Kuvik

A trapéz alakú ablakban táncolt a sötétség. Táncra perdült Velük. Velük, akik mind-mind odagyűltek, mint a kuvikok.

A kuvik furcsa kis madárka. Igazából csak a fény érdekli. A fény, ami a házak ablakából ömlik erdőkre, mezőkre.

Furcsa kismadár a kuvik.

A nappali közepén hatalmas kandalló vigyázott arra, hogy sose hűljék ki a levegő. Tátongó szájában nyírfaágak alkottak indián sátorra emlékeztető gúlát. Halott testük az utolsó megmérettetést várta, az ölükben gyulladó lángot. A kandalló előtti tágas térben, a fekete, üveglappal borított asztal és a fal között hatalmas kanapé strázsált. Rózsaszínű kárpitján rózsaszínű női test üldögélt.

Lélegzett.

Nagy-nagy levegőket szippantott, mintha….. mintha a nappali összes levegőjét kiszívta volna a hatalmas kandalló. Mintha…..mintha óriási séta után pihengetne, elégedetten figyelve, miként tágul a tüdő valamennyi hólyagocskája. Mintha az Everest tövéből figyelné a hegyóriás óriás ormát, melyet másnap mászna, ha Isten és az időjárás is úgy akarná. Mintha boldogság késztetné szívét erősebb munkára.

Mintha….mintha.

Mintha nem lenne már tüdeje. Mintha a levegő füstté vált volna, és orra a kevéske oxigént fürkészné. Mintha valami gyilkos kéz tömné ujjait pulzáló orrlyukaiba.

Mintha….mintha.

De nem.

Boldog volt, hiszen a rózsaszínű ágy mellett ott pihent egy hatalmas acéltartály, melyből seszínű műanyag cső siklott szájához, betapasztva azt. A tartály oldalán az állt: oxigén. Igazából a rózsaszínű nő csak egyszer – a leges-leges-legelején olvasta úgy, hogy oxigén. Ugyanis mint később kiderült nem is az állt rajta, hogy oxigén, hanem az, hogy élet. A rózsaszínű nő, aki szinte beleolvadt a kanapé hasonlóságába, váltig azt állította, hogy az áll az oldalán, hogy élet.

KuvikA trapéz alakú ablak párkányán szép kis sereglet gyűlt össze. A szobában olyan nehéz volt a levegő, mint az őszi, sáros bakancs. A kandalló némán tátogott, a fehér nyírfaágak rothadó fogakként éktelenkedtek a közepén. Az acéltartály úgy szipogott, mint egy rossz gyerek szülői pofon után. A rózsaszínű kanapén rózsaszínű test zihált, pedig az acéltartály oldala azt ígérte, hogy a csöveken majd áramlik az élet. Arcán oxigénmaszk, orrlyukaiba csövek türemkedtek.

Egy pillanatra rám nézett, majd tekintetét a magasba, a trapéz alakú ablak sötétségébe fúrta. Valamit motyogott, de nem értettem. Közelebb húzódtam hozzá, de rám se hederített.

– Anyu! – szólítottam meg a lehető leghalkabban.

Felém fordult, elmosolyodott, és tekintetével a magasba irányított. Oda, ahol a trapéz alakú ablak teste sötétlett.

Kuvikok. Kuvikok?

– Te is látod? – kérdezte hirtelen Anyám. – Te is látod őket?

KuvikSzeme barna volt, szemének fehérje pedig vörös. Az erek pattanásig feszültek, úgy küzdöttek az oxigénért, mint csuka a horgon. Próbáltam elkapni tekintetét, de hol a homlokomra, hol pedig a számra pillantott, mintha apró fénycsóvákat kergetne. Felnéztem az ablakba, de nem láttam semmit, és senkit.

– Nincs ott senki! Csak én vagyok itt veled! – válaszoltam.

Anyám elmosolyodott, majd olyan fáradtan, olyan lassan, mint ahogy a teknős csoszog a homokban, felemelte jobb karját. Ujja hegye egyenesen az ablak közepére mutatott.

– Itt vannak velem azok, akik szeretnek. Nagyon furcsa, de olyanokat is látok, akikről azt hittem, hogy már rég alulról szagolják az ibolyát.

Elmosolyodott. Furcsa, hátborzongató, groteszk mosoly volt ez. A húsos ajkak széles vigyora volt, mely felett hófehér arcbőr, és pihés, kopasz fej szomorkodott. Igen. A száj beszélt, a fej hallgatott. Az ajkak mosolyogtak, a fej pedig szomorkodott. És a kettő között ott figyelt az a két szem. Az a két, vöröslő, robbanás előtti csillag, mely minduntalan arra ösztökélt, hogy meglássam az ablakban várakozó ismerősöket.

– Mondd, kiket látsz? – kérdeztem sután. – Mert én bizony vak vagyok! Nincsenek ott ismerősök, nincs ott az ég adta világon senki. Csak ketten vagyunk, Te és Én! – fejeztem be.

Se ismerősök, se kuvikok!

Ekkor az ölébe ejtette kezeit, és bávatag tekintettel az asztal lapjára meredt. Mint aki lemond valamiről. Mint aki lemond arról, hogy a süketet hallani, a vakot látni, a bénát mozogni, a bolondot komolyan beszélni tanítsa. Mint aki lemondott arról, hogy megmutassa azt az utat, amit maga előtt lát. Mint akinek már nem számít, hogy az övé, csakis az övé az utolsó szó joga. Mint aki megsimítana, de elfordítom az arcom. Mint aki fél a sötétben, de már nem számít, hogy rázárván az ajtót, az utolsó fénycsíkokat is elvették tőle.

Az acéltartály meg-megcsillant a lámpafényben, és a szoba levegője még sűrűbb, még nehezebb lett. Hosszú percekig ülünk így a hatalmas szájú kandalló előtt. Többé nem szólt hozzám, csak néha-néha felpillantott az ablakba, és köszöntötte a megjelenő ismerősöket. Ajkai szavakat formáltak, melyek csak az ablakban ülők számára álltak össze mondatokká.

Mielőtt elköszöntem tőle, megsimogattam az arcát. Sosem felejtem el. Rám pillantott, majd azt mondta: – Nagyon sajnálom, hogy nem jött el. Nagyon sajnálom. Pedig – és elkapta a kezemet – szinte mindenki itt volt. Mindenki meglátogatott.

Az utolsó negyed órát azzal töltöttem, hogy összepakoljak, és rendezzem hétköznapi gondolataimat. Apuval a másnapi teendőkről beszéltünk, miközben ellenőrizte a hatalmas fémtartályt, melynek oldalán apró felirat állt: Oxigén. Amiképp az ismerősöket sem láttam, azt sem tudhattam, hogy bizony a felirat nem oxigén, hanem, Élet. Csendesen elbúcsúzkodtunk egymástól, majd újra az Anyámra pillantottam.

Az ereimben meghűlt a vér. A szívem akkorát dobbant, hogy akár ötszáz liter folyadékot is megmozdított volna.

Anyám tátott szájjal ült a nappaliban és a trapéz alakú ablakhoz beszélt. Motyogott, mormogott, szavakat formált, mosolygott, mérgelődött, nagyokat szuszogott, majd újabb szavakat eresztett a szoba nehéz levegőjébe. Tekintetét követve, lassan az ablak felé fordultam, és odafent a sötét párkány rideg sávján megláttam én is őket. Megláttam én is őket.

Szép kis sereglet gyűlt össze.

Kuvikok. Kuvikok. Az ablak sötét párkányán kuvikok üldögéltek.

Másnap már Ő is Velük volt.

2012. december 12.

Anyu emlékére

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.