2012-02-10

Harmadik fejezet – 3.szakasz

Fül3:3.

Woodbridge, 1993 május 10, szombat

 Tom Rasmussen óvatosan kerülgette a poros, döngölt talaj alól felszínre törő gyökerek sűrű szövevényét. Akadályt jelentettek számára, mégis élvezte, hogy megtörték a mindennapi futás monotonságát, és mindegyik izületébe pezsgő életet sugároztak. Az erdő friss reggeli lehelete átjárta tüdejét, bőrét vérbő erek szelték keresztül-kasul. A férfi számára a futás nemcsak az egyhangúság megtörésének eszköze volt, hanem a természet által adható kincsek szinte felbecsülhetetlen tárházának bizonyult. Szemei el-elkalandoztak a hegyoldal sűrű erdejének mélye felé. Ameddig ellátott, minden zöld és virágzó volt.

A férfi hátán fekete színű, New York Rangers feliratú hátizsák zötykölődött, mivel képtelen volt annyira meghúzni a foszlott bújtatós csatokat, hogy kizárjon minden némi-nemű rezgést. A zsák száján egy Woodbridge News kandikált a szabadba. Az újságot – igen primitív eszközökkel, és még szegényesebb szókinccsel – maga a seriff, a babtista templom olasz származású tiszteletese, és Jeanne Goodwin, a könyvesbolt rusnya vénkisasszonya együtt szerkesztett. Az újság témáinak túlnyomó része jól menő újságokból – szarka módjára lopkodott cikkekből, a televízió műsorajánlatainak összeollózott egyvelegéből és helyi hírekből állott. Miután a lopott áru nem volt túl friss, a műsorok sem nyújtottak igazi szenzációt, a helyiek élete pedig lapos és egysíkú volt, az újság tetszési indexe a nulla felé konvergált. Összességében az első helyet nyerte volna el a „Legunalmasabb, Legformátlanabb és Legagyatlanabb Újságok Nemzetközi Versenyén”, de mivel ilyen irányú  mérkőzéseket nem rendeztek még, a világon senki sem tudhatott a Woodbridge News szenzációs létéről.

A Rasmussen hátizsákján kikandikáló lap azonban valamiben eltért az eddig megszokott példányoktól, és ez magában is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy már reggel kilenc órára elfogyjon az utolsó példány is. Öt oldala volt, nem pedig három. Jeanne Goodwin szenzációs esztétikai érzékkel a címoldalt és a középső lapot piros fénymásoló-papírra kopírozta, ami húsz éve nem történt meg a Woodbridge News-zal. Akkor ugyanis a könyvesbolt hajdani vezetője, Mary Kochen az ország függetlenségének 197. évfordulója alkalmából előbányászott a fiókja mélyéről kétszáz zöldessárga „újrapapírt”, és szorgalmasan kinyomtatta Woodbridge történetének első színes újságát. És lám! Húsz hosszú esztendőt kellett arra várni, hogy színes Woodbridge News-t tarthassanak kezükben az információéhes polgárok. A címlap piros alapján alig felismerhetően Jerry Kline fekete-fehér fotója díszelgett. Miután a fekete szín túlontúl világos, a piros alap viszont túlontúl sötétnek bizonyult, így csak egy ormótlan, széles árny töltötte ki a méretre szabott helyet. A woodbridge-i polgárok azonban sejtették, nem lehet más, mint a másfél mázsás seriffjük. Ennek megfelelően nem túl sok figyelmet szenteltek a fotónak. A kép alatt kettes sorközökkel szedett szöveg húzódott, így sikerült kitölteni a teljes oldalt. A szöveg így szólt:

„Tisztelt Polgárok, Barátaim! Mint azt ti is bizonyára sejtitek, valami nem stimmel Woodbridgeben, a mi szeretett városunk portáján. Az utóbbi két nap egészen hihetetlen dolgok történtek, melyek mibenléte a következő volt. Mary McKinney vegyesboltjában kialudt a lámpa, aztán elhallgattak a hűtőgépek, és asztat is állította, hogy a víznyomás is elakadt. Robert Henn barátom üzlethelyiségébe néhány másodpercig megszűnt az áramszógáltatás, ablakok csapódtak be, nem beszélve az ottan italt fogyasztó személyek ijedelméről.

Tegnap este fontos tevékenységeim az íróasztal mellé kötöttek, és mikor épp a legnagyobb munka kellős közepén vóttam, egyszerre csak kialudt a villany, szétrobbant a villanykörte, és ripityára tört a drága ablaküveg is. Ez történt Robert Henn barátom üzlethelyiségében is, asztat leszámítva, hogy nem tört ki az ablaküveg.

Barátaim! Woodbridgeiek!

Minden tisztelt polgártársamat felkérem, hogy aki részletekkel szógálhat, mert történt vele is valami, szóval, aki valami érdemlegeset mondhat az ügy érdekében, jöjjön e1 ma délelőtt tíz órára a seriff-irodába kihallgatásra. Kérem, tartsák szem előtt asztat a tényt, hogy ilyen bizony még nem történt kicsiny városunkban, és mindent meg fogok tenni, hogy ne is történhessen.

Tisztelettel: Jeremie Kline, seriff”

A harmadik oldal, melyet szintén piros színű lapra nyomtattak, Walter Bianchi atya nyílt könyörgését tartalmazta a magasságos Isten felé, és arra figyelmeztetett, hogy a Sátán közöttünk van, és minden pillanatban az óvatlan és hitetlen emberekre telepedhet, hogy megdöntse Jézus Krisztus óta stabilan álló keresztény világot. Könyörögve kérte a jóérzésű, istenhívő embereket, hogy erősítsék meg magukban hitüket, ahogy az acélt is többször megedzzik, hogy kiállja a legborzalmasabb nyíró feszültséget is. Ennek érdekében az esti istentiszteleten mindenkit szeretettel és tárt kapukkal vár Isten szent helyén.

A könyörgés alatt rövidke hírek sorjáztak, melyeket a tiszteletes elrettentő példák felmutatása gyanánt ollózott egy portlandi babtista lapból. A hat bekezdésből öt a fekete mágia vészjósló terjeszkedéséről, az utolsó pedig egy apáca borzalmas megerőszakolásáról számolt be. Összességét tekintve a híreknek nem sok közük volt egymáshoz, de ez az ég adta világon senkit sem izgatott. A végső, vakítóan fehér utolsó oldalon a megszokott, unalmas hírek várták az olvasóközönséget.

Rasmussen félkörívben megkerülve egy megtermett és körte formájúra nyírt tiszafát, rátért Berry Wilson tiszafákkal övezett és fehér dolomitmurvával felszórt keskeny ösvényére, melynek végén ott tornyosult a mahagóni színű faház kecses tömege. A napkorong már jócskán a hegyek pompás színű csúcsai felé emelkedett. A környék csendes volt. Egyetlen madár sem énekelt. Tom kétszáz méternyi kocogást követően a teraszfeljáró repedezett lépcsőjéhez érkezett, és rövid fújtatás után lehalászta izzadt hátáról az átnedvesedett hátizsákot. Előhúzta a hengerré formált újságot, és kurta mozdulattal a kijárat nehéz panorámaablaka alá hajította.

.

New York, 1993. május 10.

Erik Greenstein háza a zöld platánsorral szegélyezett Madison Streeten állt. Majd mindegyik épület hasonlított egymásra, így kissé egyhangúvá tette a környék arculatát, ellenben távol esett New York szmogtól terhes levegőjű belvárosától és a feketék lakta gettóktól. Mindegyik házhoz rövid, keskeny bejáró vezetett, melyek közvetlenül az autófeljárók mellett kanyarogtak az épületek bejáratáig. Greenstein felügyelő fehér háza földszintes volt, és kicsi. Szinte szánalmasnak tűnt a két oldalt tornyosuló szomszéd épületekhez képest, melyek tornácukkal és fehérre mázolt emeleti teraszukkal büszkén nyomták el a közöttük álló aprócska villát. A bejárati ajtó előtt zöld szúnyogháló fityegett, csakúgy, mint az apró ablakokon. Erik arra ébredt, hogy felesége finoman kocogtatja lapockáját, mely többi testrészéhez hasonlóan ormótlanul nagy és zsírfodros volt.

– Erik! Ébredj már fel, hallod? – noszogatta a fehér frottírtörülközőbe tekert asszony, aki abban a pillanatban lépett ki a fürdőszobából, sűrű párát húzva maga után. – Erik, telefonod van!

– Ki az? – moccant meg a férfi, majd hátára gördült és nagyot ásított.

– Valami Hill nevű fószer, egy Kingstown nevű helyről.

– Mi a francot akar szombat hajnalban?

– Nem kérdeztem! – válaszolta Jazmin, és megpaskolta a nyomozó zsíros hasát, mely erre ütemes rengéssel válaszolt. – Átkozottul izgatott. Vedd már fel!

Greenstein morcosan oldalára hengeredett és megmarkolta rádiótelefonját.

– Itt Greenstein nyomozó. Mit akar?

– Bocs, hogy zavarom, uram! A nevem Leon Hill. – mutatkozott be egy rekedt férfihang ízes, déli tájszólással. – Kingstownból hívom, ugyanis az ön parancsára ide is küldtek egy körlevelet tegnap.

– Na és? – kérdezte izgatottan a felügyelő. – Találtak valamit?

Igen uram! – válaszolt a hang. – Nagyon is találtunk. Tegnap este nyolc óra és fél kilenc között brutálisan meggyilkoltak egy nőt és három kutyáját. A nőnek mindkét fülét, a kutyáknak a fejét levágták. Meg kell, hogy mondjam uram, átkozottul csúnya látvány volt.

– Vékony pengéjű késsel ölték meg az áldozatot? – kérdezte Greenstein, miközben ülő helyzetbe tornázta magát. Az álmosságnak hírmondója sem maradt, a nyomozó agya egy pillanat leforgása alatt dolgozni kezdett. A válasz nem váratott magára.

– Igen, uram! Feltehetően vékony pengéjű késsel. Az alsó- és a lengő borda közé szúrtak.

– Van még valami?

– Igen uram! A nő terhes volt. A gyermek a napokban született volna meg.

Greenstein csöndesen elköszönt s az adapterbe helyezte a vékonyka kagylót. Az ágy mellett heverő szövetpapucsba bújt, és az éjjeli szekrény fiókjából térképet halászott elő. Hosszas keresgélés után meglelte Kingstown város apró betűkkel szedett nevét.

Fabrizio Monti lassan a kulcslyukba helyezte kulcsát, miközben jobb kezével a frissen lakkozott falnak támaszkodott, így helyettesítve a fejében rosszul működő helyzetérzékelő masinát. Indulás előtt a zár nyelvét kétszer fordította el, így nem kis nehézséget okozott az ajtón való bejutás. Olyannyira elszórakozott ezen, hogy fejhangú kuncogás tört ki belőle. Montinak nem volt erőssége az ital, de a barátokkal minden hónapban legalább egyszer sikerült amúgy alaposan eláznia. A zár hangos kattanással engedett, és az ajtó feltárult. „Kétszer balra, kétszer jobbra” történő lépéskombinációval elindult a konyhába, hogy kikeverjen magának egy „Karikás Szemet”, miközben jobb kezével a háta mögé nyúlva bezárta maga mögött a nehéz, acélkeretes ajtót.

A „Karikás Szem” bizonyult a legjobb megoldásnak arra, hogy a másnapot megússza állandó émelygés nélkül, mégha a koktél lezúdítása annyi szenvedést is okozott, mint Mucius Scaevolának az égő fáklya piszkálása. Egy közkedvelt U2 nótát dúdolgatva szélesre tárta a hűtőszekrény ajtaját, és az oldalsó tárolóból tojásokat válogatott. A tejet turmixgépbe zúdította, majd ráütötte a két megtermett tojás sárgáját, így a gép alján hullámzó lötty úgy festett, mint egy plafont kémlelő víziszörny. Bekapcsolta a gépet, kakaót és fahéjport szórt a fehér folyadék tetejére, végül megtetézte fél deci ginnel. Rövid keverés után kikapcsolta a gépet, és zakójának bal felső zsebéből előhalászta a vidáman trillázó telefont. A vonal másik végén dr.Wouk cseppet sem barátságos hangja szólalt meg. Közölte Montival, hogy már húsz perce a rendőrség átkozott vonalait bombázza, de azok vagy foglaltak, vagy egyszerűen tojnak rá, hogy csörög a telefon. Hozzátette azt is, hogy ez egyszerűen tűrhetetlen, no meg ő nem telefonközpontos, és drága az ideje. Miközben a doki tornádó erejű hangja süvített a vonal másik végén, Fabrizio pohárba öntötte krémsűrűségű koktélját, és a konyha sarkában álló hokedlire huppant. Álla és válla közé szorította a kagylót, miközben nagyot slukkolt a koktélos pohárból. Gondolatait cseppet sem kötötte le a doki véget nem érő monológja, annál inkább aggasztotta, hogy gyomrában a sörök és whiskyk lassan káposztalévé savanyodnak. Bélrendszere tekergőzni kezdett, mint vipera a tábortűzben. A második korty hosszúra sikeredett és végképp kiürítette a poharat.

– Mi történt, Dr. Wouk? – kérdezte Fabrizio óvatosan formázva a szavakat. Nyelve úgy dolgozott, mint egy rokka szoruló tengelye. Hiába! Ha hiányzik a karmester, nem muzsikálnak a zenészek.

– Az éjjel két betegünk elhunyt, Mr. Monti! – jött a válasz. – Gondolom, sejti, hogy egyikük az önök védelme alatt álló mexikói, Mr. Ramirez. Hogy a másik kinek volt útjában, azt csak a Jóisten tudhatja. Szerencsétlen alkoholista volt, ráadásul öreg, és szegényebb a templom egerénél is.

Monti úgy érezte, kicsúszik lába alól a konyha linóleummal borított padlója. Fejében őrült lüktetésbe kezdett néhány artéria, mintha egy Metallica koncert kellős közepébe csöppent volna. Biztosan tudta, hogy az a rendőr, akit a kórterem őrzésével és óránkénti ellenőrzésével bízott meg, nem aludt el és egy nagyobb kártyapartiba sem kezdett az éjszakás nővérrel. A kórterem a hatodik emeleten, a folyosó végén húzódott. Vagyis épp elegendő ideje lehetett, hogy felmérje a közeledő gyilkost, és cselekedhessen.

– Milyen fegyverrel végeztek velük?

– A fegyvernemet nem tudhatom, mivel a szikén, injekcióstűn és érfogókon kívül semmi féle harci eszközzel nem rendelkezem, és ez irányú ismereteim is szűkösnek mondhatóak. Annyi biztos, hogy a gyilkos tárgy rendkívül vékony pengéjű tőr lehetett, és a tettes tudta, hogyan kell vér nélkül ölni. Úgy szúrt be a bordák között, hogy sem a tüdőt, sem a gyomrot nem sértette, egyenesen a szívet nyársalta fel.

– Mikor történt, Dr. Wouk? – kérdezte Monti.

– Úgy kilenc óra tájban, de számolhat plusz-mínusz fél órát. Itt a Brooklyn Kórházban fogjuk boncoltatni őket rendőrségi kórboncnokkal, és akkor többet tudunk majd. Tanácsos lenne beugrania hozzánk, Mr.Monti! – fejezte be a beszélgetést Mr. Wouk.

Monti a beszélgetést követően Greenstein számát pötyögve a rádiótelefonba.

Woodbridge, 1993. május 10.

Berry létrát támasztott a ház falának, a legfelső fokkal megcélozva a padlástér apró faajtaját. A behatolás nehezebbnek bizonyult, mint hitte. A nyílás alig volt nagyobb egy megtermett rókalyuknál, így erőlködve préselte át vállait rajta. Odabent jellegzetes padlásillat fogadta. Felkattintotta az elemlámpát, és a remegő fénycsóvát a hozzá legközelebbi sarokba irányította. Néhány rozsdás egérfogó társaságában meglelte a vasveretes ládát és óvatosan kerülgetve a poros dobozokat, odalépett és letörölte a fekete vasfogantyúra tekeredett pókhálókat. Csodálkozva vette tudomásul, hogy a lakat a láda tetején hever, ennek ellenére nyugalmat színlelve pattintotta fel a nehéz fedelet.

A láda alján néhány foszlott szélű családi fotó társaságában az orvosi dobozka hevert, melyet tizedik születésnapjára kapott szüleitől. Lélegzetét visszafojtva kiemelte, és hüvelykujjával felnyitotta a tetejét. Apró fogók, alumíniumcsipeszek, vékonyfalú Erlenmeyer-lombikok és rózsaolaj-fiolára emlékeztető kémcsövek hemzsegtek a papírdoboz alján. Berry félrekotorta a lombikokat, de már a doboz felnyitása pillanatában látta, hogy valami hiányzik az orvosi készletből. A szike nyomtalanul eltűnt.

 .

Woodbridge, Malom

 John Dorr résnyire nyitotta fáradt szemeit. Tudta, hogy előbb-utóbb fel kell kelnie, hogy magához vegye a főút mellé állított postaláda tartalmát. Lassan felemelkedett a malom padlóját borító mocskos fadeszkáról, de olyan émelyítő fájdalom hasított koponyájába, hogy feje hangos koppanással visszazuhant. Kezeit csápszerűen széttárta, és törzse mellett tapogatózva fájdalomcsillapítót próbált becserkészni. Miközben ujjaival hosszasan matatott, arra gondolt, hogyha egy felette lebegő angyalka figyelné próbálkozását, biztosan könnyesre röhögné magát kakukkmadárra emlékeztető löttyedt testén. Szája mosolyra húzódott, így fekete fogai a malom félhomályába kandikáltak. Végül a kosztól szürkéllő matracok közt megtalálta a gyógyszert, és az alumínium fóliával együtt nyitott ajkai közé préselt egyet. Újabb próbálkozás, lassan felemelkedett a földről. A hatalmas, morzsáktól és összetekeredett száraz kolbászhéjaktól hemzsegő asztal sarkába kapaszkodott. Koponyája megfeszült, mint egy robbanás előtt álló gránát. Rövid ideig az asztal mellett ácsingózott, majd egy kis vitalitást merítve kicammogott az újságért.

Útban visszafelé elolvasta Jerry Kline kurta felhívását, majd a negyedik oldalra lapozott. Végigböngészte a betörések, lopások, gyilkosságok ízletes csemegéit, de semmi érdemlegeset nem fedezett fel. A lopások között talált egy olyan hírt is, ami megmozdította érzékeny antennáit, bár fogalma sem volt, hogyan kapcsolódik Wilsonhoz, és a tegnapi látomásához. A seriff idióta felhívásához végképp semmi köze nem volt. („Ismeretlen tettesek már másodszor törtek fel egy kémiai raktárt Portlandben.”)

A malomhoz érve leült a bejárat és a talaj között húzódó deszkalépcsőre és hosszan merengve bámult a sűrű tölgyerdő mélyére, egyenesen Wilson házának irányába. Fejének fájdalmas lüktetése lassacskán megszűnt, szemei fátyolossá váltak s agyát újra hatalmába kerítette a szürke alapon vibráló koncentrikus látomás. Dorr óvatos lépésekkel megközelítette a körök által közrefogott pontocskát, mely hirtelen szappanbuborékokként szétpukkant, és a férfi a seriff irodája előtt állt.

Lassan körbeforgatta tekintetét, miközben testén egy sörszállító kamion zúgott keresztül. Röpke pillanatra a hájas sofőr izzadt arcát is látta, amint a seriff-iroda felé integetett. Tudta, hogy csupán két ház előtt kell elhaladnia a 112-es úton ahhoz, hogy újra Wilson házához vezető kavicsos ösvényhez érjen. Nem érzett különösebb félelmet, ezért kimért tempóban poroszkálva elindult a napsugaraktól fényes főúton. Nemsokára ráfordult a tiszafákkal övezett egyenes ösvényre. A végén álló ház jól látszott. Dorr félúton járhatott, mikor Rasmussen keresztülgázolt áttetsző testén és kocogva megelőzte, majd lassított és összegörnyedve lihegett. A ház mogorva tömege egy pillanatra megrázkódott, mint egy kitörni készülő vulkán krátere, majd visszazökkent eredeti állapotába. Dorr félszegen még egy lépést tett előre, mire a ház morogva előreugrott, ablakai megrezdültek, és sötét szemekként figyelték a közeledő alakot. Egy pillanatra úgy tetszett, hogy a terasz laposra préseli az előtte fújtató Rasmussent, de ő mit sem érzékelt abból, hogy a ház önálló életre kelt. Dorr szíve hevesen kalimpált, nem létező torka kopogósra száradt, és mereven figyelte a fekete bikára emlékeztető épületet. Sűrű gonoszság áradt a falak közül. Dorr szellemteste reszketni kezdett. A májusi levegőben fagyos szelek keltek szárnyra, behatolva a környező erdő barátságtalan sűrűjébe. Testőrként vették körbe az alapokon ugráló ház recsegő tömegét. Madaraknak hírmondója sem volt, fülsiketítő csend telepedett a kavicsos ösvényre. A ház Dorr minden mozdulatára centimétereket mozdult előre, miközben torokhangú morgás hallatszott a sötét ablakok mögött.

Dorr valódi teste görnyedten kuporgott a középső lépcsőfokon, torkából mély tónusú hangok törtek elő. Homlokán kövér izzadságcseppek gurultak végig, és útjukat folytatva arcának ráncokban bővelkedő mély árkaiban csorogtak álla irányába. Minden idegszálával egy dologra koncentrált. Megpróbálta visszahívni azt az átkozott, kíváncsi és vakmerő szellemet, mely fáradt porhüvelye nélkül nem sokat ért, és eme fáradt porhüvely is nullává vált a vakmerő szellem nélkül. Vissza akarta hívni saját magát, különben sosem tudja meg, mi van a sötét ablakok mögött, s miféle erővel rendelkezik Wilson.

Dorr szellemének átlátszó „teste” lassan két rövid lépést tett hátra, mellyel egyenes arányban a ház sűrű árnyéka is hátrált. A többi lépés már könnyebbnek bizonyult, azután hirtelen eltűnt a szellem és Dorr üveges tekintetében fény gyulladt. Megrázta zsíros csimbókokba tapadt üstökét, s széles vigyor ült ki szája szegletén. Már tudta, hogyan jut be a házba.

Kingstown, 1993. május 10, hajnal

Leon Hill nem hitt saját szemének, mikor belépett Sniderék nappalijába, és megpillantotta a földön fekvő, alvadt vérrel borított nőt, aki mintegy köszöntve a belépő seriffet, üveges mosollyal bámult a bejárati ajtó irányába. A rózsaszín szőnyegen fej nélküli angol bulldog hevert. Hill biztosan nem ismerte volna fel, hogy a tetem kutyáé, hiszen csak egy kávébarna színű szőrcsomó hevert az asszony mellett. A seriff körbehordozta tekintetét a fényárban úszó szobában. Szemei újabb két kutyagalacsinba ütköztek, melyek a széles franciaágy tövében feküdtek, mint két jókora bagolyköpet.

– A fejek hol vannak? – fordult Hill segédjéhez, aki felpezsdült attól a ténytől, hogy végre náluk is történik valami. Éppen közeli felvételeket készített a nő véres profiljáról egy Isten tudja honnan előbányászott ócska polaroid-géppel, így szinte fekvő pozícióban gimnasztikázott a tetem mellett.

– A fejek? Azok nincsenek meg! Eltűntek! Felszívódtak! – válaszolt vigyorogva Bill, akit mindenki csak „Debill”-nek szólított Kingstownban, és a környező farmokon.

– Te meg minek örülsz, gyagyás? – kérdezte Hill, de a választ nem várta meg, hiszen ő is jól tudta, mekkora szenzáció egy gyilkosság ebben az elhagyatott kisvárosban. – Találtatok valami nyomot? Mikor jönnek a seattleiek?

Az FBI-tól van itt egy faszi! – nyöszörögte Bill, miközben a szőnyegen heverő kutya véres csonkját igyekezett közvetlen közelről filmre vinni. – Azt mondta, ha megérkezel, akkor menj ki hozzá a fészerbe, beszélne veled! Meg azt is mondta, hogy van valami körlevél nála, amit minden nagyváros rendőri szervei átvehettek tegnap. – Bill elkészítette a művészi fotót, és kihúzta a fényes fényképet a gépből. Még az előzőnél is szélesebb mosolyt produkált, ahogy megpillantotta az elé táruló látványt.

Mi jó van ezen, te idióta? – fordult el fintorogva Leon Hill. – Úgy néz ki az a fotó, mint a portlandi húskiállítás díjnyertes felső combja. Mi tetszik neked ezen?

– Hát nem szép? – kérdezett vissza Bill, és egy nagy kupac fénykép tetejére dobta az utolsót is. – Mára végeztünk.

A seriff sarkon fordult, és kilépett az udvarra. A Hold fényesen világított, így ezüstös udvara is felsejlett az égen. Hill kvarcórájára pillantott, melyet a legutóbbi serifválasztáskor kapott feleségétől, mikor a csillaggal mellén büszkén lépett meleg, családi fészkébe. Hajnali két órát mutattak a vibráló pálcikák. A fészerből derengő világosság szűrődött ki a küszöb és a deszkaajtó rése között. A seriff összehúzta magán zöld színű ballonkabátját és elindult az ajtó felé. Az ügynök az asztal mellett üldögélt, melyet megannyi hosszanti vágás csúfított el, hiszen a bulldogok mindennapi kosztja itt lett feldarabolva. Az asztal felett hatvan wattos izzó szórta a fényt, hosszú árnyakat varázsolva a négy falra. Az ügynök cigarettája végéről vékony füstcsík bodorodott a légtérbe, hogy aztán a plafon alatt felhőkbe tömörüljön. Hillnek csípte a szemét a szobára telepedő köd, így nyitva hagyta az ajtót. Az ügynök nem mozdult ültő helyéből, csak hideg, kék szeme méregette a seriff borostás arcát.

– Ön a seriff, ha nem tévedek! – szólalt meg a férfi. – A nevem Daniell Nathanson ügynök az FBI-tól. Üljön le, kérem! – mutatott a sarokban árválkodó hokedlire.

A seriff letelepedett az asztal mellett álló ötven literes tartályra, melynek színéből ítélve feltehetően olajat tároltak benne. Zavarban érezte magát, hogy egy taknyos FBI-os ilyen stílusban szólítja fel, és ő engedelmeskedik neki, mint jó kutya az ételt nyújtó gazdinak. Kezeit összekulcsolta térdei előtt, s az ügynök arcába bámult. Hosszú másodpercekig ültek egymással szemben, mint az éhes oroszlán és a gyáva gladiátor, majd a kellemetlenné váló csöndet Nathanson törte meg.

– Gondolom semmit sem tud arról, mi is történhetett valójában.

– Szent igaz, most hajnalban ébresztett… – válaszolta volna Hill készségesen, de Nathanson ellentmondást nem tűrő hangon félbeszakította.

– Arról, amit ma itt látott, senkinek sem mesélhet. Még a szűk családi körének sem. Értettük egymást?

A seriff bólintott, majd lehajtott fejjel tovább piszkálta a körmét.

– Amit tudhat, azt elmondom! – kezdte Nathanson. – Egy körlevél látott napvilágot tegnap délután, melyet természetesen az FBI-nak is átfaxoltak New York-ból. Eszerint tegnap előtt valami pszichopata kezdett őrjöngeni Brooklynban. Van egy jellegzetes szokása ennek a fickónak. Gyűjti a füleket. Ez idáig ugyan csak egy párral rendelkezett, de a new yorki bűnügyi pszichológusok valószínűsítették, hogy sorozat várható. Nos! A fickónak már két pár füle van, gondosan formaldehidben tartósítva.

– Honnan tudják, hogy ugyanaz az elkövető? – kérdezte Hill. – Nem lehet két különböző fószer?

– Ugye volt a szobában, ahol ez az állat mészárszéket rendezett?

Hill igenlően felhúzta szemöldökét, és Nathanson hideg szemeibe pillantott.

– Akkor egész biztosan érezte a formalin szúrós szagát. Az idióta segédje már el is tette az ágyneműből kivágott mintát, amire kicsöppent néhány csepp belőle.

Az ügynök homlokhorpadásig slukkolt a cigarettából, s mélyen leszívta a füstöt. Hill nem csodálkozott volna, ha a segge lyukán is füstfelhőt eregetett volna, de az csak a megszokott nyílásokon keresztül hagyta el Nathansont. A férfi megigazította sötétkék nyakkendőjét, szűkített az ingnyak, így a saját nyaka átmérőjén is. Kényelmesen, mondhatni flegmán hátradőlt a kényelmetlen faszéken, melynek támlája nagyot reccsenve figyelmeztette óvatosságra az ügynököt.

– Bizonyára azt is látta seriff, hogy a kutyák feje szőrén-szálán eltűnt. Nem hiszem, hogy különös jelentősége lenne annak, hol vannak most. Annál nagyobb annak, hogy hol bukkanunk rájuk.

– Lenne egy kérdésem, uram! – vetette közbe feszengve Hill. – Ha jól emlékszem, az előző gyilkosság Brooklynban volt. Ehhez képest Kingstown nagyon messze van, nem beszélve arról az egyszerű tényről, hogy se közel, se távol nincs repülőtér a körzetünkben. Kizárólag autón utazhatott a tettes, és ebben az esetben nem kis időt kellett a volán mögött ülnie.

– Jó a meglátása, seriff! – mosolygott gúnyosan Nathanson. – Tegyük fel, a fickó gépkocsival jött. Ellenben senki sem látott idegen autót érkezni ebbe a kis sárfészekbe. Bocsánat! Az ön városkájába. Nem találtunk ujjlenyomatot, lábnyomot, semmit az ég adta világon, a francos hullákon kívül. – Nathanson slukkolt, kifújta a füstöt, és az asztal sarkán elnyomta a csikket. Folytatta. – Arra kérném, Mr. Hill, hogy reggel a lehetséges legkorábbi időpontban hívja fel a brooklyni rendőrség egyik nyomozóját, bizonyos Mr. Greensteint, és közölje vele a történteket! – Mutatóujját magasba lendítette. – Még egyszer mondom. Tartsa a száját. Értett engem, Mr. Hill?

A seriff bólintott. Szívből utálta az FBI-t, de eddig nem tudta igazán, mi lehet az oka. A beszélgetés végére azért már sejtette.

 .

Brooklyn Hospital, 1993. május 10. délelőtt

 Greenstein rozoga Plymouthja éles kanyarral tért rá a kórház parkolójába vezető keskeny feljáróra. Jegyet váltott, és a kórház bejáratához legközelebb eső árnyékos helyre parkolt. Fabrizio órája háronmegyed tizenegyet mutatott. A két férfi sietősen trappolt a főbejárat felé, még Greenstein is erején felül teljesítve menetelt, mintha legalábbis a saigoni fronton teljesítene szolgálatot. Fejében érthetetlen adatok zakatoltak, melyek sehogy sem akartak összeállni egységes egésszé.

– Mit is mondtál? – kérdezte, lihegve Fabrizio felé fordulva. – Mikor halt meg Ramirez és a szobatársa?

– A doki szerint kilenc óra körül történhetett!

Beléptek a kórház sötétített üvegtáblákkal övezett aulájába, ahol fertőtlenítőszer és a betegség jellegzetesen fanyar szaga csapta meg orrukat. A betegfelvételi iroda a bejárattal szemben húzódott, fekete tartóoszlopokkal övezve. Szombat lévén odabent a nővéreken kívül senki sem tartózkodott. A recepció két oldalán vékony, virágokkal díszített műanyag korlátos lépcső vezetett fel az emeletekre, de a két nyomozó inkább a bejárat mellett világító üvegkalitkák egyikéhez lépett, melyben henger alakú lift várakozott. A két rendőr belépett az apró halogénizzókkal sejtelmesen megvilágított, ultramodern szerkezetbe. Monti megnyomta a hatodik emeletet gombját.

– Még sosem utaztam Coca-Colás dobozban! – mormogta Greenstein.

– Hát most utazol, főnök! Már épp itt volt az ideje! – kuncogott Monti.

A hatodik emeleten dr.Wouk és dr.K1ein várt rájuk. Sietősen a folyosó végi kórteremhez mentek, melynek bejárata előtt fényes lapú, zöld étkezőasztal állt. „Feltehetően itt strázsálhatott az őr!” – gondolta gúnyos mosollyal Greenstein, miközben az asztalt megkerülve a szobába préselte magát. A tíz négyzetméternyi helyet három ágy foglalta el, kettő az ablak alatt, egy pedig a fal mellett fejjel az ajtó felé fordítva. Hatalmas ablak nyílott a szabadba, egyenesen Long Island felé hunyorogva, így a felkelő nap feltehetően minden áldott reggel bekandikált rajta. Az ágyak üresek voltak.

– Mit gondol, mi történt velük? – fordult Greenstein Dr. Woukhoz.

– Fogalmam sincs! – bólintott jelentőségteljesen a szakállas sebészorvos, aki borzas szemöldökével, széles pofacsontjával és arcát lángcsóvaként keretező hajával úgy nézett ki, mint egy cro-magnoni ősember cserkészés után. – A kollegájának már mindent ecseteltem, ami csak ezidáig kiderülhetett, egy valamit viszont nem. A sajnálatom gondolom senkit sem hat meg igazán, hiszen az önök munkája és persze az enyém is gyakran prózaivá degradálja a halált. Még akkor is, ha csak egyszerű bűnöző volt az önök embere, nem így, nem itt, és talán nem most kellett volna meghalnia. A másikról nem beszélek. Azt maguk nem ismerték.

Rövid ideig csöndben álltak az ablak felé fordulva, és szemükben a sziget csücskénél hullámzó Atlanti-óceán hullámain bukdácsoló napsugarak fénye csillogott. A Nap magasan fejük felett rótta félköríves pályáját, így már csak az ablakpárkányt érték a meleg sugarak.

Ha megbocsátanak, nekem dolgom van! – mondta szomorkás hangon dr. Wouk. – A kollégám és barátom, dr. Klein nagyobb segítségükre lehet ebben a helyzetben! – mutatott társára a távozó sebész.

Mikor doktor Wouk elhagyta a helyiséget, Klein hellyel kínálta a két nyomozót a fal mellett árválkodó, üres ágyon. Mosolyogva közölte, hogy egész nyugodtan leülhetnek, a két páciens egyike sem ott halt meg. Bal felső zsebéből szakadt Pall Mall dobozt húzott elő, és cigarettával kínálta a nyomozókat, akik feltartott kézzel elutasították. Gyufa sercent és a dohányrudacska a pszichiáter szájának szegletébe vándorolt.

– Azért vagyok itt – kezdte dr.Klein -, hogy segítsek lefesteni az önök által keresett férfi gondolatvilágát. Egészen biztosan találkoztak már praxisuk során azzal a szóval, hogy skizofrénia.

Monti körmét piszkálva bólintott. Greenstein a doki mandulavágású szemeibe pillantott, miközben ujjai közt egy szál filter nélküli Montecarlot gyúrogatott.

– A skizofréniának számtalan formáját leírták már a pszichológiában, de igazán körbehatárolni ezt a betegséget nem lehet. A határok lazák. Majd minden emberi lény bezsúfolható valamely tulajdonságát illetően. Egyesek őrjöngenek, vannak, akik nem és természetesen vannak olyanok is, akik csak bizonyos időközönként zuhannak a sűrűjébe. Egyvalamiben azonban megegyeznek. Mind egy szálig depressziós emberek. Rendkívül labilis az idegállapotuk, döbbenetesen gyors hangulatváltásokra képesek. Általában két, de egyes esetekben akár több énnel is rendelkeznek. Ezeket az egókat pedig különböző szituációk hozzák felszínre. Biztos hallottak már színészekről, akik hosszú ideig képtelenek kilépni utolsó, nagysikerű, valamilyen szempontból szimpatikus szerepükből. A színészek döntő többsége skizofrén állapotban éli le életét.  Dr. K1ein nagyot szippantott a Pall Mallból, és egy álló hamutartóba pöccintette a hamut. Az ágyon heverő nyomozókra nézett, majd folytatta.

– Az önök páciensére könnyen ráragasztható a skizofrén jelző, bár kétségek gyötörnek afelől, hogy a legtipikusabb eset lenne, amivel működésem óta találkoztam. Az a tény mindenképpen a képbe illik, hogy az illető notórius gyűjtögető, mely szokását egészen biztos megelőzte egy másik idézőjeles rossz szokás. Az önök embere úgy gyűjti a füleket, mint indián a skalpot. Valószínű, hogy szép kis gyűjtemény díszeleghet a polca tetején. Örök gyermekként éli világát, képtelen végigcsinálni valamit, amelybe ereje és akarata teljében belekezdett. Csak rövid távra, és könnyen elérhető célokra tervez. Egyes szakemberek nem zárják ki azt a lehetőséget sem, hogy a fül szexuális célpontja lehet a betegnek, de több olyan esetem is volt, mikor a páciens válogatás nélkül mindkét nem fülét fogdosta.

– Önnek hány ilyen betege van? – vágott közbe Greenstein.

– Három vagy négy, de ha pontos számot akar tudni, utánanézek! – válaszolta az orvos. – Gondolom, arra akar kilyukadni, hogy New Yorkban hány pszichiáter, hány beteget kezel, akik hasonló tünetekkel rendelkeznek.

– Nem! Nem New Yorkban, hanem az Államokban! – válaszolta Greenstein. – A hajnali órákban, Észak Dakotában, egy eldugott sziklás-hegységi városkában megtörtént újra. Ez New Yorktól 15-16 óra  gépkocsival, de Seattletől vagy Portlandtól is legalább nyolc órányira fekszik. Csak azért érdekes az ügy, mert ha egy tettesről van szó, akkor száguldania kellett Kingstownba, hogy meggyilkoljon egy terhes anyát, utána villámgyorsan kellett visszaérnie New Yorkba, hogy meggyilkolja Ramirezt, meg azt a másikat, aki szerencsétlenségére az önök kórházában óhajtott leszokni a piáról. Doktor! Az okot nem értem!

Dr. Klein hosszasan elmerengett, miközben a kórházi szobában lassan szeletelhetővé vált a dohányfüst. A Nap nyugat felé bukott, a szoba pedig alig észrevehetően sötétedett. Rövid gondolkodás után a pszichiáter felemelte a fejét és azt mondta:

– Uraim! Készüljenek fel arra, hogy két gyilkost keressenek. Valószínű, hogy tudnak egymásról, vagy az egyik kopírozza a másikat. És még valamit! Elmondtam, hogy mi az, ami a skizofrénia mellett szól, viszont nem említettem, mi szól ellene.

Greenstein kérdőn felhúzta fekete szemöldökét.

– Ez a két halott nem illik a képbe. Őket az szimpla agresszió küldte másvilágra.

.

Woodbridge, aznap délelőtt

Jerry Kline izzadt teste bágyadtan folyt szét a seriffiroda közepére helyezett „beszélgetőszéken”, melyet a hosszú, tömött sorokban érkező, ijedt polgárok leültetésére szánt. Arra számított, hogy majd egymásnak adják a kilincset, és beszámolnak arról, hogy már két napja nem képesek álomra hajtani fejüket, mert rémképek lepik el őket; amint lekapcsolják a villanyt. A seriff már kisebb anekdotákat is szerkesztett arról, miként menti meg őket a sátántól, akit Ő maga, Jerry Kline szemtől szemben látott, belenézett sárgán izzó szemeibe, és állta a pillantását. Egészen izgatottá vált attól, hogy Walter atyával együtt szerkesztik majd a híreket. Sőt, rádióműsort is indítanak, és előbb-utóbb betörnek vele a szomszédos Big Medowba. Hájas agya folyamatosan szövegeket szerkesztett.

„Ne izguljon, Mrs. X! Semmi, de semmi veszély nem fenyegeti Önt, ha mindenben követi szerény, de annál hasznosabb tanácsaimat. Én láttam őt! Nem kizárólag a szemeit, melyek önmagukban is veszélyesek voltak – hiszen a pokol mélységes bugyraiba húzhatja a hitetlen embereket -, hanem a testét is. Izmos, mint egy atléta, bőre fekete, s csillog a kiizzadt párától, de ha a karmait látta volna kedves hölgyem! A kezeit! Inkább mancsait!”

Hüvelyk és mutatóujját szétnyitotta, mintha egy tíz centiméteres fordított „c” betűt formázna a „nagyothallók éves portlandi bálján”, és a feltehetően hideg verítéktől átázott női arc elé tartotta.

 „Mrs. X! Ekkora körmei vannak! Sőt, a hüvelykujján még ennél is sokkalta nagyobb! De nem akarom untatni ezekkel a kicsinyes részletekkel. Arra kérem, nos azon tanácsom megfogadására sarkallom, hogy először is (úgy tervezte, hogy mutatóujját a magasba lendíti, s ezt követően arca előtt pihenteti) minden lehető alkalmat ragadjon meg vallása és hite gyakorlására, és szerényen támogassa templomunkat. Másodsorban (úgy tervezte, hogy gyűrűsujját mutatóujja elé lendíti, és jellegzetes Viktória-jellé alakítja őket) vásárolja szerény városunk szerénységem által szerkesztett lapját, mivel minden nap a maihoz hasonló közleményekkel szolgálhatok, többek közt az Ön számára is, Mrs. X!”

Úgy tervezte, hogy az élő showműsor befejező szakaszát csak a szemek dialógusa alkotja majd, mint amikor a fáradt kismama először veszi meleg keblére újszülött gyermekét. A tervek így festettek. A valóság azonban ennél sokkalta reálisabbnak bizonyult. A kilincs meg sem mozdult, de még a telefon sem csörgött. Még az az átkozott tiszteletes sem lépett be az ajtón, hogy bizalomgerjesztő külsejével, de annál unalmasabb belsejével felvidítsa Jerry Klinet.

A Nap egyre magasabbra hágott, fáradt meleget sugározva a hegyek közt megbúvó kisvárosra.

.

            Woodbridge, aznap délután

A telefon csörgése láncreakciót indított el, mely akár a világegyetem összeomlásáig vezethetett volna, ha külső erők meg nem akadályozzák. Wilson ugyanis éppen hogy csak elszunyókált a „Gondolkodó Pamlagon”, amikor tájfun módjára a lakás síri csendjébe tolakodott a vörös téglájú kandalló tetején rostokoló antik telefon hangja. A telefonon még jókora tárcsa díszlett, a kagylót pedig hosszú nyakon álló díszes billenő-gombra kellett visszahelyezni a beszélgetést követően. Berry úgy vigyázott rá, mint anyakutya újszülött kölykeire. A telefon hangja hallatán mozgatóimpulzusok indultak el a férfi végtagjaiba. Ezt a reflexet minden bizonnyal arra fejlesztette ki a természet, hogy az ember ijedtében, a közelében álló tárgyakat a földre söpörje. A „Gondolkodó Pamlag” mellett álló kovácsoltvas állvány tetején narancssárga pávián szobra pihent, ami önmagában még nem lett volna baj, de a porcelán szobrocska – bizony – lezuhant az állványról. A majom az üvegasztal kellős közepébe hullott, mely millió apró szilánkra zúzódott. A zuhanás az üvegasztal belsejében ízlésesen berendezett bárocskát semmisítette meg, döntő csapást mérve az ott álló üvegekre. A palackok tartalma trikolór folyóvá egyesülve a nagy, piros perzsa szőnyegre ömlött, mely készségesen felszürcsölte a folyó vizét, mint sivatagi homok a hirtelen felduzzadt zúgó patakot. Berry minderről csak később értesült, mikor letette a telefonkagylót, és szemtől-szemben állt Ariane vészjósló tekintetével. A vonalban – minden baj és átok okozója – Rasmussen hangja hallatszott, aki csupán arra kérte Berryt, hogy este ugorjon át Ariane-nel egy közös hússütésre, s persze néhány doboz sör elpusztítására. Berry igent mondott, majd letette a kagylót. A romok eltakarítását követően Berry úgy döntött, hogy a parti előtt szundít egyet a hálószobában.

.

            St. Paul, Styron-farm, 1993. május 10. este

A Nap még magasan a látóhatár felett járt, de a levegő már hűvösödni kezdett. A végtelen napraforgóföld valamennyi virágfeje híven követte a fényesen sárga csillagot. Mindannyian egy irányba tekintettek, mint megannyi boldog ázsiai arc. A szél egész nap hevesen rázta a földeken álló magányos jegenyefák süvegcukorra emlékeztető koronáját, estére azonban lassan megnyugodott s szellővé csendesült.

William Stiron világéletében farmer akart lenni, hiszen már apja, sőt nagyapja is naphosszat a mezőket járta, tervezgetett, vetőmagot vásárolt, minden évben vetett, aratott. Megelégedetten bandukolt hazafelé, s azon elmélkedett, milyen szerencsés, hogy még felesége is olyan, amilyen. Bájos, vidám, közlékeny, vagyis pontosan olyan, mint akit az Isten is neki teremtett. Semmiféle dilemmával nem kellett megbirkóznia a jövőt illetően – miként kezdjen neki a napok sűrű egymásutánjának, hiszen úgy élt, mint a mozdonyvezető, aki minden áldott nap ugyanazokon a síneken zakatol a cél felé. “Az élet helyettünk dolgozik!” – mondogatta, mikor a szomszéd farmer, Bill Pillow nagy ritkán bekukkantott portájára, hogy lehajtsanak néhány kupica pálinkát, és nyámnyogjanak azon a kevés dolgon, ami velük vagy másokkal történt. Már jól látszott a farm kellős közepén álló ház központi szárnya, melyből két oldalra melléképületek húzódtak. A magasból hatalmas gólyamadárra emlékeztetett az épület formája. A főépületben lakott William és Sarah, méghozzá az emeleti hálószobában, mely akkora volt, hogy jóformán az egész szintet kitöltötte. A földszinten az étkező, a fehér bútorokkal berendezett ultramodern konyha, és egy közepes méretű hall helyezkedett el. Az oldalsó szárnyakban magtárak és istállók sorakoztak, valamint a személyzet szállásai húzódtak. William imádta a lovakat, így az istállókban sosem volt szabad állás. Az angol telivéreket Londonból, az arabsokat egy st. pauli kiállításról, a nóniuszokat pedig egyenesen Magyarországról szerezte be, de néhány hidegvérű paripát is abrakoltatott. Lovásza Argentínából származott, akit egy minneapolisi kiállításon ajánlottak neki. Kiváló, és persze olcsó munkaerő volt.

William lassan rátért a bejáratig vezető, betonkarikákból kirakott utcácskára. A Nap a szemébe sütött, így kézfejét napellenzőként használva a teraszt, és a széles fürdőmedencét kémlelte. A ház közelében teljes szélcsend uralkodott. A juharfák levelei cövekként álltak, a madarak vidám, délutáni csivitelése elhallgatott. Hűvös szél borzolta végig a farmer hátát, s csodálkozva vette tudomásul, hogy alsó és felső állkapcsa remegve összekoccan. Fekete árnyék suhant el szeme előtt, de mire utánakapta tekintetét, eltűnt.

– Mi a franc történik itt? – mormogta William két fogsora között, melyek annyira egymásnak feszültek, hogy a rágóizom folyamatos rángásba kezdett. Csaknem a teraszig vezető juharfasor végére ért, amikor megpillantotta feleségét. Sarah szoborrá dermedve állt. Blúza izzadtan tapadt vékony testére, karjának halovány bőrét hideg veríték húzta össze, s rendezte tűfejre emlékeztető libabőrökké. Fejét csigalassúsággal a közeledő férfi felé fordította, szeméből könnycsepp hullott alá, s szívódott a szomjas talajba.

– Sarah? – dadogta William. – Sarah mi lelt?

– William! Valaki van a házban! – válaszolta az asszony, s tekintete az emeleti hálószoba ablakára tapadt.

.

folytatás a honlapon

………..

Adatvédelem

“A Fül” című regényt szerzői jog védi.  Ez a dokumentum magáncélokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz változtatás nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással szabadon másolható, terjeszthető. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetén a szerző/tulajdonos engedélyét kell kérni.

Copyright©”A Fül”Csizmadia Gábor


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.