindennek hiába. Mekegtem és mekegtem, mint egy zerge. Elkeseredésemben a kavicsos földre vetettem magam, és fájó hangon sikoltoztam az égiek felé, akik persze nem zergének születtek, így nem érthették a problémám lényegét. Hasra fordultam és kecskeszakállas ábrázatomat a fűbe rejtve zergekönnyekben törtem ki. Nem tudom, hogy meddig nyöszörögtem ott az alpesi sziklák közt, hiszen egyszer csak újra az ágyamban találtam magam. Térdemen ott üldögélt a mosolygós tündérlányka.

     – Nos? – kérdezte érdeklődéssel.

     – Mire gondolsz, Angyalka? Miért kérdezed, hogy „nos”? – vágtam vissza durcásan, nemes érdektelenséget színlelve.

     – Tudod te jól, mire gondoltam! – mosolygott gúnyosan. – A szabadságot minden áron vágyó élőlénynek vallottad magad? Vagy jobban óhajtottál volna más lenni?

     – Igen! Te is sejtheted, hogy semmit sem ér a szabadság, ha nem tudod az érzéseidet megosztani a világgal. Nem volt senkim! Ott álltam a pusztaságban emberi nyelv nélkül! Olyan lény akarok lenni, tudom, – és ezen a ponton nyomatékosítottam mondanivalómat – aki utazgat a világban. Fürkészi a tájakat. Elbeszélget a nép egyszerű fiaival. Mesés vagyont akarok, amiből eme valódi vágyam teljesülhet! – lelkesedtem csendesen.

         Abban a pillanatban újra megváltozott minden körülöttem. Az Andok száraz lejtőin bandukoltam, egy csapat fehér bundás alpaka között. Mosolygós indiánok köszöntöttek, és a közelben sorakozó kunyhóik irányába mutogattak. Boldogan fogadtam a meghívást, hiszen farkaséhes voltam a mögöttem hagyott kilométerek után. Hajtott a becsvágy és a világban rejlő csodálatos szépségek felkutatásának örökmozgó motorja. Szinte mindent tudtam a természet szabályairól, emberi nyelvekről, az utazó ember hasznos praktikáiról. Érdekes arcok vettek körül, bárhol is jártam. Ám engem a tudás felkutatása hajtott előre, a természeti népek misztikus világa másodrendűséget élvezett. Széles mozdulatokkal köszöntöttem a falu lakóit, akik teljesen elleptek a hegyi település határában.

         Végül is a legöregebb indián házában vacsoráztam, majd az étkezést követően vastag, barna szivart szívtam el vendéglátóim társaságában. A fehérre meszelt búbos kemencéből kellemes meleg áradt, ahogy a nedves tűzifa égett odabent. Hangosan kacagó gyermekek szaladgáltak ki-be a kunyhó ajtaján. Néhány férfi egy ütött-kopott sakktábla fölé görnyedt, és elgondolkozva bámulták a mozdulatlan bábukat. A háttérben füles sapkás asszonyok trécseltek, vékony cigarettát billegtetve ujjaik közt. Jómagam a házigazdával kerültem felületes beszélgetésbe. Szó esett a pénzről, utazásról, asszonyokról, a távoli és közeli családjainkról. Biztosítottam róla, hogy kizárólag a tudománynak és szabadságnak élek, emiatt nincs, aki otthon tárt karokkal várjon. Mutatóujját az ég felé emelve, mosolyogva dorgált, mondván szüksége van az emberfiának a családra, gyermekek mámorító illatára és a nyugalomra. Nevetve utasítottam el, bár legbelül súlyok nehezedtek szívemre. Igyekeztem elmetszeni a beszélgetés fonalát, és a másnapi, afrikai repülőutamra tereltem a szót. Ekkor elcsendesedtek a gyermekek, és lázas érdeklődéssel arcukon körénk gyűltek. Az asszonyok elnyomták körömnyi hosszúságú bagóikat, és átölelve gyermekeik nyakát, mind engem figyeltek. Meséltem nekik, mint tapasztalt öreganyó az unokáknak. Megtudták, hogy a repülő néhány órán belül több száz kilométerre repít majd, egy olyan földrészre, ahol forró pára kínoz embert, állatot. Meséltem a kelet-afrikai vulkánóriásokról, a Szahara mindent elborító homokjáról, a szamburuk csodálatos táncáról. A gyermekek csillogó szemekkel követték ajkaim és nyelvem mozgását, és közben megjelent előttük Afrika megannyi veszélye, számtalan nyomorúsága, és összes létező csodája. Hangosan kacagtak a majmok hiszékenységén, szemeiket eltakarva sopánkodtak a pórul járt gnúbébik szörnyű halálán, és hangosan utálkoztak az őket felfaló oroszlánok lakomája hallatán. Sírtak, nevettek, szomorkodtak, és közben egyre szorosabbra vonták a gyűrűt körülöttem. Borzongás csalt libabőrt hátamra, ahogy a meséimet faló gyerekszemekbe néztem, és ahogy a család többi tagja elmélyült figyelemmel ízlelgette a világ ismeretlen szegletének aromáját. Csodálatos érzés kerített hatalmába. Igazi, meleg család vett körbe. Akkor, ott a kemence melegében, egy indián őslakos kunyhójában, az Andok fenséges láncai között, egy haszontalan nappal az afrikai utazásom előtt döbbentem rá, hogy hiányzik valami az életemből. Mindezidáig emberek vettek körül, a természet adta valamennyi kincshez hozzájuthattam, és a pénz jótékony hullámokkal fedte el érzelgősnek tűnő vágyaimat. Azonban olyan mélyen égett lelkembe a gyermekek mosolya, tengernyi tudásvágya, és határokat feloldó szeretete, hogy abban a pillanatban mélységes fájdalom öntött el legbelül. Maradtam volna, de eszem azt súgta, hogy a köröttem üldögélők egyike sem lehet az én családom. Rájuk emeltem tekintetemet, és elmosolyodtam. Igen! Meggyőződtem valódi vágyaimról. Családot akartam.

            – Szóval sem a szabadság, sem a tengernyi pénz adta világjárás nem elégíti ki vágyaidat! – pöccintette meg orromat a mosolygós tündérke.

            – Csodálatos dolog a világ megismerése, a kötetlen beszélgetés, de nincs szebb és emberibb mestermű a család megalkotásánál! – kiáltottam fel önfeledten. Nem mondom, hogy ez volt mindig a leghőbb vágyam, de megvilágosodtam, drága kis tündérke. Megvilágosodtam. Gyermekeket akarok, családi melegséget és békét a lelkem leghűvösebb szegletében is. Ez minden vágyam! – fejeztem be és a tündérre emeltem lázasan csillogó tekintetem. Az apró, kékruhás lányka azonban felszívódott, mint hajnali pára a nyári napsütésben. Íróasztal előtt ülve eszméltem rá, hogy a tündérke teljesítette legutóbbi vágycsírámat is. Agyamat azonnal ellepte ezen életem folytonossága, és sűrített információt kaptam családom szereplőiről. Nem kellett beleszoknom, hiszen habitusomnak megfelelően rendeződött be ez a paradox élethelyzet. Az íróasztalom aprócska szobában gubbasztott, melynek egyetlen szűk ablakán tolakodott be a külvilág. A falakon a földkerekség valamennyi izgalmas tájáról begyűjtött csecsebecsék meredtek a szoba közepe felé. Vudu maszkok Indonéziából, fallikus szobrok Malaysiából, különféle afrikai istenségek, és üveglapos dobozokba tűzdelt ízeltlábúak hemzsegtek a helyiségben. Lámpagyújtáskor a szobrok és maszkok szinte megelevenedtek a kásás, pislákoló fényben, és félelmetes árnyakat vetítettek a falakra. Imádtam magányosan üldögélni az íróasztal előtt, verseket olvasgatva, mézes tea társaságában. Csodálatos gondolatok szálltak meg, mint varjak a szürke vetést, és csak lassan szabadultam édes ölelésükből. Azonban volt egy komoly hiánya eme életemnek. Nem találtam azt a kapcsot, mely szorosan összefűzte volna magányos és szabadságra törekvő életemet a család békés melegével. Folyamatosan egy képzeletbeli függőhíd közepén álltam, melynek egyik végén ködbe burkolódzó őserdő, és szabadon szárnyaló színes madárcsapat hívogatott. Néha tétova léptekkel elindultam a szabadság irányába, azonban sohasem tudtam arra kényszeríteni tekintetem, hogy ne integessen a hátam mögött hagyott világ felé, és megfordultam. Minduntalan megfordultam. A másik part felől a szirének csodálatos hangja kapott a légbe, és megingott bokám, térdem, de legfőképp szívem képzelt ereje. A függőhíd lábánál ugyanis két csodálatos gyermek állt, és engem nézett. Nem vádolt tekintetük, mégis szorongató lelkiismeret furdalás kapott el. Úgy vágytak rám, mintha a testük része lennék. Mosolyom az arcukra vésődött, szemük fénye az én lelkembe sugárzott, és szívük dobbanása hajtotta vérem keringését. A tudást tőlem várták, lelkük vára belőlem épült. Minden egyes léptem az őserdő felé, egy-egy csillogó könnycseppet csalt szemük sarkába. A csalódás keserű könnyeit. Lassan visszafordultam létem függőhídján, és a két part között, pontban középen megálltam. Innen jól láttam asztalomnál ülő önmagamat, amint maszkjaimat és szobraimat bámulom, melyek hívogattak az őserdei part felé. A mélybe pillantva hirtelen rádöbbentem, hogy a szobám, íróasztalom, és az összes gyűjteményes kacat a függőhíd közepe. Egy váróhelység, melynek két ajtaja van. Mindkét ajtó különböző világba invitál, nem kényszerít, csak prózai hangon darálja a színterek előnyeit és hátrányait. A jobb oldalon gyermekfejek kukkantanak be, hangoskodó család markolja kezem, és barátok mosolyognak felém. A bal oldali ajtó mögött azonban a magány, és tanulás vár rám. A tudás fái égig érő őserdőben tenyésznek, a szabadság madarai pedig az ég felé röppentenek, távol a családtól, s még távolabb gyermekeim puha ölelésétől. Egyetlen biztonságos hely az álmaim és vágyaim várószobája volt. Úgy éreztem, hogy soha nem tudnék dönteni, melyik ajtó kilincsét nyomjam le, és lépjem át a „megváltoztathatatlanság” küszöbét. Csak ültem és ültem a fáradt fényben, íróasztalom sarkára támaszkodva. Sikerült megfogalmaznom válaszomat, melyre az apró angyalka várt. Lassan eleredtek könnyeim, mint Krisztus tisztítózápora, és csakhamar heves zokogás rázta egész testemet. Az asztalra borultam, és átadtam magam a boldogságnak.

            – Nos? A hang valószerűtlenül hirtelen szólalt meg. Kinyitottam szemeimet, és a tündérkére mosolyogtam. Legszívesebben a karjaimba vontam volna, azonban valamiféle megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem tettem. Úgy éreztem, nem örülne neki.

            – Nooos? – értetlenkedtem. – Miért kérded mindig, hogy nos?

            – Sikerült megfejtened a találós kérdést? A tündérke komoly arccal nézett rám, miközben kényelmesen elhelyezkedett a térdemre boruló takarón.

            Merengő tekintettel az ablak felé bámultam. Végigpergettem utazásom állomásait, melyek sokkal mélyebb nyomot hagytak szívemben, mint amikor átéltem őket. Már nem fájt a szabadság hiánya, nem emésztett tudásom befejezetlensége, és nem vérzett a család irányában érzett lelkiismeretfurdalás sebe sem. A tüdőm friss levegőt szívott, s izmaimban új erő duzzadt. Az angyalkára pillantottam, aki érdeklődve mustrálgatta arcomat.

            – Nos! Ki vagyok? Nem tudom a választ. Talán sosem jövök rá, mit takar létem. Azonban rájöttem arra, mit akar az élet tőlem. A szoba minden földi záram valódi kulcsa, angyalka. A szoba.

            – Bökd már ki, ne csigázz! Hadd halljam, mit akarsz tenni abban a bizonyos szobában? – kiáltotta türelmetlenül a gyémánt tekintetű lányka.

            – Nem tudom, hogy ki vagyok! A szobám mindkét ajtaján kilépnék, de akkor elveszítem a másik ajtó rejtette világot. Mindkét világ az enyém, a részem, a velőm, a zsigerem. Egyik nélkül sem lehet teljes a szívem. Ezért csak egyetlen megoldást látok. Mindkét ajtót a lehető legszélesebbre tárom, és hagyom, hogy elárasszon a beözönlő nyugalom. Ha már teljesen ellepett a két kavargó galaxishalmaz, akkor tollat ragadok, és papírra vésem az élményt. Úgy gondolom, hogy ekkor válnak értékessé szobám csecsebecséi, és ölelhetem teljes nyugalommal magamhoz családom tagjait.

            – Angyalka! – folytattam suttogva. Angyalka! Nem tudom, hogy ki vagyok! Azt az egyet viszont igen, hogy jól érzem magam nyitott ajtók között tollal a kezemben. Nélküled erre sosem jöttem volna rá!

            Azonban utolsó mondatom már üresen találta takaróm sötét redőit. Az angyalka köszönés nélkül távozott, azonban csodálatos ajándékot hagyott maga mögött. Életem régóta keresett lényegét.

 

2003. november 28.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.