2012-02-10

Első fejezet

Fül1– Brrrr!

– Itt vagyok. Várlak! Gyere már utánam, és kapj el végre!

– Brrrr! Brrrr!

– Ha elkapsz, a tied leszek. Oda teszel, ahova csak akarsz! Ha úgy tetszik, akár a polcodon is elférek! Ugye ez tetszik? Na, gyere már! Ne várass!

Berry nem tudta pontosan hol lehet, de agyában homályos emlékképek elevenedtek meg a környékről. Úgy érezte, hogy egyszerűen csak képzelete űz vele tréfát, azonban átkozottul ismerősnek tűntek a szabályos, kurta sugarú körbe telepített fűzfák és a vörösesbarna, rozsdaborította, ütött-kopott kandeláberek. Szokatlannak tűnt a sárfészeknek beillő városka andezitkockákból kirakott macskaköves utcácskája is, melynek mindkét oldalán apró házak fehér árnyai sorakoztak.

– Berry! – csendült fel a sötétben a vékony lánykahang. – Nem is érdekel, mit tartogatok számodra, nagyfiú?

Berry tapogatózva botorkált a szűk sikátorban, melyet már nem nedves macskakövek, hanem habzó latyak borított, melyben minduntalan elsüllyedt apjától örökölt, barna vidraszőrös bakancsa. A fájdalomtól fogcsikorgatva kiemelte lábát a sárból, miközben talpa csonttá dermedt a cipőbe hömpölygő novemberi esővíztől. A férfi arcán – kitöltve a ráncokat – merev mosoly terült szét. Szája sarkát alig észrevehető rángások mozgatták fel s alá. Érezte, hogy nincs messze a jussa, csak utol kell érnie az éneklő lánykát. Torkából vadállati hörgés szakadt fel, és a levegőbe szimatolt.

– Berry! Nagyfiú!

Berry a hang irányába kapta fejét. Egész testében megremegett, gyomrába ideges feszültség költözött. Utoljára húsz éve „nagyfiúzták” le, hiszen mindenkit megbüntetett, aki ki merészelte ejteni száján e szót. Emlékezetében élénken élt a nagyobbik Hyman fiú büntetése, akivel számtalan alkalommal összekaptak a tanórák szüneteiben. – Az a két idióta! – vigyorgott Berry. – Hányszor vágtam szájon a marhákat, és sohasem tanultak a verésből. Egy pillanatra emlékképek öntötték el.

Egy csendes iskolai délelőtt épp kicsöngettek a matek óráról, mikor a két Hyman közül az idősebbik megkocogtatta az alacsonynövésű Berry vállát. A fiú oldalra fordította arcát, és Hyman tükörsima képébe bámult.

– Szia Berry! – kezdte. – Tegnap láttalak a mamáddal a boltbani! – röhögött, miközben minden szónál gyémántszínű nyálhíd épült lapátformájú felső, és barnás árnyalatú alsó metszőfogai között. – Egyedül még nem mehetsz el vásárolni, nagyfiú?

Alig fejezte be a mondatot, villám módjára felpattant az asztal sarkáról, ahol addig üldögélt, és fejveszett vágtában kirobogott az osztályteremből. Berryt elöntötte a pulykaméreg. Hyman hiába futott teljes erőből, hogy csak úgy porzott utána a folyosó, Berry ötven métert sprintelve utolérte, s lerántotta a piros-fehér négyzetekkel borított linóleumpadlóra. Érezte, hogy zsigereit átjárva árvízként önti el a gyilkos, megállíthatatlan düh. Ütött, aztán még egyszer ütött…

Tíz perc múlva eszmélt az orvosi rendelőben. Mr.Carter, a jóságos iskolaorvos csöndesen pakolgatta rozsdamentes műszereit egy ódon, valaha talán fehér színű üvegezett szekrénybe, közben sanda tekintettel Berryt méricskélte. Valahogy minden fehér volt, furán kontúros, mint aki…

– Elájultam, doktor úr? – kérdezte kissé rekedt hangon a fiú. Háta mögött két könyökére támaszkodva lassan felemelkedett a keskeny vizsgálóasztalon.

– Csúnya ügy fiam, oltári botrány! – húzta fel szemöldökét Mr. Carter. – Átkozottul elverted Teddyt, fiam! Érte jött az apja, és kórházba vitte. Csúnya ügy! Oltári botrány! – rázta fejét Mr. Carter.

Hirtelen visszazökkent a valóságba. Lábaiba jeges fájdalom kúszott, olyan erőszakosan és kegyetlenül, hogy szemeibe könny szökött. A földre pillantott, és felszisszent az ámulattól. Eltűnt a víz, és a sár, alsó végtagjai bokáig befagytak a macskakövek réseit kitöltő jeges pocsolyába.

– A pokolba! – üvöltötte, és hangos reccsenéssel kirántotta bal lábát a csontfagyasztó kelepcéből. Bőre recsegve szakadt fel, és bokájáról komótosan lábfejére csúszott, mint egy gumírozás nélküli sportzokni. A bőrlebeny felett inak és izmok fénylettek.

– Mi van Berry? Itt vagyok és várok rád! – csilingelt a távolból a kislány mézédes hangocskája.

Berry lehajolt, és néhány ökölcsapással feltörte a jobb bokája körül kialakult jégtömböt, és nem törődve a bal lábából csörgedező vérpatakkal, sietve elindult a hang irányába. A sikátor végén jobbra fordult, majd végigrohant a malomhoz vezető úton. A táj képe folyamatosan változott. Vékony ösvényen gázolt az erdő irányába, vértől vöröslő lábszárára kövér kalászok ragadtak a magas aljnövényzetből. Cipőjére pillantott, mely időközben szárazra szikkadt. Orrát magasba emelve a levegőbe szippantott. – Mintha a hőmérséklet sem novemberi lenne! – motyogta magában Berry. Arcába meleg szellő csapott, az ösvényt szegélyező felmagzott fűből tücsökciripelések törtek utat maguknak. A fák ágain zsenge lomb fakadt, olyan zsenge és üde, mint tavasszal.

– Berry! Berry! – a hang újra utolérte.

– Megtalállak te kis ribanc! – hördült fel Berry. – Már nem kell sokáig várnod, itt vagyok a nyomodban.

Átvágott egy tisztáson, melynek közepén tekintélyes magasságú, legalább negyed évszázados roncsautó-hegy tornyosult. A kupac legalján rózsaszín Cadillac hevert, felette egy ’60-as Plymouth Furry sárga kasztnija villant elő a telihold fényében. A kábelek döglött kígyókként lógtak ki a műszerfal résein, a motorháztető szomorúan fityegett a rozsdás összeeresztésnél. – Egy év alatt rendbe hoznám – gondolta Berry, miközben az erdő széléhez közeledve megpillantotta az éneklő lányt. Ötven méterre tőle egy sötét nyiladékba vetette magát, de a férfi jól látta lenge, fehér hálóingjét s törékeny sziluettjét. Az erdő fái közé lépett, s mélységes sötétség borult rá. A férfi lendületesen folytatta útját, azonban néhány métert követően egy korhadt tuskóban elbotlott. Hangos puffanással egy levélággyal borított mélyedésbe zuhant. Zihálva felüvöltött. Tíz körömmel kapaszkodott ki a vízmosta veremből, miközben a gödör falából pergő földeső hullott izzadt homlokára. A homo sapienshez már legkevésbé sem hasonlított. Öt szerencsétlen próbálkozás után lassan a verem peremére tornázta testét, és körülkémlelt. Nem látott az ég adta világon semmit, csak az erdő sötétjét. Rövid ideig négykézláb pihent, szíve olyan hevesen vert, hogy majd szétvetette mellkasát. Tüdeje teljes kapacitással szívott és préselt. Üdítő esőcsepp landolt homlokán, mire Berry az égre emelte tekintetét. Odafent pazar fénnyel világítottak a csillagok. Lassan felegyenesedett, szemeivel körülpásztázta a környéket. A fák olyan sűrűn álltak egymás mellett, hogy néhány méternél tovább nem láthatott. A törzsek szálegyenesen törtek az égbolt felé, eltakarva a Hold viaszfehér ábrázatát. A férfi térdig süppedt a puha, rothadó leheletszagot árasztó avarban, mely meleg házipapucsként ölelte körbe remegő, sajgó lábait.

– Ez furcsa! – húzta szemhéjait vékony résnyire Berry, s egy fűrészes szélű levelet emelt fel a földről. Rövid ideig tanulmányozta, majd újra körbepillantott. – Az elébb még tölgyerdőben jártam. Ez viszont bükk!

Lassan elindult a horhos irányába, ahol a lány az imént eltűnt. Minden lépésére vigyázott nehogy újabb baleset érje. Harminc métert követően megkönnyebbülve pillantotta meg a nyiladékot: az a csodával határos módon nem tűnt el a tölgyerdővel együtt. Óvatosan leereszkedett az aljára, ahol még sűrűbb erdő fogadta, és a levegő is jóval nyirkosabbá vált.

Hirtelen megpillantotta a lány nyomait, melyek a horhos oldalában süppedtek a puha talajba, majd lentebb eltűntek a vastag avarszőnyeg alatt. Lehajolt, hogy átkutassa  a falevelek borította vízmosást, mikor hirtelen édeskés illat csapta meg orrát, s töltötte be a környező levegőt. Berry ekkor megérezte a helyes irányt. Az édes parfümillatot langyos májusi szellő kapta fel, és libbentette a horhos irányába. A férfi egy szempillantás alatt megérezte az akadályokat is, melyeket a  – tavaszi esők duzzasztotta – záporpatakok sziklák formájában halmoztak fel a vastag avar alatt. Izmaiba féktelen energia költözött. Zerge módjára hágott szikláról sziklára, többé nem volt számára lehetetlen. A világegyetem bezáródott, s már csak a cél lebegett lelki szemei előtt. Villámgyorsan tette meg az utat a nyiladék szájáig, miközben a parfümillat elviselhetetlenül töménnyé vált.

– Valahol itt kell lennie! – vigyorgott Berry, s a horhos száját eltorlaszoló hatalmas fehér sziklát is átugrotta. Zsebében ott lapult a szike, melyet orvosi készlete kiegészítéseként apjától kapott a tizedik születésnapjára. John Wilson mindig arra vágyott, hogy fiából a város legmenőbb orvosa legyen, bár Berryt ez legkevésbé sem izgatta. – Mire jó egy szike, mire jók az orvosi műszerek? Húsz év távlatából hallotta Berry saját hangját, amint apjának magyarázott a gazdagon terített születésnapi asztal mellett ülve. – Hacsak arra nem, hogy állatokat műtsek velük! – fűzte hozzá.

– De fiam! Honnan veszed ezeket a baromságokat? – ráncolta homlokát John, s a törékeny kisfiú felé tolta a fényes orvosi kellékeket. – Te csak ne hasonlítgasd össze az állatokat és embereket. Nincsenek egy szinten. Majd meglátod, hogy igazam volt, ha nagyfiú leszel! –tette hozzá. – Most pedig kapd fel a villád, és láss neki a tortának!

Hirtelen megpillantotta a fehér hálóinges tüneményt, amint óvatos mozdulatokkal a horhos oldalán felkapaszkodva az erdő széle felé vette az irányt. Hatalmas ugrással átvetett magát egy kidőlt fa rothadó törzse felett, majd kihasználva fantasztikus gyorsaságát, ő maga is a nyiladék peremére mászott. Lopakodva haladt a lány felé, akivel szinte egy időben érkezett a vágat peremére. Hol szőke, hol barna tincsein meg-megcsillant a halovány holdfény, de arca rejtve maradt Berry elől. Csak az a szem! Szeme kékes fénnyel ragyogott fel, amint feltápászkodott az átázott, bűzlő avarról, s tűzmadárként libegett Berry irányába.

A férfi nem szuszogott, meg sem moccant, hiszen egy óvatlan mozdulat is véget vetett volna az álomnak. Álmának, hogy megszerzi a gyémántszemű lány ajándékát. Tenyere a szike markolatára tapadt, úgy szorította, hogy ujjai elfehéredtek. Gyomra görcsben tekergett, de ez a görcs valahogy jó volt, kellemes érzésekkel töltötte el. A lány lassan odaért, ahol Berry lapult egy szálegyenes bükkfa takarásában, majd megállt. A parfümillat újra olyan erőssé vált, hogy irritálni kezdte a férfi szaglóreceptorait. Teljesen elkábult, csak egyetlen áramköre maradt szabadon: a cél, ami itt áll mellette, amivel majd játszhat, simításokkal dédelgetheti, sőt még a párnája zugába is dughatja. A lány hirtelen felkapta a fejét, mintha megérezte volna az agresszivitás erejét, és villámgyors mozdulattal elsiklott a fa mellett. Berry a szikét tartó kezével utána kapott, ám csak egy barnásszőke tincs maradt hüvelyk – és mutatóujja között. Teste rugóként pattant a lány után, s rövid vágtát követően utolérte. A szikét jobb markában tartva a virágokkal teli, nyár végi mező gyepére rántotta áldozatát. Hátán lovagló ülésbe helyezkedett, és beletúrt a dús barna tincsek melegébe. Egy másodperc múlva megpillantotta az ajándékot. Ilyen szépet, ilyen mestermunkát, ilyen tökéletes alkotást még sosem látott, pedig Isten a megmondhatója, hogy számtalan műremek került már kezei ügyébe. Remegő ujjbegyekkel megérintette a mozdulatlanságba merevedett lányka fülét, és végigsimította a kagyló peremét. Az ujjaiban hemzsegő idegvégződések milliónyi mámorítóan észveszejtő impulzust szállítottak agyába, mely alig győzte feldolgozni az öröm ilyetén pezsgését. Lassan felemelte a csillogó szikét, és a pompás fül tövéhez szorította.

Na még egyszer! – suttogta áhítattal Berry, s végigsimította a kagyló peremét a cimpától a Darwin-gumó alatt húzódó lágy kiemelkedésig, mely az érintés hatására kissé behorpadt és elfehéredett. A férfi alig tudta elfojtani szívéből túlcsorduló, és torkából útra kelő üvöltését. Lassan elhúzta kezét az ajándéktól, s maga felé fordította a hason fekvő testet. A Hold sápadt fénye teljesen megvilágította lánykát. A két szem kékes fénye nyomtalanul eltűnt. Berry ijedten hátrahőkölt, mint egy sebzett timberfarkas.

Mama! – nyögte halkan. – Mama?

– Berry, Berry! Nagyfiú! Hányszor mondtam már neked te rosszcsont, hogy letöröm a kezed, ha még egyszer a fülemhez érsz? – vigyorgott anyja torz maszkja, miközben kékeslila szája csigalassúsággal formálta a szavakat. Szemei lusta vibrálással újra kigyúltak, majd a szemgödör fölé emelkedtek. Berryt hányinger kerülgette. A lény torkából dögletes bűz csapott fel, majd a nyelv egyetlen mozdulattal a szabadba tolta a sárgásbarna, lepedékes fogsort. A fogacskák egy ideig a száj szegletében billegtek, majd egyesével a földre hullottak. A férfi velőt rázó sikolya bejárta a tisztást.

Berry teste parittyaként pattant fel a takaró alól, pupillája fájdalmasan kitágult. Mellkasa óriási amplitúdóval mozgott fel s alá. Az ággyal szemközt lógó falióra hajnali háromnegyed hármat mutatott. Berry Wilson kikászálódott izzadságtól lucskos ágyneműi közül, és remegő lábbal a nappaliba botorkált. Nagyot kortyolt a konyakos üvegből.

– Megint álmodtam! Már megint, hogy a franc essen bele! –motyogta, miközben a hálószoba felé vette az irányt. – Álom, álom, megint csak álom! – rázta meg fejét, és újabb kortyot vett magához.

Bal bokája tövéről vér cseppent a nappaliban heverő bordó mintás, kopott perzsaszőnyeg rojtjai közé.

.

copyright©”A Fül”Csizmadia Gábor

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.