2011-11-25

Hirtelen halál

Hirtelen halál          Lassan pirkadt. A párától terhes levegő úgy rezgett az első napsugarak fényé­ben, mint a yaffai halászok szákjában vergődő buri-buri halak laposra préselt garmadája. A datolyapálmák csimpánzkézre emlékeztető törzsei halkan nyikorog­tak a megélénkülő szélben. Néhány cigarettaüzlet már felhúzott vasrolóval hívogatta a korán kelő akut dohányosokat, és a Dan autóbuszai is nekivágtak útjuknak. Mindent összevetve egy átlagos pénteki nap kezdődött Tel-Avivban. Jigal úgy masírozott a cukrászda irányába, hogy közben az ég adta világon semmire sem gondolt. Apró kavicsot terelgetett jobb lába belső felével, köz­ben méretes, karvaly orra alatt egy népszerű Mashina dallamot dúdolgatott. A fiú nem tartozott Közel-Kelet legszebb férfiúi közé. Arca leginkább Bill Clinton debil mosolyba rándult protokoll ábrázatára emlékeztetett, amit állandó vigyorgása még jobban kiemelt. Miután a másfél méter magasságot alig haladta meg, állandóan ízetlen viccek, és ugratások áldozatává vált. Jigal hatalmas orra alatt akkor is mosolygott volna, ha egy csapat általános iskolás fogja gyűrűbe, és az óvodai felvételije felől faggatják. Jigalt tulajdon­képpen az sem zavarta volna, ha valami őrült, áldemokrata pajeszos Rabinba ereszt néhány dumdum golyót.

         Az Izrael Királyai tér a főváros, de talán az egész ország legnagyobb tere volt. A meleg, sivatagi porral teli szelek egyik sarkától a másikig szabadon átjárhatták a nyílt placcot, és homokmálhájukat a tér közepén tornyosuló monumentális emlékmű talapzatához halmozták. A szobrot gyűlölte a Közterü­let Fenntartó Vállalat. Jigalt nem zavarta a szobor. Hosszú perceket töltött azzal, hogy figyelte a Nap mozgását a műremek körül. A férfi nem is sejtette, hogy a Föld mozdul el a Naphoz viszonyítva. Minden áldott nap megdelejezve bámulta a monstrumot, de nem tudta, mit hivatott ábrázolni. A tér sarkához érve Jigal hirtelen megállt, és a kis kavicsot teljes erejéből az úttestre rúgta. Orrcimpája kitágult, és fejét a magasba emelve beleszima­tolt a páradús levegőbe. Tömény dezodorillat csapott az arcába. Női dezodor illata. Jigal megőrült a női nemért. Mellesleg még sohasem tudott egyetlen egyet sem megközelíteni.

         Fiatal női test húzott el a veszteglő férfi mellett, és a tér sarkánál balra fordult. A legújabb izraeli divat szerint fekete hajzatát veres sö­rénnyé változtatta, és annyi hajlakkot fújt a pajkos tincsek közé, hogy abban még egy traktor is elakadt volna. Felsőtestét fekete, testhez feszü­lő kelme fedte, hátán hatalmas fehér betűk díszlettek: „Nem mozdulunk a Golanról!” Jigalnak fogalma sem volt, hogy kik azok, akik nem akarnak mozdulni a Golanról, és ki akarja azt, hogy elmenjenek onnan. Jigal sosem gondolkozott miérteken. Ütemes léptekkel a lány után vetette magát, szigorúan betartva a kellő követési távolságot. Alig hallhatóan hálát rebegett a Mindenható­nak, hogy már kora reggel ilyen csodás látvánnyal ajándékozta meg. A lány csípője úgy mozgott jobbra és balra, mint egy Buick lengéscsilla­pítója. Hatalmas tomporán hálásan lengett a tartalék tápanyag, s hol egy duz­zadt Yaffa-narancs, hol pedig egy érett jonatán formálódott ki pompás felü­letén. Jigalt sem a narancs, sem az érett jonatán nem érdekelte. Igazándi­ból a lány sem érdekelte. A popsija, és illata annál inkább lekötötte figyelmét. Az Izrael Királyai tér sarkánál Jigal a hagyományokat követve megállt a gyalogosátkelő piros jelzésére. Mereven figyelte a fekete négyzetben álló vörös figurát, mely arra figyelmeztette, hogy ne lépjen le a járdáról az úttestre, mert a vadul hajtó gépjárművezetők mit sem törődve azzal, hogy ő is Isten gyermeke, egyszerűen halálra gázolják. Anyja rengeteg hasznos tudnivalóval és példázatok hegyeivel látta el a szokásosnál lassabban fejlő­dő fiút, aki ezért mérhetetlenül hálás volt neki. Jigal tudta, hogy anyja sok mindent élt át, és mindent tud a világról. Anyja egy-egy példázatot követően mindig azt mondta Jigalnak, hogy az éremnek két oldala van. Jigal tudta, hogy az éremnek két oldala van, de nem firtatta, hogy mi a köze az éremnek a példázathoz.

         Végre valahára a piros jelzés kialudt. Helyette azonban az alsó négyzet, futásba merevedett zöld figurája gyulladt ki. A férfi átkelt a zebrán, és a Város­kert névre keresztelt óriási toronyépület parkolója felé vette az irányt. Az aszfalt felületét a pusztuló természet bűzét árasztó vékony olajréteg borította. A bejáratot apró bódé torlaszolta el, ahol az autótulajdo­nosok drága parkolójegyeket válthattak. Az ide belépő gyalogosokat kefe­frizurás biztonsági őrök fogadták, és fémérzékelő pálcával végigsimították testüket. A pálca a plasztikbombát nem érzékelte. Korán reggel egyetlen biztonsági őr állt a bódé piszkos falának támasz­kodva. Jigal biccentett, és fejét leszegve besomfordált a sötét parkolóházba. Jigal még sohasem nézett a marcona őr szemébe. Sietősen feltornáz­ta magát a Városház-bevásárlóközpontba vezető lépcsősoron, és átvágott a néptelen körudvaron. A cukrászda a Városkert legnagyobb üzlete volt. Az udvar közepét korláttal övezték, nehogy valaki leessen az alatta húzódó szintre. Odalent gigászi méretű szökőkút szórta magából a vízsugarakat és perme­tezte a medence köré telepített pálmafák mélyzöld leveleire. Körben apró asztalok sorakoztak, lapjukon ízléstelen, sárga vázákban fonnyadozó gerberák pihentek. Az asztalok minden nap üresen maradtak.

         Jigal tudta, hogy az emberek szeretik az ínycsiklandozó falatokat, a forró feketekávét, és a mesébe illő, melegen gőzölgő süteményeket. Ellenben nem fért a fejébe, hogy ha az emberek szeretik a felsorolt dolgokat, akkor mit keresnek a Városkert cukrászdában. Márpedig a helyiség állandóan tömve volt kikapcsolódásra, és üres, gondolatmentes órákra vágyó emberekkel. Jigal készítette nekik a tartalmatlan, zaccos kávékat, melyek mindig olyan bikaerősre sikeredtek, hogy a fővárosi ambulancia állandó ügyeletet tarthatott volna a cukrászda ajtajában. A törzsközönség jórészt öregasszonyokból tevődött össze, akik a férjüket még a második tömegmészárláskor veszítették el, és egyetlen társuk vagy a járóbot, vagy egy tacskó volt. Jigal még sohasem hallott a II. világháborúról. Tulajdonképpen az alacsony, hosszúkás hengerkutyákról sem tudta, hogy egy nemesítő tacskónak nevezte el őket. A cukrászda Tel-Aviv legnevezetesebb szórakozóhelye volt. Matt fényű már­ványpadlóját keresztül-kasul fehér kvarccsíkok hálózták be. A márványlapok egyenként 11 sékelbe kerültek, és a burkolók annak idején 832 darabot helyeztek el az üzlet padlóján. A falakra – melyeket vékony rétegben puha szige­telőanyag borított, az ízléstelentől egy fokkal ízléstelenebb képeket agga­tott a tulajdonos. A képek kávéházi jeleneteket ábrázoltak, legalábbis azt mesélte a tulajdonos jóképű fia. Jigal nem merte bevallani a tulajdonos jóképű fiának, hogy ő első pillantásra csak fekete alapon kesze-kusza fehér vonalakat látott. Később persze Jigal is felismerte a félreérthetetlenül kibontakozó kávéházi jeleneteket. A plafonon neoncsövek kígyóztak, alattuk hangulatvilágítást biztosító ke­resztbordák függtek, elnyomva a világítótestek vakító fényét. A szigetelő­anyag, festékek, képek és világítás együttesen negyvenezer sékelbe került annak idején. A Városkert cukrászda két szinten működött. Az alsó szinten készí­tették a méregdrága, és tartalmatlan leveseket, melyek kalóriatartalmukat, és ízvilágukat tekintve leginkább egy csomag papírszalvétával vetekedtek. Jigal még sosem hallott a kalóriatartalomról. Mellesleg, a kalória ismerete sem változtatott volna a későbbi tápanyagbevitelén.

         Jigal szívesen töltötte szabad perceit a konyhában, mert ez a helység emlékeztette legjobban édesanyja félkomfortos, szoba-konyhás lakásának főző­fülkéjére. A négy négyzetméter alapterületű konyha időnként akár három­száz rendelést is kiböfögött magából. A szakácsokat magyar földről rendelte a tulajdonos, hiszen ő maga is Magyarországról származott. Jigal napestig figyelte volna a szakácsok serény munkáját, ahogy aprózták a hagymát, cikkek­re darabolták a nedvektől duzzadó paradicsomot, s fürgén szeletelték az illatos sajtkarikákat. Sohasem merengett el azon, hogy a tulajdonos vajon miért nem vásárol inkább hagyma, paradicsom-, és sajtszeletelő gépe­ket. Hiszen a magyar szakácsokat még egyszer sem látta főzni.

         Mint már említettem volt, ez a nap egy unalomig megszokott pénteki napnak indult. Izrael sürgő-forgó népe minden pénteken úgy indul el munkába vagy iskolába, hogy pontosan tudja, mikor jön be a sabbat. Jigal szintén úgy in­dult el reggel, hogy percre pontosan tudta, mikor kell gyertyát gyújtania. Azt viszont még csak nem is sejtette, hogy neki nem kell gyertyát gyújtania. Apró gyermekkorától fogva, mikor még csak nyiladozott Istentől kapott értelme, s mikor még nem tudták az orvosok sem, hogy ez az értelem nem fog túlságosan tágra nyílni; nos ilyen távlatokból látta, hogyan készü­lődik szeretett édesanyja a gyertyarudacskák meggyújtására. Imádta azokat a füstszagú estéket. Apja akkor már a halál küszöbén ácsingózott, és bebocsá­tásra várt. Jigal úgy hallotta anyjától, hogy a májrák vitte el a megboldogultat. Azt nem is sejtette, hogy apjának akkorára nőtt a mája, mint egy megtermett marhafelsál, és a májsejtek közel hetven százalékát tömény zsír töltötte fel. Honnan is sejthette volna az igazi magyarázatot. Az anyja a temetés után azt mondta Jigalnak: „Tudod fiacskám, az alkohol vitte el az ebadta párát.” Jigal előtte úgy tudta, hogy a májrák vitte el. Nem értette, hogyan keveredett ide az alkohol. Tulajdonképpen az sem tisztázó­dott, hogy mi az az “ebadta”. A páráról volt némi fogalma. Jigal a cukrászdába érkezése pillanatától belevágott a munka kellős köze­pébe. Azért a közepével kezdte, mert csak így volt képes megjegyezni az ele­jét, és végét. Gyorsan levetkőzött, és magára öltötte a cukrászda emblémájá­val ellátott fehér, rövid ujjú pólót, majd szemügyre vette munkaterületét. A rostos üdítőitalok egy kopott és helyenként törött műanyag edényben kavarogtak, hiszen vékony műanyag keverőlapát tartotta állandó mozgásban őket. Jigal úgy sejtette, hogy ez a lapát akadályozza meg azt a folyamatot, mely­nek során a gyümölcslé rosttartalma leülepedik a tartály aljára. Az üdítő tízliteres marmonkannákban érkezett Izrael legnagyobb üdítőital-gyárából, ahol a leszedett gyümölcsöt tisztították, kifacsarták, és jó adag tartósítószerrel egészítették ki. Jigal szerette a narancsot, grapefruitot és a citromot. A narancsitalt, grapefruitlevet, és a 100%-os limonádét azonban kép­telen volt leerőltetni a torkán. Tulajdonképpen azt sem értette, hogy miért hívják őket narancs-, grapefruit-, és citromitalnak.

            Az első feladata az volt, hogy a gyümölcslevet tartal­mazó tartályokat színültig töltötte. Hangos bugyogással ürült ki a kanna, és a természet­ellenes színű természetes löttyök körbenyaldosták a tartály repedezett pe­remeit. Amikor végzett mindegyik üdítővel, pörkölt kávét hozott ki a moso­gatót, és a raktárt egyetlen helyiséggé formáló odúból. Az alumíniumzacskó külső felületén apró vinyetta hirdette a tulajdonos nevét, és a származási országot. A kávét Kolumbiában szedték, és pörkölték. Jigal még sosem hallott Kolumbiáról, így fogalma sem volt, vajon melyik kontinensen található. Tulajdonképpen kiutazása előtt még Izraelről sem hallott. Édes­anyja rengeteg alkalommal mesélt a zsidók földi paradicsomáról, de valahogy egyszer sem említette az ország nevét. Annál többször magyarázta, hogy ott mindenki egyenlő, egyetlen felhő sem takarja el a melegen sütő napkorongot, és az emberek szeretik egymást. És persze „jó napot” helyett „Salommal” köszönnek. A fiút elkápráztatta az az erő, ahogy anyja regélt a Paradicsomnak nevezett országról, holott egy szót sem értett abból, hogy miért mások az ottani emberek. Sosem jött rá, hogy az egész csak idealista kitaláció, és a valóságtól olyan távolságban leledzik, mint az ő sikeres egyetemi felvételi vizsgája. Élvezettel szaglászta a vákuumcsomagolásból előrobbanó ínycsiklandó kávéillatot, majd a zacskó tartalmát óvatosan a daráló áttetsző tölcsérébe fordította. Tejszínhabot is készített. A gép legalább öt alkatrészből állt, így Jigal csak öt napos megfeszített koncentrációval sajátította el a masina összerakásának művészetét. Eleinte a nyomógombot felejtette el felhelyezni, később pedig a tejszínes tartályból kivezető habosító cső merült a feledés homályába. Jigal ilyenkor értetlenül állt a gép előtt, és hol a semmibe meredt, hol pedig a markában lapuló alkatrészt bámulta. Sehogy sem értette, hol rontotta el.

            Jigal egy szép őszi nap a szokásostól eltérően kicsit később indult haza munkahelyéről, pedig tudta, hogy anyja kövér könnycseppekkel szeme sarká­ban várja majd lakásuk küszöbén. Mit tehetett arról, hogy csúszott a műszakváltás?! Rekordidő alatt érkezett tömbházuk kapujához, és néhány pillanattal később már zokogó anyja húsos karjai közt hevert. A könnycsep­pek azonban nem a későn jövő fiúnak szóltak, hanem a messzi földre távozót búcsúztatták. A fiú szótlanul bámulta szipogó anyját, aki jobb kezében egy újságkivágást szorongatott. Szemei nedvesen csillogva fürkészték fia vonásait. Jigal arra gondolt, hogy anyja a megemelt összegről szóló nyugdíjszelvényét akarja megmutatni neki. Már épp szólásra nyitotta volna vérveres ajkait, mikor édesanyja orra alá dugta a papirost. Rövid monda­tokból álló, szellős cikk tudatta az általánosan vett fiatalsággal, hogy Izrael állam pénzét, és juttatásait használva az ország számos egyetemén tanulhatnak. Egyetlen feltételt szabott az izraeli belügy: minden jelentkező köteles zsidóságát bizonyító dokumentumait felmutatni.

            Jigal megvakarta hatalmas orrszerkezetét, amiről kipufogógyári kollé­gái egy összeröffenés során azt mondták, hogy az orra már önmagában is zsidósági bizonyíték. Akkor fel sem fogta a rosszmájú megjegyzést. Csönde­sen tovább matatott orrnyerge görbe vonulatán, majd fehér, és ránctalan ábrázatán széles, és a lassú felismeréstől elképesztően bárgyú vigyor te­rült szét. Magához ölelte anyja hatalmas testét. Életében először vont le helyes következtetést két, egymástól időben távoli, de tartalmilag összefüggő információból. Rájött, hogy Ő, Löwenstein Sámuel (alias Jigal) nem keresztény.

            Amikor végzett a tejszínhab kikeverésével, óvatosan két henger alakú dobot varázsolt elő a tejpult egyik polcáról. Az egyiken sárga pólós kisfiú mosolygott, miközben két kezében reggeli kakaósbögréjét szorongatta. Jigal mélységesen gyűlölte a kisfiút. Egyszerűen taszította az a látvány, ahogy a gyerek mosolyog. A mohón elfo­gyasztott kakaótól még fogai is barnák maradtak, nem beszélve arról, hogy felső ajkától két lapátfüle irányába barna sávok húzódtak. Jigalt megboldogult nagy­mamája megboldogult házőrző kutyájára emlékeztette. Fickó ugyanis úgy habzsolta fajtársai ürülékét, mint napközis a mákos tésztát. Orra végén örökösen kutyagumi sötétlett. Jigal egyébként nagyon szerette a nagymamá­ját.   Szomorúan emlékezett vissza a búcsúzás nehéz perceire. Csak álltak Ferihegyen egymással szemben, s szemeikből patakzott a sós könny. Persze Fickó is ott gubbasztott csizmájuk lábánál, s mikor Jigal lehajolt hozzá, hogy magához ölelje, akkor látta, hogy orra végén kifakult fekália díszeleg.

            Jigal egy közepes űrtartalmú pezsgős üstben kikeverte a hideg kakaót, majd ugyanígy tett a neszkávéval is. Mire végzett, addigra már tárva-nyitva állt a cukrászda üvegajtaja. A fiú törzse mellé ejtette karjait, és mereven a bejáratot figyelte. Pénteken korábban indult meg az emberáradat a Városkert felé.

            Jigalnak esze ágában sem volt tanulni, hiszen amondó volt, hogy elméjüket csak a nagyon unalmas emberek pallérozzák. Természetesen nem ezekkel a szavakkal fejezte ki véleményét. A fiú szókincse egy ostobább középkori disznópásztor szókincsével sem szállhatott versenybe. Jigal nem hallott még sohasem a középkorról. Számára az idő is csak a nappalok, és éjszakák egymást váltogatásában körvonalazódott. Szó, ami szó, nem volt hajlandó holmi nevetséges tudományokba beleásni magát, így azok az emberek, akiket azzal bíztak meg, hogy nem keresztényeket utaztas­sanak Izraelbe, hősünket egy Haifa melletti kibucba küldték. Azzal bocsátották útjára, hogy csupa hasonszőrű testvér veszi majd védőszárnyai alá. Együtt dolgoz­hat velük, együtt étkezhet velük, sőt akár még feleséget is választhat magá­nak közülük. Jigal frappáns humorral csak annyit mondott: „Ámen!”.

            Az első vendégek meghozták a később jövőket, és a később jövők, pedig a még később érkezőket. Jelentős hányaduk csak egy forró feketét kért, némelyikük a természetes gyümölcslevekből fogyasztott, és voltak olyanok, akik fagylaltturmixra vágytak. Jigal kezében égett a munka. Kolibri se­bességgel, antilopos kecsességgel, és csimpánz értelemmel készítette a pin­cérek által leadott rendeléseket, miközben állandó figyelemmel kísérte a különböző ínyencségek fogyását. Idegei azonban pattanásig feszültek. Belül némán fortyogott a gyilkos indulat, de a felszínre sosem törhetett, hiszen akkor önálló véleményformálásra kényszerült volna. Még sosem döntött egy­maga.

         A kibuc hamar kivetette magából Jigalt, az új magyar bevándorlót. Együtt dolgozott az ott élőkkel. Először a csirkefarmra osztották be, ahol a kibuc haladó gondolkodású menedzserei roppant felelősségteljes munkát bíztak rá. Döglött, és a halál felé vezető úton kapirgáló csirkéket kellett jókora kupacba gyűj­teni, majd a hullákat egy traktor platójára hányni. Jigalnak csaknem megsza­kadt a szíve, ahogy a párás hangárban járt-kelt, és a vergődő, kivájt sze­­mű, kiontott belű véres testeket gyűjtögette. Időnként torokhangon felsírt. Még aznap meglátogatta a menedzsert, és arra kérte, ne ossza be többé a csirke­farmra. Gavi – a menedzser – türelmesen végighallgatta a zokogó fiút, és megértéséről biztosította. Jigal még két hónapig dolgozott a farmon.

         Dél körül hirtelen két húszfős turistacsoport esett be a cukrászdába. Ekkorra Jigal alig barázdált agyának mélyebb zugait kitöltő idegek már zongorahúrként feszültek ki. Azt hajtogatta magában, hogy idézem: „rohadjon meg minden vendég”. Kezeiben három duplakávés, és három eszpresszó kávés csészét egyensúlyo­zott, de fogalma sem volt róla, hogy melyik mire való. A fagylaltturmix-­gép habverőre emlékeztető tárcsája monoton zúgással jelezte, hogy a tejital elkészült. Az egyik pincérnő a pultra támaszkodva figyelte Jigal lelassult mozdulatait. Körmeivel ütemesen dobolt az asztal kávéfoltos felületén. Zárt ajkait felfeszítve, héber szavak szisszentek elő. Jigal egy szót sem értett belőle. Ebben a helyzetben azt a néhány száz magyar szót sem fogta volna fel, amit húszegynéhány éve alatt koponyája alá préselt. A feje ugyanúgy elvörösödött, mint amikor a kibuc étkezőjében lógó faliújságon a csirkefarm rubrikával egy sorban pillantotta meg nevét. Tudta, hogy ha a név és a munkahely egyazon sorba íródik, akkor az a név azon a munkahelyen köteles dolgozni. Hosszú perceken keresztül csak állt, és hitetlenül meredt a halvány-rózsaszín plakátra. Azután olyat tett, amit eddig elszenvedett életében még sohasem merészelt. Hatalmas karvalyorra feketén táton­gó nyílásába dugta mutatóujját, és rövid bányászkodást követően előhúzta onnan. Megbabonázva bámulta az ujja végén gubbasztó csillogó anya­got, majd mérnöki precizitással saját nevére ragasztotta. Másnap megismételte a bűnös műveletet. Harmadnap és negyednap is. Ötöd­nap nem. Vélhetően szabadnapja volt. Hatodnap sem, hiszen szombaton a kibuc népe nem dolgozik. Vasárnap, amit a zsidók roppant ötletesen első napnak kereszteltek; bocsánat, neveztek el; tehát vasárnap a menedzser felkereste Jigalt szegényes életterében. A szoba alig volt nagyobb egy mezei egér orvosilag előírható legkisebb lukánál. Itt élt és alkotott Jigal. Alkotott, ugyanis a falakat, a cro-magnoni ősember barlangrajzaival egyenértékű remekművekkel pingálta tele. Vélhetően Jigal értelmi színvonala az ősember szintjére korlátozódott. Jigal már hallott az ősemberekről. Azt nem sejtette, hol lehet Cro-Magnon. A menedzser a fiú orra alá dugta a rózsaszínű fecniket. Mindegyiken ott díszelgett Jigal megszáradt taknya. Még aznap kipenderítették a kibucból. Jigal csak röhögött, mint egy süsü.

         Felpillantott a rendelésfelvevő-készülékre, és még a lélegzete is elakadt. Egymás alatt, hosszú tömött sorokban rendelések sorjáztak. Hozzávetőleg egy kétszer húszfős turistacsoport komplett rendelésének látszott. Jigal csöndesen leeresztette karjait, és a bal kezében tartott három, kávéval teli csészét a szemetes kosárba csúsztatta. A kosárban a fekete zaccon, és a döglött férgekként heverő cigarettáscsikkeken kívül nem volt semmi. Lehorgasztott fejjel a pult elé somfordált, majd az alsó szinten találha­tó vécék felé vetette magát. A lépcsőkön lefelé haladva még hallotta, hogy felháborodott pincérlányok üvöltöznek a tulajdonosnővel. Csak gondolta, hogy neki panaszkodhatnak, mivel egy szót sem értett. A lenti hűvös átjárta megizzadt testét, csapzott homlokát. A konyhából zöldségillat szűrődött ki a lengőajtó résein. Anyjára gondolt, miközben a vécédeszkára kapaszkodott. A gyermekkorára nem emlékezett. Az előző hétre is csak akkor, ha hosszasan koncentrált. Az édesanyja most nagyon haragos lett volna, ha látja, hogy egyetlen tö­kéletlen fiacskája egy tel-avivi kávéház vécédeszkáján áll, és a semmibe bámul. Jigal azonban nyugodt volt, és egy cseppet sem tartott anyja szigo­rától. Mintha egy hatalmas rétihéja hátán, addig elkép­zelhetetlen magasságokba szárnyaltak volna. Minden kitisztult.

            A nadrágja övtartójába fűzött vontató­kötelet vékony nyaka köré tekerte, majd még kétszer áthurkolta. Életében először sikerült végig­gondolnia, mit is akar tenni néhány pillanattal később. A fölötte lógó kötelet lazán hagyta, és elmosolyodott. Életében másodszor döntött saját sorsa felől.

 

A novella a Gan Hairben (Városkertben) töltött felejthető évem emlékére íródott. Rengeteg tapasztalat, és élmény ragadt bennem: a Konditoria Ecel Judith (Judit Cukrászda), ahol magyarként kezeltek; a Miszrad Pnim (Belügyminisztérium), ahol kelet-európaiként bántak velem; a Kibbutz Yagur (egy kibuc Haifától keletre), ahol a munkakiosztásnál tanári diplomámat figyelembe véve, a csirkefarmon biológusként két hónapon át csirkehullákat gyűjthettem; Nagymamám, aki tel-avivi lakásában szállásolt el, és elviselt (ami – lássuk be – nagy dolog volt tőle); az izraeli mentalitás, ami agyam üregeit vastag cinizmussal töltötte fel; és Jichak Rabin halála, akit tőlem száz méterre, az Izrael Királyai téren lőtt le honfitársa, Jigal Amir (aznap este, a sabbat kimenetelét követően épp dolgoztam).

1997. február 23.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.