2011-09-02

Tel-Aviv – Budapest járat

1994-ben felvételiztem a Tel-Avivi Egyetem geológia szakára

1994-ben felvételiztem a Tel-Avivi Egyetem geológia szakára

1994-ben jelentkeztem a Tel-Aviv Egyetem geológia szakára. Néhány speciális kritériumnak kellett megfelelnem ahhoz, hogy instant módon repülőjegyhez jussak. Néhány feltételhez azonban közöm sem volt, többek között nem beszéltem a helyi nyelvet. Emiatt – jobban mondva a nyelvtanfolyam miatt egy évet halasztottam.

Maga a kiutazás felejthetetlen élmény volt. Egy halom fiatal, öreg, nő és férfi gyűlt össze a Ferihegyi Repülőtér első terminálján, hogy ugyanarra a tel-avivi járatra szállva eljusson a Kánaánba. Az ott tolongók mindegyike döntött, legalábbis úgy gondolták Mindenki fejében kialakult egy pozitív kép, miszerint odakint csodák, szépségek, béke, és tisztaság várja majd őket. A kiutazók kis része le akart telepedni, egy nagyobb hányada pedig azt hitte, hogy le akar telepedni Izrael földjén. A tömeg három dologban hasonlított egymásra: mindenki szochnut-logós paksamétát szorongatott, valamennyiü(n)k szemében ott parázslott a riadalom, és olyan alázattal vártunk a “ki tudja mire”, mint bevagonírozott marhák a vágóhíd kapujában. Búcsúzáskor picit könnyeztünk. A gyomrom akkor csavarodott öklömnyi méretűvé, amikor a gép felemelkedett a kifutópálya betonjáról, és a magasba röppent. Késő éjszaka vágtunk neki a közel három órás útnak. A félelem ott toporzékolt mindannyiunk szívében.

A repülőtér

A repülőtér

A gép hajnali három órakor szállt le a Ben-Gurion reptéren, és több busznyi csoportot öklendezett ki magából. Voltunk vagy százan. Útlevél-ellenőrzés, csomagturkálás, majd beterelték a csapatot egy teremnyi méretű szobába, ahol mindenkitől elvették az átvizsgált magyar útleveleket. Kérdőív kitöltés, papírjaink tüzetes átvizsgálása, fotókészítés: máris négy óra. Nagyjából fél óra múlva új, ideiglenes, idegen nyelvű útlevelet kaptunk, és kisebb csoportokban kitereltek minket az izraeli pirkadatba. Odakint kisbuszok vártak ránk. Azt hiszem, ekkor már nem féltem. Rettegtem, hova kerülök. Ráadásul új útlevelemből egy új ember nézett vissza rám. Hátborzongatóan hasonlított rám. Úgy döntöttem, hogy a “tudatmódosítás” ellen mélységes cinizmusomat használom majd pajzsként.

Yagur: tantermek és a szállás

Yagur: tantermek és a szállás

Kibbutz Yagur: ez a név szerepelt a falut jelző táblán.

A kibuc, mint település kizárólag Izraelben jöhetett létre. Biztos létezik valahol a világban hasonló szerkezet, de én nem tudok róla. A kibuc ugyanis kisebb nagyobb csoportokat gyűjtött egybe, melyek azután együtt éltek, dolgoztak, termeltek. Igazándiból a cionizmus gyümölcsei voltak, és elgondolásom szerint a folyamatos üldöztetés, és az ideológia gyártotta le őket. A semmiből nőttek ki, váltak gazdasági – és identitásnövelő rugókká, majd annyira sokan telepedtek rá, hogy a rugók lassan ellágyultak, puhákká váltak. Eleinte a kibucnyikok – így hívják őket a helyi csípős nyelvek – csak a kibucban, a kibuc számára hajtották a hasznot. Mindenkinek megvolt a maga munkája, végzettségének megfelelően illeszkedett a közösségbe, és a megtermelt jóból is igazságosan juttattak valamennyiüknek. Jó kis élet volt ez, csendesen folydogált. A kerítéseken kívül pedig zakatolt a világ. Kibbutz Yagur: ez a név szerepelt a falu határában árválkodó táblán.

Jobbról balra, magánhangzók nélkül? Brrr....

Jobbról balra, magánhangzók nélkül? Brrr….

A kezdeti ijedtséget nyugalom váltotta fel. Nagyjából öt náció “izraeli életre jelöltjei” sorakoztak a kibuc vezetőjének ajtajában. Gavi Kardosh (néhány novellám a “keresztnevét” – rossz vicc! örökölte, regényem mellékszereplője pedig a vezetéknevét) – aki magyar ősök izraeli sarjaként töltötte be a kibucvezetői posztot – döntötte el, hogy melyik bevándorló, a kibuc melyik szegletében tölti el majd munkásnapjait. Nagyjából két havonta “vetésforgóztak”, azaz aki a tejüzembe kapott útlevelet, az bizony két hónapig üveget mosott, sajtot készített, vajat köpült. A kiválasztás roppant egyszerű módon zajlott: ajtón be, végzettséget igazoló okirat elő, bizonyítványok az asztalra, rövid szemdialógus, mosoly, héber nyelvű felirat a beosztási naplóba, ajtón ki. Mindenki megkapta a beosztását.

Gavi Kardosh csodálatos ember volt. Így tizenöt év távlatából mosolyára, és négy mondatára emlékszem, melyet a munkakiosztás előtti szemdialógust követően helyezett el a köztünk feszülő, várakozástól rezgő légtérben: “Jonapot Gabor Cizmajdia. Áni jodea, se ata more sel biologija ve geografija. Jes avoda mamas tova ve nahmada, avoda bisvilcha. Lul! (Ha nagyon egyszerűen szeretném fordítani, akkor a következő szavak kíséretében adta át munkakönyvemet: Jó napot kívánok, Gábor! Tudom, hogy biológia-földrajz szakos tanár vagy. Van egy jó, kiváló munka: egy munka számodra. Csirkefarm.) Mosoly, ajtó felé tekintés.

6 hónapon keresztül dolgoztam a Lulban. A feladat nem igényelt általános iskolai végzettséget sem. Szókincsemből a háromszáz legszükségesebb kifejezésre szorítkoztam, amikor magamban beszéltem. Ekkor tanultam meg a hulla, dög, szétcsipkedett, Uramisten kifejezéseket. Fájt minden másodperc. Szenvedéseimet érzékletesen ültettem el a Döntés trilógia valamennyi novellájának főszereplőiben.

Ytzhak Rabint lelőtték tőlem 50 méterre

Ytzhak Rabint lelőtték tőlem 50 méterre

Születésnapom előtt, 1995. februárjában befejeztem a nyelvi előkészítőt, és felvételimre koncentrálhattam. Ott tornyosult előttem a feladat: Ramat-Aviv, geológia szak. Nagymamámhoz utaztam, aki Ramat-Gan legszebb zöldövezeti részén lakott, és belevágtam a nagybetűs életbe. Munkát kerestem, és találtam. A “Judithoz” Cukrászda (Konditoria Ecel Jehudit) Tel-Aviv legjelentősebb édességportája az Izrael Királyai téren, a főváros kellős közepén, egy bevásárlóközpont első emeletén ontotta magából a süteményeket.  A cukrászda tulajdonosa, Judit Sharon, befolyásos üzletasszony, és magyar-barát hírében állt. Ha jól emlékszem, a nagymamám protezsált be hozzá. A diplomaosztó ünnepség után fél évvel, tanári oklevéllel a zsebemben bármixer lettem. Jobban mondva kávéfőzőgép-kezelő, botmixer üzemeltető “mindenesfiú”.  Hajnalban végeztem, és délelőtt érkeztem. Én főztem Izrael legfinomabb kávéit.

Yigal Amir, büszke harcos. Vagy sima gyilkos?

Yigal Amir, büszke harcos. Vagy sima gyilkos?

1995. október 4-én délután érkeztem, és beüzemeltem a hatalmas kávémasinát.  Ezen a napon valamikor 18 órakor “ment ki” a sabbat, és ugyanekkor az Izrael Királyai téren Ytzhak Rabin békepárti nagybeszédet tartott népe politikára éhes részének. Tömegek álltak a téren. A cukrászda üresen árválkodott, de bennem ott bujkált a riadalom: mi lesz, ha vége a beszédnek, és frontvonallá válik az üzlet? Nagyjából 19 órakor megjelent az első vendégcsapat. Ortodox zsidók voltak, izgatottan gesztikulálva, szinte önkívületben sutyorogtak egymással. Rövidesen újabb vallásos csoport fészkelte be magát a cukrászda elejébe, de rendelni nem akartak. A harmadik csoport boldog éljenzéssel érkezett, kezet fogtak egymással, megitták az asztalon álló vizeskancsó tartalmát, és mosolyogva, boldogan távoztak. Éjfélkor összepakoltam, és elindultam hazafelé. A bevásárlóközpontról a térre lépve gyomorfacsaró látvány fogadott. Embertömegek, gyertyák, döbbent csönd, szomorúság, sírás, jajveszékelés.

Ytzhak Rabin meghalt. Yigal Amir három lövéssel végzett vele.  Büszkén tette. Izraeli, izraeli farkasává vált.

A Geula utca egyik vége a tengerpartra futott ki, de volt egy másik vége is..

A Geula utca egyik vége a tengerpartra futott ki, de volt egy másik vége is..

Az élet lassan tovább folydogált. Nap, mint nap dolgoztam, hiszen szeptember elejétől már Edina – jelenlegi, és úgy tűnik végleges feleségem – is velem töltötte napjait. Eleinte a nagymamámnál laktunk, azonban a mindennapos viták hamar végett vetettek az együttlétnek. Szeptember közepén váratlanul megjelent Edus a munkahelyemen. Széles mosollyal, boldogan újságolta, hogy lakást bérelt Tel-Aviv egyik tengerpartra merőleges utcájában. Este már ott várt az édes otthon. Az én mosolyom viszont keskeny maradt, alig változott számnak szeglete, mert a havi 500 dollárnyi bérleti díj bérem felét tette ki. Ráadásul a Geula utca nemcsak a tengerpartra futott ki, hanem túloldalán a hírhedt Allenby-sétányba torkollott. Kocsmák, pornómozik, éjjel-nappali üzletek, orosz feliratú élelmiszerboltok sorakoztak a sugárút két oldalán, és természetesen a közeghez tartozó arcok sem okoztak csalódást. Edus nyugtatgatott: – Ne az Allenby, hanem a tenger felé tekints! Mosolygott, mosolyogtam, boldog volt, boldog voltam.

Csak a bolond hagyja maga mögött biztos állását a bizonytalan kalandért. Edus sosem volt bolond. Ugyan kereste a kalandot, de a biztonságot nyújtó végvárakat sosem engedte látótávolságon kívül. Munkát keresett Izraelben, de itthoni munkájától nem vett búcsút. 1995 június elején Budapestre utaztam, és elvettem feleségül, majd az esküvőt követően visszarepültem Tel-Avivba. Szeptemberben Edus is megérkezett, és azonmód letelepedési engedélyért folyamodott. Nem kapott. Újra, és újra próbálkozott, de minden alkalommal elutasították. A belügyminisztérium  sosem magyarázta “szőrösszívűségét”, csak stemplizett, iktatott, ajtóra mutatott. Mivel nem kaptunk engedélyeket, ezért Edina nem tudott elhelyezkedni az izraeli munkavállalók széles táborában, csak lófrált fel-alá Tel-Aviv utcáin. Kedvenc időtöltése a zöldségpiacra járás lett. Egyik péntek éjszaka, mikor fáradtan megtértem 500 dolláros ideiglenes otthonunkba, mosolyogva várt. Szélesre tárta a hűtőszekrény ajtaját, és papírzacskóba csomagolt felvágottat vett elő. A papír széleit szélesre hajtogatta, és az asztalra tette. A világosbarna, szélein borssal bevont hús inycsiklandó illattal töltötte be az apró konyha légterét. Hol a felvágottra, hol mosolygó barátnőmre pillantottam, de valahogy nem akart egybe tapadni a két látvány. Edus pitát melegített, és azt is elém tette. – Egyél! – mondta lágyan. – Egyél! Végre egy kis hazai. Az egyik piacos pofa adta pult alól! Disznóhús! – tette hozzá, majd magamra hagyott. Ekkor értettem meg, hogy megoldhatatlan probléma előtt állok.

Az afrikai álmot Közel-Keleten hagytam

Az afrikai álmot Közel-Keleten hagytam

Az elkövetkezendő két hónap a meddő harcról, és a kiszenvedés fázisairól szólt. Elvesztettem minden hitem abban, hogy geológus leszek, viszont teljes erővel dolgoztam “Fül” című regényemen. Ugyanakkor megrémített az a gondolat is, hogy dolgavégezetlenül térek haza. Egész életemben arra vágytam, hogy beutazom Afrika valamennyi táját, idegen népekkel, emberekkel találkozom, és majd mint Livingstone – a malária tudatmentesítő lázában haljak meg a fekete kontinens valamelyik szegletében. Mindenemet feláldoztam volna e nemesnek hitt cél oltárán. Jobban mondva: csak majdnem mindenemet. Edust kivéve.

1995. december 17-én, az esti órákban landolt a Budapest-Tel-Aviv menetrend-szerinti járatának gépe a ferihegyi kifutópályán. Magam mögött hagytam Izraelt, a geológiát, Afrikát, az álmok egy részét és magamból egy kicsit. Hogy példaképem, Kurt Vonnegut szavaival éljek: így van ez!

Így van ez.

Köszönöm

Csizmadia Gábor

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.