2011-11-29

Hiszem, látom, tudom

Hiszem, látom, tudom.

Fény pislákolt ködös éjen

Az ódon testű sekrestyében.

Baglyok gyűltek csendben-rendben

Fákon ülve a templomkertben.

Bámulták az Isten fényét,

Sekrestyéje költeményét,

Isten háza büszke fényét.

 .

Vaskos könyvvel zordan állva,

Pap mordula apró lányra:

Beszélj nékem, valljál rögtön!

Tested lészen örök börtön,

Ha mindég hazudsz, szavad csalfa,

Lelked elég! – hőn hadarta

Félelmében légbe marva.

 .

A szőke kislány könnybe lábadt,

S szemzugában patak támadt.

Orrocskáján végiggördült,

Szájszegletén hármat pördült,

Majd kopogtatva szája zugán,

Nyelve nyalta bársony puhán.

Felszívódott szája zugán.

Isten tudja, hisz Isten vélem!

Igaz szavam mind, s remélem,

Hogy szíved diktál s nem csak szemed

A józan ész itt – félek – szenved!

Mit láttam, lelkem meleg fénye,

Lelkes lelkek menedéke,

Istent láttam! Értsd meg végre!

 .

A lányka lelke büszke tudás,

Amint hozzá lépett a szürke csuhás.

S szíve zúgta nincs alkuvás.

Mit álma súgott, mit szeme látott,

Ma feltárja a másvilágot,

Egy hasonló, ám más világot.

 .

Kezét nyújtva markát adta,

A pap csuklóját megragadta,

S a földre térdelt, a gyertya elé,

S arca tárult az Isten felé.

Hűs szellő szállt sekrestyébe,

S bagoly siklott setét éjbe

Az Istentelen setét éjbe!

 .

Fellobbant a gyertya lángja.

Rákúszott a szamovárra,

Melynek forró teste párát ontott,

S templomcsendben hűvöst bontott.

Majd lángját vesztve füstöt lehelt

 Mit a pap tüdeje lustán lenyelt.

A másvilágba füstöt lehelt.

 .

Pilla rebbent, szemhéj tárult,

Keresve mit e világ árult.

Hosszú asztalt, hat vastrónust,

Falfestményt, vad angyalkórust.

Ódon falak zárta fáklyát,

Sötét nyújtá lángja árnyát.

Világítva a kereszt árnyát.

 .

Hosszú asztal a sekrestyében

Oltár előtt állt kevélyen.

Az asztal lapján gyertya gyulladt,

S fénye hat bősz arcba fulladt,

Kik álltak némán, síri csendben,

Lelkük poklát tűrték rendben,

Tűrték a sűrű, síri csendben.

 . 

Asztal végén félhomályban,

Könnycsepp gördült éjféltájban,

S köd csapott a bársony égre,

Bús lányka lépett asztalvégre.

Gyertya lángja máglyán égve,

Fényt varázsolt a templom légbe,

S arcocskája fénylett végre.

Haja boglya, s szeme parázs,

Lelke mélyén izzó parázs,

Ám szemzugában könnycsepp fénylett,

Mely gyertyafényben sárga fény lett,

S megkerülve orra nyergét,

Veres ajkak közt a nyelvét,

Megtalálta perlő nyelvét.

 .

Beszélj nékem, valljál árva!

Csuklya csusszant csupasz vállra,

S a papnak hangja siklott elő,

A csuklya hangja vad s terhelő.

Mutasd nékünk, mit lát szemed?

Látjuk lelked, fogjuk kezed!

Ha nem látsz semmit, Isten veled!

 .

Mindeközben, hol a fény nem látott,

Szőke leány s egy csuklyás állott.

Kéz a kézben álldogáltak,

A pap hitére várva vártak,

Hiszen mit a kislány látott,

Őket és a más világot,

Istent és a másvilágot.

 .

Kérded, mi az, mit szemem látott?

Egy sekrestyényi másvilágot! –

Így a kislány, hangja zengett,

A kápolna is belerengett.

Láttam kislányt, sekrestyében,

Baglyak gyűltek vak kertjében!

Szőke leányt ki búsult éppen.

Láttam papot, csuhás embert,

Ki a Másvilágban hinni nem mert!

Kinek lelke is értelme része!

Kinek hite szavai közt enyésze!

Hite a szeme, hite az orra,

Hite az érzést veti pokolra.

Istent veti rút pokolra.

Emígy szólott, érces hangján,

Boglyahajú árva kislány.

Az asztallapra támaszkodott,

Haló gyertya lángra kapott,

Kezét nyújtva, markát adta,

A pap csuklóját megragadta,

S a másvilágot néki adta.

 .

2004. április 20.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.