Csizmadia Ráhel és a Darázs

Elmúlt tizennyolc. Már a tizennegyediknél is elgondolkodtam a múlton. Elképesztően iramlik az élet. Remélem neki lassabban halad.

Anyu és a gyerekeim

Anyu és a gyerekeim

Ott voltam a szülés napján, és a születés pillanatát is átélhettem. Óriási szerencsének tartom, mert az Élet csupán néhány fontos pillanatot tartogat az ember számára. A többit csak fontosnak véljük. A feleségem fejénél ültem, és vicceket meséltem neki. Eközben Ő arra koncentrált, hogy a kilenchónapnyi örömöt és szenvedést végre a világra hozza, és megpillanthassa kettőnket Ráhelben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a felszínre törekvés pillanatát úgy éltem meg, mint egy harcban edzett hős: konkrétan rosszul lettem. Magzatmázas, hosszúkás fej, riadtan szörcsögő hang, és az a köldökzsinór-vastagság. Addig a pillanatig azt hittem, hogy az egy vékonyka cső, de a köldökcsipeszben teljesen más tekergőzött. Egy nagy vízisikló, egy kisebb anakonda. A doki elém tolta az ollót, hogy vágjam el, mire én elfordultam, és azon gondolkodtam, hogyan birkózzam le a szemeim előtt táncoló – ájulást megelőző – csillagocskákat. Mikor visszafordultam, már késő volt: az ápolónő eltűnt Ráhellel, és lemosta róla a magzatvíz rászáradt, púderszerű törmelékét. Amikor visszahozta, újabb riadalom indult el bennem: Ráhel arca a lila és a piros közötti valamennyi színárnyalatot viselte, kezeivel ide-oda csapkodott. Attól tartottam, hogy ilyen csúnya marad.

Este, mikor visszamentem a kórházba, és Edus mellett találtam Ráhelt is, újra megnéztem. Megrökönyödve vettem tudomásul, hogy egy gyönyörű kisbaba alszik a fehér pólyában.

Ráhel és Márk: a gyerekeim

Ráhel és Márk: a gyerekeim

Ráhel hat éves korától velem volt nap, mint nap. Ez hatalmas ajándék. Együtt tanultunk, együtt játszottunk, és együtt olvastunk, sőt én tanítottam a szaktárgyaimra is. Közös napokat éltünk. A lelkünk is közössé vált: Ő nyugalmat, éleslátást, szorgalmat sugárzott, én nyugtalanságot, komolytalanságot, irodalomszeretetet. Ezek a tulajdonságok összekeveredtek bennünk. Egymás részei vagyunk. Azt hiszem.

A “Darázst” kora nyáron kezdtem írni. Hat évvel ezelőtt, amikor Ráhel még csak tizenkettő volt. A novella alapötletét lányom pokoli, beteges félelme adta: retteg a darazsaktól. Úgy fél tőlük, mint én attól, hogy valami baj éri Őt. Ennek a két félelemnek a kikevert krémje, a Darázs. Mikor végeztem az írással, elé tettem, és arra kértem, hogy olvassa el, majd rajzokkal illusztrálja. Annyi rajzzal, amennyit jónak lát. Nagy-nagy meglepetésemre Ráhel két héten belül „leszállította” az anyagot. Huszonkét kézi alkotást, huszonkét rajzot, melyek szerves részei lettek a novella fejezeteinek. Komoly feszültséget okozhatott, hiszen a történet nem gyereknek való, és főleg nem egy olyan lánygyereknek, akinek olyan szoros kapcsolata van az apjával, mint neki.

Csizmadia Ráhel, a lányom – számomra – felbecsülhetetlen értékű rajzokkal illusztrálta a Darázs című novellát. Sosem felejtem el neki.

Köszönöm, hogy elolvastad!

Csizmadia Gábor

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.