2011-08-19

Rólam

2015. Keszthelyi Maraton

A kép friss, 2015-ös

“A kultúra nem ment meg semmit és senkit, nem is igazol, de emberi alkotás: az ember önmagát vetíti belé, magára ismer benne; csak ebben a kritikus tükörben látja meg tulajdon képét.”

Jean-Paul Sartre

Csizmadia Gábornak hívnak, de csak szólítsatok egyszerűen Csimaxnak. Nem vagyok sem hivatásos író, sem irodalmár. Talán egyetlen tulajdonság tekintetében hasonlítok hozzájuk: érzékeny vagyok az élet történéseivel kapcsolatban. Már kora gyermekkoromban írogattam ezt-azt, főleg a versek terén mutattam nagyobb affinitást. Ha emlékezetem nem csal, első versemet negyedikes koromban alkottam, és a sorok végi rímek faragására koncentrálva nem sok értelme volt. A későbbiekben tökéletesre csiszoltam azt a velem született tulajdonságot, hogy gyorsan vissza tudom fordítani a szavakat és mondatokat, így olyan versek is születtek, melyek kizárólag visszafele olvasva nyerték el értelmüket. Nyaraimat korai pubertás koromig Keszthelyen töltöttem, ahol nagymamám látott vendégül négy szomszéddal közös udvarú, szoba-konyhás, fürdőszoba nélküli, kinti vécés otthonában. Az élet olyan lassúvá vált, hogy a napok 24 óráról 48 órányira nőttek, a programok száma pedig a “rengetegről” a “néhány, az sem izgalmas” kategóriába zsugorodtak. Közösségi életet akkor éltem, amikor vásárolni mentünk a közeli boltba vagy Nagyi kézimunkáit árultuk a keszthelyi piacon. Egyébként naphosszat kártyáztam a szomszéd lakásban élő Horváth bácsival, gyomlálgattam Nagyi kiskertjét, sárgabarackot főztem vele óriási fazékban vagy csak bámultam, hogyan virágzanak és hervadnak a rózsák, hány tojást tojnak a legelső lakásban lakó Fedő néni tyúkjai, a méhek miként zsongják be a kertek milliónyi virágát. Sikerült megszeretnem a csöndet. Számomra ez a világ nyugalmat sugárzott, és a kevéske történésből építettem fel belső váraimat. Így kezdtem.

A Colosseumban, jó rég

A Colosseumban, jó rég

“Művészetből nem lehet megélni. A művészettel csak elviselhetőbbé lehet tenni az életet. A művészet, akármilyen jól vagy rosszul csinálja valaki, a lelket táplálja, az Isten szerelmére! Énekeljünk a tus alatt! Táncoljunk a rádió mellett! Meséljünk történeteket. Írjunk verset, akár rossz verset is a barátainknak. Csináljuk olyan jól, amilyen jól csak tudjuk. Csodálatos jutalomban lesz részünk. Alkotni fogunk valamit.”

Kurt Vonnegut

Az általános iskola után – 1983-ban nagy nehezen sikerült bejutnom az I. László Gimnázium német nyelvi tagozatára. Nehéz szülés volt, mert az általános iskolai tanulmányi eredményeim, nemhogy fényesek nem voltak, de tompán sötétlettek. Ez a tompaság kísérte végig a középiskolai négy évet is. A keszthelyi csöndet, nyugalmat, szépséget, életigenlést felváltotta valami más érzés. Valami szarkasztikus hányinger-féle. Továbbra is nyitott szemmel jártam, még gyorsabban beszéltem visszafelé, a rímek is hamarabb érkeztek, de a beérkező impulzusok másképpen landoltak az agyamban. Nem puhán süppedtek a mélybe, hanem keményen a felületre pattantak. Így folytattam.

A gimnázium befejeztével nem sok esélyem maradt, hogy előfelvételisként – vagy ahogy akkor hívták: rigóként – megússzam a katonaság másfél évét. Szörnyű élményként raktározom minden percét. A feleslegesség és a retardáció között lebegett. Ellenben a bennem lángoló szarkazmus olyan hőfokra melegedett, amit érzékeny gyerekként sosem gondoltam volna. Azon a magas hőmérsékleten döntöttem el, hogy milyen irányba szeretnék fejlődni. Azt is láttam, hogy melyik irányba nem tarthatok. Másfél év kellett ahhoz, hogy kikristályosodjék egyfajta hovatartozás, megérezzem a tudás hatalmát, és a tudatlanság bambaságát. 1990-ben beadtam felvételi kérelmemet az ELTE  biológia-földrajz szakára. A sikeres felvételi meglepetését követően, a főiskolai évek során komoly felelősségérzet alakult ki bennem. A gyermekkorom csöndessége, kamaszkorom mizantrópiája, a katonaság borzalmas feleslegessége, valamint az írás – amely valamennyi korszakomban jelen volt – a helyére került. Értelmet kapott valamennyi tapasztalat, valamennyi emlék és az összes feleslegesnek tűnő történet. 1994-ben diplomás ember lettem. Így folytatódott.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.