2012-02-10

Harmadik fejezet – 2.szakasz

Fül3:2

New York; 1993. május 9. péntek

 Erik Greenstein nyomozó félig szívott cigarettájáról leverte a hamut, mely csont nélkül landolt a Plymouth műszerfalába épített, csikkektől hemzsegő hamutartóban. Bal lábát átlendítette a vezetőülésen, és cipőorrával finoman megpöccintette a félig nyitott ajtót, mely engedelmesen kitárult, szabad utat engedve a kilépő, csaknem egy mázsás testnek. Greenstein súlya nem állt egyensúlyban magasságával, így kollégái állandó célpontjává vált. Ízetlen vicceknek – sőt – időnként otromba tréfák is megestek vele. Néha az sem számított, hogy hajdanában másodosztályú öklözőként, annak idején több pénzt keresett, mint a rendőri munkával. Tíz éve abbahagyta a versenyzést, ugyanis felesége, Jasmin kitiltotta a ringből, miután három fogát hagyta az arénában egy chicagoi kupa zárómérkőzésén. Szép lassan rászokott a cigarettára, mely állandóan szájszegletéből fityegett alá, és a felszálló füst miatt hátra tartott fejjel volt kénytelen járkálni. A cigarettamentes szünetekben kedvenc salátás szendvicseinek egyikével tömte fejét. Így rövidesen szélessége elérte a magasságát, és elkezdődött a buta viccek, ugratások időszaka. Gondosan kulcsra zárta az ajtót, majd mélyet szippantott a májusi levegőből. A slusszkulcsot szórakozottan zsebre vágta, és komótosan elindult a kapitánysági épület megszámlálhatatlan ablakú új épülete felé, mely közvetlenül a régi, romosabb mellé épült, átengedve azt az enyészetnek. A hajdani építményben már csak a régebbi rendőri aktákat őrizték, melyek tartalmát gyors tempóban másolták át számítógépre, jelentősen csökkentve a tárolásra használt épületszárnyakat. Greenstein szomorúan pillantott fel a málladozó homlokzatra, melynek sárgás vakolata száraz kígyóbőrként hámlott le a vörös téglafalról, és kis kupacokban a ház előtti járda burkolatát borította. A nyomozó több mint húsz boldog esztendőt töltött el az ódon falak között, és néhányszor még késztetést érzett arra, hogy belépjen az árván hagyott épületbe, hallgassa kopogó lépteit, a poros lépcsőkön felbandukoljon második emeleti sötét irodájába, és a karton dobozok között régi íróasztalának sarkára ülve élvezze a múlt dohos, papírszagú, mégis édes emlékeket ébresztő leheletét.

 Az új kapitánysági épület bejárata előtt bevetésre váró rohamkocsik várakoztak, belsejükből csipogások, és monoton emberi hangok vegyültek az utca zajába. A portás kurta fejbiccentéssel üdvözölte a nyomozót, aki az épületbe érkezve sietősebbre fogta lépteit, és földszinti irodájához igyekezett. ­A mai napon kissé nagyobb a felbolydulás! – nyugtázta Greenstein, majd belépett a fémkeretbe foglalt üvegajtón, melyen szemmagasságban az ő neve állt. Az irodában hatalmas felfordulás fogadta, melyet társa és egyben beosztottja, Fabrizio Monti egymaga produkált. Mindenütt papírok, faxok és jelentések hevertek.

– Szia Erik! – köszönt az őrmester, s visszatérdelt forgószékébe. Jobb kezében két telefonkagylóval egyensúlyozott. Vigyorogva közvetített a két személy között, miközben szabadon maradt végtagjával ferde sorokat vésett az előtte heverő sárga noteszbe. Greenstein megállt, rövid ideig figyelte a jelenetet, majd világosbarna, rövid ballonkabátját az ajtó mellett álló fogasra akasztotta, és gondosan kisimította. A kabát zsebéből nejlonba csomagolt szendvicseket halászott elő, melyek két kenyér közé helyezett salátaleveleket, vékony retekkarikákat és édes kukoricaszemeket tartalmaztak. A rendőrnyomozó áhítattal végigmérte ebédjét, majd a hűtőszekrényhez lépett, és a felső polcra helyezte őket. Bezárta a hűtő ajtaját és Montihoz lépett. Az őrmester immáron a második noteszlapot töltötte meg, miközben a két kagylóból folyamatos duruzsolás hallatszott, annak ellenére, hogy a fiatal nyomozó szorosan a füléhez és halántékához tapasztotta őket. Nemsokára letette mindkét kagylót, még két szót a harmadik papírfecnire vésett, majd mosolyogva a nyomozóra emelte sötétbarna, mandulavágású szemeit.

– Ez tetszeni fog Erik! Tegnap éjjel két különös bűntény történt. Az egyik a Flatbush Avenue-n, a másik röviddel utána a Fritzroy Street-en, egy lakóépület földszintjén. A két eset közt nem telt el tíz perc sem.

– Hol van ez a Fritzroy Street pontosan? – szakította félbe Greenstein az őrmestert.

– Ha a dokk felől jössz a Flatbush Avenue-n, akkor a harmadik mellékutca telis-tele útfelbontásokkal. Az igazat megvallva elég taszító hely.

– Oké! Folytasd!

– Hajnali fél négykor értesítették Robin Jacksont és Laslie Cliveot, hogy a Flatbush Avenue-n – a Non Stop üzlettől 70 méterre – egy akácfa tövében felismerhetetlenségig összevert véres emberi tetemet találtak.

– Kik jelentették? – szúrta közbe Greenstein, miközben fekete körszakállát az álla irányába simította.

– Egy öreg házaspár. A férfi hetvenegy, az öreglány hetven. Azt mondták, hogy minden éjjel elmennek sétálgatni a környéken, és ezt így tették ma hajnalban is. Minden stimmel. Ott jártam náluk ma reggel, és felvettem az előzetes jegyzőkönyvet.

– Jó, folytasd! – bólogatott Greenstein.

– Nos, Jackson és Clive ki is szálltak az esethez, azután engem is kiugrasztottak az ágyból. Képzelheted Anny mennyire boldog volt. Erik! – rázta a fejét mosolyogva Monti. Ilyet még tényleg nem pipáltam. A fickó, egy mexikói, bizonyos Jorge Ramirez, kettémetszett szemgolyóval feküdt embriópózban a fa alatt, nem nyöszörgött, nem bőgött, sőt nem adott ki semmiféle hangot azóta sem. Találd ki, mi volt a felső zsebében, ahová a dísz-zsebkendőt szokták hajtogatni!

 Greenstein újabb cigarettát tartott ujjai között. Finoman nyomkodva meglazította a papírcsőben összeállt dohányt, majd szájszegletébe biggyesztve meggyújtotta a végét. Felhúzott szemöldökkel Montira pillantott.

– Ne csigázz már kisfiam! Mi lógott ki a felső zsebéből? Talán egy öt találatos lottószelvény? Vagy koncertbelépő a Rolling Stones hétvégi bulijára? Bökd már ki, mert csak pazaroljuk a drága időnket.

Monti ábrázatára széles mosoly ült ki és hosszú másodpercekig nem szólalt meg. A forgószék ingatag háttámlájába kapaszkodott és a nyomozó lábai elé gördült.

– Erik! A fószer zsebéből a farka kandikált ki. Láttam a két szememmel.

– Szóval a farka! – nyugtázta Greenstein a hallottakat, majd komolyságot erőltetve magára nagyot slukkolt a Lucky Strikeból. Érdeklődve mustrálta az őrmester kisfiúsan szép arcát. Számtalan hasonló esettel találkozott már negyvenegy éve alatt, így valódi meglepetése elmaradt. Agyának érzékeny szerkezete azonban lassan pörögni kezdett. Fabrizio Monti alig múlt huszonhét, így ilyen tapasztalatokat még nem raktározhatott emlékezete napról-napra bővülő raktára.

– Szóval – mosolygott Monti, ott hevert a mexikói egy halom kutyaszar társaságában, kipukkasztott szemmel és letépett farokkal. Nem meglepő dolog ez a mi kis barátságos városunkban. Talán csak egy jól sikerült családi piknikhez hasonlíthatnám, annyira hétköznapi.

– Letépték? – vágott közbe a felügyelő és megannyi ráncba szedődött homloka. – Azt mondtad, hogy letépték?

– Beszéltem a baleseti sebészet egyik orvosával, aki azt a felvilágosítást adta, hogy a szövetek egyértelműen szakítás nyomairól árulkodnak! – bólogatott Fabrizio Monti. – Egyébként, ha te is akarod látni a fickót, a Brooklyn Hospitalba szállították. A bal szemét valami éles tárggyal ­feltehetően pengével vagy vékony pengéjű tőrrel – felhasították, ezen kívül egy jókora rúgás nyoma is fellelhető a mellkasa jobb  oldalán. Három bordája bánta a szerencsétlennek.

– Mi volt a másik bűneset? – Greenstein szép sorjában szerette végighallgatni az eseményeket.

– Reggel hat órakor egy izgatott női hang keresett az ügyeleten, hogy a Fitzroy utca, 57. szám alatti négy emeletes bérház földszintjén egy csonkolt, fiatal női testet talált. A telefonáló a házmester felesége, és a szemetet akarta kivinni a szeméttárolóba. Képzelheted, hogy betojhatott a látványtól. A hulla egy harminc éves felszolgálólány, bizonyos Dorothy Sampson. A közelben, a Két Korsóban dolgozott és hajnalban indult haza a lakására.

– Azt mondtad, hogy megcsonkították? – kérdezte erőltetett nyugalommal Greenstein. – Melyik testrésze hiányzik?

– A két füle! Mindkettőt sebészi pontossággal kanyarintották le, röviddel a halál beálltát követően. Rendkívül precíz munka volt.

– Szakértővel konzultáltál az esetről?

– Természetesen! – válaszolta Monti. – Mikor megérkeztél, épp két szakbarbárral is értekeztem. Valeriet te is ismered és egy bizonyos David Kleinnel, aki elmeszakértőként tevékenykedik a kórházban. Klein azt mondja, hogy ha az utóbbi időben nem volt hasonló eset, akkor felköthetjük a gatyánkat, mivel – szerinte – az ilyen pszichopátiás esetek általában folytatódnak. Rövid időközönként újabb és újabb áldozatokra csap le a gyilkos.

– Mit jelent az, hogy rövid időközönként? – kérdezte a felügyelő és orrából hosszú füstfelleget fújt Monti feje fölé. Igazából sejtette a választ, de a tisztánlátás érdekében feltette ezt a feleslegesnek tűnő kérdést.

– Három-négy nap, de elképzelhető, hogy annyit sem kell várni.

– Mit mondott dr. Valerie Stefin?

– A metszés felületéből ítélve, valami elképesztően éles és rendkívül vékony pengéjű tárggyal csonkították meg a lányt. A halál oka a szív bal kamráján ejtett szúrás, mely igen nagy erővel hatolt be a bordák között. További, erőszak nyomaira utaló jelet nem fedeztek fel, hacsak a jobb kézfejen a mutató és gyűrűsujj eltört csontjai nem tekinthetőek annak. Úgy tűnik, valami sziklakemény tárgyba ütődhetett védekezés közben, de ez a magyarázat csak hipotézis. – Fabrizio hátrapillantott és félbeszakította mondanivalóját. A rendőrkapitány molett titkárnője kopogás nélkül viharzott be az irodába, majd kurta csuklómozdulattal Greenstein íróasztalára hajított egy vastag, szürke aktát. A becsapódástól néhány papírfecni röppent a magasba, majd őszi falevélként hullott a poros perzsaszőnyegre. A nyomozó nem állhatta meg szó nélkül.

Köszönöm Susy! Igazán elragadó vagy ma reggel! Nem aludtál az éjszaka?

Cigarettáját komótosan elnyomta a hamutartónak használt Coca-Colás doboz oldalán.

– Munkára fel, Erik! – sipította Susy magas fejhangon. – A mai naptól kezdve vége a seggnövesztésnek. Olvasd el az aktát, utána hívd fel a főnököt! Miközben beszélt, szeme idegesen körbejárt a padlószőnyegen és a szoba modern berendezésén, majd megállapodott a nyomozó termetes hasán. Hosszasan figyelte, végül mosoly suhant át az arcán. – Válaszolnál egy kérdésemre, Erik!? – kérdezte a kijárat felé közelítve. – Te és a feleséged hogyan csináljátok? Még mielőtt Greenstein válaszolhatott volna, Susy kilibbent a nehéz üvegajtón, így nem találta üstökön az ajtón csattanó Daily News tekercs.

– Hülye kis liba! – morogta magában a nyomozó, és mérgesen elrugaszkodott a fénymásoló gép oldalától, hogy bezárja a titkárnő mögött nyitva hagyott üvegajtót. Kintről hangos nevetések csapták meg fülét, melytől még idegesebbé vált.

Van még valami említésre méltó esemény? – kérdezte a vigyorgó őrmestertől, miközben nehézkesen hajolgatva összeszedte a lehullott tömbpapírokat.

– Van, de nem tudom, hogy érdekes-e. A kórbonctani feljegyzések közé Valerie beírta azt is, hogy az áldozat pulóverének nyakán formalinnyomokat talált. – fejezte be Monti, és Greenstein asztalának sarkára telepedett.

 A felügyelő bólintott, majd kézbe vette az imént behozott aktát. A dosszié borítóján gémkapoccsal feltűzött sárga noteszlap fityegett. A rendőrfőnök szedett-vedett betűi sorjáztak rajta.

„Erik! Tiéd a csonkolásos ügy! Aláírás: Thomas Morris kapitány.”

.

Woodbridge, Wilson háza

Wilson teste rugóként pattant fel az éjszaka folyamán galacsinba gyúrt paplanok és plédek közül. Riadtan az éjjeli szekrényen álló ébresztőórára pillantott, mely hangosan ketyegett a betűző nap vakító fényében. A számlapon nyolc óra harminckét perc állt.

– A francba! – mordult fel Berry reggeli, mélyebb fekvésű hangján. Gyors pillantással nyugtázta, hogy feleségének hűlt helye, csak a lepedő árulkodott arról, hogy az éjszaka folyamán együtt aludtak. Ügyetlenül egy kék színű, új korában sem túlzottan divatos gumipapucsba préselte lábait, majd kilépett a félig nyitott virágtapétás ajtón és a teakfa színűre festett, nyikorgó falépcsőkön lezötyögött a földszintre. A nappali ugyanazt a képet nyújtotta, mint minden áldott reggel, de Berry érezte, hogy a szokásosnál feszültebb a hangulata. Lezáró akkordként összekoccant alsó és felső fogsora. A hall széles panorámaablakai tárva-nyitva álltak, szabad utat engedve a friss, de mégis langyos, tavaszias szellőknek. A nap fényözönnel borította be a szoba közepén fekvő, vörös színű, mintás szőnyeget és a fekete, pácolt dohányzóasztalt. A sarokban álló komód csillogott a frissiben ráfújt, viaszos bútortisztító spraytől, a mellette álló óriási étkezőasztal reggelihez lett előkészítve.

– Minden rendben! – ráncolta szemöldökét Wilson, majd a fürdőszoba irányába folytatta útját. Az előszobába lépve lágy muzsika hangja ütötte meg fülét megrezegtetve hárfazenéhez szokott dobhártyáját. A muzsika és az összecsörrenő tányérok keltette egyveleg a konyhából szűrődött ki, mely közvetlenül a vendégszobára és az ezzel szemben elhelyezkedő fürdőszobára nyílott.

– Ébren vagy, Berry? – szólt ki egy hang a konyhából.

– Nem! – válaszolta Wilson és megragadta a rézoroszlán orrán átfűzött karikát, mely a fürdő kilincseként funkcionált, s állandóan kiszakadt az oroszlán hosszúkás orrából. A férfi szívből gyűlölte ezt a kérdést, de miután az asszony a ritka vendégek listáján szerepelt, így ezen a reggelen inkább felderítette. A fürdőszobába lépve első útja a nagy, piros keretes tükörhöz vezette, és belepillantott. Meglepően jó kép tárult elé, a ráncok és a szemei alatti fekete karikák nyomtalanul eltűntek, helyét nyugalom és simaság vette át. Miközben borotválkozott, az előző éjszakára és anyjával folytatott telefonbeszélgetésére gondolt. Elhatározta, hogy felkutatja a szikét és átböngészi apjától örökölt készletét, mely a padláson hevert, egy nagy vasveretes ládában, családi képek és gyerekkori bizonyítványok társaságában. Úgy döntött, ha marad ideje, a hét végén felkeresi John Dorrt a malomban, és egy barátságosabb beszélgetés keretein belül kipuhatolja, mit és honnan tud. Valahonnan el kell indulni, hogy felgöngyölítse a saját létét is veszélyeztető események fonalát. Úgy határozott, hogy beszerzi az álomfejtés számára is kissé spirituális szakkönyveket vagy ha kell, felkeres valakit az Államokban, aki járatos a témában, és van ideje segíteni.

Gondolkodás közben tőle teljesen idegen mozdulatsort hajtott végre. Bekapcsolta a törülközőtartón lógó rádiót. Collin Jackson műsorában egy U2 szám kellős közepén kapcsolódott be, és vidáman dúdolni kezdte az ismert sorokat. Boldognak és kiegyensúlyozottnak érezte magát. Kév óta az első éjszakáját aludta végig rémálmok nélkül.

Reggeli közben, mely tejeskávéból és korpás kenyérből állt, ­maga elé húzta az újságot, és végigpásztázta az első oldalon hemzsegő cikkeket. Ariane közben továbbra is a konyhában zörgött az edényekkel, próbálta a szekrényekben helyrehozni a férje által keltett zűrzavart. A rádióból továbbra is hárfazene szólt. Berry a rendőrségi hírekhez lapozott, melyek döntő többségben portlandi, vagy portland-környéki, oregoni passzusokat tartalmaztak. Mint minden ember, Berry is habzsolta a szenvedésről, vérről, erőszakról szóló történeteket. Az első cikk teljesen érthetetlen módon a rendőri jelentések közé vegyült, holott csak egy őrült fiatal lányról szólt, aki felgyújtotta a portlandi tehervonat-pályaudvar közelében tornyosuló magtárak egyikét. Hétköznapi cikk. A többi írás nagy léptékű csalásról, rendőrgyilkosságról, sikkasztásokról, és egy régi bírósági ügy sikeres lezárásáról, vagyis ugyancsak normális hétköznapi ügyekről szólt. Wilson pillantása a jobb alsó sarokba préselt, más államokból érkezett aprócikkekre vándorolt, miközben maradék kávéját kortyolgatta.

Atlanta külvárosában két színes bőrű fiatalember megerőszakolt egy 32 éves fehér nőt, majd a helyszínen főbe lőtték.”

„Nejlonzsákba csomagolt csecsemő ikerpárosra bukkant a rendőrség New Yorkban, Long Island keleti negyedében. A gyermekek már két napja halottak voltak. Az anya személye ismeretlen.”

„Ma hajnalban Brooklyn fekete-negyedében brutálisan megöltek egy harminc éves fehér pincérlányt, majd megcsonkították. Ugyanitt ismeretlen tettesek megcsonkítottak egy mexikói férfit is. A bűn elkövetői, eddig ismeretlen okokból, férfiáldozatukat életben hagyták. A rendőrség nagy erőkkel nyomoz.

Berry újra átfutotta a cikket, majd félretette az újságot. Lassan a reggeli végére ért.

.

Woodbridge, Malom

 Dorr hosszan elnyújtva ásított, miközben fejét néhány centire felemelte a szürkésfehér, gyűrött párnáról. Fáradt napsugarak kandikáltak be az ablakon, hosszú árnyékokat varázsolva az asztal lapjára, melyen a szokásos rendetlenség uralkodott. A férfi megvakarta szürkésbarna üstökét, majd orra elé emelve ujjait, megszagolta a körmei alatt megrekedt fehér korpadarabkákat. Megenni nem volt kedve, inkább visszazökkent a párnára, s mereven a plafont bámulta. Az éjjel történtek mélyen elgondolkoztatták. Agyának mélyebb régióit a megélt események, és bűvös-bűnös szavak áradata töltötte ki. Olyan energiahullámok kerítették hatalmukba, amilyenek még sohasem vették körül. Úgy érezte, hogy ujja hegyét sem kell mozdítania, hogy a jövőbe tekinthessen. Ágytámlája fejénél, mely egy kimustrált, barna farostlemez volt, apró állatka rágcsált, jóízűen forgatva formás kis mancsában az éjszaka során megrágott almacsutkát. Dorr komótosan elhessegette a szürke mezei egeret, aki talán az egyetlen jószág volt, akit nem söpört el mérhetetlen gonoszsága. Már-már két éve a lomtárnak is beillő vizamalom lakója volt. Dorr szája hosszú mosolyra húzódott, és elővillantak fekete, szúvas fogai, melyek úgy festettek, mintha gazdájuk húsz éven keresztül bételdiót rágcsált volna. Dorr érezte, hogy szikár testét majd szétrobbantja az energia. Szemét csigalassúsággal lehunyta, majd mikor alsó és felső szemhéja összeért, lelki ítélőszéke elé idézte Jeanne Goodwint, a könyvesbolt siralomházba illő eladónőjét. Hosszasan pergette a képeket, mintegy helyiségről helyiségre ugrálva végigpásztázta a házat, majd groteszk vigyor ült ki borostás képére. A negyven év körüli nőt a mellékhelyiségben találta.

– Mindig gondoltam, hogy magával játszik a vén, ribanc! – sutyorogta szenes fogai közül. – Hogy mik vannak?

 Jane Goodwin alsóneműje vékony bokáinál hevert, mint a legyőzött Góliát Dávid előtt. Szeme megigézve, hol a plafont bámulta, hol lecsukódott, miközben jobb kezével hosszú szoknyája elülső része alatt matatott. Dorr még figyelte egy darabig a jelenetet, majd mikor a vigyor már ezer ráncot varázsolt borostás képére, kilépett a könyvesbolt kapuján. Tőle balra a seriff irodája magasodott a könyvesbolt fölé, fatornácán akár a rácsok számát is pontosan meg tudta volna számolni. Ehelyett azonban a Fő utca kihalt bitumentömegére pillantott. Tudta, hogy dél felöl Big Medowból kis piros furgon érkezik. Pontosan két perc múlva, a városkától délre húzódó mészkőszirt miatt balra kényszerített 112-es út éles kanyarjában. Úgy döntött, megvárja. Nyugodt légzést erőltetett magára, és koncentrált. Máskor két perc koncentrációtól is dugába dőlt a napja, hiszen olyan kegyetlen fejfájás vett erőt rajta, hogy akár féllevélnyi tablettát is kénytelen volt magába erőltetni, hogy megszabaduljon tőle. Most azonban minden, amit látott, és látni akart, csodálatosan természetes színekben, éles kontúrral jelent meg. Nem érzett egy cseppnyi fáradtságot sem. Tovább figyelt.

 Néhány pillanat múlva mozgó árnyék jelent meg a szirt tövében, majd egy másodperc töredéke alatt az árny gazdája is feltűnt. Dorr újra elmosolyodott. A kanyarban a kocsmáros, Robert piros VW furgonja közeledett a város felé. Oldalán sárga-kék címke és egy malátabarna színű gyöngyöző pohár hirdette a Budweiser sört. A mosoly szétkenődött viharvert ábrázatán, ajkai hevesen cuppogtak, és nedvesedni kezdtek. Szája szegletében macskabajuszként friss sörital habja jelent meg, majd eltűnt, mintha a Föld nyelte volna el. A furgont szőke hajú, suhanc képű srác vezette, orrában ezüst-karika fityegett. Dorr a kocsi belsejébe suhant és a kormánykerékre ülve megpróbálta megpöccinteni a fénylő karikát, de nem sikerült. Hosszas kísérletezés után a fiú ölébe telepedett, és közvetlen közelről az arcába bámult, melyet milliónyi apró, vörös szeplő díszített, beborítva a hajkorona tövéig.

– Ronda a pofád, barikám! – böffentette Dorr – És korpás a hajad! Talán nem nézed a reklámokat? Vehetnél magadnak egy flakon wash & go-t! – hördült fel röhögve, miközben a mit sem sejtő fiú rákanyarodott a Fenyő utcára. A távolban ott állt Henn is, aki meghallva az érkező furgont, elhagyta a pultot, és kilépett a tavaszi napsütésbe. A szellem a fiú vállára telepedett, fejét kidugta a zárt furgon tetején. A szél nem bántotta, s a vastag fémtető sem metszette a torkát. Élvezte a sebességet, mely egyre csökkent, ahogy a barnássárga színű fából tákolt söröző felé közeledtek. Dorr a kocsmáros kifejezéstelen arcába vigyorgott, de miután amaz nem viszonozta, úgy döntött, hogy újabb pácienst látogat meg.

 Rövidesen Wilson kavicsos ösvényére toppant. Berry frissen festett faháza már látszott a tiszafák szegélyezte ösvény végén. Barna tetővel fedett terasza sötét szájként árnyékolta a két nagy szárnyból álló panorámaablakot. Dorr hirtelen megremegett, és mélyből duruzsuló, monoton zene töltötte ki képzeletvilágát. Ezután tompa puffanás, csontok reccsenése hallatszott, majd halk súrlódások, és dobbanások elegye borította el agyát. A ház sötét barlangra emlékeztető bejárata elképesztő gyorsasággal Dorr felé szökkent megakadályozva, hogy a férfi ügyesen felléphessen a teraszra. Dorr képzeletét lassan sercegő egyveleg töltötte színültig, majd elementáris erővel hasított belé egy régi, kellemetlen érzés. A fejfájás úgy tört rá, mint sekélyfészkű földrengés felszíni hulláma, vízszintes és függőleges irányban is átszelte koponyáját, elfojtva ezzel a koncentráció keltette izzó parazsat.

 Dorr teste megrándult, felemelkedett a koszos matracról, majd ernyedten visszahuppant. A malomra békés csönd ereszkedett, csak az ájultan heverő férfi lélegzetének egymásutánjai kavarták meg a szoba légterét.

.

Kingstown, 1993, május 9, péntek

A nap éles szögben bukott le a várostól délre tornyosuló Baker, és Hood hegyek által közrefogott, anyai ölre emlékeztető völgybe, majd hihetetlen sebességgel tűnt el a mélyedés tátott szájában. Mikor az utolsó fénysugarak is elnyelődtek, érezhető módon megborzongott az erdőség a hirtelen támadt hűvösben. Paula Snider karjainak kaszáló mozdulatával szétszórta a markában szorongatott kendermagot, melyre azonnal lecsaptak a körülötte csetepatézó tyúkok és csirkék. Az asszony, szemei sarkából vágyakozva figyelte a völgy feletti sápadt derengést, majd hátrasimította előrebukott szőke hajtincseit. Gömbölyű hasát alátámasztva bevánszorgott a neonnal bevilágított konyhába. A kilencedik hónap elején járt már, így testének középtájéka megtermett boroshordóra hasonlított. Időnként megmagyarázhatatlan belső fájdalmak vették elő, mintha leendő gyermeke éles karmokkal hol a szívét, hol pedig tüdejének lágy falát akarná átlyuggatni. Nem bánta, hogy csak pár napja van hátra a szülésig. Férjével, Tommal közel hét éve költöztek Kingstownba, közvetlenül azt követően, hogy Tom elvégezte az egyetemet a Berkeleyben. Tom minden vágya az volt, hogy praktizálhasson egy eldugott sziklás­-hegységi városkában. Ezen vágya maximálisan teljesült, mikor Kingstownba költöztek. Paula szintén állatorvos lett, nem is akármilyen eredménnyel, de számára a vidéki élet, a nyugalom, csend és természet harmonikus egyvelegének megtestesítője volt, ahol biztonságban nevelhette gyermekeit.

 Az asszony világosbarna fadeszkát bányászott elő az egymás hegyén-hátán heverő fazekak és lábosok közül. A mélyhűtőből jókora sonka került elő, amit a mikrohullámú sütő kerek üvegtáljára helyezett. Miközben a fagyott hús a sütőben forgott, bekapcsolta a televíziót és óvatosan a puha fotelbe helyezkedett. Szemeit lehunyva várta az esti híreket. Rövidesen mély álomba merült.

.

Woodbridge, május 9. 17 óra 45 perc

 Jerry Klein lámpát gyújtott, kiszorítva ezzel az asztalra telepedett félhomályt, és serényen pakolni kezdte a lámpa alatt szanaszét heverő papírfecniket, könnyű golyóvá gyűrt iratokat, majd mindet az asztal lábánál terpeszkedő fonott szemetes kosárba söpörte. Mióta kinevezték, nem rakott rendet a seriff-irodában és a saját asztalán, de miután elkevert néhány gyorshajtási űrlapot, rávette lassan forgó agyát és még lustább akaratát, hogy kitakarítson a kétszintes épület irodának berendezett szemétdombján. Hörögve szívta a levegőt, miközben gyöngyöző izzadtságcseppek gördültek le zsírpárnás halántékán, hogy azután szürke ingujjában szívódjanak fel. Klein hozzávetőleg másfél mázsát nyomott. Megtermett falusi disznóra emlékeztetett. Állandó összetűzésbe került a középiskola renitens diákjaival, akik mindig kiröhögték, mikor szokásos gyorshajtási papírjait töltögette. Néha azt is megtették, hogy simán elhajtottak az intézkedő hájpacni mellett..

– Na, végre! Itt vagytok barátocskáim! – húzta száját széles mosolyra a seriff. Sárga űrlapot emelt a lámpa világos fénykörébe. A villanykörte szénszálai hirtelen sercegni kezdtek, majd sötétség borult a helyiségre. A nyitott ablak szárnyai megremegtek, megannyi cérnaszálra emlékeztető repedés borította el az üvegtáblákat, mintha hatalmas keresztespók szőtt volna hálót rájuk. K1ein tágra meredt szemekkel bámulta a jelenséget. Lábába jeges félelem kúszott, megbénítva mozgását. Harmincnyolc év alatt sosem tapasztalt még ehhez foghatót. Néhány másodperc telhetett így el, mikor az izzó újra fényárba borította a szobát, megvilágítva a félig asztallapot, és a finom repedésekkel sűrűn keresztülszőtt ablaküveget. A seriff megbabonázva állt a szoba közepén.

 A telefon csöngése aknaként robbant az iroda kézzel tapintható csendjébe. Klein összerezzent. Nagyot szívott az áporodott, izzadtságszagú levegőből, és csak most vette észre, hogy a villanykörte sercegése óta nem lélegzett. Arcán megszáradt a veríték, zsíros bőre összehúzódott a rátelepedett sótól. Lajhárlassúsággal nyúlt a kagylóért, és füléhez tapasztotta. A vonalban Robert Henn izgatott hangon hadart, hogy valami nem stimmel a városban, mivel már második este alszanak ki a lámpák, hallgat el a wurlitzer, és panaszkodnak a polgárok, hogy velük ugyanez történt.

– Jól van, jól van! – válaszolt tudálékos hangon K1ein. – Majd meglátom, mit tehetek!

A kagylót a poros készülékre helyezte, és a semmibe bámult. – Valami tényleg nem stimmel – gondolta, és székébe préselte monumentális testét. Fogalma sem volt, mit tehetne.

.

New York, Brooklyn Kórház, 1993, május 9.

Ramirez mellkasig betakart teste ernyedten feküdt a cseppet sem barátságos kórházi szobában. Rajta kívül csak egy vén szivar szuszogott az ablak melletti, övéhez hasonló vaságyban. A fazon ránézésre alkoholistának tűnt, már amennyire Ramirez épen maradt szemével kivette a félhomályban. A mai nap elég zsúfolt volt számára, hiszen egyik műtőből a másikba tologatták. Törött bordáit is ellátták, így vastag, fehér gézkötés díszelgett szőrtelen, barna mellkasán. Estig nem mert a lábai közé nyúlni, de halványan sejtette, hogy ott is történhetett valami, mivel ping-ponglabda méretű kötszer díszelgett farka hegyén. Mikor leszállt a nap, és már nem sütött át a hatodik emeleti körterem piszkos ablakain, akkor vette csak a bátorságot, hogy félszeg mozdulattal megérintse beteg műszerét. Rövid matatás után jeges félelem szorította el torkát. Szája a másodperc töredéke alatt kiszáradt, mint egy szaharai oázis a déli hőségben. Nyelve ide-oda kalimpált, időnként szájpadlásához ütődve. Hiába matatott, nem talált semmit a géz széle, és herezacskója között, pedig Isten a megmondhatója, hogy akkora dárdával rendelkezett, amivel lovagi tornát nyerhetett volna. Az orvosok hangos sikoltozásaira rohantak a kórterembe, ahol a férfi az ágy magasított vaskeretei között, haldokló lazacként vergődött. A sarokban üldögélő borostás alak ágya szélébe kapaszkodva komikus hangon kacagott, miközben úgy verte térdeit, mint a kisgyerekek, mikor „kiszámolósdit” játszanak a születésnapi zsúron.

– Nincs pöcsöd, pajtás? – rángott hahotázva a férfi. Arca egy kínai sárkányéra emlékeztetett, könnyei patakokban csorogtak le fénytelen, petyhüdt bőrén. Ramirez ide-oda pattogott, és fülsiketítően üvöltött. Két markos nővér rávetette magát a rángatózó testre, miközben egy harmadik nyugtató injekciót fecskendezett a férfi szabadon maradt fehér fenekébe. Rövidesen lecsillapodott a mexikói, csak mellkasa rázkódott a zokogástól. Ép szeme reményt vesztetten meredt a plafon szürkés-fehér repedezett vakolatára. Agya kábultan zakatolt, emlékképek sorozatai vetültek lelki szemei elé. Az előző éjszakai eset óta nem bírt a pincérlányra gondolni, akiről azóta nem hallott. Újra lepergette az események fonalát: Dorothy arcát, a szétrobbanó borosüveg szilánkjait, a futáskor arcába vágódó meleg, tengerillatú szelet, a lány melleinek puhaságát, s az idegen – sötétségből előbukkanó, izzó szemeit.

 Lassan a bal szemét fedő kötéshez nyúlt, végigsimította a géz felületét, majd teste mellé fektette karjait. A nyugtató hatására megszűnt szorongása, és agya lassan mély álomba süppedt. A sikoltozásra ébredő, és berohanó rendőrőrmester homlokát ráncolva újra elfoglalta posztját a négyágyas kórterem melletti asztal mögött, és kedvenc autós magazinjába mélyedt. A kórházi szobára mély csönd és sűrű félhomály telepedett.

Ramirez ágya feletti viaszfehér falióra tizennyolc órát mutatott.

.

Kingstown, este 6 óra

 Paula halk kattanásra ébredt, óvatos mozdulattal ülő helyzetbe tornászta magát a fotelben, vigyázva méhe érzékeny gyümölcsére. Nem volt egészen biztos benne, honnan jött a neszezés, de miután nem hallotta a mikrohullámú sütő zúgását, úgy gondolta, talán a „program” végét jelezte a kattanás. A konyhába érve a sütő apró pontokkal tarkított műanyag üveges ajtaját nyitva találta, a hús halott tömbje a forgótányér közepén hevert. Az asszony hitetlenkedve megrázta fejét, majd a pulthoz lépett. Megérintette a sonkát. Fagyott volt, mint a csupasz jég. A sütő oldalára szerelt digitális óra huszonhárom percet mutatott. Paula idegesen visszazárta az ajtót, így a forgótányér újra elindult kör alakú pályáján. Kinyitotta a sütő feletti faliszekrény ajtaját, és megszokott mozdulatokkal rakosgatni kezdte az edényszárítón sorjázó mintás tányérokat. Alig helyezett fel kettőt a polcon heverő sor tetejére, mikor újabb nesz ütötte meg a fülét. Ijedten a szoba irányába fordult. A televízió elhallgatott. Paula szőrszálai lassan égnek meredtek, szíve olyan hevesen kalimpált két tüdeje közt, mintha nagyobb helyet készítene magának. Apró léptekkel a bejárati ajtóhoz lopakodott, és kisurrant az udvarra. A ház mögött apró fészer roskadozott, melynek udvar felőli oldalán dróthálóval lezárt ajtócska sötétlett. Az asszony bal lábával felemelte a nyílászáró kallantyút, mely szabadjára engedte a zöld műanyaggal bevont erős drótkerítést.

– Lidi, Szörcsi, Trevor! – suttogta Paula. A nyíláshoz hajolt, miközben a bejárati ajtó előtt félig nyitva hagyott szúnyoghálót fürkészte. Egy pillanattal később ormótlan kutyafej tűnt fel, mögötte másik kettő, cseppet sem bájosabb. Hangos szuszogással, böfögésszerű hörgéssel, három angol buldog nyomult ki az udvar gondosan nyírt füvére, végigszaglászva Paula csupasz lábszárát. Rövid szimatolást követően mindhárman leültek, és a hörgést szüneteltetve a ház világos ablakára meredtek. Paula remegve fürkészte a három, általuk felnevelt buldog ábrázatát, akik lélegzet visszafojtva a házat figyelték. A kutyákon enyhe remegés futott végig, majd Lidi, a legnagyobb nőstény előreálló alsó állkapcsát kivillantva felállt, és suta mozdulattal a tornác alsó lépcsőfokához billegett. Paula reszketve követte.

.

New York, Brooklyn Kórház

Ramirez arra ébredt, hogy megremeg az ablaküveg. Úgy érezte, hogy nyomban berobban, aztán hirtelen megszűnt a mozgás. Fejét lassan felemelte a párnáról. Befülledt nyakát kellemesen hűvös légáramlat nyaldosta körbe, hűtve izzadt tarkóját, és nedves fejbőrét. Mereven bámulta az ablakot, majd pillantása a holdfényben felsejlő átellenes ágyra vándorolt. Hantszerű kiemelkedés jelezte szobatársa nyeszlett testét. Ramirez semmit sem hallott: se szuszogást, se mocorgást, semmit a világon. Feje visszahanyatlott a puha, koponyája által kimélyített párnába. Heves szívdobogását erőnek erejével igyekezett csillapítani. Rosszat sejtett. Sehogy sem tetszett neki a szobára telepedő hideg sötétség.

.

Kingstown

 A fából ácsolt sáros lépcsőkhöz érve Paula lelassított. Gondolatait gyorsan rendbe szedte, így vegetatív működései is rendeződtek. Furcsa módon emlékek törtek rá, középiskolai tanárairól, bulikról, Tommal való megismerkedésük édeskés pillanatairól. Versek, idézetek, könyvek, de vicces történetek is.

 Esküvőjük előtt Tom kitalálta, hogy a templomi oltár előtt megnevetteti a násznépet. Azt tervezte, hogy mikor rákerül a sor, és ki kell mondania a boldogító igent, a templomi sereglettel szembefordulva őrült szteppelésbe kezd, miközben azt énekli: „Na, mire tippeltek, srácok? Mi legyen a válasz?.” A jelenetet többször eljátszotta Paulának, aki ilyenkor hosszú percekig tartó nevetésben tört ki.

Miközben az emlékek rendezetlen sorokban törtek rá, lassú léptekkel a tornácra ért, és megragadta a szúnyoghálóval borított ajtókeretet. A három buldog közvetlenül bokája mellett álldogált, várva, hogy Paula kinyissa a ház bejárati ajtaját is. Az asszony minden bátorságát magára erőltetve lenyomta a hideg rézkilincset, és belökte az ajtót, mely az előtérben elhelyezett ruhatartó fogasnak ütközve megállt. Szörcsi, aki nyúlajka miatt a három buldog legcsúnyábbika volt volt, vehemensen a házba toppant. Óvatosan tekergőzve, vemhes rozmárra emlékeztető mozdulatokkal a nappali felé vette az irányt. Lidi és Trevor közvetlen mögötte fordult be a szobába. Ezt követően a három eb eltűnt a nappali és hálószoba közötti rózsaszínű gyerekszoba kísérteties sötétjében. Paula nem merte követni őket, de buldogjai társaságában nyugodtabbnak érezte magát. A vendégszoba átellenes falán a villanykapcsoló vöröses jelzőfénye világított. Csupán nyolc lépés választhatta el tőle. Lábaiban ólmos fáradtság ütött tanyát. Megkapaszkodott az ajtófélfában, nehogy a padlóra zuhanjon. Újra a villanykapcsolóra pillantott. A buldogokat elnyelte a föld, még röfögésszerű zihálásuk sem szűrődött ki a hálószoba sötétjéből.

„Bármiféle kételyt csak a Cselekvés oszlathat el.” jutott eszébe Thomas Carlile örökérvényű sora, és hasát alulról átkarolva elindult a kapcsoló irányába. Halkan ismételgette magában. Igyekezett pillantásával kikerülni a hálószoba nyitott ajtaját. „Bármiféle kételyt csak a cselekvés oszlathat el.” „Bármiféle kételyt csak a cselekvés oszl……

Súrlódó hang hasított a csöndbe, majd meleg tárgy koppant bokájának. Paula ijedten felsikkantott, és terhességét meghazudtolva a kapcsolóhoz ugrott. Fényárba borult a gyerekszoba, amitől az asszony pupillája tűfejnyire zsugorodott. Keze fejét – mint egy szemellenzőt – nyirkos homlokához tapasztotta, és a földre pillantott. Jeges kezek markoltak szívébe, és libabőrök emelkedtek ki bársonyos simaságú bórén. A gyerekszoba rózsaszín macis szőnyegén Szörcsi szétmarcangolt hullája hevert. Nyakának vöröslő izomrostjai közül gerincoszlopának fehér csigolyái villantak elő. A buldog feje távolabb, a sarokban hevert.

,

Woodbridge, Malom

John Dorr alkoholtól bűzlő teste a malom deszkapadlóján hevert. Cserepes ajkai közül összefüggéstelen szavak törtek elő, olyan sebességgel, hogy szála szegletét habzó nyál foglalta el. Írisze befelé fordult, mintha agyának belső felszínét tanulmányozná, így csak eres ínhártyája villant elő lámpásként félig nyitott szemhéjai közül. Dorr négy különös hangzású nevet ismételgetett váltakozó sorrendben.

.

Kingstown

– Atya Úristen! – nyögött fel Paula. – Szörcsi? Drága, egyetlen kiskutyám! – kövér könnycsepp gördült végig orcáján, s a véres szőrkupacra hullott. A hálószoba irányába pillantott,azután az a tetem fölé hajolt. Tudta, hogy szülés előtt nem szabadna szenvedést, vért és kínt látnia, de a halál annyira közel volt hozzá, hogy semmivel sem törődött. Végigsimította a buldog kövér horpaszát, majd a kutya fejéhez bicegett, és lezárta a kutya szemhéjait. Csoszogva a sötét hálószoba felé vette az irányt, mikor hirtelen kialudt a világítás. Dermesztő sötétség telepedett a házra. Paula fogai összekoccantak, fülében hangosan dobolni kezdett a vér, csaknem átszakítva dobhártyáját. A hálószoba külső falára szerelt tartalék világítás kapcsolójához iramodott és benyomta. Gyenge, pislákoló fény jelezte, hogy a szerkezet tökéletesen működik. A hálószoba ablaka alatt terpeszkedő barokk stílusú franciaágyon fekete alak üldögélt, lábai előtt Lidi és Trevor levágott fejű hullája hevert. Paula meglepetten felnyögött, és akaratlanul összehúzta magán rózsaszín fürdőköpenyét. A férfi izzó szemeibe nézett, majd az alak lába előtt fekvő buldogokra pillantott.

– Mit akar? – kérdése ostobán kongott a szoba falai közt. Saját maga is meglepődött, mennyire nyugodt a hangja Fázott, ezért még szorosabban burkolózott fürdőköpenyébe. A fekete csuhás alak nem válaszolt.

– Nem tudsz beszélni, te rohadt állat? Te mocskos, rohadt, gyilkos?

 A férfi nem felelt, de kezeit maga előtt összekulcsolva felemelkedett ülőhelyzetéből. Villámgyors lépéssel Paula elé tornyosult, aki önkéntelenül hátrálni kezdett.

– Mit akarsz tőlem, te rohadék? – suttogta az asszony, miközben apró csusszanásokkal tolatott a nappali felé. A sötét árnyék a háló, és gyerekszoba közötti ajtónyílásban megállt, és sárga folyadékkal teli üveget varázsolt elő bő, fekete nadrágjának zsebéből. A földre helyezte, majd hátratolta az arca elé boruló kapucnit. Paula meglepetten felkiáltott.

– Te jó Ég! Én ismerlek téged. Te vagy az a…

Nem fejezhette be megkezdett mondatát, mert az árny egyetlen szökkenéssel előtte termett, és vigyorogva az arcába meredt. A két szem sárgásan világított, és Paula lassan egy koncentrikus körökből álló, ismeretlen világban találta magát. Lélegzetét visszafojtva suhant a körök képezte csúszópályán. A legkisebb kör középpontját azonban már nem érte el.

A stiléttó borotvaéles pengéje szinte észrevétlenül hatolt bordái közé.

………….

Folytatás következik…

 

 

Adatvédelem

“A Fül” című regényt szerzői jog védi.  Ez a dokumentum magáncélokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz változtatás nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással szabadon másolható, terjeszthető. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetén a szerző/tulajdonos engedélyét kell kérni.

 

Copyright©”A Fül”Csizmadia Gábor

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.