2012-02-10

Második fejezet / 2. szakasz

Fül2:2Berry az iskola ablakából többször megfigyelte a fák között megbúvó malomépületet, de ahogy közeledett, mintha érzéki csalódás lett volna. A ház valamennyi sarka omladozott, a külső faburkolaton formátlan nyílások vertek tanyát. Némelyiken egy macska is átfért volna. Messziről nem tűnt ennyire elhanyagoltnak, és csak egész közelről vált láthatóvá, hogy a Black River fölött tornyosuló malomépületről hiányzik a malomkerék. Helyette rozsdás pikkelyektől vörös vastengely lógott a lassan csordogáló víz fölé. A ház körül dúsan burjánzott az aljnövényzet, csak a bejárat felé vezető ösvény mellett kaszálták le. A Nap melegen sütött át a tölgyfák lombján, a levegőben mégis dermedtség rezgett.

Dorr a malomajtónak támaszkodva várt, bal kezében sörösüveg fityegett. Keresztbe vetett jobb karjával a szemközti ajtófélfának támaszkodott. Jó néhány perce így állt, hiszen tudta, hogy Berry Wilson elindult az iskolából. Borostakoszorús, cserepes szájában nyáltól átitatott, derékba roppantott fogpiszkáló járt körbe-körbe, mintha csak ellenőrizné szájszegleteinek számát. Szemei gyűlölettel méricskélték közeledő ellenségét. Berry – mikor megpillantott a bejárati ajtóban álló férfit – megtorpant, majd magabiztosságot erőltetve magára, folytatta útját. Csakhamar szemtől-szemben álltak.

– Maga ugye John Dorr, Peter apja? – kérdezte Berry, miközben tüzetesen végigmérte a másikat.

– Na és, ha az vagyok? John Dorr flegmán szájához emelte a söröspalackot, és élvezettel kortyolt belőle. Nagyot böfögött, majd Wilson arcába bámult.

– A nevem… – kezdte Berry.

– Tudom ki maga!

– Akkor legalább a formaságokon átléphetünk! – ráncolta homlokát Wilson. – Bemehetnénk a házba? Szeretnék feltenni Önnek néhány kérdést, ha nem zavarja.

– Na és ha zavar?

– Bemehetnénk? – kérdezte Wilson türelmetlenül.

Dorr válasz helyett félrehúzódott az ajtóból, ezzel jelezve, hogy enged a kérésnek. Berry igyekezett úgy belépni a malomba, hogy ne kelljen Dorrhoz érnie. Undorodva érezte a mosdatlanság, vizelet, hányás szagának speciális keverékét. Orrfacsaró bűz áradt Dorrból. Odabent a kolbász és levetett lábbeli szagelegye fogadta. A szoba sötét volt, hiszen egyetlen apró ablakon tört be a fény. A félhomályban egyből feltűnt Berrynek a fal mellett sorakozó italos üvegek hadserege, melyek döntő többségükben olcsó sörös és konyakos flaskákból álltak. Az ablak alatt deszkákból tákolt hatlábú asztal terpeszkedett, rajta a korábban befejezett ebéd bűzlő maradványa hevert. A sarokban sárga virágmintás, koszos matrac feküdt.

– Üljön le, ha akar! – invitálta morcosan Dorr Berryt. – Iszik valamit?

– Hol van Peter? – kérdezte Berry figyelmen kívül hagyva John Dorr kérdését. Letelepedett. Ülepébe szálka fúródott a keskeny, csiszolatlan ülőpad anyagából.

– A pataknál csavarog, az Ön házához közel! – válaszolta Dorr, miközben széles mosoly ült ki ábrázatára.

– Járt már ma itthon?

– Nem.

– Akkor meg honnan tudja, hogy hol jár a fia, uram? – húzta fel szemöldökét Wilson, s mélyen Dorr szemeibe fúrta tekintetét a szoba félhomályában.

– Azt miért nem kérdezte meg, honnan tudom, hogy maga kicsoda? – kérdezett vissza a szembeülő alak, miközben unottan orrát piszkálta, majd a körme alá ragadt barna anyagot a szájába tette. Berrynek forgott a gyomra, mint a ringlispíl, de igyekezett koncentrálni, amennyire csak erejéből tellett.

– Idefigyeljen, Mr. Dorr! Peter tanárai felfedezték – illetve nem is kellett különösebben felfedezni, annyira nyilvánvaló, hogy a fián folyamatosan új és újabb ütésnyomok jelennek meg. Verések, kemény verések nyomai. Elmondaná nekem, mitől kék-zöld Peter?

Dorr a változatosság kedvéért újabb produkcióba kezdett. Hangosan krákogott, majd a nagy erővel a szájüregébe törő slejmet megrágta, és lenyelte.

– Megengedi? – kérdezte Dorr, és egy szál cigarettát vett elő. Ujjai közt megpödörte, fellazította a papírba burkolt filléres dohányt, majd unottan szájába kanyarította. Gyufafej sercent és légbe lebbent az első nehéz füstkarika. A kezdő slukkot mélyen tüdőre szívta, majd felső ajkát előretolva ölébe fújta a füstöt. Hüvelyk és mutatóujja közé helyezte a cigarettát, és Berryre emelte áthatóan hideg tekintetét.

– Nos, tanár úr! – vágott mondanivalójába Dorr. – Magának tulajdonképpen semmi köze ahhoz, hogy miként és milyen elvek alapján nevelem a fiamat. De! Azért elmondom önnek! – mosolyodott el a férfi, és szája sarkába helyezte a füstölgő rudacskát. –Tudja, a fiam eléggé élénk gyerek. Sokat jár kirándulni, örökösen hancúrozik a barátaival, meg miegymás. Na, már most, ha ön volt gyerek, akkor egészen biztosan tudja, hogy a játék veszélyes dolog.

(Ez hülyének néz? Ezzel a maszlaggal akar megetetni? Egyébként honnan tudja hogy ezekben a pillanatokban hol jár Peter? Ma még itthon sem járt..)

– Én egy ujjal sem nyúlok Peterhez, legfeljebb ha öt pofont kapott egész életében. Megkérdezheti tőle is, uram! – fejezte be Dorr, és vízzel teli öblös üvegbe ejtette félig szívott cigarettáját.

Berry érezte, hogy nem tud uralkodni a lelkét felkavaró vihar felett. Agyából energianyaláb indult gyomra irányába, megremegtette lábait, majd füstködként telepedett gondolkodására. Felpattant a székről – mely döngve a padlónak csapódott, és öklével az asztalra csapott. Nehéz kolbászszag emelkedett a levegőbe.

– Idefigyeljen maga szemétláda, maga barom! – sziszegte Wilson, miközben arcát vörös pír öntötte el. – Minden héten úgy elveri Petert, mint egy láncos kutyát. Bottal, doronggal, széklábbal, fogalmam sincs róla: de elveri. Ne hazudozzon, ne játssza azt a töpörödött eszét, mert – én mondom – egyszer nagyon megbánja. Egyet mondok magának, – lendítette mutatóujját Dorr orra elé, akinek a gúnyos mosoly egyetlen másodpercre sem tűnt el arcáról – aljas féreg! Ha még egyszer ütésnyomot vagy csak egy karcolást is meglátok Peteren – megígérem, hogy a lelket is kiverem magából. Már, ha van lelke egyáltalán. Értjük egymást? Miután elvertem, mint egy kutyát – húzta résnyire szemeit Wilson – elvetetem magától Petert. Talán még van rá esély, hogy egészséges felnőtt váljék belőle!

Pillanatnyi csönd telepedett rájuk a malom sötét szobájában. Berry vöröslő szemekkel meredt Dorra, amaz pedig unottan piszkálgatta piszoktól feketéllő körmeit. Amit válaszolt, legkevésbé sem számított Berry.

– Tudja, Mr. Wilson, én már gyermekkoromban is különleges dolgokra voltam képes – kezdte Dorr, és újabb cigarettát préselt szája szegletébe.  – Az apám egy nap nagyon berúgott a kocsmában, ha jól emlékszem a Madison-sörözőben. Kihajították a kocsma elé, és akkor – hazafelé tartva – elgondolkozott, milyen szar is az élet. Tudja, a szarba én is beletartoztam. Meg az anyám is. Na szóval, míg így támolygott haza, eldöntötte, hogy elveri az anyámat, utána jól megkeféli, engem pedig beültet a karosszékbe, hogy végignézhessem, mire képes az élet. Nos, én pont otthon voltam, mert anyámnak segítettem a mosásban, mikoris hirtelen felfogtam apám gondolatait. Rögtön cselekedtem. Mire az apám hazaért, nem talált senkit a lakásban. Egy szóval: megúsztuk. Azért szétverte a nappali bútorait! – mélyet slukkolt a cigarettából, majd a csikket a vízbe dobta. – Ez a tulajdonságom – folytatta –, mármint az, hogy gondolatolvasó vagyok vagy mi a fene, a mai napig megmaradt. És tudok magáról is valamit, Mr. Wilson! Meg azt is tudom, hol jár most a fiam! – szemei egy pillanatra megüvegesedtek, pupillájában kékes láng gyúlt, majd visszatért beléjük az élet. – Most érkezett a malomösvényre. Két perc és itthon lesz.

Dorr felpillantott amolyan „na ehhez mit szólsz, kishaver” tekintettel, és Berryt a mai napon másodszor rázta ki a hideg. Érezte, hogy Dorr a gondolatai után kutat, mint egy alaszkai kincskereső, aki a szortírozó szita alján aranyat sejt.

– Tudja, hogy mi a véleményem erről az egészről, amit itt előadott nekem? – emelkedett fel Wilson az asztal mögül. – Az, hogy maga hazudik! Az egész mocskos élete hazugság! Semmit sem lát előre se rólam, se másról!

Dorr elmosolyodott. Pórusoktól hemzsegő sárgás arcbőre megannyi ráncba rendeződött. Barnás fogai egy sornak látszottak a fogközöket kitöltő vajszínű lepedéktől. Berryre emelte tekintetét, állkapcsa lassú mozgással betűzni kezdett egy szót. Undorító szájszag töltötte ki a két férfi közti levegőt. – SZIKE – sziszegte Dorr.

Berry gyomra görcsbe rándult, mintha gyomorfekély bántaná. (Tényleg belém lát! Látja a gondolataimat? A hazugságokat is vagy csak kristálytisztákat? Szike. Szike. Letelt a két perc, és a fiú sehol. Hazudik a rohadék.)

– Most elmegyek, Mr. Dorr! Maga sületlenségeket beszél, össze-vissza hadovázik. Nem tudom, hogy mit jelenthet a szike, de engem nem tud mellékvágányra terelni holmi handabandázással. Egyébként letelt a két perc a maga nagy látomása óta! – kacsintott tettetett vidámsággal Wilson Dorra, majd vállára dobta kopott farmerdzsekijét, és elindult. Az ajtónál visszafordult, Dorr felé biccentett, aztán lenyomta a ragacsos kilincset. Újra feltárult az alig várt világosság, mely szabadulást jelentett a nyomasztó sötétségből.

A küszöbön lehajtott fejjel egy sápadt bőrű kisfiú üldögélt.

.

Woodbridge, Wilson háza

Berry eltörölte az utolsó kristálypoharat is, és a terített asztalra helyezte. Elégedetten körbehordozta tekintetét a terítéken, majd felbontotta első palack sörét, mely hangos szisszenéssel engedte felszínre gáztartalmát. Az üveg nyakán vidám buborékok kúsztak fel. A férfi szájához emelte, s hosszút kortyolt belőle. Ha a palack beszélni tudott volna, bizonyára figyelmezteti gazdáját, hogy ne lásson neki tartalma elpusztításának, mert Ariane nem lesz elragadtatva tőle.

Berry egy New Yorkhoz közeli kisvárosban ismerkedett meg feleségével, aki lenyűgözte szépségével, csodás tekintetével, és szinte abban a pillanatban belészeretett. Ezt követően – ahogy az lenni szokott – a lassú sodrású folyó partjai közt hánykolódva érkezett a házasság szent küszöbére. Ariane csakhamar befejezte az egyetemet, és New Yorkban, az egyik Pizza Hutnál kezdett el nagyreményű menedzserként dolgozni. Eközben Berry még főiskolára járt, így számára a pénzkeresés ki volt zárva, hacsak nem Ariane pénztárcájában. Teltek-múltak az esztendők. Ariane megbízható, jól kereső marketing-szakemberré nőtte ki magát, míg Berry tanáremberként tengődött saját fizetéséből. A férfi az összes zsebét kiforgatva sem tudott volna házat venni, ezért felesége keresetére támaszkodva átköltöztek a Sziklás-hegység vadregényes szépségű hegyei közt megbúvó Woodbridgebe. A baj ekkor, és itt kezdődött. Ariane Portlandben kapott jól fizető állást, ami azzal a kényelmetlenséggel járt, hogy csak a rövidke hétvégi napokon látták egymást. Rövidesen megszületett a féltékenység zöld szemű szörnyetege, és Ariane belépett az ellenőrizhetetlen feleségek táborába. Időnként a hétvégére is Portlandben maradt holmi „kampánynapok” miatt, majd megjelent a színen Mike, egy „természetesen kizárólag baráti kapcsolat”. Ezután a szex is feledésbe merült, majd többé nem esett szó se szülésről, se gyerekről. Végül Berry rendszeresen elfogyasztott heti egy rekesz sört.

A férfi nem gondolt most erre, hiszen alig várta, hogy megérkezzenek Rasmussenék, és természetesen Stephen Moize is. Ráadásul Ariane bejelentette, hogy erre a hétvégére magával hozza legkedvesebb barátnőjét, Margery Mooret is, aki bronzszínű hajával, és gondosan szedett szemöldökével az egyik „Revlon-lányra” emlékeztette.

Berry az órájára pillantott, mely pontosan negyed nyolcat mutatott. Izgatottan járkált fel-alá a szobában, bekapcsolta a televíziót is, melynek képernyőjén kutyaeledel reklám jelent meg. Idegesen kikapcsolta, a lemezjátszóhoz ballagott, és találomra kiválasztott egy lemezt. A sercegést követően Vaya Con Dios Listen című dala töltötte be a nappalit. A zene megnyugtatta, és elgondolkozott.

Vajon honnan tudnak az álmaimról? Az a sunyi Dorr, az átkozott. Talán többet is tud, mint amit elmond. Rendben, volt egy álmom, arra emlékszem. Valakit szikével kergettem – elismerem –, de nem öltem meg. No meg itt van az anyám álma, mely megfűszerezi az enyémet. Őt meg kergette valaki szikével, csak éppen azt nem tudja, hogy ki. Dorr, Dorr! Vajon csak arról tud, amit gondolok vagy azt is látja, amiről álmodom. Mert tény, hogy sokat gondoltam arra a rohadt szikére. Azt sem tudom, hogy ez az álom egyáltalán miért foglalkoztat folyamatosan. Talán egy jel? Az intő jel? Figyelmeztetés? Vagy csak egy álom, egy egyszerű hétköznapi álom, aminek teljesen véletlenül az anyám volt a főszereplője, és egészen véletlen, hogy Dorr is tud róla…

Révületéből harsány csengőszó ugrasztotta ki. Kinézett az ablakon, és örömmel látta az ajtóban álló vendégeket.

Eközben John Dorr a szoba sarkában terpeszkedő faasztalnál ült és gondolataiba merült. Az asztal teljesen üres volt, csak egy fél méteres, frissen vásárolt woodbridgei szárazkolbász hevert a férfi előtt.

.

.

Brooklyn, Flatbush Avenue

– Már megint mi a franc van?Mit akarsz?

– Egy sört, cicus! Mit gondoltál, a seggemet növesztem itt?

– Hát, amekkora valagad van, elképzelhető! Dorothy minden kedvességet igyekezett mellőzni. Unottan leverte a füstszűrőig szívott Pall Mall végén fityegő hamut, majd a hamutartó mélyedésébe fektette a cigarettacsikket. Szörnyen unta a vendégeket, főleg az olyanokat, mint Ramirez. Unta a munkát, és gyűlölte az életét is. Sokat gondolkodott létezésén. („Az ember feje tele lesz a cigi és a párolgó szesz szagával. Kézfején vastag, kitüremkedő erek hemzsegnek, lába hajlatát barna elszíneződés veszi birtokába, feneke lassan a földig löttyed. Nem beszélve arról, hogy milyen miliőben keresi a pénzét. Pedig ez itt még egy istenes, elitebb hely.”)

Dorothy izmos karja megtette a már berögződött utat a hűtőszekrény fogantyújáig, kitárta és nyakon ragadott egy palack zöld címkés Flying Horset. Kilépett a bárból, és letette Ramirez asztalára. A mexikói mondani akart valami frappáns köszönetfélét, de a lány sietősen visszaröppent a pult mögé, és az ételkiadó ablakába könyökölt. Dorothy harminc éves volt, valamikor talán mutatós nő lehetett. Vágyai a múlt homályába vesztek, az a hajó, melynek fedélzetére szeretett volna lépni, már rég felszedte a horgonyt és nyílt vizekre siklott. A lány a valóság sivár, döglött halaktól bűzlő kikötőjében ragadt.

A középiskolai évek alatt Dorothy a legnépszerűbb lány volt osztályában. Szinte mindenki – fiú és lány – vele osztotta meg örömét és bánatát, és tőle várták a segítséget is. Tanítás után népes csoportok várták az iskola kapujában, hogy utána együtt vessék be magukat a Central Park terebélyes platánfái közé. Szülei kiskorától kezdve jó szóval, és szeretettel kényeztették, akár a csillagos eget is lányuk lábai elé hordták volna. Szinte egyszerre hunyt ki életük mécsese. Dorothy a tizenötödik évét taposta, mikor anyja és apja örökre elhagyta, és ezzel felszámolta addigi boldog életét. Az álomhajó felszedte a horgonyt, és a lány t a parton felejtve a nyílt vizekre hajózott. Nagyanyja, aki hithű keresztényként élte valamennyi percét – az éjszakai pihenést is beleértve – néhány hónapon belül elkótyavetyélte a long islandi házat, és magához vette a kis Dorothyt. Ettől kezdve a lány élete pokollá változott. Az öregasszony még a rendszeres templomjárását is feláldozta azért a szent ügyért, hogy a gyereket jó útra terelje. Pulikutyaként kajtatott a kamaszodó Dorothy mögött, az utca sarkáról figyelte, nehogy kétes alakokkal cimboráljon.  Reggelenként átvizsgált a lány ablaktalan, egérodúnak is szűkös szobáját, még a karfára fektetett farmernadrág zsebeit is, intő jeleket keresve. A harag egyre forróbb parázson izzott, mígnem lángra kapott. Dorothy egy csendes július napon – míg nagyanyja a templomban serénykedett – előbányászta bőröndjét a tisztaszobában felhalmozott családi hagyatékból. Köszönés nélkül lépett ki nagyanyja gyűlölt falai közül.

New York óriási város volt, forgalmas és zsúfolt. Rövid keresgélést követően Brooklynban talált magának állást a Flatbush Avenue kocsmáinak egyikében. Néhány napi kemény munka elteltével megszokta az éjszakai élet nehézségeit, de a második héten kénytelen volt újra nyakába venni a várost, mert a bandaháború apró szilánkokra zúzta a lokál értékes berendezését.

A falra szerelt sárga színű kakukkos óra megszólalt. A kakukk minden traktusra komótosan előcsúszott, kidugta sárga fejét az ajtón, majd lustán visszatolatott a helyére, és magára zárta az ajtót. A kocsmai vendégek bárgyú vigyorral nyugtázta a ritka produkciót. Volt olyan is, aki megtapsolta a fából faragott madarat.

Dorothy unottan körbehordozta tekintetét a bárhelység részegen gesztikuláló vendégseregén. Vigyázott, nehogy tovább figyeljen valakit, és az félreértse. Röpke pillanatra Ramirezre pislantott, majd zavartan elkapta tekintetét. Ramirez meredten bámulta, mint egy kiállítási tárgyat.

„Hogy mennyire rühellem ezt a tetves macsót! Most is engem bámul! – gondolta Dorothy.

„Hú, de ledönteném ezt a vaskos lábú, morcos szukát! Bele is döglene. Még legurítok két palackkal, aztán teszem a dolgom…Úgy látom, csíp engem a kis drágaság! – gondolta Ramirez.

– Dorothy! – kiáltott a mexikói, és magasba emelt karjával magához intette a pultoslányt. Dorothy a lágyan zümmögő hűtőszekrényhez lépett, és újabb sörösüveget emelt ki. Agyongyötört arcára méla undort mázolt, Ramirezhez lépett és a az ételfoltoktól hemzsegő, kockás asztalterítőre tette az italt. Visszafordult a söntéspulthoz, közben a kakukkos órára pillantott, melynek mutatói fájdalmasan kicsavarodva a helység közepe felé álltak, így csakis szakavatott szem tudta megkülönböztetni egymástól a kis – és nagymutatót. Dorothy elégedetten elmosolyodott.

(„- Még két óra, és csusszanok haza. Csak telne már le a műszak. Kajálok, fürdök, utána leheveredek a kanapéra és megnézem az éjszakai filmet.”)

Még pontosan két óra és huszonhárom perc volt hátra az életéből.

.

Woodbridge, Wilson háza

A Baráti Kör számára nem létezett az etikai kódexnek nevezett üres konvenció. Mindenki saját étkezési szokásai szerint vacsorázhatott Wilsonéknál. Ez meg is tette a hatását. Felszabadultság, szárnyaló gondolatok jellemezték az összejövetelek zömét, ahol a szeszes italok sem romlottak meg palackba zárt világukban. Mikor a tökéletesen terített asztal átalakult mosatlan edények, megdermedt ételmaradékok és üres üvegek gyűjtőhelyévé, a társaság felállt és bevetette magát a nappali közepén strázsáló bőrkanapé garnitúrába. Stephen Moize Arianenel csevegett, miközben lábát szórakozottan keresztbe vetve a másikon, csillogó borospoharat ugráltatott a térdén.

De értsd már meg, hogy ez nem kizárólag hit kérdése. Ezek tények! – magyarázott Moize Arianenek.  – Nem kell túl sokat olvasnod ahhoz, hogy teljesen világossá váljék, hogy azokat az őrületesen nagy sziklákat nem vágathatták ki rabszolgákkal, és cipeltették az építkezés színhelyére. Szép is lett volna. Meg egyébként is…

– Figyelj ide! – vágott közbe Ariane, és ő is keresztbe tette harisnyába bujtatott lábait. – Akkor mi a fenéért tanultuk ezt, miért tűzdelték tele a tudományos könyveket és lexikonokat a jelenleg érvényes magyarázatokkal? – húzta fel szemöldökét a nő.

– Befejezem, amit az előbb elkezdtem! – hallotta Berry Stephen hangját, ahogy egy pillanatra kizökkent saját gondolataiból. Egész este szótlanul ült, csak forgott és forgott agyában az értetlenség megállíthatatlan kereke. Néhány sör után egyenetlenné vált a gondolatsor, minden vidámmá és kontúrossá vált. A világ lassan megtisztult a reá telepedő depressziótól: a homo sapiens átalakult barátságos homo ludensszé. Minden pofon egyszerűnek tűnt. A rátelepedő sötét feszültség oldódott, még John Dorr makettszerű ábrázata is elsüllyedt a az alkohol mocsarában. Ez a káprázat azonban csak rövid ideig tartotta bilincsek nélkül Berry Wilsont.

(„Jó, jó, jó! Oké! Így van! John Dorr undorító, aljas féreg, aki úgy olvas a gondolataimban, akár a nyitott könyvben. De, ha éppen nem állok vigyázban előtte – szemtől-szemben -, akkor csak konstanciái lehetnek, halovány megérzései. Ott álltam a mocskos házában, az asztala előtt, és valóban…valóban a szikére gondoltam. Petert pedig azért tudja ellenőrizni, mert már tíz éve a hatalmában tartja.”)

Berry felpillantott, és tekintete összetalálkozott Arianeével. A nő szeme sarkából tűnődve figyelte, majd Stephenhez fordult, és folytatták véget nem érő beszélgetésüket Isten létezéséről.

(„Hülyeség John Dorra gondolni. Egyszerűen teljességgel értelmetlen, hiszen semmi nem változik akkor sem, ha tudta, mi mozog a fejemben. Fontosabb, hogy anya is ugyanazt álmodta, mint én. Ugyanazt. A szikéről, és még valamiről. Az a kérdés – fogalmam sincs -, mi az a másik dolog! Lényeg a lényeg: valamilyen úton-módon összekapcsolódik a fül és a penge. No, és az álmok?”)

Berryt már kora gyermekkorától fogva nem hagyta nyugodni az emberi fül. A látványa nem okozott különösebb örömöt. Szerette ujjai közé venni, ujjbegyeivel nyomkodni, időnként még ajkai közé is betömködte volna. Az emberi fül számára több volt, mint két porcdarab: maga volt a misztikum. A számtalan formájú hajlat, fogazott szélű kagylóperemek, a Darwin-gumó lankás kiemelkedése, és persze a fülformák népes családja. Mindegyik más és más. Az egyiket puhának, a másikat túl keménynek találta, de valamennyi alkalommal rácsodálkozott a hibátlan és hibás fülek szépségeire. Ariane húgának, Rebecca bal fülének felső harmada idétlenül fityegett lefelé, mivel még az anyaméhben eltört benne a finom szerkezetű porc. Berry minden találkozásukkor szidta a gravitációt, és ha lehetősége nyílt rá, ujjai finom mozdulatával kiegyenesítette az engedetlen testrészt. Az persze rögtön újra lekonyult. Berry furcsa mániáját kevesen viselték jó szívvel. Akik csak ellenszegültek, mind kiestek a férfi szeretet-pixiséből, és az agy legmélyebb, legsötétebb bugyraiba zuhantak. Oda, ahol csak az ördög lakott.

Már komoly gondolkodású felnőttként elhatározta, hogy megkeresi a város legjobb pszichiáterét, és magyarázatot kér tőle ijesztő szokására. Mrs. Morton titkárnője az előtérben fogadta, leültette egy kényelmes bőrkanapéra. El sem telt tíz perc, mikor felpattant a bőrpárnás ajtó, és elegáns ruhába öltözött, roppant csinos nő lépett ki rajta. Berryre pillantott, majd az elsötétített helységbe vezette. Berry nehezen tudta elképzelni, hogy egy ilyen bombanő pszichiáterként üzemel.

– Ön Mr. Wilson?

Berry bólintott.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzak! – nyújtotta kezét a férfi felé. – Sarah Morton vagyok! Laza kézfogásán érezhető volt, hogy eddigi praxisa alatt több százszor szorította meg több száz páciens kezét ugyanolyan érzelemmentesen, ugyanazzal a mosollyal arcán.

– Foglaljon helyet ott a bőrkanapén, Berry! – mutatott az ablak alatt álló hatalmas ágyra, miközben arcán meleg mosoly terült szét.  – Ugye szólíthatom Berrynek, Mr. Wilson? – csicseregte a pszichiáternő, és elővillantak csillogó fogai, melyeken rózsaszín foltok díszlettek az ajkaira vastagon feldolgozott rúzstól.

– Persze, persze, csak egész nyugodtan! – motyogta Berry az orra alatt, és máris megbánta, hogy eljött Mr.Morton rendelésére. A kanapéba ereszkedett, és hátradőlt. Hátának jól esett a puha, hűvös bőr érintése.

– Mr. Wilson! Berry! – kezdte dr. Morton. – Olvastam a hozzám érkezett anyagát. Nagyon érdekes, de ne higgye, hogy ezzel a hmmm .. nos ezzel a kényszerbetegséggel egyedül van a világban. Sok hasonló vagy közel hasonló tünet-együttessel rendelkező páciensem van. Vannak olyanok, akik az emberi orrot, vannak, akik a nyakat vagy a női hajat, és vannak olyanok is, akik a testnek olyan kis részleteit szeretik – inkább betegesen imádják, mint például a szemhéj. Ön a fülekre csodálkozik rá. A fül az egyik legizgalmasabb testrész, mivel nemcsak erogén zóna, tehát a szexualitás kiemelkedő, reprezentatív területe, hanem olyan testrész is, mely kiemelkedik az emberi fej profiljából. Szembetűnő, ha így jobban tetszik. Az arc érintésekor a kéz óhatatlanul hozzáér, elmozdítja. Ezek a dolgok csak fűszerezik ezt a típusú kényszert. Ezek a lencsefőzelékben a mustár és a babérlevél..

Berry kuncogott magában ezen a hasonlaton. Jobbat talált volna ki hasonló helyzetben. Furcsa gondolatok forogtak agya tekervényein, és csak gerjesztették a belső nevetést, mely majdnem ki is tört a férfiből. Ő azt mondta volna, hogy („Ezek a dolgok a trágyában a légy és a ganajtúró bogár. De valójában mi is az a „trágya”, Berry fiam? Trágya! Nos?

– A trágya, tanár úr kérem, egy leírhatatlan dolog. Csak azt tudom, hogy bűzlik körülötte valami.

– Jó a válasz, Berry fiam! Ettől függetlenül felállítok neked harmincnégy hipotézist. Te majd azt gondolod rólam, hogy csuda okos vagyok, és szépen kiválasztod magadnak azt a választ, ami legjobban megnyugtatja a lelked, legjobban képes csillapítani a félelmeidet. Érte, Berry fiam?)

– Értem, Mrs.Morton! – bólogatott Berry, miközben a kirobbanó nevetését óriási erőfeszítéssel igyekezett torkába tuszkolni. – Van valamiféle gyógymód, hogy leszokjam erről a csúnya kényszerről?

– Nincs, Berry! Nincs! – válaszolta magabiztosan a doktornő, majd hirtelen mozdulattal átvetette gyöngyházfényű harisnyába burkolt lábát a másik felett. Izmos vádlija érett körteként dudorodott térde fölé. A legutolsó divat szerint szabott téglavörös szoknyácskája alól finoman átsejlett tökéletes combja. Berry határozottan kellemetlenül érezte magát., feszengett a drága bőrkanapén.

– Azt tanácsolom magának Berry, hogy autodidakta módon nevelje magát. Kényszerítsen önmagára kőkemény fegyelmet. Ha úgy érzi, hogy nem bírja türtőztetni magát, rántson egyet a saját nyakára hurkolt pórázon. Ért engem?– fejezte be monológját Mrs. Morton.

– Értem – motyogta mosolyogva Berry, és valóban értette. Eljött a város legnevesebb pszichiáteréhez, végighallgatta magasröptű eszmefuttatását, és a végén kapott egy olyan tanácsot, melyet húsz éve képtelen volt megvalósítani. Mindezt kétszáz dollárért. Mindent értett Berry.

Füstölögve lépett az utcára, és gondolatban a lélekdoktorokat is felírta a felesleges emberek listájára. Végül is – gondolta – nem lehet az ember egész életében objektív.

Berry végleg kiemelkedett a gondolatok abisszikus mélységeiből, és körbepillantott a szobában. Fáradt szemeit megdörzsölve az ébrenlétre koncentrált. Elcsigázottnak és öregnek érezte magát. Kimondhatatlanul félt az éjszakától, mely újabb álmokat, és még több gondot zúdít majd rá. Nagyot nyögve feltápászkodott a kanapéról, és újabb doboz sört bontott.

– Légy szíves ne igyál többet! – szólalt meg Ariane fojtott hangon. Az asszony a konyhaajtónak támaszkodva már jó ideje férjét figyelte. Nem tetszett neki a látvány. A kedves, kisfiús arcú férfi megváltozott, mintha metamorfózison esett volna át. Porcelánfehér ábrázatán, vörös erekkel sűrűn behálózott szemén, kialvatlanságán megesett Ariane szíve. Nem hitte el, hogy ezzel a fiúval táncolt romantikus találkozásuk éjjelén, vele szeretkezett először, és ez az a férfi, aki most negyedik doboz sörét szorongatja kezei közt.

– Fogd be a szád! – sziszegte Berry, majd hullámtörő gyanánt a mondat végére biggyesztette a kérlek szócskát. Moize és Rasmussen, akik a változatosság kedvéért az evolúcióról pusmogtak, felkapták fejüket, és Berryre meredtek. Ariane sértett amazonként csapta be maga mögött a konyha görgős ajtaját.

(Ejnye, ejnye! Ezt is jól elbaltáztam. Átkozott nagy seggfej vagyok! Nem értem, miért kell beleszólnia örökösen egy olyan élet folyásába, amit nem is ismer. Az Ő kis portlandi Mikeja, biztosan nem iszik egy kortyot sem vagy ha mégis megteszi, egy hétig lelkiismeret-furdalástól szenved. Hú! A tiltakozó agysejtek! Meg, ha! Alkoholtól híguló vér. Aztán megint, hú! Hörög a máj is. Ariane biztos ezt szereti, no meg az üres fejed, Mike fiú! Semmit sem tud rólam, a francba!)

Berry szájához emelte a teli dobozt, és egyetlen slukkra felhajtotta tartalmát. Vendégei mocorgásából érezte, hogy ez a nap is leáldozott. Még pár perc, és kettesben marad Arianenel. Rebecca, és Ariane barátnője – aki egyetlen szót sem szólt egész este – már az ajtóban álltak, és igyekeztek menekülni a kellemetlenül feszülő légkörből. Thomas és Stephen értették a dörgést, vigyorogva feltápászkodtak a kanapéról. A búcsúzkodás rövidre sikeredett, és mindennemű udvariasságot mellőzött. A vendégek fáradtan léptek ki a langyos májusi éjszakába. Tíz óra negyvenöt percet mutatott a nappaliban lógó nagy, avantgarde falióra.

.

Brooklyn, Tíz óra negyvenöt perc

Alkohol és mosószerszag töltötte be a kiürült helység levegőjét, mely a legnagyobb jóindulattal sem hasonlított olyan sörözőre, ahova az emberek életük megédesítése céljából térnek be. Leginkább akolra emlékeztetett, ahol a nyáj valamennyi tagja kieresztheti magából bélrendszere mocskát. Kosz, és bűz.

Dorothy tizenegy órakor belakatolta a főbejárat ajtaját, és ahogy azt minden nap tette, felmosta a kocsma kockás linóleummal borított padlóját. Gyorsan végzett, hiszen hajtotta a külvilág illata és szabadsága. A pénzt gondosan bezárta a konyha melletti irodahelység fiókjába rejtett páncéldobozba. Az igénytelenül berendezett szoba az étterem séfjének rezidenciája volt, aki néha-néha még éjszaka is ellenőrizte Dorothyt, hogy rendben megy-e az üzlet. A lány egyszerűen csak Húgyagynak becézte.

Dorothy lekattintotta a kijárat melletti főkapcsolót, és kilépett a nehéz-szagú brooklyni éjszakába. Arcát meleg szellő nyaldosta, talán az első nyár-illatú hajnal telepedett a városra. Szűk farmernadrágja kényelmesen simult elcsigázott combjaihoz, melyekben ott sajgott a nyolc órányi kemény robot. Selyemblúzán átsejlettek hegyes mellei, melyeket mélyen kipárnázott melltartóval igyekezett feljebb tornázni.

Széles ívben kikerült két szeméttároló konténert, melyek egy pillanatra elnyomták a tenger sós illatát, és teret adtak az édeskés rothadásszagnak. Alig tett meg pár lépést, mikor vékony tárgy tekeredett bokájára. Jeges félelem hasított szívébe, és teljes erőből maga elé rántotta lábát. A szorítás eresztett. A hosszúkás, színes kígyó a lány elé repült. Dorothy elmosolyodott és hangosan kifújta a tüdejében rekedt levegőt. Az aszfalton műanyag szálakból font ugrókötél hevert.

.

Woodbridge, malom

Dorr a széles faasztal mögött ült. A kolbász eltűnt, csak vaskos héja hevert hullaként az asztal lapján. Az emeleti ágy nagyot reccsent, amint Peter álmában megfordult. A fiú boldogan feküdt le ezen az éjszakán, hiszen a szárazkolbász végre valódi funkcióját töltötte be. Apja vacsorájának gerincét képezte.

Dorr nagy sokára megmozdult, fél fenekét oldalra billentve, recsegve eresztette ki beleinek gáztartalmát. Mélabúsan gondolt felfordult napjára. A szárazkolbászt azzal a szándékkal vásárolta, hogy megmutassa Wilsonnak, hogy tojik a világra. Arra a világra, amelyben egy olyan tehetséges ember, mint Ő, szegénységben tengeti életét, és még ebbe is belepiszkítanak az ilyen wilsonfélék. Eddig eltelt életében gyűlölt minden emberit, irtózott az emberektől. Valamennyi mozdulatát a rosszindulat, gonoszság vezérelte. Bántani. Megríkatni. Ezek a dolgok olyan mérhetetlenül boldoggá tették, hogy szinte a magasba emelkedett és a felhők tetejére ült. Amitől más lelkiismerete megroppant és milliónyi darabra hullott, neki pompás, mennyei örömöt okozott. Soha, senkitől nem tartott. Ma azonban gyomra belei köré csavarodott, feje repülőgép-motorként zúgott, és sötét gondolatok kerítették hatalmukba. Szemei lassan megüvegesedtek, és egy pontra szegeződtek, mint az egérlyuk mellett vadászó macskának. Agyának különlegesen érzékeny szeglete radarként meredt a külvilágba, és tompa hullámokat regisztrált. A gyenge rezgések mégis olyan energiával rendelkeztek, amelytől megfájdult Dorr feje. A hullámok között megmagyarázhatatlan feszültséget érzett. A negatív hullámok erősödtek, a köztük lévő feszültség elviselhetetlenné vált. Dorr ilyen agresszív impulzusokat csak akkor érzett, amikor Ő maga bombázta velük áldozatait. Ha sikerült megsemmisíteni védelmi rendszerüket, akkor szíve úgy repesett, mint egy kis nádi poszáta a nyári napsütésben. Ma azonban különös sötétség, sűrű köd ült agyára. Dorr szemeiben hirtelen kék fény gyúlt, radarja beállt a várva-várt irányba, és nem moccant.

A férfi képzeletében álomszerű képként jelent meg Wilson sötét faháza.

.

Woodbridge, Wilson háza

Berry halálsápadtan támolygott vissza a nappaliba. Úgy érezte, hogy néhány másodpercen belül leesik lábairól. Feje hangosan zúgott. Az emeleti cseresznyefa-ágyra gondolt, és a rajta heverő puha paplanokra. Legszívesebben végighevert volna rajtuk. A hálószobát kizárólag hétvégén vették birtokukba, mikor Ariane a két napot Woodbridgeben töltötte. Hétköznap a ház hatalmas nappalijában hajtotta álomra fejét, ahová a szűk konyha és még apróbb fürdőszoba ajtaja is nyílott. Az emeleti tágas hálószobák közül csak az egyiket rendezték be éjjeliszekrényekkel, franciaággyal és gardróbszekrénnyel, puha báránybőr szekrényekkel. A másik Berry dolgozószobája volt. A falakon egymás fölé épített akváriumok díszlettek. Az ajtó mellett álló vasállványzaton vaskos könyvek hadserege strázsált, főként geológiai szakkönyvek és Berry mániáját tükröző parajelenségekkel foglakozó művek. Az ajtóval szemben, trapéz alakú ablakon már hajnalban besütött az első napsugár és vidám fényekkel borította be a zsúfolt szoba berendezését. Az ablak alatt Berry világos árnyalatú fenyőfa asztala állt, melyen fiókok és polcok híján hatalmas kupacokban álltak az aktuális munka kellékei. Ez volt Berry birodalma. Az ajtóhoz legközelebbi terráriumokban hüllők, és kétéltűek élték börtönéletüket. A teknősök egy része amerikai, édesvízi fajtákból kerültek ki, de tartott nyílméregbékákat is, melyekkel Thomas ajándékozta meg harmincadik születésnapja alkalmából. Az asztal feletti terrárium lámpája alatt zöld levelibéka lustálkodott. Az állatok Berry életének szerves részét képezték.

A férfi óvatosan behúzta az oldalbejárat ajtaját, és megigazította a rézoroszlán orrán átfűzött karikát, mely antik kilincsként funkcionált az ódon faház nehéz faajtaján. A hallból a televízió monoton hangja szűrődött ki. Rövid tudósítások sorozata öntötte el fáradt agyát: francia szőlőmunkások sztrájkja, Szarajevóban bomba robbant, Oroszországban vesztettek a demokratikus erők. Berry még jobban elkedvetlenedett.

Belépett a nappaliba és csendesen behúzta maga mögött a görgős faajtót. Felesége a televízió előtt ült, és a képernyőre meredt. Berry ösztönösen irtózott a bocsánatkéréstől, de jelen esetben elkerülhetetlennek érezte.

(„Na, édes kiscicám! Ne haragudj rám! Berry tudja, hogy rossz fiú volt, de még milyen rossz! Ha megbocsátasz Berry fiúnak, cserébe minden reggel elmosogat, és még a cipődet is kitakarítja!”)

A megbocsátásért való küzdelem hatalmas erőket szakított ki Berryből, és dúsult fel Arianeben. A férfi cinikusan elmosolyodott saját gyerekes gondolatain, és puha léptekkel a televízió előtt ülő nőhöz lépett. A televízió fényében érzékien rajzolódott ki Ariane sziluettje. Berry végigsimította a dús, vöröslő, hosszú hajat. Ariane durcásan elrántotta fejét, haja vízeséséként zúdult arca elé. A férfi ijedten elkapta kezét a nőtől, ugyanakkor újabb cinikus gondolatok öntötték el elméjét.

(„Na ide figyelj, cicus! Villámgyorsan felállsz, és még gyorsabban megbocsátasz, ha nem akarod, hogy Chicagóig repüljön a fejed!”)

– Tűnj innen a fenébe! – kiáltott fel remegő szájjal Ariane, és ujjaival kócos hajába túrt. – Menj ki a konyhába, és fulladj bele a söreidbe! Mégse! Van egy jobb ötletem: igyál inkább whiskyt! Kevesebb is elég!

Berry egy pillanatra hátrahőkölt, majd tűnődve Ariane tekintetét kereste. Keze lassan ökölbe szorult. Igyekezett tiszta gondolatokkal hígítani a feltörő agresszivitást.

– Egy rövid gondolatmenetet megengedsz nekem? – kérdezte nyugodt hangon. Lelke legmélyén parázs érzelmek csatáztak, rövid időre visszaszorítva a józanész katonáit. Ariane a televíziót bámulta. – Tudod, – kezdte a férfi – régebben, mikor még mindketten egyetemre jártunk, a pénz és karrier nem sokat számított. Volt, ami volt: jó volt mindkettőnknek. Azután dolgozni kezdtél, és dőlt a pénz. Soha nem állítottam, hogy nem dolgoztál meg érte, de – értsd meg – felborult az egyensúly. Te patríciusként élted hétköznapjaidat, mígnem, addig közös életünk külön medrekben folytatta útját. Mióta itt élünk Woodbridgeben egyetlen említésre méltó szórakozásunk a hétvégi veszekedés. Berryből ömlött a szó. – Te már NewYorkban sem tudtál rólam semmit. Fogalmad sincs, mi az a depresszió, mely a rossz gondolataidhoz láncol, mi fán terem a klausztrofóbia, mely elszorítja a normális gondolkodás vérkeringését. Nem tudod, mi az: menekülni az emberek elől. Ez a helyzet sajnos a mai napig nem változott. Hetente egyszer látjuk egymást, akkor is két napra. Időnként kilépsz Portlandből, ahol saját pókhálót szőttél, és meglátogatod férjedet, aki egy másik pókhálóban él. Frappánsan akár azt is mondhatnánk, hogy a portlandi keresztes pók meglátogatja woodbridgei  rokonát. Te más rovarokat eszel, mások a hálószövési praktikáid, és az egyéniséged is más. Más, mint nekem. Hát ez a helyzet! – tárta szét karjait Berry és az asszonyra mosolygott. – Öt nap a hétvége ellen. Győztek a hétköznapok.

Ariane nem mozdult. Merev tekintettel a televízió villódzó képernyőjére meredt. Május kilencedikére kellemes tavaszi időt ígért egy jól öltözött, nyakkendő fiatalember. Berry nem várt választ. Nyakában szorítást érzett, szemhéjai megremegtek az álmosság ólomsúlya alatt.

– Adsz egy esti csókot? – kérdezte Ariane. Szemei újra mosolyogtak. Berry arcon csókolta az asszonyt, és kurta fejbiccentéssel az emeleti hálószoba felé mutatott. A fáradtság olyan erővel tört rá, hogy végtagjai megremegtek, és csak óriási akaraterővel sikerült szemeit nyitva tartani.

– Még megnézem a sporthíreket, azután megyek én is! – mondta Ariane. Berry lassan felcsoszogott az emeletre. A lépcsők minden lépésére fájdalmasan nyikorogtak. Ruhástul elterült az ágy bal oldalán, és szemeit lehunyta.

A falióra tizenegy óra öt percet mutatott.

.

Woodbridge, Mckinney vegyesboltja

Mary McKinney corn flakeses dobozokat rakosgatott egyenes sorokba a tejespult feletti zománcos polcon. Már két hete készült rá, hogy amolyan tavaszi nagytakarítást tart a vegyesboltban. Kitakarítja, lemossa a polcokat, fertőtleníti a romlott tejtől és savanyodott tehéntúrótól bűzlő tejhűtőket. Mögötte, a felvágottas pult tövében néhány Coca-Colás doboz hevert, jelezve, hogy Mary rengeteg időt töltött el a megfeszített munkával. Már kilenc órakor kinyitotta az üzletet, és most éjszaka tizenegy óra múlt két-három perccel.

– Tom! – harsogta Mary öblös hangja, melytől termetes mellei úgy megrázkódtak, mintha földrengés lenne.  – Hozod máj azt a kujva felmosójongyot?

A raktárból csapkodások ütemes zaja szűrődött ki, mint amikor valaki törülközőt ráz ki a mosást követően.

– Egy perc mama, és ott leszek! – dörmögött vissza a borízű hang, majd víz zubogása hallatszott a mellékhelységből.

Tom, Mary tizennyolc éves fia kimondhatatlanul unta az egész napi robotot. Nem szokott hozzá, hogy egy nap fél óránál több ideig koncentráljon egyetlen dologra. Az iskola szintén komoly fejtörést okozott neki. Mármint, hogyan kerülje ki. Ellenben a haverok. Csak ők jöttek Tomnál számításba. Nomeg a bigék. Ez a mai nap valahogy túlontúl hosszúra sikeredett, nagyon fáradtnak érezte magát. Morcosan vette tudomásul, hogy még fel kell mosnia az üzlethelységet, pedig a többiek már ott henkelnek Robert Henn kocsmájában és vedelik a sört.

A gőzölgő víz lassan túlcsordult a vödör peremén, és végignyaldosta az oldalát. Tom a csap felé nyúlt, amikor hirtelen kialudtak a lámpák, és minden sötétségbe burkolózott. A víz vastag sugárban ömlött, a hűtőszekrények duruzsolását azonban néma csend váltotta fel. A fiú néhány másodpercig mereven állt, majd újra beindult a hűtők motorja, és felgyulladtak az izzók. Tom hitetlenkedve bámult a vödörre, majd megcsóválta a fejét. Furcsa, rossz érzése támadt.

Tizenegy óra múlt öt perccel.

.

Woodbridge, Henn kocsmája

Robert Henn kocsmája a hámló falú mosodaépület mellet állt a Szirt utcában. Ott, ahol a két legforgalmasabb mellékút, a Fenyő és a Templom utca összetalálkozott. Az ivó előtt néhány rozoga motor támaszkodott a bejárati korlátnak, odabentről countryzene szólt. Henn egymaga szolgálta ki a betérőket. Mindenkivel jóban volt, mindenről értesült, ami Woodbridgeben vagy a szomszédos kisvárosban, Big Medowban történt. Nem kellett attól sem tartania, hogy valamelyik részeg állat fogja magát, és minden dühét a kocsma berendezésén tölti ki. Nap közben egy teremtett lélek sem járt a fából tákolt pub közelében, hanem amikor leszállt az este, akkor tértek be a zöld ruhás erdészek, a nyugdíjas klub férfi tagjai, és a szomszédos középiskola renitens diákjai.

Tizenegy órakor a helység tömve volt. A félköríves pultnál és néhány faasztalnál markos favágók csevegtek az egész napi megfeszített munkáról. Az ablak alatti asztalt, ami a bejárati ajtó mellett húzódott meg két nyerőautomata és az ósdi wurlitzer között, a diákok egy csoportja foglalta el. Mindegyikük előtt üresen árválkodott egy-egy söröspalack. Tartalmuk ezekben a percekben került fel agyukba, hogy a maradék eszüket is tompítsa. Akadozó nyelvvel izgalmas történeteket meséltek a bigékről, felspécizett motorjaikról és elavult rendőrségi ügyeikről. Más téma nem létezett. Számukra a világ Woodbridge helységtáblái közé szorult. Legfeljebb a televízióban bízhattak, de miután az MTV-n kívül más csatornákat nem kísértek figyelemmel, ez a tágított világkép is csak néhány rock bandával, igénytelen funky együttessel, és technozenével egészült ki. Harsányan mesélték egymásnak a tegnapi „Beavis és Butthead” epizód jeleneteit.

Robert Hennt, aki immáron negyvenkettedik életévét taposta, a gazdagok közé sorolták a woodbridgei polgárok. Pedig Isten a megmondhatója, nem volt neki semmije, csak egy terméskőből épült fehér ház, közvetlenül a kocsma mellett. Az ivót édesapjától örökölte, aki egy ütősebb szívinfarktust követően „felszabadította” a rég áhított családi vagyont.

A gomolygó füstöt szinte vágni lehetett, pedig a kocsma ajtaja tárva-nyitva állt. Szürke overallos favágó támolygott a rulettgéphez, miközben kétszer nekiütközött a kivilágított bárpultnak. Orra alatt motyogva előrántott egy negyeddollárost, és többszöri sikertelen próbálkozás után bepréselte az érmét a gép oldalán lévő szűk nyílásba. Sápadt fény futott körbe a számokon, miközben hangosan kattogott a fémdoboz. A férfi kitapogatta a STOP feliratú gombot és benyomta.

A kocsmára mélységes sötétség borult. A countryzene két taktus között elakadt, a nyerő automaták színes feliratait feketeség váltotta fel. A nyitott ajtó hangos dörrenéssel becsapódott, s valami keresztülsüvített a kocsma légterén. Néhány másodpercig tartott a káprázat, majd újra felcsendült a zene. A kocsmában feszült duruzsolás kezdődött.

A bárpult feletti falióra tizenegy óra öt percet mutatott.

.

Woodbridge, a malom

John Dorr feje egyre jobban megfájdult, ahogy a jelekre koncentrált. Megpróbált kilépni az adásból, de radarberendezése önkéntelenül a jelekre hangolódott. Minden rezgett. A férfi teste lassan felemelkedett az asztal mögül és áttört a padlón heverő szennyes ágynemű-halmazon. A földszinti szobában álló komód felé sietett. Gyógyszerre volt szüksége. Fájdalomcsillapítóban nem volt hiány, hiszen valamennyi szuvas foga – kimúlás előtt – napokig nem hagyta nyugodni. Úgy szenvedtek, mint a halálos betegek a kórházi elfekvőben. A fogfájás csak az egyik oka volt annak, hogy gyógyszereket szedett. Hónap végén, mikor elfogyott a pénze, az alkohol hatását igyekezett különböző pirulákkal fokozni.

Dorr feltépte a komód nehéz fiókját és kicsiny üvegcsét halászott elő a vasalatlan ingek és alsóneműk halmazai alól. Fájdalmai az idő múlásával egyenes arányban növekedtek. Remegő ujjal az üvegcsébe kotort és két tablettát helyezett lepedékes nyelvére, majd nagyot slukkolt a komódon álló sörösdobozból.

 – Mi a franc van itt? – kérdezte félhangosan, és megdörzsölte vöröslő szemeit. Megannyi csillag ugrált szemei előtt. – Ki ez a Wilson?

Bekapcsolta a rádiót. A hangszóróból kellemes bariton férfihang darálta a tizenegy órás híreket. („És végezetül hallgassák meg az időjárás jelentést. Oregon államban a holnapi nap folyamán melegfronti hatás érvényesül, melynek következtében a reggeli órákban köd üli meg a védett medencéket. A hőmérséklet délelőtt 13-18 C, délután 20-25 Cközött alakul.)

A sugárzás egyre erősödött, mintha valami óriási mikrohullámú sütő maradt volna őrizetlenül. A valóság lassan átlépett egy másik dimenzióba, melyben a színek elvesztették jelentőségüket, az idő leállt, megszűnt, a tér kitágult és igyekezett utolérni a világegyetem határtalan határait. A furcsa erő, mely Wilson házából pumpálta az energiát, mintha hadakozott volna egy világosabb, de egyre gyengülő kohéziójú erővel. Dorr a távolból hallotta, hogy a rádióból Billy Cobham dobszólója harsog, de ebben az állapotában a hangokat megannyi robbanásnak hallotta. A traktusok lassan összeolvadtak és eltávolodtak a magváltozott valóság tengerén. Dorr fejében álomszerű képek sora zakatolt, melyek azonban nem saját gondolatai voltak, hanem nála sokkalta sötétebb lényé, talán a megtestesült gonoszé. Elsőként egy szőkésbarna lány profilja tűnt fel, aki a temetőben szürke sírra borulva feküdt. Mikor szembe fordult vele, vékony sugárban vér spriccelt a nyakából, elborítva átlátszó hálóinge csipkedíszét. Ezután eltűnt. Nem volt ideje gondolkodni, hova lett a lány, mikor újabb képek ugrottak Dorr lelki szemei elé. Kristálytiszta képsorozat. Hirtelen bepillanthatott New York egyik mellékutcájának mocsoktól és szeméttől borított keresztmetszetébe. A ház fala mellett zöld konténer állt, teteje félig nyitva. Magassarkú cipőt viselő női láb lógott ki belőle, de csak röpke pillanatra láthatta, mert egy villanás múlva a cipő nyomtalanul eltűnt. Dorr még a lábujjait is megszámolhatta volna, olyan tiszta volt a kép. Mint egy fotópályázaton díjnyertes kép, mely most ott lóg a műterem falán. A konténert hirtelen sűrű köd lepte el, majd mintha ollóval vágták volna el, befejeződött a különös adás. Helyét szavak záporozó áradata vette át.

STI-LET-TÓ, LET-TO-STI, FÜL, KÜLÖN, VÉGRE, KÜLÖN, ENYÉM, NÚ-JORK, NÚ-JORK, KÜLÖN, DOROTHY, FÜL.

Abban a pillanatban, mikor az utolsó szó is besurrant a férfi agyába, akkora ütés érte, hogy hátraborult a székkel. Feje nekicsapódott az ablakpárkány szélének. Az „erő”, mint valami szuperszonikus repülőgép, átszáguldott a szoba légterén, majd átszakítva a zárt ablak üvegét eltűnt az erdő irányában.

John Dorr megrázta őszesbarna üstökét, és ülő helyzetbe tornázta magát. Hajából ölébe pottyant a megsemmisült ablaküveg egy csillogó darabkája. A szaggató fejfájásnak hírmondója sem maradt. Szeme újra visszaszokott a való világhoz. Idegsejtjei azonban szavakkal dobálóztak, melyeket egy másik dimenzió kölcsönzött számukra. Mindegyik szó különös energiával bírt, melyek mélyen bevésődtek Dorr tartós idejű memóriájába. Egy másik dimenzió beszélt. A villanykörte villogva magához tért.

Dorr tekintete a faliórára tévedt, de az idő nem ragadta meg figyelmét. Tizenegy múlt pár perccel. Talán öttel.

……..

Adatvédelem

“A Fül” című regényt szerzői jog védi.  Ez a dokumentum magáncélokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz változtatás nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással szabadon másolható, terjeszthető. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetén a szerző/tulajdonos engedélyét kell kérni.

.

Copyright©”A Fül”Csizmadia Gábor

.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.