2013-11-03

Angyal

AngyalElső fejezet

Pity. Pity. Pity. Pity. De fura hang….

Észrevétlenül jelent meg. Mint egy angyal.

Csendesen üldögéltem a kávéház legmelegebb zugában, és a csésze szélére tapadt tejhab-foszlányokat vizsgáltam. Agyamban a feketénél is sötétebb gondolatok kavarogtak. A halál és a szenvedés képei váltogatták egymást. Halál, elmúlás, félelem, szenvedés, beletörődés, depresszió, és végül újra a halál. Mint egy hatalmas, maró füstből álló hurrikán: körbe-körbe tekergőző élet, mely gigászi felhőként csavarodott a hurrikántest szemére, a halálra. Akárhányszor kikerültem a füstfelhőből, annyiszor kellett farkasszemet néznem a halállal.

Hirtelen furcsa neszre lettem figyelmes. Először azt hittem, hogy a csésze mellé helyezett kiskanál hullott a kávéház piros filccel borított padlójára. Önkéntelenül a csésze felé kaptam, mely csörömpölve a földre hullott és az asztal alá gurult. Bosszúsan utánanyúltam, de a csésze a szemközti asztalláb tövében állapodott meg. Szitkozódva a padlóra térdeltem, és az asztal alá bújtam. Ekkor vettem észre a két lábat. Piros, pántos cipő volt rajtuk, melyek hófehér lábfejeket takartak. Közelebb másztam a csészéhez, és megragadtam a fülét. A hófehér lábak olyan hideget árasztottak magukból, mint a frissen lehullott januári hótakaró. Megborzongtam, és kikászálódtam az asztal alól.

– Maga kicsoda? – kérdeztem a szemközt ülő fiatal nőtől. Szőke, göndör haja egyetlen varkocsba fogva jobb vállán pihent. Bal kezében rózsaszín borítójú füzetet tartva engem bámult. Égszínkék szemeit hol a tekintetembe fúrta, hol pedig a homlokomat bámulta, mintha valami festmény lett volna odapingálva. Nyaka áttetsző volt. Olyannyira, hogy átsejlett rajta az erek szövevénye. Sosem láttam még ilyen szép nőt! – futott át rajtam.

– Kit tisztelhetek a hölgyben? – tettem fel az előző kérdést jóval udvariasabb formában. A nő ajkai elkeskenyedve „é” betűt formáztak, majd torkára mutatva jelezte, hogy nem tud beszélni. Kis füzetecskéjét az asztalra helyezte, és első oldalára írni kezdett. Keze úgy remegett, mintha fázna. – Sosem láttam még ilyen finom kézfejet! – gondoltam, majd az elkészült írásra meredtem. Azt hittem rosszul látok.

– Két hónapom van hátra. Teljesen lebénulok, azután meghalok!

Magam felé fordítottam a füzetet, majd a nőre emeltem tekintetem. Egyetlen mosoly, egyetlen grimasz nem látszott rajta. Hátam közepén hideg verítékforrás fakadt, és gerincem vágatában nadrágomig csurgott. A piros cipős hölgy újra a toll felé nyúlt, rám nézett, majd mosolygó arcocskát rajzolt az előző mondatok alá.

– Mit segíthetek? – kérdeztem. Oly nehezen toltam magam elé a szavakat, mintha valamennyit csirizzel ragasztották volna nyelvem hegyére.

– Semmit! – sercent a ceruza, majd újabb mondat került a következő oldalra. Jobban mondva egy szó, mely több ezer mondatot, több milliónyi érzelmet, több száz tettet sűrített három betűbe.

– ÉLJ!

Elmosolyodtam, majd a nő arcára emeltem tekintetem. Azt akartam mondani, hogy az ördöggel viccelődjön, és egyébként is, mit képzel magáról, hogy csak így belemászik a világomba. Azt is megfogalmaztam hirtelen, hogy teljes elvesztegetett életemben, azt kerestem, miként tudnék élni. Élni úgy, hogy annak értelme legyen, hogy minden áldott nap úgy keljek fel, hogy akarok, akarok, akarok élni. Mert az Élet jó nekem, és jó mindenkinek. Úgy élni, hogy nem ütközöm lépten-nyomon hazugságba, emberi nyomorba, kegyetlenségbe, felelőtlenségbe, melyek minduntalan lehangolnak. Látni akartam az élet értelmét, és vágytam rá, hogy mások is lássák az én létem értelmét. Egy tizedmásodperc alatt végigpörgött bennem a rettegés, félelem, halál, depresszió, könyörtelenség, és eddigi gyötrődésem értelmetlensége. Egyetlen századmásodperc alatt átsiklott bennem a tudás, valódiság, szeretet, igazság értelmének kérdése, majd a következő századmásodperc alatt az, miért is ülök most itt. Egy kávéház legsötétebb zugában, nap mint nap azon gondolkodva, miért és miként élek.

A nő arcára pillantottam, aki végigsimította ajkait, majd újabb mosolygó ábrával ajándékozott meg. Közvetlenül az előző mondat alá biggyesztette. Tökéletesen tudta, miről elmélkedek.

Még mielőtt mondhattam volna valamit, csöndesen felém nyúlt, és megragadta csuklóimat. Tekintetében egyetlen mondat égett.

Becsuktam a szemem. A kávéház eltűnt.

Pity! Pity! Pity! Pity! Monoton pityegés keveredett a kávéscsészék zörejei közé.

– ÉLJ!

Második fejezet

Aznap este ezzel a mondattal merültem mély álomba. Még mielőtt elaludtam volna, félig csukott szemmel fürkésztem a plafon világosbarna lambériabordáin megtörő éjszakai fényeket. Az utcáról törtek a szoba sötétjébe. Szürke árnyak cikáztak át felettem, és bújtak a fenyőlemezek réseibe. Ezek az árnyak, melyek mindezidáig valamennyi lefekvéskor megszólítottak, ekkorra eltűntek. Néma csönd fogadott. Hiába szólítgattam őket, hiába igyekeztem vágyaimat megosztani velük, ők nem figyeltek rám. ÉLJ! – zengett agyamban a szőke hölgy hangtalan tanácsa. ÉLJ!

Két hónapon keresztül néma csendben temetkeztem álmaimba.

A nő két hónapon belül meghalt. Teste kíméletlen lassúsággal adta át magát a mindennapi fájdalomnak. Először karjai, és lábai bénultak merev élettelenségbe, majd többé szája sem formálhatott szavakat. Nyelve hideg kavicsként tapadt kiszáradt szájpadlására, és minduntalan torkának hangtalan, mély üregébe zuhant. Életének utolsó perceiben már csak szemei mozogtak, tekintete riadtan küzdött a levegőért, szájszegletéből híg nyál csurgott nyakának fonnyadt redőibe. Oxigénmaszkkal az arcán halt meg.

Halála napján tekintete látszólag a semmibe veszett. Késő éjszaka volt, mikor szíve utoljára dobbant.

Hallottam azt a dobbanást. Láttam riadt tekintetét. Aznap éjszaka a hálószobámban valami megváltozott. Újra megszólított a csend. Akkor még nem sejtettem, hogy az Élet értelme ebből a csendből emelkedik fölém.

Harmadik fejezet

A másnap reggel életem legfurcsább reggele volt. Még sosem kezdtem úgy a napot, hogy a vágyaim és a valós feladataim harcából a vágyak kerülnek ki győztesen. A vágyak.

Kávét főztem, majd számítógép elé ültem. Ötven perc leforgása alatt összepakoltam legfontosabb ruháimat, megborotválkoztam, felöltöztem, és a repülőtérre vágtáztam. Ott átvettem interneten rendelt jegyemet, és néhány perc múlva levegőbe emelt a roppant gépmadár. Az elrugaszkodás pillanatában munkahelyem jutott eszembe. Gyomrom görcsbe rándult, azonban ahelyett, hogy fájt volna, boldogsággal töltött el. A szőke nőre gondoltam, amint a kávéház asztalánál ülve megszólít. Nem egy papírfecnin, nem szavak nélkül, és nem a hangtalanság birodalmából, hanem saját, csodálatos hangján.

– ÉLJ! – csilingelte halkan. – ÉLJ!

Gépem hosszú időn keresztül az Atlanti-óceán felett repült. Grönland déli szegélye felett megpillantottam az óceán vizébe hasadó gleccsertömböket, és hallottam, amint roppant robajlással merülnek el a jéghideg, sós vízben. Egész életemben vágytam rá, hogy a tenger felől figyelhessem, amint a jégfolyó megszüli jéghideg borjait, és azokat a tenger jeges öle elnyeli. Néhány percig az óceán hullámain üldögélhettem, melyeket a vízbe omló gigászi gleccsertömbök keltettek életre, majd simítottak el.

Rövidesen Labrador fölé érkeztünk, és leszálltunk Torontó városának repülőterén. Egy órán belül sárga limuzinban ültem, és életem újabb álma felé intettem a segítőkész taxist. Az autó fél óra múlva a város határához ért, majd egy erdős-ligetes területre hajtott. A fák szürke árnyékában több száz lakókocsi várta, hogy vonóhorogra akasztva utánfutóként keltse életre az emberek legnagyobb vágyát, a szabadságot. A bejáratnál elbúcsúztam a taxisofőrtől, azután elindultam, hogy kiválasszam egyheti otthonomat. Néhány percen belül megpillantottam. Hatalmas, fehér lakókocsi volt. Ilyen csodásat addig a pillanatig csak az ágyamban fekve, elalvás előtt láthattam lelki szemeim előtt.

– Ezt kérem! – mondtam az eladónak, aki mosolyogva átnyújtott egy előre kitöltött bérleti szerződést.

– Éreztem! – válaszolta a csíkos mellényes férfi, és cinkos mosollyal arcán megveregette a vállamat. – Jó utat kívánok! – tette hozzá, majd mondott még valamit. Valamit, amit sosem felejtek el. Néhány lépést tett előre, végigsimította álmaim lakóautójának hófehér oldalát, és felém fordult. – Ne felejtsen el minket, és ne felejtse el azokat sem, akik várják Önt, kedves uram! – azzal visszasétált a park bejáratához. Rövid ideig dermedten álltam, lábam a földbe gyökerezett. A férfi mondata akár jókívánság is lehetett volna egy hosszú, veszedelmes út előtt, de arca, tekintete, szemeinek csillogása másról árulkodott. A tudás csillogott bennük. Úgy nézett rám, mint a legjobb barát, ki nagyszerű ajándékkal lepi meg társát. Olyannal, melyet csak egyszer az életben adhat. Csak egyetlen egyszer. Sehogy sem értettem, miként lehetséges, hogy mások tudják, nem csak sejtik, hanem igenis tudják, miről álmodozom. Azonban ami ezután történt, minden képzeletemet felülmúlta.

A lakóautót megkerülve beültem a vezetőülésbe, és végigsimítottam a műszerfalat. A slusszkulcsot a zárba helyeztem, és elfordítottam, mire világos fény gyulladt a kijelzőn, és a lakóautó belsejében. Rövid ideig úgy bámultam a kilométerórát, mint csillagász az újonnan felfedezett égitestet. Hátradőltem a forgóülésben, és átadtam magam az előttem álló út régóta felépített fantáziavilágának. Még el sem indultam, de már repültem a szerpentineken. Még be sem indítottam a motort, de az már ott duruzsolt alattam. Még le sem feküdtem aludni, de már álmodoztam. Még meg sem simítottam a lakóautó emeletes ágyán pihenő gyermekemet, de… de…

– Mi történik? Mi történik? – kérdeztem magamtól.

Hirtelen kellemetlen érzés hasított belém. Mint amikor valamit nem tettem meg, és tudtam, hogy már nem is fogom. Megpördültem. A forgóülés a lakóautó belseje felé fordított.

Egyedül vagy! – sikított a csend. Egyedül vagyok! – kiáltottam.

Ekkor azonban valami megmoccant az autó emeletes ágyának sarkában. Egy pillanatra olyan szívbe markoló félelem futott át rajtam, hogy csaknem lebénultam. Felálltam és közelebb léptem az ágyhoz. Takaróba burkolózó alak üldögélt ott, és engem figyelt. Egy másodpercig nem láttam a felső ágy árnyékában, azonban a takarót ledobva odalépett hozzám. Azt hittem, hogy nem jól látok. Azt hittem, hogy csak képzeletem játszik velem. Szemeim űznek belőlem tréfát… Becsuktam őket, majd újra felnyitottam. A fiam állt előttem. Mint egy angyal.

Kora hajnaltól késő estig autóztunk. A kelő Nap bearanyozta aznapi utunkat, a lenyugvó pedig újabb tervekkel ajándékozott meg bennünket. Az aszfaltcsík két oldalán végeláthatatlan erdők, és hatalmas, üres síkságok váltogatták egymást. A lakóautó duruzsoló motorja, az erdő fáinak zúgása, az éjszakai madarak huhogása, a patakok csobogása, a kelő Nap csodálatos fénye, a lebukó Nap narancssárga korongja, a hajnali pára elillanása olyan érzéseket ébresztettek lelkemben, melyeket sosem tapasztalhattam meg ágyamban fekve, álmaimmal küzdve.

Negyednapra érkeztünk a Sziklás-hegység és a Préri találkozásához. A Winnipeg és Calgary közötti távolságot másfél nap alatt építettük be autónk motorjába. Calgarytól felfelé vezetett utunk, hogy eljussunk olyan fenséges tájakra is, melyeket csak képeslapokon láthattunk. A Banff Nemzeti Parknál megpihentünk, és a Glacier Nemzeti Parknál éjszakáztunk. A fiam rövid idő alatt megtanulta, hogyan tudja a lakóautó valamennyi berendezését kezelni. Reggelenként gőzölgő kávéval, és frissen vásárolt brióssal várt az apró, kényelmetlen asztalkánál, ahol megbeszéltük aznapi utunk állomásait. Sosem akart épületeket nézni, csak elhaladni mellettük, és érezni a belőlük áradó történetet. Sosem akart a fenyvesek ösvényein bolyongani, csak megállni az út elején, és nézni, mint tekereg az erdő mélye felé. Nem szeretett kilépni a lakóautó biztonságos közegéből, hiszen csak ott lehetett olyan közel hozzám, mint még sosem. Szemében szeretet csillogott, ám az út felétől megpillantottam még valamit azokban a csodálatos, tiszta gyermektekintetekben. A legmélyebb bizalmat. Azt, ami apát és fiát olyan mélyen összekötheti, hogy a halál sem képes kibogozni azt. Melankolikus, lassú folyású bizalmat láttam megcsillanni a szemek tükrében, amely valódi értelmet adott az utazásnak. A gőzölgő kávé, és langyos, puha briós felett közös rózsalugas kezdett virágzani, és nap, mint nap újabb tapasztalatok, örömök bontottak hihetetlen színű szirmokat.

Az ötödik nap reggelén elhatároztam, hogy nem kapcsolok negyedik sebességbe.

Ostobaságnak tűnhet az ötlet, de én eltökéltem, hogy a lehető leglassabban haladok életem fontos álomútján. Hogy sose legyen vége. Hogy csak lassan legyen vége. Hogy másképp legyen vége. Hogy sose érezzem azt, hogy vége lehet. Hogy sose érezzem azt, hogy a fiam szeretetének lángolása alábbhagy. Legszívesebben megállítottam volna az idő egyik dimenzióját, Isten csuklóján ketyegő kegyetlen órát, és azt mondtam volna: csak jelen és múlt létezik, mégis haladunk előre.

A fák olyan lassan haladtak el mellettünk, hogy a büszke lucok alsó ágain megszámolhattam volna a zöldes tűleveleket. Megpillantottam az erdő mélyén leskelődő vadakat, a fák ágain üldögélő énekesmadarakat, és megláttam Őt is. Őt, a fiamat. Láttam szája szegletén születő mosolyát, és tudtam, hogy mi varázsolta oda. Alvás közben megleshettem szemhéja alatt mozgó szemgolyóit, és azt is tudtam, miről álmodik. Éreztem gondolatait, megpillantottam bánatát és örömét. Láttam. Láttam minden rezdülését. A Napkorong azonban sokkalta gyorsabban haladt el felettünk, autónk pedig szinte állt. Harminc mérföldet haladtunk előre Vancouver felé, és a Napkorong elénk csapott, majd belefúródott az aszfaltba. Tudtam, hogy ez nem mehet így tovább. Nem állíthatom meg az időt, mert az egyikünknek sem jó.

ÉLJ! – szólalt meg a hang. – Ne vágyakozz, hanem ÉLJ! – sikított a csend.

A hatodik nap legvégén megérkeztünk Kamloopsba, és ráfordultunk a Vancouver felé vezető útra. Háromszázötven kilométer feszült ki előttünk. Háromórányi távolság választott el életem legnagyobbnak hitt vágyától, Vancouvertől. Szívembe azonban már réges-rég beköltözött a boldogság, és már négy napja tudtam, hogy ez az utazás nemcsak az én utam volt, hanem a Mi utunk. A kettőnk nagy utazása. Amikor megpillantottuk a Parti-hegység láncai alatt húzódó csillogó víztükröt, hátat fordítottunk a városnak, a haragosan hullámzó végtelen Csendes-óceánnak és átöleltük egymást. Még rövid ideig bámészkodtunk a város feletti hegytetőn, de a házak közé nem vágytunk. Csak érezni akartuk az óceán felől fújó sós ízű levegőt, és az arcunkra rakódó hűvös pára simítását.

Az éjszaka már az erdőben talált bennünket és álmaink lakóautóját. Úgy éreztem, egyik leghőbb vágyam teljesült. Együtt feküdtünk, és együtt bámultuk a sötét plafont. A fiammal. Elalvás előtt azután megszólalt a fülsiketítő csend. Egy szót, egy mondatot suttogott csak. Halkan, de érthetően beszélt.

– ÉLJ! – ezt mondta.

Negyedik fejezet

Öt nap múlva hazarepültem. Jobban mondva, hazarepültünk. Agyamban folyamatosan ott lüktetett egy szó. – ÉLJ!

– ÉLJ! – figyelmeztetett minden percben. – ÉLJ! – szólított minduntalan egy néma száj, egy remegő kézírás.

Aki nem ismer, annak most bemutatkozom. A nevem Gavi, és egy középföldei faluban élek a családommal. Tanár vagyok. Egy hétköznapi tanár Középföldéről. Egy olyan középföldei tanár vagyok, aki egész életében álmokat kergetett. Olyan álmodozó ember vagyok, aki nehezen vagy csak ritkán lépte meg álmait. Hogy miért nem? Talán azért, mert az álmok valódivá válásával kifakult a vágy, mint a sokat mosott ruha. Talán azért, mert a megvalósult álom húr nélküli gitárrá változott, és már nem zengett tovább odabent, erősen, újabb álmok megszülésére sarkallva. Talán, mert gyáva ember vagyok. Talán, mert nem mértem fel eddig életem kurtaságát. Talán azért nem valósítottam meg álmaimat, mert nem volt miért. Talán már meg is valósítottam őket, és a való egyenlő az álmokkal. Talán csak kergetem az álmokat.

Talán. Talán.

Az álmok furcsa mesék. Könyvecskék, melyeket megalkottak, majd egymásra kupacoltak. Építkeztek belőlük. A legalsó mese régi és poros, míg a legfelső sugárzóan tiszta, olyan, mint a kelő napsugár. Egy részük megfakult, foszló szélű papíron hever. Vannak köztük olyanok, melyeknek valamennyi szavára, mondatára emlékezünk, és vannak olyanok, melyek a feledés homályába vesznek. Ha gondolunk egyet, és szürke, ködös, téli délután kihúzunk egy mesét a kupac közepéről, újra megpillanthatjuk régi álmainkat. Viszont ezek az újraolvasott mesék már csak a betűk egymásutániságában hasonlítanak azokra a gondolatainkra, amiket a régmúltban éreztünk. Talán nincs is értelme újraálmodni őket. Talán van. Talán.

– ÉLJ! – sikított fejemben a csend! – ÉLJ! – sikítottak a „talánok”.

Ötödik fejezet

Szomorú voltam, hogy ismerősök nélkül kell a rajtvonal mögött állnom. Senki nem ért rá, hogy velem együtt „éljen”.

Minduntalan a kávéházi nő jutott eszembe, amint szőke haja a vállán pihen, és kék szemei hol ajkamon, hol homlokomon kelnek vándorútra. Sosem láttam nála szebb nőt. Sosem.

Néhány perc múlva eldördült a rajtpisztoly. Valódinak tűnt, még a füstjét is tisztán láttam. A csőből kirobbanó foszforszag a maratoni tömeg fölé tekeredett. Körülöttem futók készülődtek, szinte mindenki az órájával bíbelődött. Csigalassúsággal teltek a másodpercek, míg átevickéltem a rajtkapu alatt. Éles sípolások sorozata jelezte, hogy a versenyzők chipjei elhaladtak az érzékelőcsík előtt, majd hirtelen meglódult a tömeg. Igyekeztem felvenni a kezdőtempót, ezért a mezőny széle felé lavíroztam. A nézőközönségtől elválasztó kordon mellett futva, nagyokat fújtatva igyekeztem kipréselni magamból a felgyülemlett feszültséget. Az első kilométert követően légzésem és szívverésem is normális ütemben működött. Felnéztem, és rácsodálkoztam az elém táruló mesebeli világra. Azon kaptam magam, hogy elmélkedem: vajon álmaim futóversenye hasonlít-e erre a futóversenyre. Erre a valódi versenyre.

Az utcatáblán az állt: Yarkon utca. – Akkor helyben vagyok! – gondoltam, magamban. Arcomat friss, tengerillatú levegő simította meg, ezért dupla adagot szippantottam belőle. A színes, mintás térkővel kirakott járdákon integető emberek nyüzsögtek. Sípokkal, papírtrombitákkal bíztatták a tömeget. Rájuk mosolyogtam, és ők visszanevettek rám. Egyetlen mosolyommal megannyi nevetést gyűjtöttem be.

Jókedvűen ráfordultam az Allenby-sétányra, és magasabb fordulatszámra kapcsoltam. A tavaszi meleg ellenére egy cseppet sem izzadtam, és nem is lihegtem. Az úttest mellett egyenes törzsű pálmafák integettek a vidám szélben. Erősen szeldelt, villaszerű levéllemezeiken át-átkandikáltak a napsugarak, vidám árnyékfoltokat festve az aszfaltra. Éttermek, és falatozók váltogatták egymást. A nyitott kávéházak teraszain integető turisták mosolyogtak az úttesten kavargó maratoni futókon, miközben fagylaltot nyalogattak, vagy színes koktélokat szürcsölgettek hűvös, párás poharaikból. Néhány helyen shawarmát sütöttek. A húsból kicsöppenő meleg zsír illata keveredett a mediterrán utca semmivel össze nem téveszthető, fenséges kipárolgásával. Legszívesebben megálltam volna, hogy magamhoz vegyek egy falatot.

A negyedik kilométert követően ráfordultunk az Ayalon autópálya felé vezető sétányra. A mezőny kezdett szétdarabolódni. A gyors futók jóval előttem, a lassabbak kevéssel mögöttem kocogtak saját maratoni céljaik felé. Mivel úgy éreztem, hogy álmaim maratonján kiváló eredményt kell produkálnom, újra nekiduráltam magam. Igyekeztem kizárni a világot, és olyan nyugodt, belső világot kialakítani, ahol nem számít más, mint a vegetatív lét: pulzusszám, lélegzet, és vérnyomás. Leszegtem hát fejem, és ráfordultam az Elizeer Kaplan útra. Megnyújtottam lépteimet. Karjaimat lazán magam mellett lógatva kerülgettem az előttem kocogó embereket. Sokáig nem néztem fel, csak az aszfalt fekete rögei suhantak el cipőtalpaim alatt. Azután furcsa érzés kerített hatalmába. Ha jól emlékszem, álmaim ezen fejezetében nem szerepelt az a történés, ami csaknem megállított a suhanó tömegben.

Hirtelen magányossá váltam.

Fogtam tehát az álombéli könyvecskét, és kihúztam a kupac közepéről. Lapjai porosan, foszladozva lógtak ki a kemény, kopott borítófedelek közül. Felnyitottam. A betűk ide-oda ugráltak a szemeim előtt, ezért visszavettem a futótempóból. Így már olvashatóbbá váltak a mondatok.

A verseny útvonala keresztezte a Gavirol utat. Széles, többsávos főút ez, mely szinte kettévágja a hosszúkás alaprajzú fővárost. Átkocogtam rajta, és megpillantottam a Dizengoff-bevásárlóközpontot. Még mielőtt elértem volna, balra tereltek és ugyanazon utcán folytattam, amelyiken idáig futottam. Igazából nem érdekelt semmi, csak az egyre jobban fölibém tornyosuló magány. Olyan volt, mint egy viharfelhő. Szinte fáztam.

A könyvecskében az állt, hogy lefutom a maratoni távot. Méghozzá abban az országban, ahol épp a cél felé haladtam. Körülöttem emberek. Sokaság vett körbe. Az is ott állt a sorok között, hogy boldog vagyok, és egymásra mosolygunk. Egymásra mosolygunk…

De kivel?

Hiszen – valószínűleg – a tömegre gondolhattam, mivel a futás nem társas, még csak nem is páros élmény. Tehát az álmaimban csak arra gondolhattam, hogy a tömeggel mosolygunk össze. Mint a társak, mint az összeillő párok, mint a jó barátok. Mindez megtörtént, ezért nem értettem, miért hatalmasodik el rajtam a magány és kétségbeesés. A magány.

– ÉLJ! – kiáltott bennem valaki. – ÉLJ! – sikoltozott a magány.

Az Allenby-sétány a Yarkon utcába torkollott, tehát csaknem visszatértem oda, ahol nemrég még a rajtpisztoly füstje gomolygott az induló tömeg fölött. A Yarkonon jobbra fordultunk, és a főváros északi része felé vetettük magunkat. Órámra pillantottam. Nyolc kilométernél jártam. Harmincnyolc perce futottam álmaim futóversenyén. Pulzusom normálisan lüktetett, nem éreztem izomszálaim között settenkedő savasságot, még csak nem is izzadtam túlontúl. Azonban valami nem stimmelt. Magányosnak éreztem magam. Olyan magányosnak, mint a tajga szélén álló fenyő, aki túlélte az erdőt elpusztító szélvihart. Aki túlélte társait. Mint egy háborús veterán, aki a háborúból megtérvén nem találja családját, nem érti barátait. Mint egy lakatlan szigetre sodródott hajótörött. Mint, akit már nem szeretnek.

Mint …… , aki …… Mint, aki olyan álmot vésett agyának barázdáiba, amelynek Ő az egyetlen szereplője. Ő van, és az álom. Az álomkönyvet Ő írta, és Ő a főszereplője is. Ő maga az álom?

Butaság. Nagy ostobaság. Ilyen álmot nem írhat az élet. Ilyen álmot nem írhat álmodó.

Az út nyílegyenesen észak felé tartott. A tenger időnként hatalmas hullámokat taszított át a hullámtörő gátak felett, melyek fehér foszlányokra, és csillogó vízcseppekre hullottak szét. A nyugati szél balról kapott belém, és alaposan lehűtött. A Maccabiah Stadiont balról megkerülve elértem a tengerbe torkolló folyócskát, és a felette átívelő keskeny hidat. Az út összeszűkült, csak két ember fért el egymás mellett. Előttem két arab futó tempózott, erősen gesztikulálva magyaráztak egymásnak, majd hangosan hahotáztak. Testükből izzadság és izomlazító krém szaga csapott fel, ezért újra a sétány szélére húzódtam. Karomra erősített tokból műholdvevőm gépies, női hangja figyelmeztetett. A tizenkilencedik kilométert jelezte. Igyekeztem arra koncentrálni, amiért álmaimban ezt a várost jelöltem meg életem futóversenyének színhelyéül.

Miért is?

A kéklő víztömeg miatt. A tenger felől fújó erős nyugati szél olajszerű párát varázsolt testemre. A fehér sziklák úgy meredtek ki a hullámzó tengerből, mint a szobrok. Mindegyik más és más tárgyat ábrázolt.

A csodálatos növények miatt. A part menti sétányon kemény lombozatú fák és pálmák váltogatták egymást. A sétány város felé eső oldalán babér – és szivarfák szegélyezték a virágos parkokat.

Az emberek miatt. Isten, mikor megformázta gyermekeit, és megalkotta a belőlük áradó szépséget, akkor erre a vidékre telepítette le a legtökéletesebbre sikeredett remekeit. A keleti nőknél nincsen szebb a világon. Barna, világosbarna, fekete, kávébarna, bézs. Csak néhány színárnyalat, mégis a legszebb festmény alkotható belőlük. Isten is e színeket használta. A keleti nők csodálatosak. Illatuk pedig egyenesen fenséges.

A … Az ételek miatt.

A A kopár hegyek miatt.

AA biblia miatt.

– ÉLJ! – zengett fel hirtelen fejemben az ismerős szó. – ÉLJ! Ne hazudj magadnak! – folytatta, kántálta, üvöltötte, majd szétszakadt a koponyám.

– Az emlékeim miatt vagyok itt. Hadarni kezdtem, mint egy kisgyermek, ki vágyait, legféltettebb kincseit kénytelen szigorú szülei elé vetni.

– Azért akartam ebben a városban futni, mert itt élt a nagymamám.

– HAZUDSZ! – üvöltött rám a csend.

… itt élnek az unokatestvéreim.

– HAZUDSZ!

…mert beszélem e nép nyelvét.

– HAZUDSZ, MÁR MEGINT HAZUDSZ! –sikított a hang – KEZDJ NEKI VÉGRE IGAZ EMBERKÉNT!,

… és mert itt lettem oly szerelmes, hogy képes voltam elhagyni ezt az egész istenverte vidéket, és inkább álmokat szőni az emlékekből, mintsem elveszteni azt a nőt, akit szeretek, szerettem, és mindig is szeretni fogok. Sosem felejtem el azt sem, amikor hosszú hónapok magányát követően újra megpillantottam Őt, és átkaroltam olyan vággyal, olyan kristálytiszta érzésekkel, amiket azóta is keresek magamban. Sosem felejtem el, hogy nem mondott le rólam.

Szinte suhantam előre. Észre sem vettem, hogy a Tayelet sétány végén jobbra fordulva újra Tel-Aviv felé vettem az irányt. A Levi Eshkol sugárútra érkeztem. A GPS a huszonegyedik kilométert jelezte. A táv fele már bennem volt. A lelkem fele odakint kocogott. Az elhagyatottság teljesen rám telepedett. Csaknem megfulladtam tőle.

Nagymamám, unokatestvéreim, a megtanult nyelv, kétévi magány, félévi boldogság, az illatok, a nők, a nép, a fenséges hegyek, a biblia, az őszi napok esőszaga, a verőfényes forró nyarak, a tenger hullámai, a piacon kavargó sokaság, apró tel-avivi lakásunk, fiatalságunk, kellemetlenül kevés pénzecskénk, a sok-sok könny, a milliónyi nevetés.

Hiszen ezek csak emlékek. Az emlékeim. Az emlékeink. A közös emlékeink.

Mit keresek én itt?

– ÉLJ! – sikította a magány. – ÉLJ!

Hirtelen olyan erővel mart szívembe a magány, hogy egy pillanatra kapkodnom kezdtem a levegőt. Sírni lett volna kedvem, amikor rájöttem, hogy amennyiben ezt az álmomat úgy élem meg, ahogy azt az álmok könyvébe régesrég leírtam, akkor annak semmi, de semmi értelme nem lesz. Hiszen nem emelkedtem a magasba, nem éreztem úgy, hogy pontot tehetek egy rég szunnyadó vágy megvalósulásának végére. Értelmetlen volt az egész. Ebből az álomból hiányzott valami. Úgy ám.

Az Ibn Gavirol utcáról éles szögben kanyarodtam a Rokah sugárútra. Sárga, Mizuno márkájú cipőim orrát bámultam, ahogy mókásan egymást előzgették. A teniszklub előtt frissítő állomás várt, körülötte üres műanyag poharak hevertek szétszórva az aszfalton. A szél ide-oda gurigázott velük. Mivel az eddigi frissítő pontokat kikerültem, és heves szomjúság gyötört, ezért megálltam, és a hosszú asztalról egy üveg italt vettem magamhoz. A sportkupakot felpattintva nagyot húztam belőle. Ekkor valaki megérintette a vállam. Jobban mondva megsimította olyan gyengéden, oly lágyan, ahogy szerető anya becézi gyermeke arcát. Ahogy a langyos szellő simítja tenyerével a nyári mezőt. Amiképp a kolibri nyelve érinti a gyűszűvirág bibéjét. Ahogy a szerelmesek érintik egymás testét. A szerelmesek. Megfordultam.

– ÉLJ! – sikított fel bennem a hang! – ÉLJ! – simított végig a szőke nő lelke.

Először azt gondoltam, hogy a fáradtság játszik érzékeimmel. Úgy bámultam rá, mint amiképp a Hortobágy juhásza tekint a forró levegőben imbolygó délibábra. A döbbenet, és boldogság kavargott szívemben.

A feleségem állt mögöttem.

Futócipőben, fekete futónadrágban, testhez feszülő kék futódresszben, melyet én választottam neki, hogy még esti szürkületben se tévesszem szem elől.

– Szökik az idő! – mosolygott rám kajánul, és az állomásról induló maratoni futók közé vegyült. A kezemben tartott műanyag palackot elhajítottam, és néhány szökkenéssel utolértem. Nem győztem csodálkozni, mennyire szép és üde, mennyire boldog ember mosolyog rám. Olyan volt, mint régen. Mint valaha. Mint mindig.

Viszont sosem volt olyan szép, üde, és sosem tűnt annyira boldognak, mint akkor, amikor csatlakozott ahhoz a maratoni futáshoz, amiről azt gondoltam, hogy egyedül szeretném megélni. Egyedül. Magányosan. Nem gondolva Rá.

Azt hiszem, hogy még soha nem akartam – kifejezetten – lassan futni. Még sosem vágytam arra, hogy a kilométerek duplává, triplává nőjenek. Még sosem vágytam arra, hogy futás közben eggyé váljak valakivel. Hiszen a futás magányos sport. Nem számíthat más, mint az egyenletes tempó, a megtett út, az eltöltött idő, a pulzáló szív, a csökkenő és emelkedő vérnyomás, a mardosó éhség, a fáradtság, a kínzó szomjúság, az izomfájdalom, a vádliba maró görcs, az elkeseredés, monotonitás gyötrelme, a győzelem megszerzése, a rajtvonal fehére, a célszalag simítása, a műholdvevő sípolása, és a magány legyűrése. A magány eltiprása.

– ÉLJ! – sikította a magány. – ÉLJ, ÉS NE HAZUDJ MAGADNAK! – kiáltott rám.

Újra oldalra pillantottam, és feleségem arcát figyeltem. Gyönyörű volt. Szinte együtt mozogtunk, ezért úgy tűnt, mintha állna. Olyan érzésem támadt, hogy az Élet ebben a pillanatban fotózza le számomra és helyezi élő képkeretbe.

Hirtelen kellemetlen gépi hang szólalt meg. A karomra erősített tokból a műholdvevő a megtett kilométert tolmácsolta. A huszonnegyediknél jártunk. Éles jobbkanyarral tértünk rá a Yarkon-folyó mellett húzódó sétányra. Néhány kilométer elteltével megérkeztünk Tel-Aviv legszebb zöldövezeti részére, a Yarkon Parkba. Innen négy kilométernyi térkővel borított utacskán kanyarogtunk a tenger felé, ahol kétszer is átkeltünk a Yarkon-folyó feletti karcsú hidacskákon. Az égbolt kékjén kócos bárányfelhőket kergetett a tavaszi szél. A tenger sós levegője végigsimította fáradt testemet. A harmincadik kilométernél jártunk. A következő frissítőállomáson mindketten megálltunk, és magamhoz öleltem a feleségem. Arcát a vállamhoz szorította. Szíve úgy kalimpált, mint a csecsemő lába, szipogott, krákogott, és mosolygott. Nevetett, majd hangosan kacagni kezdett. Újra a vállamra tette homlokát, majd megcsókolt.

– Szeretlek! – mondta. – Mindennél jobban szeretlek. Álmaimban már számtalanszor elképzeltem, hogy együtt futunk át egy nagy verseny célkapuján. Együtt! Érted? Együtt! Mi ketten. Együtt szenvedünk, együtt dolgozunk, együtt érkezünk.

– Hiszen nincs is rajtszámod! – válaszoltam halkan. – Hogy gondoltad lefutni a hátralévő távot? Ki fognak állítani a cél előtt!

– Nem fognak! – mosolyodott el, és zsebéből előhúzott egy lefóliázott kartonpapírt. Akkora volt, mint egy boríték. Nem hasonlított a hivatalos rajtszámra, és mégis az volt. Edina nevére szóló lepecsételt papírt tartottam a kezemben.

– Bónuszjegy? – kérdeztem. – Csak neked?

A kérdést követően egy röpke másodpercre egymásra meredtünk, mint akik elvesztik a nyelv folytonosságát, majd elmosolyodott. Boldog, kellemes, furcsa grimasz volt. Amit azután mondott sosem felejthetem el. Egy pillanatra kirepített a világűrbe, majd visszataszított a valóságba. A valóságba? A valóságba vagy az álomba? Mit bánom én!

– Ne bolondozz! – kezdte. – Hiszen a jegyet Te vetted Nekem. Nem tudsz becsapni, te kis hamis…. Az a ….. Az a ……Az a fura, szőke nő adta a kezembe, aki meghalt néhány hete! – mosolyodott el, és megcsókolt. – Na! Gyerünk, mert szalad az idő! – tette hozzá.

Ittunk és nekivágtunk a hátralévő tizenkét kilométernek. Kezünk időnként összeért, ilyenkor furcsa bizsergés szaladt át rajtam. Boldog voltam, és elégedett. Nem értettem, hogy mi történt, de ebben a pillanatban csak a perceknek, és kilométereknek éltem. Az Ibn Gavirol útra érkezve enyhe zsibbadás futott végig a vállaimon, ezért néhány karkörzéssel lazítgatni kezdtem merev nyakizmaimon. A tempó nem érdekelt, csak egy dolog: az én sebességem a mi sebességünk legyen. A Frishman útra fordulva megpillantottam a Földközi-tengert, és újra arcul csapott a halszagú tengeri szél. Időnként oldalra pillantottam, és hol visszavettem, hol pedig gyorsítottam tempómon. Szívem dobbanása szívünk dobbanása, tüdőm zihálása tüdőnk zihálása, kínzó szomjúságom kínzó szomjúságunk, mardosó éhségem mardosó éhségünk, gyötrő izomgörcsöm gyötrő izomgörcsünk, és a cél áhítozása célunk áhítozása lett. Együtt küzdöttünk. Együtt. A magány hatalmasra tátotta üres száját, és felüvöltött. Magányosnak érezte magát. Értelmetlennek érezte létét. Feleslegesnek érezte magát, hiszen képtelen volt az élmények befogadására. Magány. Magány? Mire való?

Az utolsó négy kilométert a tengerparti sétányon tempózva, döcögve tettük meg. Kín és boldogság, fájdalom és kellem, kimerültség és feltöltődés osztozott testünkön. A célkapun úgy haladtunk át, mint két futó. Pedig egyek lettünk. Egyek.

A célkapu mögött megpihentünk, és egymást átölelve figyeltük az embereket. Nyugalom, és béke szállt meg. Olyan nyugalom, amit csak a szeretet adhat. A szeretet. No, és a halál.

A halál?

Hirtelen furcsa borzongás futott végig a gerincemen. Mintha derekam vonalától szemtelen veréb ugrált volna felfelé. Elgémberedett nyakamat a célkapu felé fordítottam, és … és megpillantottam őt. Ott állt egyedül. Egyedül. Szája keskeny, ajka vértelen csík volt. Valamit mondott. Csak szája mozgott. Vizenyős, kék szemei alatt ajkai hullámzottak. Beszélt. Hozzám beszélt. Nem értettem, ezért teljes testemmel felé fordultam.

– ÉLJ! – suttogta az a száj. – TOVÁBB, ELŐRE! ÉLJ! – mondta halkan.

Boldog voltam. Március tizenötödikét írt a naptár.

Hatodik fejezet

A március tizenhatodikai nap újra a katedrán talált. Az iskolában – ahol régóta dolgoztam, nem is sejtették, hogy a hétvégét maratoni futással töltöttem. Senki nem tudta, hogy álmaim megvalósításán ügyködöm. Reggelente korán keltem, este későn feküdtem. Négyzethálós spirálfüzetkébe jegyzeteltem azokat a gondolataimat, melyeket az „álomkönyvek” lapjairól csaltam elő. A legérdekesebb, hogy még a szemhéjamat sem kellett lecsuknom, hogy álmaim rögvest előtüremkedjenek. Úgy pattantak elém innen-onnan, mint mezei sáskák a száraz rét fűcsomói közül. Ilyenkor egyszerűen előkaptam füzetkémet, és szorgalmasan jegyzeteltem.

Egy hónapon belül teleírtam lapjait. Helyesebben: az utolsó oldal üresen maradt. A többi betelt. Volt olyan lap is, ahova két álom zsúfolódott. A hónap utolsó napján azután elfogytak gondolataim. Úgy eltűntek, mint őszi vándor a ködben. Mint az éjjeli lepkék, mikor megpillantják a hajnal első napsugarát. Mint az élet értelme, ha súlyos betegség tör az emberre. Úgy eltűntek álmaim, mint az élet, ha jő a halál.

Az a lap üresen maradt. Sokáig.

Pénzre volt szükségem.

Úgy kezdődött, hogy eladtam az összes tárgyat, mely a nappali vitrines szekrényében porosodott. Volt köztük néhány kacat, azonban akadt olyan tárgy is, mely lángot gyújtott a kereskedő tekintetében. Néha meglepően busás bevételekre tettem szert. Álmaim megvalósításához rengeteg pénzre volt szükség. Mindenütt csak egyetlen napot, vagy egy rövid hetet akartam eltölteni, de az is szinte teljesen felemésztette megtakarított vagyonkámat. A kisebb tárgyak eladását nagyobbak követték. Túladtam a nagyapámtól örökölt Schaffhausen órámon, nyakláncaimon és aranymedálokon. A tanítás mellett másodállást vállaltam egy élelmiszerboltban, ahol délutánonként árut kellett az üres, kifosztott polcokra töltenem. Vidáman tettem, hiszen a befolyt összeg arra a bankszámlára kúszott, ami utazásaim fedezetét szolgálta. Múltak a napok, teltek a hetek.

Úgy éreztem, hogy a spirálfüzetke lapjaira irogatott vágyaimat maradéktalanul ki kell elégítenem. Valamiféle óra ketyegett felettem, melynek csak én hallottam a hangját, a másodpercmutató kellemetlen kattogását. Katt-katt-katt. Minden kattanás a múló életet szimbolizálta. Katt-katt-katt. Valamennyi kattanással közelebb lépett a halál.

– ÉLJ! – üvöltött fejemben a hang. – ÉLJ! – nézett rám szelíden a szőke hajú nő.

Két óra alatt felszaladtam a Gross Glockner csúcsára. Mint egy zerge. Tizenhárom kilométert tettem meg, zuhogott az eső, majd szakadt a hó. Először langymeleg pára keringett körül, majd jéghideg lehelet vonta be arcom, s homlokom. Futva másztam meg álmaim hegyét. Mikor hazaérkeztem feleségem átölelt. Lányom megcsókolt. Fiam fellélegzett.

Két nap alatt barátommal végigjártuk Dublin negyven legjobb sörözőjét, és mindenütt ittunk egy-egy korsóval. Szombat: húsz korsó sör. Vasárnap: húsz korsó sör. Az testvérek között is nyolc liternyi malátaszörp. Különleges turistatérképet gyártottunk, melyen kizárólag sörözők szerepeltek. Az ír sörök feketék, vörösek és csalafinták, mint a rókák. Altatnak, becsapnak, majd meglepnek, mint az a bokszoló, aki harmincöt percen át csak nyeli és nyeli az ütéseket, majd a harminchatodikban, az utolsó menet végén, gongütés előtt tíz másodperccel végre rájön, hogy addig ellenfele bántotta. Csak egyet üt, de akkor amolyan isteneset. Az ír sörök pont ilyenek. Két nap Dublinban. Mikor hazaérkeztem, családom átölelt. Meséltem nekik. Nevettünk. Együtt nevettünk.

Ötvenfős buszt vezettem. Rövid ideig uralkodhattam hatalmas teste felett.

Száz liter madártejet főztem, és karácsonykor megleptem vele az iskola összes tanulóját. Csak a gyerekek tekintetére emlékszem, semmi másra.

Rengeteg álom, rengeteg lapon. Rénszarvas-sonka, finn vodkával, kaviárral. Robogóval Rómába és vissza. Úszni tanultam, kezet fogtam Bonoval, verset írtam, átöleltem édesanyámat, és édesapámat. Megmásztam a Kárpátok három legmagasabb csúcsát. Százdolláros bort ittam, és jól esett. Saját borospince építésébe kezdtem. Gleccsertúráztam a Mont Blancon, és egy forró éjszakát töltöttem el az Etna tövében. Svájci karóragyárba látogattam fiammal. Bekukkantottam egy afrikai kráterbe, és magamba szívtam a láva kénköves illatát. Szamburu nővel táncoltam. Rávettem lányomat, hogy kilövesse fülét, azután arany fülbevalóval ajándékoztam meg. Antwerpenbe utaztam, és gyémántot csiszoltam. Átvonatoztam a La Manche alatt, és elvégeztem egy kezdőrúgást az Old Trafford kellős közepéről. Persze az üres stadionban, de sebaj. Ezzel is egy nagy álmom valósult meg.

Nap, mint nap dolgoztam, és lapozgattam kis, négyzethálós füzetkémet. A megvalósult álmok bejegyzéseit határozott mozdulattal áthúztam, és lapoztam. Egyiket a másik után. Később kitéptem a lapokat.

Végigmotoroztam álmaim körútján. Ez a vágy annyira fakó és törődött volt a reárakódott évek súlya alatt, hogy először áthúztam, mintha beteljesült volna. Egy hétig boldogtalanul és izgatottan járkáltam fel-alá, majd elhatároztam, hogy amennyiben Pozsony határáig nem jár át a szabadság szele, veszni hagyom, és ezt az álmot is a komolytalan célok vermébe vetem. Szombat hajnalban indultam. Két oldaldobozba, és egy hátsó kofferbe pakoltam a teljes poggyászomat. Műanyag bevonatú kék esőkabát, váltócsizma és meleg kesztyű, jégeralsó, fehérnemű, pulóverek. A fogkefén, és motortakaró ponyván kívül csak ennyi kellett a kétnapos túrához. A reggeli köd gyorsan elillant. Pozsony határában leszálltam a Yamaha TDM nyergéből, ettem, ittam, és gondolkodtam. Még mindig bizonytalankodtam, ezért újabb belső ötlettel álltam elő. Amennyiben Prágáig nem érzem át eme álom lényegét, haladéktalanul visszafordulok, és továbblapozom vágyaim spirálfüzetkéjét. Brno közelében azután megtörtént a csoda. A motor vágtázó lóvá, nem is akármilyenné, musztánggá változott. Az autópálya pedig végtelen prérivé, mely magába szívta az én paripámat is. A motor duruzsolása hevesen dobogó szív hangjára, a belőle áradó forróság, a tajtékos bőr illatos kipárolgásává változott. Ráfeküdtem a benzintartályra, és a kormány előtt feszülő szélvédő plexijén keresztül bámultam a felgyorsult világot. A fák lombja egyetlen zöld sávvá, a réten tündöklő virágok kecsesen ívelő szivárvánnyá változtak. A benzingőz illata, és a vaskos motorlánc friss olajszaga az orrom előtt vált méregdrága parfümmé. Nem győztem magamba szívni. Prága előtt lassítottam, és csak hallgattam a gumik súrlódásának, a szelepek csattogásának, a szél zúgásának szimfóniáját. Érthetetlen módon Édesanyám jutott eszembe, aki kilenc hónapon keresztül méhének monoton zúgásával őrizte magzati álmaim. Ahogy a gumik forogtak az aszfalton, előhozta ezeket a régi, tudatalatti emlékeket. Csoda volt. Prágát követően begurultam egy benzinkútra és megitattam fáradt, forró testű paripámat. Még hosszú út várt rám, hiszen Hamburgban foglaltam szállást. Berlinben már nagyon fáradtnak éreztem magam, fejemben állandósult a motor zúgása. Pihenésre volt szükségem.

A kelő nap már a motor nyergében talált. Hűvös nyugati szél fújt. A napsugarak folyamatosan jobb oldalról bombáztak, ezért sötét plexit cseréltem a bukósisakon. Münchent nagyon messzinek éreztem, emiatt úgy döntöttem, hogy ezen a napon a tegnapi lassabb tempómat gyorsabbra cserélem. Ráálltam hát az autópálya belső sávjára, és szédületes sebességre kapcsoltam. Az erdők és mezők úgy suhantak el mellettem, hogy semmit sem érzékeltem szépségükből. Az autók szép sorban félre húzódtak, így nem maradt más látvány, mint az aszfalt és a horizont. Feküdtem a motoron, mint egy kényelmetlen matracon. A motor zúgása, a szédítő sebesség, az elsuhanó táj monotonitása egy teljesen új világot vetített elém. Gondolkodni kezdtem. Egymást váltogatták a gyerekkori és felnőttkori élmények, viszont hiányzott a közéjük ékelődött idő. Egymást követték az állóképek, viszont olyan sebesen peregtek, hogy egy idő után egybefüggő, értelmetlen videofilmmé váltak. Kézen fogva sétáltam Nagymamámmal, majd megszületett lányom, és én ott álltam az orvos mellett. Kezemben olló, az Ő kezében Ráhel, és a köldökcsipesz. Apám első autója, egy zöld Trabant, összeolvadt a főiskolai felvételi vizsgám ponteredményével. Karórám, és fiam szívműtétje. Anyám mosolya, és utolsó percei. Új házunkban eltöltött első este boldogsága, egybenőtt az első csókkal, majd nővérem szomorú tekintetével.

Szinte észre sem vettem, hogy elhaladtam München mellett, és ráálltam a bécsi sztrádára. Csók, elutasítás. Bú és öröm. Megérkeztem Salzburgba. Halál és élet. Vidámság és komorság. Linz. Szeretet és gyűlölet. Hazugság és igazság. Bécs. Sötétség és világosság. Győr. Életem és annak jelentősége. Tatabánya. Szőke hajú nő, szőke hajú nő, szőke hajú nő. Megérkeztem. Megérkeztem valahová.

Vajon elértem a célom? Vajon éltem? – kérdeztem magamtól.

Leszálltam a motorról. Tagjaimba tompa zsibbadás költözött, és úgy tűnt nem is óhajt kiköltözni belőlük. Arra gondoltam, hogy már csak néhány lap található álmaim kiskönyvében. Azokat kipipálva, mi történik velem? Mi lesz a célom? Mik lesznek új terveim? Tudok-e még álmodni, és papírra vetem-e majd őket? Mi kerül a füzetke utolsó lapjára? Lehet, hogy üresen marad? Számtalan kérdés.

ÉLJ! – unszolt tovább a szőke nő síri hangja. – ÉLJ! Egyre távolabbról szólt.

Négy oldal, négy álom. Ez következett. Közben dolgoztam, szerettem, beszélgettem, hallgattam. Közben ettem, ittam, írtam. Úgy költekeztem, mint egy valódi herceg.

Machu Picchu. Nazca-fennsík. Kilimanjaro. Fjordtúra.

Ennyi.

A füzet valamennyi lapját kitéptem. Idétlenül nézett ki a két kemény borítólap között árválkodó egyetlen, üres lapocska.

Arra gondoltam, hogy végre minden álmomat világra hoztam. Mint egy hosszasan vajúdó asszony. Megszültem őket, így teljessé válhatott életem. Éjszakáim oly csöndesek lettek, mint a nyári iskolatermek. Hiába lestem a plafon lambériabordáit, egyetlen álom sem ugrott elő. Egy hónap leforgása alatt többet aludtam, mint az elmúlt két évben. Azután egy hideg, téli este motoszkálásra lettem figyelmes. Úgy hangzott, mintha egy eltévedt futrinka szaladt volna át felettem. Odafentről jött a hang. A plafonból. A padlástérből. Felálltam az ágyon, és fejemet félrebillentve hallgatózni kezdtem. A percegés hol erősödött, hol gyengült, de mindenképpen hangja volt. Még közelebb hajoltam, fülemet rátapasztottam a lambériára.

Azt hittem rögtön szívinfarktust kapok. Hideg fuvallat lengte körbe a szobát, átjárta a derekam, majd enyhe libabörzés futott végig gerincemen. Hiszen nem egy bogár lépteinek neszét hallottam. Hiszen nem egy futrinka kopogtatott odafent. A szőke nő hangja szólt, olyan távolról, olyan messzeségből, hogy alig rezgette érzékeny dobhártyámat.

ÉLJ! – neszezte. ÉLJ! – suttogta a Holdról, a csillagokról, a világűrből, valahonnan. Valahonnan a távolból.

Hetedik fejezet

Megvallom őszintén, az utolsó oldalt sosem érintette tollhegy. Sosem firkáltam oda egyetlen szót sem. Üresen árválkodott, és talán most is érintetlen. Talán. Talán nem. Talán valaki írt oda. Talán rólam. Talán nem. Én azt nem tudhatom.

Az éjszakai motoszkálás mély nyomot hagyott bennem. Másnap korán keltem. Korábban, mint a Nap. A Hold fáradt fényű sarlója még ott billegett az égen. Teát főztem, és az asztali lámpa fényénél írni kezdtem. Először csak néhány sort reggelig, majd tíz oldalt estig. Egy öreg vándorról szólt, aki az élet értelmét kutatta. Egész életében csak azt kereste, hogy mitől válik fontossá a világ számára, és mi ad értelmet a megtapasztalt, és lényegtelennek tűnő létezésnek. A vándornak családja, múltja és többször bejárt útja volt. Erdőnyi boldogságon, tengernyi, csodálatos tárgyon vágta már át magát, teljes életet élt. Most pedig ott állt élete legmagasabb, legáhítottabb hegye előtt. Mégis úgy érezte, nincs hozzá ereje, hogy nekiveselkedjen a meredek, varázslatos, kínokat, küzdelmet, élményeket nyújtó emelkedőnek. Nem érezte úgy, hogy az még ad valamit számára. Nem dobogtatta szívét a sűrű erdő látványa. Szemei nem akadtak el a hegycsúcs felé vezető ösvényt szegélyező csillogó sziklák látványában. A madarak trillázása, az erdő vadjainak félelmetes hangjai sem vontak bársonyt elméjére, és nem várta már, hogy a meredek emelkedő savanyú kínokat varázsoljon combjaiba, fáradt derekába. A vándor csak állt, és állt a hegy előtt. Hol maga mögé, az erdő sűrűjébe tekingetett, hol pedig a magaslatokat, fehér bérceket vizsgálta. Nem értette, miféle változáson ment át. Előtte a jövő magasodott, mögötte a múlt rejtőzködött. Az élet értelme előtte is, mögötte is lehetett. Döntenie kellett, pedig azt kockáztatta, hogy talán sosem pillantja, érzi meg az élet értelmét. Talán elszalaszt valamit. Megfordult hát, és szembenézett az erdővel, mely a vadakon és fákon kívül az időt is az árnyak alá rejtette. Az elmúlt időt, és élete történetét. Elindult visszafelé, és a bokrok aljáról, a csermelyek forrásaiból, a madarak énekléséből, a mohapárnák puha szövevényeiből összegyűjtötte azt, amit fontosnak tartott. Fontosnak, mert róla szóltak. Fontosnak, mert róla, és másokról szólt. Fontosnak, mert a szeretteiről és őróla szólt. Gyűjtögetett, majd hazatért. Otthon meleg fogadta. A szoba, és családja szeretetének melege. A kandallóban rőzse lángolt. Időnként egy-egy szikra felpattant, majd a padló hűvösére érve elenyészett. A vándor mosolygott, és a könyvespolcról egy üres füzetecskét vett magához. Felnyitotta, feltárta. Felnyitotta lelkét, és feltárta szívét. Írni kezdett. Írni. Magáról és szeretteiről. Magának és szeretteinek. Az életéről. Élete értelméről írt. A füzetecske pedig magába fogadta a tintacseppeket, vonalakat, és szép lassan kibontakozott valami. Valaki. Egy élet.

Másnap visszatért a rengeteg erdőbe, hogy még egyszer, utoljára felnézzen a hatalmas hegy fenséges csúcsára. Az erdő szélére érve azonban semmit sem talált. A hegy nyomtalanul eltűnt. A vándor elmosolyodott, megrázta fejét, és végleg hazatért. Többé nem vágyakozott. Hiszen a cél ott lakozott szívében. Odabent volt.

Nyolcadik fejezet

Egy pillanat alatt felébredtem. Felültem az ágyban. Ölemben nyitott könyv feküdt.

A hátizsák szinte üres volt. Egyetlen váltóruha, pipere doboz, füzet, tollak, ceruzák, némi készpénz. Másra nem volt szükség. Hajnalban indultam, amikor még mindenki az igazak álmát aludta. Búcsúlevelet írtam, de lehet, hogy még azt sem. A pirkadat fénye akkor kezdte birtokba venni az ég sötétkékjét, amikor a bejárati ajtó zárja kattant, és én nekivágtam az útnak.

Mint a vándor.

A falu határában ipszilon alakú keresztúthoz értem. Mindkettő a végtelen síkságon keresztül vezetett a horizont felé, így tanácstalanul álltam, és hol az egyik ösvényen, hol a másikon futtattam végig tekintetem. Rövidesen a bal oldali útra léptem. – Lesz, ami lesz! – gondoltam.

Csakhamar sűrű, áthatolhatatlannak tűnő erdő határába értem. Az ágak összecsukódtak előttem, de én láttam, hogy a buja aljnövényzet ugyan eltakarja az utat, de itt-ott még előkandikál kitaposott szalagja. Félrehajtottam az ágakat, és a félhomályba vetettem magam. Alig tettem meg néhány lépést, mikor valami feltűnt az avarban. Csillogó kis tárgy volt, de fény hiányában csak találgattam, mi lehet. Közelebb léptem hozzá, és cipőorrommal kikotortam a vastag avartakaró alól. Egy apró zárható amulett volt, olyasfajta, amilyeneket régi filmekben láthat az ember. Vékony aranyláncon fityegett. Ismerősnek tűnt, mégsem láttam soha. Az alja lapos, és karcos volt, míg felső, ovális fémlapja úgy csillogott, mintha ebben a pillanatban készítette volna egy gondos aranymíves. Tenyerembe fektettem, és hüvelykujjam körmével felpattintottam a fedelét. Hirtelen szél támadt az erdőben. Az ágak úgy suhogtak, recsegtek és ropogtak, mint egy viharba került fregatt árboca. Arcomba száraz falevelek csaptak, majd hirtelen elült a vihar. Az amulett körül bársonyos fény keletkezett. Lassan kiterjedt a környező erdőre, megvilágítva a roppant fatörzseket. Egy fa mögül hirtelen fiatal nő lépett elő, odarohant valakihez és hadarva magyarázni kezdett neki. Mivel hangja nem volt, egy árva szót sem értettem abból, amit mond. Az sem látszott jól, akihez beszélt. Talán ott sem volt. Számomra mégis ismerős volt a jelenet és a láthatatlan szereplő. Anyai nagymamámat véltem megcsillanni benne. Úgy tűnt, könyörög neki, végül elsírta magát. Arcát tenyereibe temette, majd a következő pillanatban megcsókolt valakit. Egy férfi alakját láttam kibontakozni az imbolygó, laza fénysugárban. Oldalról, és csak a sziluettjét. Az apám volt az. Fiatal, selymes arcát csókolgatta, ujjaival becézgette. Ezután szembe fordult velem, és egyetlen pillanat múlva, testemen átsuhanva mögém került. Ekkor ismertem fel Őt. Szívem akkorát dobbant, majd kiugrott mellkasomból. Édesanyámat láttam, fiatal, leánykorában. Gondolkozásra azonban nem maradt időm, hiszen a furcsa színdarab a hátam mögött folytatódott. Mint egy időutazás. Mint egy pergő pantomim. Valamennyi mozdulatnak és szereplőnek súlya és jelentése volt, viszont minden olyan sebességgel játszódott, hogy évek sűrűsödtek össze egyetlen töredékmásodpercbe.

Mint egy gyorsított felvétel. Mint az élet. Mint a lényeg.

Nővérem felsírt, majd felnőtt, felsírtam, felnőttem, öcsém felsírt és felnőtt. Anya. Szoptatott, etetett, itatott, beszélt hozzám, némán ült. Feketéből őszbe váltott, őszből kopaszba. Olyan hirtelen pergett le élete utolsó hét éve, hogy a mellében keletkezett rákos daganat, a sűrű haj, a kemoterápiák sorozata, kopasz fej, amputáció, sikoltozás, félelem, dadogás, motyogás, csendes sírás, és halott, sárgás teste szinte egyetlen képkockában egyesültek. Felüvöltöttem, és messzire hajítottam az amulettet. Úgy éreztem, csupán az érintésétől is szénné ég a bőröm.

– De hiszen Te halott vagy! Halott vagy! – ordítottam az erdő mélye felé.

Szinte rohantam előre. A szúrós ágtövisek időnként utánam kaptak, felszakítva bőröm, megtépázva ruhám. Néhány kilométer megtétele után szűk folyómederhez értem. Olyan sötét volt, hogy csak hallottam, de nem láttam a szoros mélyén csörgedező patakot. Lépésről, lépésre haladtam előre, szinte botorkáltam. A nedves avarban lábam csuromvizes lett, talpam szinte cuppogott az átázott cipőben. A meredek partoldalon haladtam, mikor egyszerre zúgás, sistergés ütötte meg fülemet. Messziről jött a hang, onnan, ahol a patak forrását sejtettem. Olyan volt, mint a száz fokra hevülő tej, amikor felkúszik a lábas oldalán. Mint a rég szunnyadó vulkán kürtőjén át magasba robbanó gáz, és forró kőzetolvadék-cseppek.

Mint, amikor …. mint amikor ….. árvíz robog végig a nedves, nyári folyómederben.

Igen! Robogó víz hangjára lettem figyelmes, de már késő volt. Olyan váratlanul csapott le rám a megáradt folyó, hogy eszmélni sem maradt időm. Csakhamar sáros fűcsomók, száraz ágak között hömpölyögtem lefelé az iszapos, szürke vízben. Hol a víz felszínére kerültem, hol a buborékos, tajtékzó patak aljára. Úgy éreztem, itt a vége. Egyszer csak megállt a hömpölygés, és a sűrű, mocskos vízből emberek tűntek elő, majd tűntek el végleg. Mindenkit ismertem. Valamennyiüknek köszöntem is, de hangom úgy siklott el mellettük, mint a jégen csúszó gyorskorcsolya-bajnok. Apám egy fűnyíró mögött baktatott, ami folyamatos zakatolással vágta a sárga pitypangokkal teli rét alacsony füvét. Ujjaival elégedetten csettintett, zsebéből kolbászt, lilahagymát, körözöttet, trappista sajtot, kenyeret vett elő, és a rét közepén álló roskatag asztalon hidegtálat készített. Fatányéros lakomát. Elmosolyodtam, hiszen gyermekkorom egyik szép emléke elevenedett meg előttem. Szinte éreztem a hagyma és kolbász illatát. A körözöttet rákente a felhasábolt sajt hátára, és mosolyogva leült a roskatag faasztal mellett álló kék-drapp kárpittal bevont kanapéra. Bekapcsolta a televíziót, amely az erdőben fityegett egy tölgyfa ágáról. Alatta turistaút kacskaringózott az erdő mélye felé. A tálat a kanapén ülő kisfiú elé rakta, aki tenyerébe emelt egy vastagon körözöttes sajtot, majd szájába dugta. Göndör, fekete haja ismerősnek tűnt, ezért közelebb hajoltam. A zúgó, hömpölygő patak mélyéről is tisztán kivettem vonásait. Olyan melegség járt át, mint akkor. Mint akkor, amikor apám hidegtálat és körözöttes sajtkatonákat készített meccsnézés előtt. A kisfiú ugyanis én voltam. Az apám mellém ült, és átkarolt. Együtt voltunk. Mint akkor, régen.

A távolban anyám is feltűnt, maga előtt babakocsit tolt. A kocsi napellenzője alól gügyögés hallatszott, majd felsírt egy baba. Anyám kiemelte Őt a babakocsi mélyéről, és a rét közepén strázsáló járókába helyezte. Testével takarta, ezért nem láttam jól. Hatalmas táskáját, melyet addig hátán cipelt, maga mellé, a fűbe ejtette, és kinyitotta a zsák száját. Hosszasan, komoly arccal kotorászott benne, majd mélyéről egy cumisüveget rántott elő. Elképesztően nagy üveg volt az. Mint egy nagyobbacska gyerek. Mint egy kis növésű felnőtt. Volt vagy másfél méteres. Gondosan letörölgette a testszínű, gumírozott cuclit, és egyetlen mozdulattal a járókába fordította. Egyenesen a baba szájába, aki mohón szívni kezdte a meleg, cukros tejet. Közelebb evickéltem hozzájuk, és az ágyikóba pillantottam. A monumentális cucli, hatalmas gyerekszájba préselődött. A babának akkora feje volt, mint két járóka, haja világosbarna, göndör loknikban tekeredett a tejtől átázott matrac irányába. Az öcsém volt. Újabb kellemes emlékek jártak át. Hiszen kora hajnalban, iskolába menet előtt, ez a kisbaba feküdt az ölemben, és én itattam az édesanyám főzte meleg, illatos tejjel. Szívta magába, majd levegőt vett, és levegőbuborékok áramlottak az üveg felfelé fordított alja irányába. Lihegett egy pár percig, közben homlokára meleg pára ült ki. Szemeivel szemeimet vizsgálta, és a két tekintet úgy kapcsolódott össze, mint a mozdony után kötött vagonok. Néha rám mosolygott, és ha visszanevettem rá, gurgulázó kacagásban tört ki. Úgy, a cumisüveg cuclijával a szájában. Szinte éreztem teste súlyát, bal karomban tartott fejecskéjét.

Hirtelen újabb örvénybe kerültem, fejem a meder alján koppant. Rothadó falevelek úsztak el az arcom előtt. Lábaimmal elrugaszkodtam a patak mélyéről.

Hegedűszó?

Anyám mögött fiús ábrázatú kislány bandukolt, karján világosbarna hegedű pihent. Jobb kezében vonót tartott, és zenélt. Arcán komolyság, és dac terült szét, ajkait keskenyre húzta. Mozart Bagatellejét játszotta. Szemeivel hol a húrokat, hol a vonót figyelte. Sosem hallottam még gyereket így játszani. A húrokon végigcsúszó vonó életre keltette az erdőt, mezőt, de még a hangszerből is csodálatos, meseszerű lények ugrottak elő. A gyantás vonószőrből pompás, fekete musztángok vágtáztak ki, végigtrappoltak a húrokon, és eltűntek a hegedű belsejében. A gyanta szinte sercegett, és mámorító szag árasztotta el a virágos mezőt. Mintha egy évezred valamennyi karácsonyfájának illata libbent volna a levegőbe. A tisztás szélén állatok és emberek jelentek meg. A kislányt bámulták, aki olyan hangokat csalt elő hangszeréből, melyet még Mozart sem hallhatott. Egy röpke másodpercre közelebb húzódtam hozzá. Ennyi elég volt ahhoz, hogy az idő megálljon, a képek kimerevedjenek, a hangok eltűnjenek, és csak Őt nézhessem. Csodaszép volt. Álomszép.

Tekintetemmel végigsimítottam, és hagytam, hadd peregjen tovább a látomás. Újabb röpke másodperc alatt a hangok a felhők felé törtek, és eltűnt a mező. A virágos rét hangversenyteremmé változott, közepén hatalmas színpaddal. A nézőtéren tapsoló tömeg egy emberként azt a kislányt ünnepelte, aki a hangokból zenét varázsolt, aki varázslattal, csodával ajándékozta meg őket. A nővéremet ünnepelték. Tapsolni támadt kedvem. Együtt a tömeggel.

Egyszer csak néma csend lett. Azután baglyok huhogását hallottam. Kuvikokét. Apró, kegyetlen halálmadarak kuvikoltak mindenütt.

Nagymamám házában jártam. Szoba, konyha, főzőfülke. A gáztűzhely mellett gázpalack állt, szörcsögött belőle a gáz.

Kuvikhang.

Nagymamám lekvárt főzött. Akkora lábasban kavargott a héjától megfosztott kajszimassza, mint maga a konyha. Alig fért el a tűzhelyen. Rotyogott. Piros volt, és kicsit habzott a teteje. Kuvik.

Rózsát kapáltunk, meg kaprot szedtünk. Csodálatos rózsái voltak a Nagyinak. Bizonyára azért, mert szerette őket. A kapor illata gyermekkorom illata maradt. Számít ez most?

Kuvik.

Az előbb, még kapirgált a csirke, azután a szomszéd néni elkapta, tollas testét lábai közé szorította, fejjel lefelé. A csirke csüdjei az ég felé meredtek, olyan volt, mintha a felhőket akarta volna kapirgálni. A buta élőlény. Az ostoba jószág. A kés úgy metszette át a torkát, hogy annyi ideje sem maradt, hogy kotkodáljon egy utolsót. A csirkehimnuszt. A nyaki ütőér vaskos csövén át a külvilágba freccsent a csirke vére, egyben addigi élete. Folyik az élet! –gondoltam, és e gondolat mosolyt csalt az arcomra. Szerettem, ahogy kapirgált az udvaron. Nevet is adtam neki. Ha jól emlékszem Kopinak kereszteltem. Toll nélküli nyaka miatt kapta ezt a nevet. Buta állat volt, de engem nem zavart, hiszen beszélhettem hozzá, és Ő meghallgatott. A kertben található valamennyi mozdítható követ és sziklát felemeltem, hogy az alattuk lakó undorító csúszómászókat odadobáljam elé. Szeretett enni. Most meg itt fröcskölődik szanaszét az élete. Ostoba állat.

Kuvik hangja szólt.

Nagymamám egy ötlakásos társasház végében élt. Se víz, se vécé. Ha pisilnem kellett, akkor irány a budi. Éjszaka is. Mosdótál a konyhában. Először felsőtest, azután alsó fertály.

Kuvik.

Igyekezett felállni, de nem ment Neki. A kezemet nyújtottam, belekapaszkodott. Bőre pergamenszerűen gyűrődött, olyan volt, mint egy hüllő lába. Arca annyira beesett, hogy kétségbeesését üvöltő szemei szinte kitüremkedtek belőle. Egy fővárosi szeretetotthon nem szerethető ágyának lakójaként ragadta meg segítő kezemet, és közben szemeivel azt kiáltotta, hogy hagyjam meghalni. Vigyek Neki gyógyszereket, és adjam be valahogy, suttyomban, hogy vége legyen ennek a szenvedésnek. Ezt mondogatta minduntalan. Szerette az életet. Kanada volt a mindene.

Kuvik.

Ülő pozícióba tornázta magát, és én fogtam a kezét. Csupa csont és bőr volt. Szegény.

Kuvik.

Felállt a Nagymamám. Nem tudtam, hogy a csontritkulás ilyen kegyetlen betegség. Nagyi állt az ágy mellett és elengedte a kezemet. A következő pillanatban hatalmas reccsenéssel ripityára tört a medencecsontja, és Ő a földre zuhant. Odalent a padlón karjai és lábai porrá zúzódtak, majd liszt formájában a szoba ablakán át elrepült a Nagymamám.

Kuvik.

Milyen erős ez a lány! – gondoltam. Arcomat a víz fölé emeltem.

Olyan puha, és finom volt az érintése, hogy nem fért a fejembe, miként képes mégis megtartani a vízben örvénylő testem. Egyik kezével egy vékony gyertyántörzsbe kapaszkodott, a másikkal csuklómat szorította. Kislány létére nagyon erős volt, akár egy fuldokló bivalyt is kiemelt volna az árvízből. Lábait az omladozó patakpartba fúrta, és egyetlen rántással maga mellé húzott. Megragadtam a gyertyán törzsét, és testem a nyiladék tetejére került. Mindenem csupa sár volt. A hátizsákom tőlem távol, egy kidőlt fa ágán csüngött.

– Eltévedtél, Apa! – mondta a kislány. Minden erőmet összeszedve feltápászkodtam a ragadós talajról, és ránéztem. Középtermetű, vékonyka teremtés volt, fehér szoknyát és világosbarna inget viselt. Barna, loknis végű haja sűrű fátyolként omlott vállára.

Te? Mit keresel itt? – kérdeztem vissza, és magamhoz öleltem testét. Ruhámról nedvesség szívódott ruhájába.

– Veled megyek, ahova csak akarod! – válaszolta csendesen. – Előtte mondok, és adok valamit!

Egy pillanatra eltoltam magamtól, azután újra átöleltem. Teljes szívemből, teljes lelkemből. Sírni támadt kedvem. Helyette azonban beszélni kezdtem.

– Nem tudom, hogy mit akarok! – kezdtem. – Nem is olyan rég találkoztam egy szőke nővel, abban a kávézóban, ahova járok. Tudod!

– Apa, Te nem jársz sehova! – vágott közbe Ráhel, és kibontakozott az ölelésből. – Bocsánat, folytasd, és majd a végén mutatok valamit. Valamit, amit Te nem láttál eddig.

Halk léptekkel elindultunk a patak menti ösvényen. A víz harsogó robajlása alábbhagyott.

– Szóval, találkoztam egy nővel, aki – azóta – meghalt már. Előtte sosem láttam, ő mégis megszólított. Jobban mondva csak írt – hadartam tovább, – ugyanis a gégéje teljesen lebénult szegénynek. Azt tanácsolta, hogy éljek! Érted? Csak annyit mondott, hogy: ÉLJ! Azóta se éjszakám, se nappalom. Folyamatosan csak azokat a vágyaimat váltom valóra, amik bennem élnek gyerekkorom óta. Például tavaly béreltem egy lakókocsit, és a testvéreddel bebarangoltuk Észak-Amerikát. Édesanyáddal futottam egy könnyed maratont. Közben rádöbbentem, hogy nagyon-nagyon szeretem Őt, és bármit megtennék, és megtettem azért, hogy együtt öregedjünk meg. Szeretetben és békében. Megmásztam az Alpok csúcsát, buszt vezettem, és utána mindenfélét………

Találkoztam egy nagyon-nagyon furcsa nővel. Nagyon szép volt, olyan, amilyennek egy angyalt képzelnél el. Érted? Tudod! Egy angyalt!

Újabb hang törte meg a monológot. Furcsa, monoton pityegés volt. Sokszor hallottam már hasonló hangot, de most nem igazán ugrott be, hogy honnan kerül elő.

– Apa! Apa! – szólalt meg lányom. – Látsz engem? Nézz rám, kérlek! Nézz a szemembe!

Újra a virágos réten álltam. Mellettem Apám. A meccset nézte velem. Anyám roppant cumisüveget tolt egy gyerek szájába. Rám pillantott, és elmosolyodott. Hirtelen kellemetlen érzés hasított belém. Nem volt haja szegénynek. Kopasz volt, mint egy tollát váltó öreg varjú. Nővérem egy fa alatt hegedült. A vonó végéről kellemetlen hangok penderültek a levegőbe, és porladtak szét, mintha sosem születtek volna meg.

– Apa! – szólalt meg mellettem egy hang. Odafordultam hozzá, de csak nagy sokára ismertem fel az arcát. Mandulavágású szemek, barna, loknis végű haj, álomszép tekintet. Mosolygott. Arca két oldalán puha gödröcskék nyíltak.

Kislányom? – kérdeztem. – Szóval újra itt vagy! Akkor mondanám tovább a történetet, ha engeded.

– Már ismerem a történetet! – válaszolta halkan. – Hiszen egy napja csak ezt hallgatom!

Kellemetlen pityegés. Pity. Pity. Pity. Pity.

– Apa! Szeretnék mondani valamit! Szólj, ha tudsz figyelni rám!

A szemeim elé úszó köd lassan oszlani kezdett. Először csak derengést láttam, mint, amikor hajnalban a kelő nap megvilágítja a Hold uralta éjszakai ég sötétlő hasát. Azután foltok jelentek meg. Polc, asztalka, fehér ágy, távolabb még egy. Kislányom. Keze, szeme, az arca. Mögötte egy furcsa, magas, vékony valami. Talán egy állvány. Igen, az! Egy állvány. Rajta műanyag tasak csüngött. Infúziós tasak.

– Ez meg mi? – kérdeztem. Hangom ide-oda pattogott a fehérre meszelt falak között. Ijedtemben behunytam szemeimet, és mint egy rossz gyerek, össze is szorítottam őket. Mikor újra kinyitottam, ugyanaz a látvány fogadott. A lányomra néztem, aki puhán, mégis erős kézzel szorította tenyeremet. Olyan érzésem volt, mintha egy örvénylő patakból épp az imént mentett volna ki.

– Felébredtél! Végre! – mondta mosolyogva. – Nagyon féltettelek!

– Mi történik velem? – kérdeztem. A választól rettegtem, de tudni akartam, mi zajlott körülöttem.

– Agyműtéted volt. Egyszer csak összeestél a munkahelyeden. Elájultál. A mentők gyorsan behoztak. Tegnap volt mindez.

– És? És mitől estem össze? Nem hittem a fülemnek.

– Ezt majd a doktor bácsi elmondja. Én magam sem tudom. Viszont egy napig félálomban feküdtél. Folyamatosan beszéltél. Be sem állt a szád.

Egy pillanatra az ablak felé fordultam. Fáradt fény tört át az ablaktáblákon, és terült szét a padlón. A szőke nő jutott eszembe, akivel a kávéházban találkoztam. Gyönyörű volt. Talán igaz sem volt.

– A kávéházi történetet is álmodtam? – kérdeztem halkan. Fáradtnak, halálosan kimerültnek éreztem magam.

– Igen! Te sosem jársz ilyesféle helyekre! – jött a válasz.

– Akkor semmi sem igaz!

– Sajnos. Az összes történetet, színhelyet csak elképzelted, álmodban eltervezted. Csodálatos utazásokat tettél. Kanadai lakókocsizás, maratoni futás, a nagy busz, Peru. Valósággal hadartál, úgy éreztem sosem lesz vége a számtalan álomnak….

– Akkor valóban csak álmok voltak! – vágtam közbe, és az ablak felé fordultam. – Csak álmodtam!

– Igen, Apa! Ne haragudj rám! – válaszolt csendesen. – Elmegyek! Pihenj csak, nagyon fáradtnak tűnsz! Azzal elindult a bejárat felé. Halkan becsukta a kórházi szoba ajtaját. Ekkor, hirtelen, a semmiből, talán az álomból előugrott egy kérdés. Az ajtó felé fordultam és a lányom után kiáltottam. Néhány másodpercen belül nyikorogva feltárult az ajtó, és arca megjelent a résben.

– Hívtál? Úgy hallottam …. Nem engedtem befejezni a mondatot. Izgatott voltam.

– Azt mondtad az imént, hogy mindent csak elképzeltem. A szőke nőt is? Tudod, aki lebénult és meghalt. Ő sem létezett?

Ráhel beljebb lépett és rám nézett.

– Az a nő valóban létezett. Néhány hete valóban meghalt!

Pity. Pity. Pity. Pity. Szólt a szívmonitor hangja. Csipp. Csepp. Csipp. Csepp. Infúzió zuhant az ereimbe.

ÉLJ! – kiáltotta a szőke nő. – ÉLJ!

Kilencedik fejezet

Két hónap múlva

Átvettem a barna dossziét, és ölembe ejtettem. Régóta sejtettem, hogy kevés esélyem van arra, hogy minden jóra forduljon. Az elmúlt négy hét valamennyi percét úgy töltöttem el, hogy hol az ájulással, hol a rosszulléttel, hol pedig a hányingerrel kellett birokra kelnem. Arcom beesett, enni már nem is volt kedvem. A félelem főként esténként csipkedte szívemet. Néha úgy belemart, mintha ki akarná tépni onnan. Hogy ne pumpáljon többé. Ne keltsen hamis reményt. Zúgó vérem ne hazudhasson többé az élet szépségeiről. Szemeim ne kapaszkodjanak virágok szirmaiba, zúgó patakokba, fényes mezőkbe, irdatlan erdőkbe.

Hogy haljak végre meg. Haljak végre meg.

Semmire sem tudtam gondolni. A működő idegsejteken végigfutó impulzus a semmiben végződött. Igazából a semmire tudtam csak gondolni, és rettegtem tőle.

Reszkető ujjakkal előkotortam dossziém tartalmát, melyben minden betű, minden mondat a halálomról szólt. Rákos voltam. Daganat ült a koponyám alatt. Agydaganatom volt, és néhány hetem, hónapom. Szemeimmel átfésültem a sorokat, majd felálltam, és imbolygó mozgással kiléptem az orvosi szoba ajtaján. Odakint családom, és barátaim vártak. Rájuk mosolyogtam, és csettintettem az ujjammal.

Ennél hazugabb mosoly még sosem kúszott végig arcomon. Ennél szánalmasabb csettintés még sosem pattant ki ujjaim végén.

Mégis…

Mégis csettinteni támadt kedvem.

Tizedik fejezet

Egy hónap múlva

Nagy nehezen feltápászkodtam az ágyról, és leültem a szélére. Halálosan fáradtnak éreztem magam. Nemcsak a lassan felemésztő kór miatt, hanem az elmúlt hónap rengeteg programja miatt is. Egy hétig családommal lakókocsiztam, majd feleségemmel végigsétáltuk a maratoni álomváros, álom-maratoni távját. Felkocsikáztunk a Gross Glocknerre, madártejet főztem az iskolás gyerekeknek, és persze autóbuszt is vezettem.

Peru, Norvégia, a Kilimanjaro és még számos álom kimaradt. Csak a fejemben, beteg agyam barázdái között őrizgettem őket. Idő és erő hiányában esélyem sem maradt, hogy beteljesítsem őket. Esélyem sem maradt?

Furcsa szó az esély. Roppant ostoba szó egy rákos beteg szótárában. Mégis ízlelgettem.

Üldögéltem az ágy szélén, és pihegtem. Az a fránya nyaki ütőér. Igyekezett vért pumpálni agyam bázisára, de pont az agyam emelt gátat az erek elé. Épp nekikeseredtem volna, mikor egyszer csak nyikordult a hálószoba ajtaja, és kislányom lépett be rajta. Feleségem, és fiam is vele volt.

– Apa! – kezdte halkan. – Hoztunk Neked valamit! Valamit, aminek örülni fogsz!

Fáradt mosollyal arcomon rájuk emeltem tekintetem.

– Örülni? Ugyan minek fogok örülni, drága? – kérdeztem, és ölembe ejtettem kezeimet.

– Ennek itt! – válaszolta halkan, azzal egy papírzacskót húzott elő a háta mögül.

– Nocsak! Mi ez? – kérdeztem, és átvettem a felém nyújtott csomagot.

– Az álmaid, Apa! Az álmaid!

Reszketeg mozdulattal kinyitottam a papírtasak száját, és az aljáról egy könyvecskét húztam elő. Kemény borítóján a Kilimanjaro magasodott, alatta szamburu táncosok ropták törzsi táncukat. Kérdő tekintettel Ráhelre néztem, aki elmosolyodott. Amit ez után mondott, az volt életem legcsodálatosabb négy mondata. Az volt életem sokat keresett lényege. Az volt a létem értelme.

– Megírtuk az álmaidat! Mi, hárman. Én csak jegyzeteltem a kórházban, Márk kiszínezte, Anya kiegészítette. Nagyon, nagyon szeretünk Téged.

Álmaim könyve hevert haldokló térdemen.

Milyen furcsa szavak ezek: lényeg, értelem, remény. Csak a történet végén derül ki jelentésük.

Tizenegyedik fejezet

Egy kávéházban üldögéltem. Karórámat néztem. A mutatók ütemesen bandukoltak rajta. Mindháromnak más és más ütemet szánt a sors.

Mennyi az idő?

Mennyi telt el?

Mennyi van még hátra?

Meddig működik az óra?

Melyik mutató áll meg először?

Azon elmélkedtem, hogy az én órámon mindhárom mutató tökéletesen működik, szépen ketyeg a szerkezet. Jó volt élni, és megvalósultak álmaim.

A szőke hajú nőre gondoltam, és hálás voltam a már említett sorsnak, hogy megismerhettem. Nemsokára újra találkozhatom vele, és köszönetet mondhatok. Most azonban volt még egy feladatom.

A kávéház ajtaján, sötét hajú férfi lépett be. Arcára többnapos borosta kanyarintott fekete koszorút, mégis ápolt ember benyomását keltette. Szemei értelmesen csillogtak, de hiányzott belőlük a tűz. A szikra, az elégedettség, a küzdeni vágyás. Rövid bőrkabátját a sarokban álló fogasra kanyarintotta, és rendelt egy kávét. Miközben kavargatta, csak bámult maga elé. Mint egy holdkóros.

Lassan felemelkedtem a bárpult előtti bőrkanapéról, és asztalához léptem. Ebben a pillanatban összerázkódott és jobb karjával leverte a csészét. Az tompa csörömpöléssel az asztal alá gurult. A férfi utánakapott, majd az asztal alá bújt. Talán ekkor vette észre, hogy közvetlenül előtte állok. Csak a cipőmet láthatta.

Előbújt, és rám nézett. Erős volt, jóképű, és szomorú.

Tudtam, hogy két hónapja van hátra. Hiszen ezért jöttem ide. Hiszen én voltam az Angyal.

A Halálangyal.

Rápillantottam, és még mielőtt bármit kérdezhetett volna, csak annyit mondtam csendesen: ÉLJ!

– Barátom, ÉLJ!

 

VÉGE

2013


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.