2011-11-25

Klausztrofóbia

Klausztrofóbia        Talán két-hárompercnyi csepp párologhatott el Márk életének tengeréből, de számára fájdalmasan hiányzott az a pár csepp. A teljes kavargó víztömeget odaadta volna érettük. Látta a kiesett idő végeredményét, és valami derengett a kezdetéről is. A kiindulópont azonban teljes mértékben feleslegesnek bizonyult a kialakult helyzetben. Ezt állíthatom, és biztos vagyok abban is, hogy senki sem cserélt volna szerepet vele, még ha a legnyomorultabb élettel is ajándékozta meg a magasságos mindenható. Hiszen Márk eléggé szorult helyzetbe került.

            Ami a kezdeteket illeti, háromnapos írói szabadságot kapott családjától. Eme ritka lehetőséget nyakon ragadva, már kora délelőtt elindult kedvenc hegyi panziójába. Egy ruhákkal teli bőrhátizsákot, két kartondoboznyi majszolnivalót helyezett autója csomagtartójába, és elmaradhatatlan, hordozható számítógépét is besuvasztotta közéjük. Megszokott utakon autózott a hegység lábáig, majd megrögzött kalandkereső lévén ismeretlen aszfaltszalagon folytatta útját szállása irányába. Kegyetlen kanyarok váltogatták egymást, és rövidesen teljesen átjárta Márkot a szabadság torokmarcangoló ujjongása. A bükkfák harsányzöld lombkoronái mesebeli alagutat varázsoltak az út fölé, helyenként azonban vakító napsütés váltotta fel az erdei félárnyékot.

           A közelmúlt legutolsó pillanata így raktározódott el benne. Emlékezete szerint fékezés nélkül szakította át az utat hűségesen követő szalagkorlátot, majd szürke, homogén köd telepedett tudatára.

            Eszmélete visszanyerését követően Márkban villámgyorsan tudatosult, hogy az autó nem az úttesten gurul a bércek felé, hanem szálegyenes törzsű bükkfák között pihen az erdő sűrűjében. Az anyósülés üveg nélküli ajtókeretén keresztül néhány szál ragadós galajjal nézett farkasszemet. Mindent sárga falevél borított, még az autó belső tetőkárpitjára is jutott belőlük. Ez a szembeötlő látvány újabb következtetéseket hozott napvilágra. Az autó a tetején feküdt, vagyis Márk fejjel lefelé tanulmányozta az erdő növényzetét. Így történhetett meg, hogy a tavalyi, rothadásszagú avar az autó tetőkárpitján pihent. Azon gondolkodott, hogy vajon hány métert gurulhatott, és közel van-e az aszfaltos út, de erre a kérdésre nyilvánvaló választ adott a kocsi siralmas állapota. A szélvédőüveg morzsái apró gyöngyökként csillogtak az avarban és az utastérben. A tető és a padló közelebb húzódtak egymáshoz, mint szerelmes párocska a hajnal hűvösében, emiatt a plüsskárpittal bevont ülések nyaktámaszai kibicsaklottak, és törött szárnyú galambokként gubbasztottak legbelül. Az autó többször megpördülhetett tengelye körül, mivel az utastér minden porcikája galacsinná gyűrődött. Mindezen információkat egybe vetve, Márk úgy vélte, hogy valószínűleg sok időt kell kényelmetlen pozitúrában eltöltenie, mire valaki észreveszi ronccsá tört autóját az árnyékos rengetegben.

            Meglepetéssel konstatálta, hogy testét nem csigázza marcangoló fájdalom. Rettenetesen koncentrált, de idegpályái bizsergés nélkül maradtak. Fejét a jobb oldali ajtó felé szerette volna fordítani, de jobb válla annyira beékelődött a két első ülés közé, hogy többszöri próbálkozásra sem sikerült kiszabadítania. Biztos volt abban, hogy ha ki akar szabadulni a roncsból, akkor megoldást kell találnia jobb válla kiszabadítására. Felsőteste apró, oldalirányú billegtetésével cseppet sem könnyű manőverbe kezdett, de csakhamar újabb súlyos problémával találta magát szemben. A többszöri nagy ütődés miatt ugyanis a szélvédőkeret annyira összegyűrődött, hogy bal oldali bordáit a kormánykerék kemény bőrburkolatának préselte. Ezt az állapotot azonban még istenesnek találta ahhoz képest, hogy bal karja látszólag csillapíthatatlan zsibbadásban fityegett a hullámosra préselődött ajtólemez és a saját ülése között. Előtte a kormány trónolt, háta az ülésnek préselődött, két oldalról pedig a girbegurba kasztni tartotta mozdulatlan testtartásban. Márk újabb kísérletet tett karjai kiszabadítására, azonban még jobban megfeszült ép, jobb karja. Tüdeje szívott és préselt, mint a kovácsfújtató, de a kormányoszloptól sem sikerült távolságot kicsalnia. Ráadásképpen heves nyomás szabadult fel a hörgők birodalmában, ahogy a törött kormánykerék tüdejének feszült. Márk könnyeivel birkózott, de mélyen legbelül érezte, hogy nem adhatja fel élete küzdelmét. Igyekezett megnyugodni, és gondolatait helyes mederbe terelni. Ez roppant erőfeszítést igényelt, hiszen teljes agykapacitását az egyre jobban reátelepedő klausztrofóbia töltötte ki. Szemeit lecsukta, és megálljt parancsolt lüktető pulzusának. Homlokáról izzadtságpatakok törtek utat maguknak, melyek szerény vízhozamát a tetőkárpit mocskos anyaga szívta magába. Odakintről az erdő baljós suttogása hallatszott. Márk csukott szemhéjakkal pihent valahol a hegyvidék csendes mélyén.

         Rettenetes fejfájásra eszmélt. Szemei körül apró fekete gömbök táncoltak, majd helyüket ezernyi apró csillag váltotta fel, őrületbe kergetve a kocsiban rekedt férfit. Tudta, hogy a nyilalló lüktetés nem múlhat el, hiszen fejjel lefelé lóg élet és halál között.

         Koponyáját a kárpitnak dörzsölgetve igyekezett visszaemlékezni iménti álmára, azonban a gondolatok csak lassan és szakaszosan bukkantak felszínre. Gyermek volt álmában, ebben biztos lehetett. Nagyon félénk, és nagyon érzékeny gyermek. Szülei lakótelepi lakásuk nappalijában üldögéltek, és a háttérben duruzsoló televíziót bámulták. Nem beszélgettek, és nem néztek egymásra, a levegő azonban szinte rezgett a feszültségtől. Ő az ajtóban állt és szülei néma, fenyegető ürességét bámulta. A küszöb volt a választóvonal béke és háború, nyugalom és feszültség, félelem és megnyugvás között. Az ajtó egy másik dimenzióba invitálta, sőt kötelezte a belépésre. Márk reszketett, mint nyírfa levele a hirtelen támadt szélben.

         Egy pillanatra megszakadt az emlékek vörösen izzó fonala, és helyét a szánalmas valóság orozta el. Tompa fájdalom kúszott fel Márk bal karján, majd úgy hullott vissza elhaló ujjperceibe, miképp egy toronyugró zuhan az alant csillogó habokba. A férfi felnyögött. Igyekezett megmozdítani rég nem érzett csuklóját, de mindennek hiába. Úgy gondolta, hogy ez a tompa fájdalom sejtjeinek utolsó kiáltása lehetett. Ismét könnyeivel küszködött, ezért az újra megélt emlékek felé terelte gondolatait.

         A küszöbön átlépve Márkban új lény ébredt. Tudta, hogy valami rossz következik, de túl akart lenni rajta. Félénk antilopként közelített apja felé, aki rá sem hederített. Merőn bámulta a televíziót, csak ujjainak finom mozgásából lehetett következtetni a belülről áradó pokoli feszültségre. Márk nem emlékezett arra, hogy milyen bűnt követett el, csak a fájdalmas következmények gyújtottak benne kénszagú tüzeket.

         Az első pofont vézna alkarjával védte, így az elhalt a levegőben. A második betalált, mint bomba a célpont kellős közepébe. Márk megingott, billegett tétován, majd beállt szokásos testhelyzetébe. Karjait könnytől maszatos arca elé emelte. Apja szemében őrjöngött a belső pokol, de a legfélelmetesebb – amire Márk sok évvel később is szorongva emlékezett – apja pillantása volt. A harmadik és negyedik pofon a biztos találatok közé tartozott, mivel Márknak a teste mellé kellett szorítania karjait. Így a lehető legkiszolgáltatottabb állapotban várta az ütleget. Ám a kisfiúnak nem a megaláztatás és fizikai bántalmazás okozta a lelkébe fúródó mély sebet, hanem a másik fotelben ülő emberi lény, akit anyjának szólított, és igyekezett akként is szeretni. Édesanyja ugyanis sohasem védte meg, sosem pattant fel a székből és szorította melléhez, óvó ölébe. A megalázó szeánszokat követően Márk reszketve üldögélt kopott, piros kanapéja szélén, és az ajtót leste, vajon belép-e hozzá édesanyja, akinek születését köszönheti, aki idejét és fiatal éveit áldozta fel a nevelés oltárán. Azt az embert várta besurranni, aki egész életében félreértette kötelességét, aki jótéteményként tette az asztalra a gőzölgő, ízletes vasárnapi ebédet. Egy igazi anyát lesett, aki magához vonja, ha könnyet lát csillogni szemeiben, és képes arra, hogy védelmező várat építsen számára, ha reátör az ellenség. Simogatás után vágyakozott, azonban még szavakban sem kapta meg. Szerette volna megtanulni, hogyan lehet tiszta szívből megérinteni, és átölelni egy baráti lényt, azonban sosem kapott anyai csókot és meleg ölelést. Csak várt és várt. Azonban az ajtó zárva maradt, mint ahogy Márk szíve sem töltődhetett fel gyengéd, anya iránti szeretettel. Minta nélkül maradt.

        A férfi az autó tetejében pihenő avart figyelte. Közvetlenül a feje mellől apró, barna pók indult el orra irányába, pontszemeivel fürkészve Márkot. Hosszasan mustrálták egymást, mire az ízeltlábú felmérte a fejen álló ismeretlen veszélytelenségét. Apró sonkáit óvatosan emelgetve megkerülte a férfi szétterülő haját és besurrant a garbó nyakú póló hátsó fertályán. Márk felüvöltött, és minden erejét összeszedve igyekezett fejével a szélvédő irányába mozdulni. A pók eközben komótosan battyogott tovább, háta irányába. Márk zihált és sikoltozott, de csak néhány millimétert sikerült nyernie. Agya vasököllel döngette koponyája belső oldalát, amitől olyan heves fejfájás tört rá, hogy sugárban hányni kezdett. A barna pókocska lassan eljutott Márk háta közepéig és ott megállt. A férfi igyekezett bikaként fújtatni, hiszen a gravitációnak köszönhetően gyomra tartalmának egy része orrnyílásaiba ömlött. A klausztrofóbia teljesen magához ölelte. Fehér foltok táncoltak szemei előtt, mint amikor kiég a képcső, majd végleg megszűnt az adás. Elájult.

        Márk falevelek zizegésére eszmélt. A lassan közeledő sötétségben feltámadt a szél. A szürke bükkfatörzsek fájdalmasan nyikorogtak. Márk kinyitotta szemeit, de csak fehéren izzó gömbök táncoltak látóterében. Néhány milliméterrel a szélvédő irányába csúsztatta fejét, amely pokoli fájdalommal jutalmazta mozdulatát. A műszerfal digitális órája délután ötöt mutatott. A férfi szerette volna bekapcsolni a rádiót, azonban lehetetlennek tűnt legyőzni a köztük feszülő távolságot. Összeszedve minden erejét és gondolatát, a „Holló” című verset kezdte mormolni. Meglepetten vette tudomásul, hogy minden sorra emlékezik, és a fájdalom tombolása is lassan alábbhagy. Hangját kieresztve, szinte dalolta a költeményt, miközben arcán széles mosoly terült szét. A negyedik strófa után kénytelen volt megállni, mivel saját gondolatok tolakodtak Poe sorai közé. Lelki szemei előtt ropogós fehér írólap jelent meg, majd képzeletbeli tolla veszedelmes sebességgel vadonatúj verset kezdett papírra vetni. Maga is meglepődött azon a szédületes tempón, ahogy megtelt az első oldal, majd a második, és szép sorban a többi. Olyan érzés kerítette hatalmába, mintha nem is saját elméje dolgozna, hanem egy varázslatos mesekönyv elátkozott lapjai szabadulnának az átok alól. Az utolsó sor leírása után halkan olvasni kezdte emlékezetébe vésődött új versét:

Történt egyszer, már én sem tudom!
Bár gondolatim végigfutom,
Történt egyszer kába éjjel,
Holdfény csókolt csaló kéjjel.
Ósdi-ősi kövek között holló várban,
Gőz duzzadt a szamovárban.
Gőz duzzadt e haló várban!
.
Fény imbolygott bolygó pályán,
Tétovázott az asztal fáján,
Majd vihogva csusszant ama párra,
Ki várva várt a szamovárra.
Lábak járták vesztve vadul
Vitustáncuk amott alul,
Haláltáncuk járták vadul.
A vesztesekkel szemben állva,
Csuklya csusszant csupasz vállra,
Ám köd lepte be setét testét.
Szemeikkel vadul lesték,
Szóra nyílva, mit szól szája,
S mi célt szolgál hű kaszája,
Pazar élű hű kaszája?
.
Kit vigyek el? - kérdi végre,
Hisz dolgom vinni, elvégre
Rácsúsztatok a vékony jégre.
Ki így, ki úgy ér a végre,
Nos kit rángassak az alvégre?
Ki könyörög: - Még ne, még ne!
Ki bizonyít, mielőtt elégne!
 .
Testem szilaj csikó! – szól a testes.
Harcban csak elmém lehet vesztes!
Vidd el ezt a nyamvadt nyüvet,
Kaszáltassál véle füvet!
Mit tud ez a balga bamba,
Ki pénzmag híján megy a bankba?
Nincstelennek nincs is hangja!
.
Ide figyelj csuklyás ember!
Megveszlek, hisz pénzem tenger!
Vad óceán, gazdag öböl,
Mit elképzeltél eléd ömöl!
A gazdagságot csak szítod s szítod,
Ki eléd gördül letaszítod,
A gyengébbiket letaszítod!
 .
Ekként szólva járt a szája,
Ám csuklya libbent hű kaszára,
S csend csusszant be síkos testén,
Mint réti csiga párás estén.
Csak a forró tea buggyant néha,
S nyögött kéjjel, mint nő, a léha.
Hazug az asszony, hogyha léha!
 .
Szakáll sercent a kába csendben.
Hangcsillag a bálteremben,
Ahogy ujjak túrtak, túrtak-fúrtak,
S a szőrszigetben megvadultak.
Bölcs tekintet kúszott széjjel,
S fény borult a várra éjjel.
Bölcs nézett fel hő’ tökéllyel!
 .
Kezem remeg, gyomrom émelyg,
S gondolatim csalfán kéjelg,
Hisz veled szállni volna kedvem,
S kiszívhatnád életnedvem!
De megállj! Szót hintett ujja.
Visszatérhetsz újra és újra,
Emlékezz ez intő ujjra!
 .
Ki vagyok én, s mi a célom?
Mi volt pajzsom, s mi acélom?
Ezt megtudni, élj e Létben,
S a halált hagyd Letétben!
Félni tőled sohsem tudnék,
Ám árkon-bokron átalfutnék,
Ha néked Létet adni tudnék!
 .
Egy pisszenetnyi csendet hagyva,
Tea csurrant vasharangba,
S korty csusszant le a száraz gigán,
Mely érdes volt ám életvidám.
Majd felpillantott a fáradt szempár,
Úgy ahogy azt Hóhér nem vár!
Settenkedő okos szempár!
 .
Vékony testem, rossz a szemem,
Mégis mondod: Kell ez nekem!
Kezdte a bölcs lenge-lazán,
Ám torkán akadt szója, az Ám!
Hisz kasza suhant pihe-puhán,
S vágást ejtett a vékony ruhán,
Vér csurrant ki bőre zugán!
 .
Tested rémes, sovány! – suttog a Halál.
Az ember lépten-nyomon jobbat talál.
Szemed tompa, kopasz fejed,
Ám Léted nem ez, elfeleded!?
Nem vigasztal keskeny izmod,
Nem kell bennük bízva-bíznod!
Poraidban nem kell híznod!
.
Mi nékem vigasz, az ott ül belül,
Tűz, tornádó mely, ha ritkán elül,
Szélcsend honol e viharszemben,
Béke csillog ez hűs veremben!
Erről regélj Bölcs bölcs anekdotát,
Add az elméd, mit Isten rótt rád!
A Lelkedet, mit Isten rótt rád!
.
Szólott a Bölcs: - Mi a szeretet?
Kit átölelsz és ölelni szereted?
Kinek Lelke Lelketek közös pontja,
Ki hő figyelmével Lelked bontja.
De Ő is test, csakúgy mint magad,
S ki emberré lesz bűnbe ragad!
Kit szeretsz magára marad!?
 .
A magány szép, ám a bús magány nem!
Ha megbocsátok, s szerelmem átélem,
Lelkünk becsurran a közös halmazba,
Mint gőgös tél az ifjúi tavaszba!
Hát ez a szeretet hideg Halál,
Mely zord fagyban is meleget talál!
Egy érzés, mit a Halál meg nem talál!
 .
Beszélj a Családról! – morgott az Árnyék.
Poharadba töltök, mondókáddal várj még!
Azzal csészét kapott fel a Halál,
Gőzt buggyantott a fényes szamovár!
S korty csusszant le a száraz gigán,
Mely ékes volt és életvidám!
Alázatos, ám életvidám!
.
A családról, Halál, te sokat tudhatsz,
Ám tudásodért biz’a versenyt futhatsz,
Ha nem sejted, hogy kit mért viszel,
Ha a büntetésben jobban hiszel,
Akkor tévedsz! A család nem csorda!
Munkád okán nem esett csorba!
A család Egység, nem áll sorba!
 
Ha meddőn állsz, kutatva sírokat,
Még nem érzed, ha anyakéz simogat,
S nem csókoltál láztól rózsás orcát,
Becézgetve húsát s mindenik porcát!
S megannyi percért hálaimát rebegsz,
Melyet a Családban boldogságban lebegsz!
Ameddig engedsz, lelkük mélyén lehetsz!
Befejezni éltem, bizony nem félek!
Nem te döntöd el vajon eleget élek!
Mit Te megkapsz, véres plazmatest,
Ereim fonnyadók, orcám is rosszul fest!
Ám ha nem vagy rest, reám figyeltél,
Lelkem csúcsából tanulva tért nyertél!
Tanultál és bölcs lettél!
 .
A barátság szeretet, a szeretet család,
Halálnak lenni munka, ereje csalárd.
A bölcsesség tudás, a Tudás az élet,
Mely késen a szeretet köszörülhet élet!
A Te szereped fontos! Ne érts félre!
Bíborfényt varázsolni ez éles késre!
Epilógus vagy! Értsd meg végre!
 .
Elég volt Bölcsem, az utolsókat szóltad,
Tanultam belőled, amint azt jósoltad!
Itt hagyom e pondrót! – mutat a másikra,
Ki erszényét babrálta unottan ásítva,
Nem lesz napja, mikor boldog lehet,
Elkobzom tőle mi nála érték lehet!
A Halál barátom, csupán ennyit tehet!
 .
Most jer velem bölcs, mutatom az utat,
Mely utat lelked mélye kezdetektől kutat!
Téged akarlak, hisz rajtam átláttál,
Hajlékony az elméd, mint serkenő nádszál!
Elviszlek e várból! De tudod, elvégre
A halál az életnek csak pillanatnyi vége!
A Vég a Jövő Lét letéte!
.
Azzal elballagtak némán, nem is néztek hátra,
Nem gondoltak többé az ostoba barátra.
Ő csak merengve bámult maga elé,
Többé nem került a kasza elé!
Ám ósdi-ősi kövek közt holló várban,
Újabb gőz duzzadt a szamovárban.
Gőz duzzadt ez haló várban!
.

         Alig fejezte be képzeletbeli versének olvasását, roppant szomorúság öntötte el. Biztossá vált számára, hogy új alkotását sohasem fogja valódi papírra vetni. Úgy lép majd át az árnyékvilágba a Halál oldalán, hogy nem mondhatja el szüleinek gyermekkora újonnan megélt fájdalmait, nem szoríthatja többé mellére gyermekeit, és nem birkózhat az élete, és álmai közé ékelődött fantáziavilággal. Védtelen testtel, és kiszolgáltatott lélekkel várta halálát. Ám teste nem hagyta olyan könnyen távozni az élők sorából.

         Az erdőre lassan esti homály borult. A szél ereje alábbhagyott, s az utolsó levélzizegések is elhaltak a komótosan szétterülő ködben. Márk a fákat bámulta. Agya hozzászokott ahhoz, hogy a fejen álló világot a megszokotthoz igazítsa. Szürke, egyenes törzsek vették körül, amerre csak nézett, és halotti fakóság szivárgott be lassan a törött ablakok nyílásain. Mindenünnen a halál vigyorgott némán, s szinte hallani vélte a kasza suhanását, amint elmetszi rövidre sikeredett élete fonalát. Tulajdonképp nem félt tőle, csak valamiféle eszelős szomorúság öntötte el mindenik porcikáját. Úgy érezte, hogy nem tett le semmit a tudás asztalára, nem hordozta körbe az erkölcs vörös rózsáit, és nem lovagolhatta meg élete tajtékhabos paripáját sem. A halál azonban ott sündörgött a gyilkos autóba préselődött férfi körül, s folyamatosan szembesítette emlékeivel, melyek komoly fájdalmat okoztak lelkének. Néha csak apró mozzanatok cikáztak keresztül agytekervényein, azonban teljes epizódok is színre kerültek. Szülei, felesége, gyermekei és barátai játszották e darabok főszerepeit, azonban minden esetben ő alakította az összes átkozott mellékszerepet. A narrátor pedig maga a Halál volt. Suttogott, rekedten kiabált, gúnyosan kacagott és aljas módon intrikált. A színpad alatt, a díszletek mögött járkált fel s alá, azonban többször maga volt a színhely vagy a díszletben bújt el. Varázsolt, és kacagott saját trükkjein.

         Márk nem hibáztatta szüleit, azonban képtelen volt felhőtlen mosollyal átkarolni őket, és megérinteni testüket, lelküket. Érinthetetlenné vált mindenki számára. A múló idő jótékony simításokká érlelte a súlyos pofonokat, a szidalmazást, és félelmet pedig rosszindulattá formálta. Márk nem bízott senkiben és semmiben, őrjöngő cinizmusa számtalan esetben vakká, és hajlíthatatlanná változtatta. Fiatalemberként a mizantrópia orvosi fokaira táncolt, mely folyamatot csak gyermekei voltak képesek lassítani. Távollétükben a belső feszengés és gyűlölet sátáni parancsszóra exhumálódott, s soha nem látott lángokat lendített az ég felé. Márk faltól falig pattogott a gyermekek simítása és az emberek ütlegelése között. A halál csak ráadás volt.

Klausztrofóbia        Hirtelen ébredt tudatára, hogy valami motoszkál az autó mögött. Óvatosan oldalra fordította fejét, s szemgolyóit is – amennyire csak lehetett, – a sarkok felé noszogatta. A zörgés abbamaradt. Márk lélegzetét visszafojtva figyelte a sötétben álló néma fatörzseket. Sehol semmi nem moccant, csak a köd áramlott keresztül a roncs ablaknyílásain. A férfi óvatosan kifújta a benntartott levegőt. Feje tompán fájni kezdett, és lassan a hányinger is eluralkodott rajta. Szeretett volna közelebb férkőzni a rádióhoz, azonban egyik karja sem mozdult. Koponyája sajgását csillapítandó, mindkét irányba megrázta fejét, majd kinyitotta szemeit. A kocsi jobb oldalának valamikori ablakában hatalmas vaddisznófej meredt rá. A férfi ijedtében felordított, azonban a vadkan egy tapodtat sem mozdult. Szájából négy tűhegyes agyar állt ki, melyek végén barna avarmaradványok éktelenkedtek. Mogorván horkantott egyet, és kerek orrával a roncs belsejébe furakodott. Szájából megrágott makkmorzsák hullottak a tetőkárpitra. Márk a saját ablaka felé húzta fejét, azonban heves görcs tépett nyakába. Üvöltve igyekezett a fájdalmat megszüntetni, ezért újra a jobb oldal irányába fordította sajgó koponyáját. A vaddisznó orra szinte a homlokához ért. Állott bűz töltötte be a szűk légteret, amely egyre csak fokozódott, ahogy az állat közelebb került a férfihez. A disznó hatalmasakat horkantva tuszkolódott a kocsi belsejébe, azonban vaskos mellső lábaival képtelen volt finom mozdulatokra. A sárgás agyarak néhány centivel a férfi arca előtt vicsorogtak. Márk segítségért sikoltozott. Hirtelen hangos pattanás jelezte, hogy a vadkan feje átpréselte magát az ablak deformált keretén. A nedves orr Márk halántékának feszült. A férfin pokoli klausztrofóbia lett úrrá. Szembefordult a vadkannal, így halántéka távolabb került a bűzös orrkorongtól. Az állat tombolva rázta az autót, azonban az ablakkeret kalodába zárta. Szemfogait csattogtatva igyekezett áldozatába harapni. Márk sikoltva hátra billentette fejét, és végső kétségbeesésében szembeköpte a tajtékzó állatot. A vadkan meglepetésében hátrahőkölt, és csillogóan értelmes tekintetével szemügyre vette támadóját. Márk a pillanatnyi szélcsendet kihasználva ellencsapásra készült. A fáradtság ellenére érzékei pengeélessé váltak, és csak a vadkan figyelmének lankadását leste. Rövid szemdialógust követően az állat nagyot horkantott, mely újabb adag makkot csalt külvilágra. Érdeklődve a férfi felé tolta nyáltól lucskos orrát, és puhán szimatolni kezdte a fújtató testet. Ez volt az a pillanat, amit Márk várt. Izzadt homlokát előrelendítve a vadkan felső ajkába harapott. Az állat riadtan hátraugrott, ám a támadás olyan vehemensre sikeredett, hogy Márknak csinos kis darabot sikerült az orr alól kimarnia. A vaddisznó visítva megrázta hordónyi testét, és egy pillanatra magasba lendítette az autót. Az ablakkeret fájdalmas reccsenéssel végleg megadta magát és ajtóstul leszakadt. A vadkan tébolyult őrjöngéssel rontott neki a szánalmas roncsnak. Bulldózerként tolta lejjebb és lejjebb az erdő mélye felé, míg bírta szusszal, majd toporogva megállt a férfi ablakánál. Nem ment közelebb, csak csendben bámult az autó belseje felé. Ekkor újabb eszméletvesztést borult Márkra.

         Varázslatos réten találta magát. A fű zöld szőnyegként borította a lágyan hajló dombokat. A távolban ódon vár tornyai bukkantak elő a patakot szegélyező galériaerdő lombkoronája mögül. Nem érzett fáradtságot, csak mélységes szomorúság kerítette hatalmába: talán utoljára legeltetheti tekintetét a mező virágain, a levegőben szárnyaló füstifecske csapaton, és utoljára hallja az alant kanyargó patak csörgedezését. Lassan elindult a kastély irányába. Léptei nyomában alázatosan meghajoltak a rét füvei, s útjából hajbókolva tértek ki a mezőn legelésző sáskarajok.

        Néhány pillanat múlva a vár előtt állt. A hatalmas íves kapun oroszlánfejes kopogtató díszlett, pont olyan, mint amit gyermekkorában látott szülei nyaralójának ajtaján. Szíve megtelt fájdalommal, ahogy tenyere lassan a kopogtató karikára simult. Gyors mozdulattal a kapu vastag fájához verte a karikát, mire az nyikorogva kitárult. Márk félszeg mozdulattal belépett rajta.

        Odabent szürke félhomály fogadta. A falakat preparált afrikai állatfejek borították, alig hagyva csupasz felületet. Fémből készült gyertyatartókban feketén füstölgő fáklyák égtek, hosszúkás árnyékokat varázsolva a terem hideg márványpadlójára. A mennyezetről üveggyöngyös csillár lógott alá, főnixmadárként uralva a légteret. Olyan érzés kerítette hatalmába, mintha a természet összes csodája megelevenedett volna, és kárpótolni szeretné az elvesztegetett évekért. Szíve csordultig telt fájdalommal. Az álmok sohasem teljesedtek be, még egy csalóka percre sem. Nem pillanthatta meg a füstölgő vulkánokat, nem ízlelte a lemenő nap csalogatta langymeleg szelet, és nem ölelhette magához a maszáj pásztor legkisebb gyermekét. Nem fürödhetett meg álmai óceánjában, nem járhatta be az Andok végtelen csúcsait, s nem hallhatta a galapagoszi pintyek csalfa trilláját. Nem tett semmit, ezt súgta számára a varázslatos terem. Itt minden halott volt, mint ahogy a vágyak is lassan vért ontó kínpadra kerültek. Márk a könnyeivel birkózva keresztülfutott a hatalmas szobán. Hátával a szemközti ajtónak támaszkodva visszanézett a falakon sorakozó tárgyakra, majd óvatosan benyitott a következő terembe.

        Apró szobácska köszöntötte. A falak mentén barnára pácolt bútorok sorjáztak. A falakon sötét tónusú festmények lógtak, melyek sorát könyvespolcok, és újbécsi stílusú faliszekrények szakították meg. A szoba közepén fekete, üveglapos dohányzóasztal strázsált, körülötte szürke kárpittal bevont karosszékek meredtek a szemközti falnál álló televízió képernyőjére. Megtévesztésig hasonlított minden arra a szobára, ahol gyermekkora megalázó veréseit szenvedte el, s ahonnan sohasem szállt elé a sajnálat, és megbocsátás szelleme. Úgy tűnt, hogy egy teremtett lélek sincs a szobában, de Márk érezte, hogy nincs egyedül. Óvatosan előrelépett, és megérintette a legközelebbi karosszék háttámláját. Csendes mocorgás hangja kapott légbe, és egy szomorú tekintetű öregasszony kapaszkodott fel a fotel kényelmes öbléből. Megkerülve a dohányzóasztalt Márk elé lépett. Édesanyja volt. Nem beszélt, nem lélegzett, és nem köszöntötte meleg szavakkal. Csak állt és a fiát nézte. A másik fotelből apja intett felé, és egy pillanatig úgy tekintett rá, mint gyermekkorában – a pofonok szünetében, majd újra a televízió felé fordult. Márkot kegyetlen keserűség öntötte el, hiszen érezte, hogy a múlt nem tudott igazán kitörlődni az emlékezetéből, és talán sohasem lesz képes szülei tetteiért megbocsátani. Legszívesebben kiöntötte volna szívét. Legszívesebben tiszta lapot kért volna tőlük, hogy mindaz az átok, mely reá szállt semmivé váljon. Azonban a papír a tetejétől az aljáig telis-tele volt firkálva a testébe öntött félelem, és belénevelődött rossz szokások tintafiguráival. Nem létezett javítási lehetőség, legalábbis már nem. Márk lassan a markába emelte édesanyja fáradt, erektől duzzadó kezeit, és ajkaihoz emelve puha csókot hintett rájuk. – Már késő, Anya! Már nem tudok igazán szeretni! – mondta suttogva, majd lefejtette kezeiről a görcsösen kapaszkodó ujjakat. Apja felé biccentett, majd a falba simuló, vasveretes tölgyajtóhoz lépett.

         Mardosó fájdalomra eszmélt. Odakint csigalassúsággal vonaglott az erdei köd, keresztül-kasul a fák között, időnként körbenyalogatva a piros roncsautót. A fájdalom nyakából jobb válla irányába ereszkedett, de csak felkarja közepéig kúszott, és ott megállt. Márk maga felé húzta sérült vállát. Meglepetten vette tudomásul, hogy karja engedelmeskedik parancsszavának, és a két első ülés közül az ölébe vánszorog. A második meglepetést a világ megfordulása okozta. Az autó kissé előredőlve, orral a mély avarba fúródva állt a szürke törzsű bükkfák között. A fájdalom újra a férfi karjába mart. Igyekezett megmozdítani ujjait, azonban semmilyen erőfeszítésre sem reagáltak. Lejjebb csúszott az ülésen, és heves rántással kiszabadította laposra préselt bal karját is. Az sem mozdult, még fájdalmat sem indukált. Márk úgy sejtette, hogy szilánkosra törhetett a baleset során, és a majd egynapos állás közben teljesen elhalt. Jobb karja ellenben lassacskán képessé vált a mozgásra, azonban a zsibbadás ezernyi tűszúrással oldódott merev izmaiban. A férfi még lejjebb csúszott, és saját ajtaja felé fordult. Az üvegben tükröződni látta megviselt, fáradt arcát, hínárszerű szürke haját, beesett szemeit. Lekapcsolta a belső világítást, és a pedálok közé térdelt. Lábai rongyszőnyegként csuklottak teste alá, de Márk nem törődött velük. Csak az egyre marcangolóbb fájdalom tartotta eszméleténél, valamint a szabadba jutás lehetősége. Odakint szurokfekete sötétség integetett.

         Márk fiatalemberként döbbent rá, hogy valami furcsa történik vele. Első alkalommal, egy zsúfolásig tömött vonaton lett rosszul, azután egy kevésbé zsúfolt autóbuszon. A két eset között néhány hónap telt el minden jel nélkül. A második ájulást követően egyre rövidebb szakaszonként következett be egy-egy újabb rosszullét, majd szinte mindennapossá vált. Márk nem szállt autóbuszra, igyekezett elkerülni a mélybe vezető aluljárókat, és az emberáradatot. Nem járt színházba, a mozijegyet kizárólag szélső ülőhelyekre érvényesíttette, és csak a már hosszú ideje vetített filmeket nézte meg. Ilyenkor néhány alak lézengett az előadásokon, így nem zavarhatta senki. A klausztrofóbia legfélelmetesebb velejárója azonban nem a rosszullét volt. A harmadik ájulás előtt – és utána mindvégig – ugyanis látomások kerítették hatalmukba. Kristálytiszta képek peregtek le, majd taszították az ájulás oltárára. Egy reggel kócos kislány állt előtte, apró ujjacskáival mereven szorongatta az autóbusz mocskos kapaszkodóját. Nem nézett senkire, látszólag egykedvűen bámulta az elsuhanó házakat. A felbillentett tetőablakból vidám szellő kanyarodott barna tincsei közé, és emelte a magasba. A szél tovalibbent, azonban a kislány haja a levegőbe merevedett. Márk ekkor vette észre a lányka mögött álló fekete csuklyás alakot. Áttetsző, ködszerű kezeivel a kislány haját simogatta. A bő csuklya alatt nem látszott az arca, csak sűrű szürkeség gomolygott a ruha belseje felé. Márk figyelmeztetni akarta a kislányt, de képtelen volt mozdítani száját és nyelvét. Őrült félelem és még őrjítőbb klausztrofóbia szorította magához. Tehetetlensége, és mozdulatlanságba kényszerítettsége vad hullámokat gerjesztett, s csillagszóróként szikrázott az ájulásig, mint későbbi életében számtalanszor. Nem mindig találkozhatott a ködbe burkolódzó alakkal, de bizonyos volt abban, hogy ott settenkedik a színfalak mögött, a levegőbe kapaszkodva, a padló réseiben vagy mélyen szívébe fúródva. Akkor bukkant fel, ha emberek vették körül, és a legváratlanabb helyeken támadta meg. Sosem várta meg ébredését, azonban olyan mélyen szívódott fel sejtjeibe, hogy egész életét megkeserítette.

        Jobb karjával nekifeszült a beragadt ajtónak. Igyekezett minél nagyobbat lökni rajta, miközben válla egész testébe bénító fájdalmat sugárzott. Újabb próbálkozást, újabb fájdalom követett, de Márk nem adta fel a szabadulás lehetőségét. Homlokáról patakzott a veríték, és törött végtagjaiból fájdalomszikrák pattantak ki, és gyújtottak pislákoló tüzeket. Az ötödik küzdelmes próba után lihegve megpihent, és igyekezett friss gondolatokat pumpálni ziháló agyába. Az ajtó nem mozdult, ahogyan lábai sem. A szélvédő felé sem törhetett ki, mivel a tető csaknem összeért a műszerfal műbőrborításával. A jobb oldalon hiányzott az ablaküveg, azonban úgy gondolta, hogy kevés eséllyel tudna átevickélni a vaddisznó által szétroncsolt ülésen. Így csak egy megoldás maradt számára. Óvatos mozdulattal a műszerfal alatti mélyedésbe nyúlt, ahol a váltózárat tárolta. Rövid tapogatózás után ráakadt az ék alakú acélrúdra, és a vezetőülésre dobta. Őrült fájdalom tépett medencecsontjába, ezért megpihent. Az éjszakai hűvös ellenére halántékáról nyaka irányába forró izzadságpatakok csörgedeztek, és tűntek el garbója alatt. Igyekezett tudatánál maradni legalább addig, amíg kijut a szabadba. Minden erejét összeszedve markába emelte a váltózárat, és a keskeny szabad helyet kihasználva az ablaküvegre ütött. A fém hangosat koppant az üvegen, és milliónyi fényes repedés futott végig rajta. Márk újabb ütést lendített előre, és a milliónyi repedés billiónyi szilánkkal ajándékozta meg. Ép kezével félresöpörte az üveggyöngyöket, és felső testével a szabadba gyürkőzött. Lábai sérült roncsokként úsztak a test után, de a férfi addig nem kímélte őket, amíg teljes valóját kint nem tudta. Néhány perc múlva az autó mellett feküdt a dús, barna avarban. Rövid ideig vizsgálta a fák koronái közül kibukkanó csillagokat, majd átadta magát az ájulás újabb hullámának.

         Anyját megkerülve a fehérre mázolt ajtóhoz lépett. Csuklója kissé megremegett, ahogy lenyomta a kilincset. Úgy érezte; nem is érezte, hanem tudta, hogy a túlsó szobában megoldást fog találni élete rejtélyére. Lüktető szívvel szélesre tárta az ajtót, és belépett. Kápolnaszerű helységben találta magát. Szemközt szamárhátíves ablak ásítozott, alatta egyszerű faasztalka ékelődött egy facirádás komód, és egy teaasztalka közé. A teaasztalon teáscsészék vették körül a rézszínű szamovárt, melynek keskeny tetőrésein keresztül gőz libegett a szabadba. Közvetlenül az ajtó mellett két szék állt egymással szembe fordítva. Márk nem látott senkit a félhomályban, de hirtelen hatalmába kerítette a régi érzés, amely számtalanszor megkínozta ájulás előtt. Valahol ott motoszkált a plafonon, a padlószőnyeg alatt, a bútorok bávatag testében, és a szíve valamennyi öblében: a rég nem látott csuklyás idegen. Félelem kerítette hatalmába, ezért remegését leplezve az egyik székre kuporodott. Mereven figyelte a szamovárt, melyből fehér pamacsokban gőzfoszlányok bodorodtak elő.

     – Egy teát, bölcsem? A hang Márk mögül tört a légtérbe. A férfi riadtan hátraperdült, de tekintete csak az ajtóval találkozott. Visszafordult az ablak felé. Abban a pillanatban meglátta a fekete csuklyás alakot. Közvetlenül előtte állt az üres szék karfájára támaszkodva. – Egy teát? – kérdezte újra. Hangja valószerűtlenül érdesen, mégis puhán kapott légbe. Márk megrázta a fejét. A szürke alak az ablakhoz libbent, így az ellenfényben néhány pillanatra eltűnt Márk szeme elől, azután újra előbukkant. Teát töltött az egyik csészébe, majd visszatért a szoba közepén álló székhez. A csuklya alól szürke massza villant elő. Az idegen beszélni kezdett. Márkot olyan érzés kötötte gúzsba, mintha ezt a hangot már hallotta volna. Sőt mi több; mintha a saját hangja lenne.

     – Az életedre megoldást keresel, tudom! – kezdte. Kortyolt a gőzölgő teából, és leült a székre. – Léted három részből tevődik össze. A gyermekkori vágyakból, a szüleid okozta lelkifurdalásból, és a legizgalmasabb tulajdonságodból, miszerint látsz engem, és félsz tőlem. Mindhárom dolog gátol téged abban, hogy valódi életedben a valódi vágyaidat teljesítsd. Gyermekkori vágyaid a később elraktározott tudásoddal csodálatos egyveleget alkottak, a megvalósulás paripájának azonban olyan magas gátat kellett áthágnia, amit földi halandó képtelen teljesíteni. Gyáva vagy, és lelkiismeretes. Nyílt tekintetű, mégis szemérmes. Könyveket írsz, holott analfabéta vagy. Valami mindig hiányzik ahhoz, hogy magasba röppenhess, mint szárnyra kapó sasfiók. Kacagva sírsz, törött lábbal jársz, érdes tenyérrel simogatsz. Ajak nélkül csókolsz, szappan nélkül tisztálkodsz, és toll nélkül írsz az élet könyvébe! – Rövid szünetet tartott, majd folytatta. – Vágyaidat megtaláltad, csak a megvalósítás eszközei kerülték el a figyelmedet. Ezek az eszközök a legtöbb ember elől vaspántos szekrénybe vannak zárva. A kulcsért meg kell küzdeni, és ez cseppet sem egyszerű harc. Mardosó félelem kerít hatalmába, ha a szekrényhez közelítesz, és féltve a puszta, felesleges életet, a szekrény zára legtöbbször kulcs nélkül marad. A te félelmed okozta az életedre telepedő sötét klausztrofóbiát. Sohasem mertél tükörbe nézni, és valóságos önmagadat megpillantani a tükörkép mögött. Mert félsz, mert gyáva vagy a tiszta léthez! A gyávaság pedig hazugságot szül, a hazugság pedig egyre messzebb csalogat a vasveretes szekrénytől, melyben ott lapulnak az igazi eszközök! – Az árny egy röpke másodpercre hátrahúzta a csuklyát. Márk piros autót pillantott meg a csuklya alól kivillanni. Az autó mellett egy pihegő emberi torzó feküdt. Furcsának találta a képeket, azonban nem maradt ideje továbbgondolni, mivel az idegen újra beszélni kezdett. – Sokszor találkozhattál velem, hiszen én voltam, és vagyok a klausztrofóbiád okozója. Rajtam keresztül láthattad meg a való világot, viszont mindig csak rövid időt engedtél magadnak. Megijedtél, misztifikáltál, mint egy ostoba kölyök. Tudod jól, hogy én hozom el az igazi világot, és azt is, hogy én aratom le a teljesség kövér gabonatermését. Egy személyben vagyok a Halál, és az Élet is. Ha jobban tetszik, akkor ékesebben is megfogalmazhatom, ki is vagyok én a te világodban! – Az árny felemelkedett a székből és Márk elé tornyosult. Nem lélegzett, szagot sem árasztott, mégis emberszerű volt. – Én vagyok a benned rejlő szeretet, vágy. Én vagyok a gyűlölet, hazugság és beteljesületlen földi lét. Én vagyok a halál narrátora, és én vagyok a lelkiismeret. A lelkiismeret! – Az utolsó szót szinte dörögte. – Döntened kell, mint ahogy nekem is! Néhány órája még nagyon nehéz helyzetben voltál, mégis legyőzted a benned lakozó gyávaságot, élhetetlenséget, és lemondást. Testileg képes voltál legyőzni a klausztrofóbiát. Íme! – mondta, és hátrahajtotta köpönyege kapucniját. Márk hirtelen újra megpillantotta a galacsinná gyűrődött piros autót, és az avarban szuszogó testet. Minden sötét volt körülötte. Szürke köd lengte körül a kocsit, és vándorolt tovább a bükkfák sűrűjébe. Az út messze a roncs felett kacskaringózott tova, s veszett a sötétségbe. Márk felnyögött, és sírásra fakadt. Egész életét csapdába hullva látta, minden további küzdelem feleslegesnek látszott. Az idegen visszahúzta csuklyáját, és szenvtelen hangon folytatta. – Én vagyok a Halál! Döntenem kell, és te számtalan alkalommal láthattál engem döntés előtt. Az áldozatot a névtelen emberáradatból ragadom ki, de ne hidd, hogy csak úgy látatlanul csapok le rájuk. Értékre van szükségem. A silány anyagot nem szívesen bántom. Ugyanakkor én vagyok a lelkiismeret narrátora is, ezért kettős hatalom pihen a tenyeremben. Táplálom az értéket, s csak az érett, egészséges búzát takarítom be. Te már tudod, hogy hány sorral hizlalod az emberi lelkek által írandó végtelen versecskét. Az előbb láthattad, micsoda vehemens küzdelemben győzted le a klausztrofóbiát, és jutottál hozzá a vasveretes szekrény kulcsához. Kapsz tőlem egy utolsó esélyt, ezáltal nekem sem kell a fáról éretlen, kemény húsú gyümölcsöt szakítanom. Éld ki a vágyaidat, alkoss, hágj a tudás bércére, és szállj a szeretet völgyébe. Leveszem válladról a rossz emlékek terheit, és letaszítom a lelkedre telepedett klausztrofóbiát! Így döntöttem! – fejezte be a szürke leples alak, és nyomtalanul felszívódott. Márk felállt a székről és hátat fordítva a fényes szamárhátívű ablaknak kilépett az ajtón. Megsimította Édesanyja arcát, mosolyogva biccentett Édesapja felé, majd a csodás afrikai szobán átvágva kilépett a vár ódon kapuján. Cigánykereket hányt a tarka mezőn, markából kóstolta a gyors csermely vizét, majd hosszú, lankás lejtőn az erdő felé vette az irányt. A szürke, szálegyenes törzsű fáktól sötét bükkerdő felé.

         Vadászpuska csattanása hasított az éjszaka csendjébe. A vadkan felsikoltott, amint a golyó testébe hatolt. Az aszfaltos út irányába indult, de néhány tétova lépést követően tompa puffanással az avarágyba hullott. Tőle nem messze csendesen szuszogó emberi test feküdt. A vadkan felismerte a felső ajkán éktelenkedő seb okozóját, és gyilkos düh kelt életre sebzett zsigereiben. Fájdalmait meghazudtolva talpra ugrott, és a fekvő férfi felé csörtetett. Megkerülte a piros roncsot, melyet nemrég ő taszított a mélységes rengetegbe, és megtorpant. A második lövés szinte letépte a vaddisznó fejét. Vére szétfröccsent a szélrózsa minden irányába, vörösre mázolva az avart, a fákat, és a fekvő testet. Néhány pillanat múlva két fekete-fehér foltos kopó bukkant elő a sötét fák közül. Mögöttük zöld zubbonyos öreg vadász érkezett.

2003. december 15.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.