2012-02-10

Második fejezet / 1. szakasz

Fül 1:2Woodbridge, 1993. május 8.

Berry roppant álmosan ébredt. Szemei körül – melyek a négy dioptriás szemüvegtől egyébként is barnásak és ráncosak voltak – szabálytalan, koncentrikus körök díszlettek. Sötét haja alól hosszanti csíkok formájában világított fejbőre. Haja olyannyira rendezetlen volt, hogy a hétköznapi ember nyugodt szívvel megkérdezhette volna: – Ez ugye új terápia az őrültek házában? Mármint, hogy a feje tetején alszik!

Berry komótosan kibandukolt a nappaliba, miközben több, egymást követő hullámban öblös hangon felbődült. Arra lett figyelmes, hogy amennyiben ébredést követően hatalmasakat üvölt, kitágul tüdeje, és sokkalta fittebbé válik, mintha ezt a ceremóniát elhanyagolja. „Berry, te jól vagy, nem hülyültél meg?” – szólt rá felesége számtalanszor. Ilyenkor maró gúnnyal válaszolt: „Nem, kicsim! Valaki kávét vedel, mint Te, valaki kora reggeltől bőg, mint a marha! Én bőgök, Te kávézol! Miért? Talán úgy festek, mint egy hülye? Vagy netán meghallja a szomszéd? – fűzte hozzá.

Berry ismerte a választ. Ariane számtalan alkalommal tett fel felesleges, szurkálódó kérdéseket, s ezzel már pirkadatkor elkezdődött az egész nap tartó háborúzás. Mióta New Yorkból elköltöztek, híjában voltak szomszédoknak, viszont megszűnt a nagyváros szmogos, agresszív betonrengetege. Tíz hosszú esztendőt töltöttek el New Yorkban, mire Berrynek sikerült feleségét rábeszélnie, hogy egy woodbridgei faházba költözzenek. A hirdetést egy halom hasonló kaliberű aprócikk között szúrta ki a New York Times „eladás-bérlés” hasábján, és emlékezett rá mennyire meglepte a ház ára. Garázzsal, hatalmas telekkel együtt olyan olcsónak bizonyult, hogy Berry hóna alá csapta táskáját, és azonmód Woodbridgebe utazott. Szerencsével határos módon még állást is kapott a festőien szép, ám barátságtalan kisvárosban. Berry Wilson két diplomát mondhatott magáénak, és miután földrajz tárgyat tanított New Yorkban, úgy gondolta, hogy majd két kézzel kapkodnak utána Woodbridgeben is. Első látogatásakor egy nagy halom pénzt hagyott letétben a faház foglalására, és egyben megnézte a helyi középiskolát is. Az igazgató kint sütkérezett az iskola három emeletes épülete előtt, mely eltörpült a közvetlenül mellette tornyosuló, láthatóan új építésű baptista templom mellett. Csukott szemmel – vállal az ódon kapunak dőlve a langyos májusi napsütésben barnította petyhüdt, zsíros arcát. Berry majdnem elnevette magát a látványtól. Arra gondolt, hogy a természet mily kegyetlenül elbánik egynémely emberi lénnyel, milyen visszataszítóvá varázsolja őket. Lelki szemei előtt megjelent Don Juan napbarnított bőre, Schwarzenegger óriási karja, Clinton lenyalt ábrázata, de gyorsan elhessegette a gondolatokat, mielőtt megszólította a termetes hájgolyót.

Jó napozást, uram! – kezdte Berry. – A nevem Wilson, Berry Wilson. Érdeklődni szeretnék, hogy ismeri-e az iskola igazgatóját!

– Én volnék az! – röffentette a hájfej, de szemét még résnyire sem nyitotta ki. Arca nem mozdult, csak néhány kövér izzadságcsepp gördült le rajta. Berry kellemetlenül érezte magát, egy helyben toporogva az igazgató arcát mustrálta.

Állást keresek! – nyögte Berry zavartan. – Tanár vagyok. Most költözöm a városukba, s gondoltam, előre bebiztosítom magam.

– Aztán milyen diszciplínákban járatos, fiam?

Berry egy pillanatra ledöbbent ettől a szótól. „Diszciplína”. Miért nem mindjárt latinul tette fel a kérdést? – gondolta. – Kevésbé lógott volna ki belőle. Hirtelen homályos kép elevenedett meg előtte, még az egyetemi évekből, mikor vizsgák után csordákban jártak sörözni a haverokkal. Igen! A sört hívták „diszciplínának”.

– Biológia és geográfia szakon végeztem, uram! Úgy gondolta, hogy az „uram” megszólítást csak ebben a kezdeti stádiumban csapja a mondatok végére, majd ha már egyenesben lesz, szépen elhagyja. Az igazgató kinyitotta szemeit, de olyan mérhetetlen lassúsággal, mintha két szemhéja egyenként tíz mázsát nyomna. Riasztóan kék szemét Wilson arcára tapasztotta, és alig hallhatóan megszólalt.

– Adwin Hodgson vagyok! – mondta. – Magának oltári szerencséje van. Mikor tudna munkába állni? – kérdezte szigorú ábrázattal.

– Másfél hét múlva, miután akkor válik lakhatóvá a házam. Tudja, most kezdjük felújítani, a felesé…..

– Akkor másfél hét múlva! – szakította félbe Hodgson. Köszönés nélkül kinyitotta az ódon kaput, és hangos kattanással bezárta maga mögött.

 Miközben Wilson felöltözött és megreggelizett, végiggondolta az előtte álló nap teendőit. Tanítás után át akart ruccanni a malomhoz, hiszen John Dorral előbb-utóbb elkerülhetetlenné vált volna a találkozás. Az iskolában azt beszélték a gyerekek, hogy a malom épületében lakó koszos, és felettébb agresszív férfi hetente legalább egyszer agyba-főbe veri tíz éves fiát. A kisfiú olyan szívet-lelket melengetően kedves volt, hogy pillanatok töredéke alatt belopta magát Wilson szívébe. Az iskola vezetősége tisztában volt azzal a ténnyel, hogy segítenie kell, már csak az eszközöket kellett meghatározni. Peter Dorr minden héten újabb zúzódásnyomokkal gyarapodott, de a testét borító hosszanti, vörös csíkokból nehéz lett volna eldönteni, hogy körömmel, lánccal vagy szíjjal büntették az apró gyermeket. Napról napra kedvetlenebbé vált, lassacskán a tanulásban is lemaradt, és úgy kezdett viselkedni, mint egy alvajáró. Berry eldöntötte magában, hogy a segítségére siet, és mosolyogva el is nevezte magát a Gyermekek Megmentőjének.

Estére Arianet várta haza, aki valamennyi fárasztó hétvégén hazautazott, és együtt töltötték a két röpke napot. Ariane ízlése szöges ellentétben állt Berry ízlésével, és ezt a rengeteg parázs vita jelezte. Pasztellszínű öltöny, virágmintás „menedzser-nyakkendő”, és az elmaradhatatlan lakkozott orrú félcipő. Berryben olyan érzés támadt minden alkalommal, mintha méretre szabott gyógypapucsban őgyelegne a lakásban, utcán fel s alá. Ariane így szerette őt. Miközben Berry végigsorolta magában a teendőket, az asztal sarkára pakolta füzeteit, jegyzeteit, majd egy műanyag fülesdossziéba söpörte őket. Hirtelen eszébe jutott, hogy anyját is fel kell hívnia, mikor a lakás csendjébe robbant az ósdi telefon lusta berregése. Berry kénytelen-kelletlen a készülékhez lépett és füléhez emelte a kagylót. Tudta, hogy késésben van, ezért frappáns lerázószövegen gondolkodott.

– Halló! – morogta.

– Jó reggelt, fiacskám! Hát Te még otthon vagy?

– Jó reggelt, mama! – válaszolt Berry. –Igen, bár nem itt lenne a helyem.

– El kell mondanom valamit, Berry, valami szörnyű dolgot!

– Nem lehetne, hogy dél körül beszéljük meg? – kérdzte a férfi idegesen, miközben az óráján vibráló számokat figyelte. – Tudod el kéne indul…

– Berry! – szakította félbe édesanyja hangja. – Álmodtam valamit. Üldözött valaki, és nagyon féltem. Még most is reszketek, ha visszagondolok erre a szörnyűségre. Tudod, Berry, én sosem álmodtam még semmit. Leteszem a fejem, és máris az igazak álmát alszom. De tegnap – emelte fel reszketeg hangját – nos tegnap éjjel…Úgy érzem, valaki az életemre tört.

– Mama! Ne haragudj, de…

– Egy szikével! – harapta el Berry mondatát a női hang.

Berry úgy érezte, nem kap levegőt. Herezacskója ágyékához rándult, és háta közepétől orra nyergéig apró libabőr-domborulatok emelkedtek. Csak egy adag vaskos szerencse mentette meg, hogy a telefont nem rántotta le a háromlábú, kovácsoltvas állványról.

– Értem, mama! Egy szikével. – dadogott, mely úgy hangzott, mintha feneketlen mélységű kútból szólna. – És még mire emlékszel? – kérdezte reszketve.

– Csak erre, fiam. Csak erre a szikére. Meg arra, hogy az üldözőmnek vörös vércsíkok patakzottak a lába szárán. Csak ennyire.

Wilson érezte, hogy anyja nagyon megrémült, hiszen ilyen történetet még sosem hallott a józan gondolkodású asszonytól.

– Mama, most leteszem a kagylót. Nyugodj meg, ne gondolj a történtekre. Este visszahívlak! – mondta kurtán. A hallgatót a fekete tartógombra helyezte, és a kandalló melletti fiókból jegyzettömböt bányászott elő. Remegő kézzel letépett egy halványlila oldalt, és a kandalló szélén heverő ceruzával két szót biggyesztett a papírra:

Szike – Megkeresni

 A kapu előtt már várták. Berry Woodbridgeben ismerkedett meg velük, mindkét férfi a a helyi középiskolában tanított. A magasabbik, Thomas Rasmussen fizikát és matematikát, míg az alacsonyabb és meglehetősen sovány figura, Stephen Moize angolt oktatott. Rasmussen amolyan csupa erő, csupa izom fickó volt, sosem tékozolta egyetlen reggelét sem ágyban heveréssel. Mikor a hajnal hasadt, kurta mozdulattal elnyomta az ébresztőórát, és kolibri-sebességgel magára rántva sportmezét pár percen belül a kisváros körüli erdőben kocogott. Ő is new yorki volt, csakúgy mint Wilson és Moize. Feleségével pár éve költözött Woodbridgebe, ahol végre nem kellett a szmogos levegőt szívni, zsúfolt buszokon tolongani, és megszűnt számára a zsúfolt utcák unalomig megszokott hangulata.

– Jó reggelt, uraim! – köszönt Berry, egy cseppnyi vidámságot erőltetve fáradt szavai közé. Mintegy megpecsételve a köszönést, rögvest kezet nyújtott.

– Neked is! – vigyorgott Stephen. – Bár nem úgy fest az ábrázatod, mintha ez olyan klassz reggel lenne. Csak nem hamarabb érkezett a feleséged? – kérdezte, cinkosan Berryre kacsintva.

– Nem talált, nem süllyedt! – rázta fejét Berry. – Egyszerűen pocsék volt az éjszakám, ennyi történt. Reggel az anyám hívott, és tartott fel. Na gyerünk a suliba! – tette hozzá és elindult a város irányába.

Lassan bandukoltak a kavicsos ösvényen, mely Berry barna faházánál kezdődött, és kanyarogva torpedózta meg a Big Medowba vezető 112-es utat. Az út mindkét oldalán a fakitermelés miatt gyér erdőzet díszlett. (Vajon ki lehet ez a John Dorr? Miért jár magas nyakú pólóban a fia? Lehet, hogy fojtogatja? A verés már nem elég? Talán még a szerencsétlen gyerek nyakát is markolássza? Unom már a rejtélyeket, fényt fogok deríteni. Ha minden igaz, akkor – Istenemre – még a szart is kiverem belőle.) Berry észre sem vette, hogy már a 112-es útnál járnak, épp most haladnak el Mrs. McKinney vegyesboltja előtt. Az üzlet arról volt nevezetes, hogy száz mérföldes körzetben csak itt lehetett Budweiser sört vásárolni. Népes vásárlótáborába ők hárman is tökéletesen belepasszoltak. Mi az hogy! Ők, hárman vásárolták fel a „Bud” elnevezésű diszciplína jelentős hányadát. (Mert mi a Bud, ha nem diszciplína?) Mary McKinney, a tulajdonos – akit a pénzen kívül két dolog érdekelt: a macskák és a fiatal fiúk – minden találkozáskor széles vigyorral fogadta őket, a külvilágba villantva vöröslő ínyéből kacsingató lepedékes fogait.

– Hejjó, fiúk!  – selypítette szemfogai között átpréselve a szavakat, hiszen valamennyi metszőfogát jó néhány esztendeje elvitte már a fogtündér. – A szokásos mennyiséget hozzam a söjbő’? Alig fejezte be a mondatot, eltűnt a raktárban, és néhány másodperc múlva nagy svunggal négy rekesz Budweisert rántott az üzlethelységbe. Hetente négy rekeszt.

Berry arcán halvány mosoly suhant át, majd kilépett a valóságba. Épp ráfordultak a Templom-utcára, melynek végén hatalmas baptista templom őrködött, elnyomva az árnyékába húzódó, erősen romosodó iskolaépületet. Az utcába érkezve kissé tempósabban szedték lábaikat, és pár perc múlva megérkeztek az iskola monumentális kapuja elé, mely kovácsoltvas angyalkákat ábrázoló templomi mintázatával úgy illett az épülethez, mint pápához a sábeszdekli.

 .

 John Dorr izgatottan várta Wilsont, aki mégha csak fél órára is, de be akart kapcsolódni életébe. Peter egy szóval sem említette, hogy a tanár meglátogatja, de Dorr tudta, mert mindent előre megérzett. Még arra is rájött, hogy Berry Wilsonnak hívják – bár ezt akár a helyiektől is hallhatta volna, de neki erre sem volt szüksége. Továbbá azt is tudta, hogy valamilyen fényes tárgy nyugtalanítja, és mostanság túl sokszor álmodik fura dolgokat.

– Biztos a fiú miatt jön – motyogta magában -, de majd jól elküldöm a francba. Ne okoskodjon nekem itt egy könyvmoly.

Miközben emígy gondolkodott John Dorr, végtagjai nem tétlenkedtek. Megfésülte őszbe hajló barna haját, melyek jó fél éve nem láttak se sampont, se vizet, így nyakához tapadtak zsírtól bűzlő tincseit. Ezt követően az asztalhoz telepedett és folytatta megkezdett reggelijét. Mindig csak olyan étkeket fogyasztott, melyek jól estek: fokhagymás kolbászt, lila hagymát és barna kenyeret, de az avasodástól felére zsugorodott szalonnát sem vetette meg. Ha mindehhez két palack sör is jutott, teljessé vált az élvezet. Amiképp ezen a napon is.

John Dorr világéletében utált dolgozni, gyűlölt mindenféle kétkezi munkát. Tizenhárom éves korában került ki a helyi iskolából, mert ellopta és felgyújtotta szívből gyűlölt osztálytársnője, Sarah Baker iskolatáskáját. Mikor az igazgató elé kísérték, csak állt és hasát fogva kacagott. Rövidesen az utcára hajították és az iskola kapuja döngve becsapódott mögötte. Végleg. Nem csak az iskola zárta ki, hanem a nagybetűs élet is, mely számára csak a szórakozás, csavargás és lopás színhelyéül szolgált. – Az élet egy színdarab,  én pedig a főszereplő vagyok! – gondolta Dorr és semminek tekintett mindent, ami és aki csak az útjába akadt. Dolgozgatott itt-ott, mindenhonnan kihajították, de ő csak röhögött a markába és szívta olcsó, lopott cigarettáját.

Azután egyszerre minden megváltozott. Megismerte Margaretet. Hogy hol? Természetesen a kocsmában csípte fel, mikor már mindketten túllépték az egészségre ártalmatlan alkoholmennyiséget, és nyelvük érthetetlen szavakat formált szegényes szókincsükből. Nos, ezen a romantikus helyen találtak egymásra. Két-három napig szerelem bimbódzott, majd virágba borulás előtt a bimbó elszáradt és a porba hullt. A varázs megtört, ha ugyan volt varázs. Egyikük sem nyílt meg a másik előtt, először csak kiabáltak egymással, majd az esküvő napján – négy sör után – elcsattant az első pofon. Dorr még ilyen hosszú idő elteltével is mosolyogva gondolt arra a pofonra. Átkozott nagyra sikeredett, szinte bombariadót hirdettek utána. Ezzel vége lett mindennek. Illetve nem egészen, ugyanis Margaret tíz évvel ezelőtt – és kilenc hónappal a pofont követően – egészséges fiúgyermeket hozott világra. A szülés teljesen megrendítette a gyenge asszonyt, és rövidesen meghalt. John Dorr akármennyire egoista volt is, nem adta ki kezéből Petert, a fiát. Bár kiadta volna. Peter a lábraállása, és első bizonytalan lépései után elindult a földi pokol felé vezető úton. Dorr elzavarta a kirendelt gondozónőt, és átvette a fiú feletti irányítást. Válogatott kínzásokat talált ki, mind testileg, mind lelkileg bántalmazta az apró gyermeket. Dorr elmosolyodott, ha arra a napra gondolt, mikor a fenyítőeszközök listájára felkerült a woodbridgei szárazkolbász is. Ennek a szerszámnak ugyanis olyan vastag volt a héja, hogy akár huszonötször is lesújthatott vele, és a kolbász bírta a gyűrődést. Mikor szétvetette egy jól sikerült ütés, vacsorára befalta. Egyszerűen kolbászt vacsorázott, ahogy azt sok-sok ember tette. Egyetlen gond az volt, hogy a fokhagymás fegyver elképesztően vörös csíkokat hagyott Peter fehér bőrén. Az meg nem járta, hogy az emberek azt higgyék, hogy ő – John Dorr valakinek is ártani tudna. Fogta magát és karácsonyi ajándékként vásárolt Big Medowban néhány garbónyakú pólót. Mókásnak tartotta, hogy két időszámításban élhetett: egy kolbászbevezetés előttiben, és egy utániban, és az ő egyetlen kisfia a kolbász bevezetése óta magas nyakú, divatos pólókat hordhat. John Dorr nem érezte magát elmebetegnek.

Egy valamit nem lehetett Dorrtól elvitatni. Fantasztikus képesség birtokában volt, amelyet ahogy csak tudott ki is használt. Megérzett, előre látott jövőbeli eseményeket, így fia valamennyi mozdulatáról tudott, és ehhez még koncentrálnia sem kellett. Előre látta szülei halálának időpontját, időnként elcsípett két-három lottószámot is. Életét egy olyan halott világnak szentelte, ahol egyedüli istenségként viselkedhetett, a földi-fizikai szabályoknak fittyet hányva. Úgy hancúrozott az álmok birodalmában, hogy sosem zavarták meg maradi, emberi törvények, és ezidáig egyetlen hasonszőrű lénnyel sem találkozott. Ezidáig.

Félelemmel vegyes várakozással tekintett Wilsonnal való beszélgetése elé. Rosszat sejtett és ettől megremegett belső szelleme.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.