2011-11-25

Megvilágosodás

Megvilágosodás       Az utca szinte üres volt. Csak néhány pihenésre képtelen alak kóválygott a poros tengerparti sétányon. A szél tétova lassúsággal lengetett néhány fehér alapon kék csíkos, csillaggal díszített zászlót. Az utcai lámpák még égtek, és csak arra vágytak, hogy az Elektromos Művek főhadiszállásán egy beprogramozott számítógép kapcsoljon és a vezérlőpult egyik billenőkapcsolóján kattintson egyet. A sétány egyetlen, igénytelen egyszerűséggel tákolt alumínium bódéjában már égett a mennyezeti világítás. A tulajdonos serény mozdulatokkal töltötte fel a cigarettás fakkokat frissen vásárolt füstölnivalóval. Szája szegletében szűrő nélküli dekk égett. Morgott a bajsza alatt, hiszen csak egyetlen alvással töltött órát tudhatott maga mögött. Szeme olyan puffadt, és vörös volt, mint a rosszul megszúrt szilveszteri malac fergeteges haláltusájában. Gadi gyakorlott mozdulattal forgatta meg a kulcsot a zárban, majd a nehéz fémcsomagot farmernadrágja szűk zsebébe tornázta. Oldalra lépett, megrántotta a bejárati ajtó kilincsét, majd fejét oldalra billentve megrecsegtette elgémberedett nyakát. Mint minden áldott hajnalban. A villanykapcsoló az ajtótól két és fél méterre világított a sötétben, ám Gadi kinyújtotta karját, hetykén oldalra lépett, és villámgyors mozdulattal üzembe helyezte a bérház egyetlen negyven wattos izzóját. Határozott léptekkel a szíve mélyén gyűlölt kijárat felé indult, hiszen az a való világot tárta fel számára. Még sohasem próbálta másképp kezdeni a reggelt.

         A Geula utcára lépve mély levegőt vett, és a György király útja felé pillantott. Gyors léptekkel elindult a tengerparti utcácska irányába. Az élénk szellő vidáman csavargatta a sétány karcsú pálmafáit, a pirkadat pedig olyan mesebeli fényeket varázsolt a fodrozódó hullámok tarajára, melyeket nem lehetne földi szavakkal leírni. Gadi sohasem óhajtotta szavakba önteni a pirkadatot, és még egyszer sem pillantott a tengerre. Neki egy célja volt: ráfordulni a György király útjára.

         Gadi kicsinyke ország fővárosában látta meg a napvilágot, és bár soha senki nem szoptatta, mégis felcseperedett. Testi fejlődésének még a kevéske vitaminbevitel sem szabott gátat, úgy nőtt, mint tarackbúza a friss őszi vetésben. Haja kócosan rasztásodott, sápadt bőre mindig telis-tele volt ütésnyomokkal, melyeket incselkedő felebarátai ejtettek rajta. Értelme olyannyira csekélyke maradt, hogy a Nemzeti Elmegyógyintézet boldogan végzett rajta tesztkísérleteket, így juttatva nevelőszüleit komolytalan bevételekhez. Agya állandó homályba merült, és feszültségeinek összes energiája ezen opálos víztükör alatt maradt. Gadi szenvedett, bár ez sosem tudatosodott benne.

         Megkerülte az Allenby utca buszmegállóját és ütemesen lépegetett a Várospark irányába. Körülötte lassan ébredezett a város, emelkedtek a nehéz porba burkolódzott ablakrolók. Sűrű szmogot eregettek az első Dan buszok, melyek nagy sebességgel a központi pályaudvarra igyekeztek, felvenni az aznapi munkát. A sötét kapualjakból depressziós arcok tűntek elő, és vesztek a távolba.

         Szülei módos emberek voltak, akik azt tehettek, amire csak kedvük szottyant. Ha vásárolni akartak, beültek fekete limuzinjukba, és az első áruházban szétszórták pénzüket. Ha enni támadt kedvük, hát zabáltak, mint a birkák, ha pedig csak iszogatni akartak, az első méregdrága helyre hajtattak, és estére a legflancosabb vécécsésze fölé görnyedve engedték ki belük mardosó poklát. Gadi sohasem volt még áruházban, nem evett étteremben, és a szobája melletti toaletten kívül nem ült még más vécére. Viszont anyját látta már okádni, csapzott hajjal a mosdó fölé hajolva énekelni, és látta azt is, hogyan múlik el az élet egyik pillanatról a másikra. Apját hallotta trágárságokat üvöltözni, nyájasan modoroskodni, és érezte már azt a marcangoló félelmet, melyet a saját vérében hánykolódó rákos beteg pöfékel ki sejtjeiből.

         A Várospark Tel-Aviv legcsillogóbb központjaként tetszelgett, és működtetői ehhez híven állandó fényáradatban úszkáltatták. A György király utca meredeken az objektum oldalának ütközött, majd hirtelen két részre szakadt, és körbenyalta a hatalmas épületet. A bevásárlóközpont tövében villanyrendőrök tucatjai őrizték a közlekedési rendet, zebrákkal, útfestésekkel és járdaszigetekkel szövetkezve. Kora reggeltől nagy volt a forgalom, ami délutánra olyan pokolivá vált, hogy aki épelméjűnek vallotta magát, még a környékét is messze elkerülte. Gadi megállt a zebra előtt, és mereven a villanyrendőr apró álló figurájára fókuszált. Minden molekulája azt a csodálatos pillanatot várta, mikor az ábra lépegető figurává változik, mely átvezeti őt a félelmetes autóáradaton. Ahogy azt Mózes a Vörös-tenger hullámai között menekülő népével tette. Gadi nem hallott még Mózesről, de a Vörös-tengerről sem tudott volna esszét írni. Viszont ismeretéhez, és tapasztalatához tapadt a villanyrendőrök áltat kibocsátott fény, no és persze az álló helyzetbe, majd lépegetésbe meredt alakzathoz kapcsolódó hétköznapi tudás. Gadi a televízió bekapcsolásán kívül talán ezt az ismeretanyagot használta a legsűrűbben. Na jó! Lehet, hogy tévedek.

         Gadi nem tudta, mi a szeretet. Nem sejtette, milyen érzés lehet a lelkiismeret furdalás. Szülei attól a perctől fogva életükön kívül helyezték, mikor a kesehajú csecsemővel átlépték pazar házuk küszöbét, és a méregdrága Perégo babaágyba huppantották könnyű terhüket. Gadi szinte mindent megkapott, ami csak egy gyermek álma lehetett. Szobája tágas odúként bújtatta el a bántó napfény elől; falai bársonyos meleget árasztottak, a finom gyapjúszőnyegek játékra csalogatták. A cipóbarna szekrények kedves ismerősként szólítgatták az ébredőt, halványkék ágyacskája pedig mély álomba merítette a fáradót. Hatalmas csillogó ablaka előtt szeldelt levelű kőrisfa bólogatott, lombozata repkedő énekművészeket rejtett el és tárt fel a csöppnyi emberke előtt. Gadinak mindene megvolt! Azonban senki sem becézgette, senki sem csókolgatta rózsaszín arcocskáját; nem volt, aki altatta, ha bú emésztette. Nem érezte anyja langyos kipárolgását, nem tapadt puha emlőre, nem érte csók fáradt szemhéját, hűvös ujjak sosem simították lázas homlokát. Nem érezte a szív ütemes dobbanását, és nem rázta meg az együttérzés mámorító szólama. Gyomra korgott, ha éhes volt, arca izzadt, ha futott, ajka reszketett, ha odakintről hűvös szél kanyarodott a házba. Fogai rágták az elérakott ételt, pupillája szűkült a fényben, nyála csurgott a vattacukor illatára, de Gadi halottabb volt egy miszlikre darabolt hullánál is. Azonban Gadi ezt nem érezte.

         A fiú oldala és a túlpart között 22 méter és hat sáv, meg egy járdasziget távolság húzódott, mely a hétköznapok megszokott egymásutániságának mértékegységében nem látszott túlságosan nagy távolságnak. Pedig 22 méter majdnem egy úszómedence hosszúság, vagy egy focipálya-hossz egynegyede. Az aszfalton ilyen-olyan sebességű járművek tolták előre magukat az „Isten tudja hova” céljuk felé, az orrot benzingőz csavarta, a szemet dinitrogén-oxid könnyeztette, de ami ennél sokkal nagyobb bonyodalmat okozott, az a kiszámíthatatlanság volt. Gadi a villanyrendőrre emelte tekintetét, és Messiásként várta a zöld szín eljövetelét, mely a két vaskos sáv közé szorított járdaszigetre segíti. A köztes régió maga volt a nyugalom és biztonság, melyet egyetlen szabálytalankodó sem sérthetett meg. Az Gadi Felségvize volt. És lám-lám: a lámpa váltott, mint a kaméleon hirtelen veszélyhelyzetben. Az ábra zölddé, és lépegetővé vált.

         Gadi felszabadult mozdulattal rugaszkodott el a járda széléről, izmai úgy hajtották előre, mint Cook kapitány vitorlását az Agulhas-áramlás. A zebra csíkjai egymással parolázva úsztak át serény talpai alatt, mígnem beletorkollottak a járdasziget sárga-fehér padkájába. Itt páros lábbal felcsattant a szegélykőre. Gadi a poros talajról a kővetkező villanyrendőrre emelte tekintetét, majd a szolgai lábak a kővetkező – járdasziget utáni zebrára kényszerültek. Vidáman, ahogy azt két esztendő alatt megszokták. Ekkor azonban olyasvalami történt, ami novellába illik. A szem konstatálta, hogy a lámpa se nem piros, se nem zöld. Az információ eljutott a középagyba, onnan az agykéreg gondolkodó, asszociációs sejtjei szórták szét a nagyagy nehezen lokalizálható részeire. A nagyagy töredék századmásodpercek alatt parancsot adott a középagy, hídagy és nyúltvelő közreműködésével a gerincvelőnek, mely direkt pályák segítségével megállította az izmokat, a lábak szinte teljes izomapparátusát. Gadi felpillantott a lámpára, suta mozdulattal próbálta fékezni előrelendülő testtömegét, mely nagy nehezen sikerült is neki. Egy lábon ugrált, mint nemes kócsag egy Rudolf tavi békavadászaton, karjaival néhány szabályos kört írt le a levegőben, majd visszatáncolt a járdaszegély biztonságába. Arca megnyúlt, és kövér izzadtságcsepp gördült végig halántékán. Ábrázatán olyan értetlenség vert sátrat, amelyet illusztrációként az Orvosi Lexikon „szellemi fogyatékosság” címszava mellé lehetett volna rajzolni. Meredten figyelte a szemközt villogó sárga fényt. Agya zakatolt, zakatolt, zakatolt! Még sosem tette!

         Apja köpcös, alacsony ember volt, akinek vagy szája sarkában, vagy mutató- és hüvelykujja között állandóan cigaretta füstölgött. Anyja Kedvesemnek, Gyöngyömnek, Életem Értelmének vagy Utolsó Rohadéknak szólította. Mindig, ahogy hangulata diktálta. Egy szórakozóhely tulajdonosaként szerezte, és költötte pénzét. Általában éjszakánként tért haza, mely tényként rögzült Gadi szerény képességű szürkeállományában, hiszen apró gyerekkorától hallotta a jó Öreg hazajövetelét. Látni nem látta, de a házba lépésének pillanatától megélénkült az élet, és extrém szókincse is bővülhetett. Kereste az ételt a hűtőszekrényben, majd aprócsíkos bársonynadrágját nem lelte a szűk gardróbban, végezetül a kedvesét kajtatta, aki vagy otthon volt vagy nem. A cigaretták sorban gyulladtak a heves vehemenciában, sorban landoltak az aktuális helyiség hamutartójában. Morgás, üvöltözés, telefonkattogások, és ocsmány perlekedések verték fel a ház éjféli csendjét. Gadi rettegett, hogy egyszer csak felpattan a gyermekszoba nehéz, bükkfából készült ajtaja, és apja vastag husánggal szétveri a szoba berendezését, cigarettákat nyom el bőrén, s anyját szeme láttára darabolja apró húskockákra. Gadi azonban tévedett! Őt Sohasem kereste Senki!

         Egy kora tavaszi reggelen Gadi üres tekintettel üldögélt átalakított gyerekágyán és a „sárga macik kergetnek bicikliző pillangókat” című tapéta által teremtett szellemi képregényt tanulmányozta. Egyszer csak feltárult a nehéz faajtó, s a küszöbön nevelőanyja nyuszis plüsspapucsa jelent meg, mint Jézus harmadnapon.

         – Apád nincs valami fényes állapotban! – mondta, majd amilyen jelenésszerűen érkezett, úgy tűnt el az előszoba-folyosó mozdulatlan sötétjében. Gadi megfontoltan felemelkedett az ágyról, és anyja után vetette magát. Lelibbent a központi falépcsőn, jobbra fordult, és a konyha előtti szobába lépett. Apja ágyának sziluettje fogadta, az ágyban pedig egy kitakart emberi test. Gadi úgy vélte, hogy a test az apjáé lehet, bár arca fehérsége, lüktető mellkasa inkább a föld mélyéről kiásott riadt cserebogár pajorra emlékeztette. Az ágynemű olyan gyűrött volt, mintha a jó Öreg alatt egy napalm robbant volna, és a vöröses, habos hányadék színétől a vörösfenyődívány korai Csontváry-festményre emlékeztetett. Anyja a haldokló fölé görnyedt, és nyaka körül matatott. Úgy tűnt, puha kendővel törölgeti a szenvedőt, vagy becézgetve cirógatja megfáradt arcát, de a valóság sokkal prózaibbra sikeredett. A finom női kéz lassan áthúzta a nehéz Dávid-csillagot a párás nyakbőr, és az ágynemű fodrozódása miatt fellépett morfológiai akadályon, így a lánc és medálja új gazdára talált.

         A villanyrendőr nem tágított! A sárga fény a doboz közepéről szakadatlan jelzéssel adta hírül, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Gadi agya zakatolt!

         Egyik reggel – két évvel apja halála után – Gadi a fürdőszobába lépett, és a tűkörbe pillantott. A foncsorozott szerkezetből szőke hajú, serkenő arcszőrzetű tinédzser nézett vissza rá. Elkapta pillantását, és kolibri mozdulattal vetkőzni kezdett. Vizet engedett a kádba, majd lekapta hihetetlenül ódivatú alsóneműjét, és a meleg vízbe ereszkedett. Ami ezután következett, azt a fiú tudattalanja kitörölhetelenül rögzítette, és minden későbbi rezdülésére rányomta bélyegét. Az első mozdulatok a combjához vezették szappanos ujjait, finoman végigcirógatták az érzékeny szőrtelen bőrt, majd keze felcsúszott duzzadó nemi szervére. Szemeit becsukta, elernyedt a habfürdőtől illatos vízben, és szinte relaxált állapotban simogatta péniszét. Marokra fogta, majd elengedte, mint ártatlan kisgyermek a verébfiókát. Húzgálta, dörzsölgette, majd két kezével becézte az érzékeny szervet, mely hálából olyan kemény lett, mint friss hó az ónos esőt követően. Testét lassan átjárta a mámor, agya távoli – sosem látott – vizekre evezett. Fejét hátravetette, mely szokatlanul nagyot lódult hátra és nekikoppant a sarokkád szegélyének. Ijedten tágra nyitotta szemeit, melyek véreres, satnyabarna szempárral találkoztak össze. Gadi akkorát sikkantott, mint ámbrás cet szigonytalálat után, s nemi szervéhez kapott. Fejét ekkor érte az első ütés.

         – Te undorító kis majom! – sziszegte az anyja. – Ezt az apádtól tanultad? – Bumm, a második ütés, mely egy kicsit jobban fájt, mivel célt tévesztett, és vállát érte. – Arra van eszed, hogy maszturbáljál itt nekem! Minden rohadék férfinek ezen jár az agya, te utolsó kis szarjankó! A harmadik ütés a tarkóját érte, amitől előrelendült a fiú feje, és elmerült a kád habos vizében. Aztán minden elcsendesült. Gadi többé nem látta nevelőanyját.

         A Nap lassan égi pályája csúcsára kúszott. Sugarai hevesen bombázták a Föld felhővel nem borított régióit, a Városparkot, és valamilyen perverz oknál fogva a kereszteződés járdaszigetét, ahol egy görnyedt emberi torzó álldogált, mintha jobb dolga nem is akadt volna. Gadi volt az! Gadi, akit az emlékezés és fájdalom kegyetlen gránátjai robbantgattak. Gadi, aki csak egy ember volt azon milliók közül, aki rejtegette érzéseit, értelmét, s aki olyan vasbeton válaszfallal barikádozta el magát, melyen saját emóciója sem tudta átverekedni magát.

         Anyja elvesztését követően az események olyan sebesen követték egymást, mint egy kalandtörténet filmkockái. A nagy értékű ház rövid időn belül elkelt, Gadit pedig a hitközség életvidám tanárai vállalták fel. Az első adandó alkalommal repülőgépre tették, melyen megannyi Izraelbe távozó honfitársa keresett menedéket. Ez így történt. Nem töltötte fel a történetet sem szeretet, sem pátosz, csak a légüres tér.

         Gadi csendesen figyelte a villogó rendőrlámpát, elméjét pedig puhán felöltöztette az emlékezés csodálatos hazugsága, mely még a kivert kutyát is melengeti, ha kegyetlen gazdájára gondol. Nyelve olyan édes ízekkel telítődött, melyeket sosem érzett. Orra nyálkáját orgonavirág illata borította el, mely a halál tornádóját seperte agya zugaiba. Szemei dús erdőt láttak, agya silány, levéltelen csemetét. Szeretett volna szeretni, de csak a gyűlölettel nézett farkasszemet. Trópusi esőben állni, s nem gyenge szitálásban. Számára azonban ez a sors rendeltetett.

         Az emlékezés ármányát lassan a türelmetlenség, majd a harag cserélte fel. Gadi egyik lábáról a másikra állt, és a villogó lámpát vizslatta. Arra gondolt, hogy az úttestre toppan, feltartott kézzel megállásra kényszeríti a dühös, reggeli forgalmat, majd kiskirályként a túlsó oldalra gyalogol. Az autók pedig megállnak miatta. Gadi miatt! Végre életében először észreveszik, nem gázolják apró véres cafatokká, és tisztelettel a szemükben hagyják végre élni. Élni!

         Salom! A Ben Gurion repülőtéren hatalmas transzparens hirdette a zsidó emberek üdvözlését. A reptér minden oldalát datolyapálmák övezték. Töveikből az erős hamszimmal járó negevi szél sivatagnyi homokkupacokat kapott fel, és a gigantikus repülőgép-hangárok oldalfalai mellé tornyozta. A napkorong az égbolt harmadánál járhatott, de már olyan pokoli meleg borult a fővárosra, mintha a gyehenna tüzei égették volna a felszínt. Fullasztó volt a hőség. Jókora csuklósbuszok simultak a repülőgép apró lejárati állványaihoz, majd fürge mozgással a tranzitbejárathoz szállították a bevándorló fiatalok seregeit. Ott kibüfögték őket, és eltűntek a porondról. Gadi repülőgépe szinte kizárólag új bevándorlókat, és ösztöndíjas egyetemistákat szállított, talán épp Gadi volt az egyetlen szellemi fogyatékos a járaton. Félelemmel fürkészte az útlevélvizsgáló ablakokat, melyek mindegyikében ketten vizsgálták az úti okmányokat. Katonaruhás női lények. A sorok rendkívül gyorsan fogytak, hiszen a beérkezők jelentős hányadát előre elkészített személyi igazolványokkal látták el, „bevagonírozták”, és transzferálták valamelyik ingyenes menhelyre. Gadi is egy kibucba került, Haifától 15 km-re.

         A lámpa csak nem akart rendeltetésszerűen működni. Villogott és villogott, mint viharjelző a tihanyi móló végén. Az autók rendezetlen sorokban törtek előre a centrum irányába, és eszük ágában sem állt a járdasziget szélén ácsingózó emberi porhüvelyt észrevenni. Gadi szájának szeglete monoton rángásba kezdett, nyelvén trágár szavak fogalmazódtak meg, és indirekt módon a szabadba lökődtek. Hányinger fogta el, reggelijének maradványai torkába tolultak, majd újra rágásra kerültek, és nyomódtak háborgó gyomrának tajtékos tengerébe. Pupillái kitágultak, mintha a szemész atropint cseppentett volna szemeibe, keze ökölbe szorult, és ütésre készen várta a lehetőséget. Herezacskója olyan apróra redukálódott, hogy a két kis gömböcskét már-már kétdimenzóssá lapította, nemi szerve pedig a veszélyes szituációban combjához tapadva húzta meg magát.

         – A jó büdös f…c essen ebbe a rohadék lámpába! – sziszegte frappánsan, holott száját trágár szavak még sohasem hagyták el. – B….a meg a p…a! – fűzte hozzá. Súlypontját jobb lábáról a balra helyezte, de szemét nem vette le a villogó sárga fényről.

         A kibuc világa olyan távol esett Gadi életfelfogásától, mint egy idiótának a számtanfüzet teremtette lehetőség. Mindenki mindenkivel összedolgozott, emberek beosztották emberek idejét, közös volt a kaja, közös volt a pénz és még a székletürítés is csak a közös árnyékszéken vált legálissá. Heti négy nap tanulták a krix-krax nyelvet, heti három alkalommal pedig a menedzserek által kiötlött tanyasi munkát kellett végezni a kibuc csirkefarmján. Eleinte etette a „rohadék kis sárga tömeget”, majd fekáliás kádakat fertőtlenített naphosszat, és végezetül az etetőbe beszorult döglött példányokat halmozta csinos kis kupacba. A munka testhezállónak bizonyult. Gadit az őrületbe kergette a szag, a halál, és az aura hiánya. Négy hónap múlva idegösszeroppanással került a Haifai Általános Kórházba.

         A fiúnak remegett minden végtagja, s ez a rezonancia lassacskán átterjedt belső szervei finoman konstruált erdejére is. Szíve ide-oda kalimpált, mint templomkertben a tűzharang, bélcsatornája pedig fékevesztett anakondaként tekergőzött hájas törzsében. Volt némi székelési ingere is, a vizeletürítés is lassan sarokba szorította, de agya képtelen volt a sárgán villogó lámpához kapcsolódó konvenciót földhöz vágni, és döntésre kényszeríteni. Homlokáról vékony izzadtságpatak csurgott alá, átverekedte magát a szemöldök bozótján, s a szemzug kanyarulatát kihasználva a szaruhártya felületére torkollott. Gadi megdörgölte szemeit, eloszlatva a csípős, sós levet, majd felpillantott. Ijedtében hátrahőkölt. Anyja állt előtte. Testét rózsaszín felhő burkolta, kezében apró füzet lapult. Gyengéden átkarolta Gadi vállát; maga mellé vonta, majd fényes, vékonyka ujjaival fellapozta a füzetet. A lapok mindegyike csíkos volt, fehér és teljesen üres. Anyja csak lapozott és lapozott, de a fehér egyhangúságot sehol egy árva betű, sehol egy nyamvadt ábra nem oldotta fel. Amikor a füzet végére ért, anyja puhán összezárta kezeit, és Gadira mosolygott. Fogai szuvas agyarakként tolongtak bevérzett ínyében, nyelve nyálkás felszínén borosüvegek rajzolódtak ki, majd tűntek el a lepedékben. A fiú anyja szemébe nézett, amelyben szubliminális reklámszpotként egész életét elolvashatta. Egyetlen másodperc alatt negyed emberöltő vésődött Gadi elméjébe. Gyűlölt rajzolni, hiszen nem volt biztos benne, hogy a színes vonalak figurává fejlődnek. Rettegett a játékoktól, mert félt elmerülni mesés világukban. Az édes ízek megsavanyodtak, a tavaszi mezők illata fanyar trágyaszaggá vált, a puha tapintás pedig mély sebeket vájt megérintett testrészébe. Nappal hirtelen megvakult, éjszaka pedig nem látott. A gyerekzsivaj tébolyodott sárkányfejek üvöltése, a pacsirta dala a Sátán settenkedése lett számára. Ha éhes volt, ájulásig hallgatta gyomrának rekedt korgását, ha pedig sejtjei vízért sikoltoztak, a Szahara közepébe vágyott. Sebei nehezen gyógyultak, hiszen körmei számára a var volt a legfőbb ellenség, ha pedig magas láz sanyargatta bőrét, szélesre tárta az ablakot, és mély levegőt szippantott nyálkában fetrengő tüdejébe. A szeretet gennyes fekély, a barátság félelmetes ismeretlen, az újdonság feltérképezhetetlen fehér folt maradt Gadi szerény életében. A fiú gyűlölt emlékezni, hiszen olyan hatással voltak rá az elmúlott idő szánni való pillanatképei, mintha nyílt törését kalapáccsal püfölték volna. Pedig az emlékek szétfeszítették minden porcikáját, és színültig megtöltötték, mint boroshordót a nagyszüret után.

         Gadi felpillantott, de anyjának csak a hűlt helyét látta. Szívét a jeges félelem vasmarokkal szorította. Agya rejtett zugaiban tanyát vert konvencióáradatot olyan hevesen, olyan erőtől duzzadtan préselték emlékei, hogy azok cseppenként törtek utat a valóság felszíne felé.

         Gadi teste lassan elernyedt, pulzusa szabályos ütemben verte az élet indulóját, a verejtékpatakok kiszáradtak, mint a Negev-sivatag közepén hirtelen születő vádi. Agyát barátságos hullámok borították el, az álmodozókat kergető paradox béta fázisok a semmibe vesztek. A tér mezőnyire, széles alföldnyire tágult, majd kiterjedt a végtelen határok felé, ahol akadt hely élénk színeknek, az eső áztatta vetés illatának, a viharban csavarodó fatörzsek fáradt nyekergésének. A levegő jótékonyan simogatta bőrét, a napsütés pedig valóságos vitalitást költöztetett bőrének pórusaiba. Gadi lehunyt szemhéjai mögül is jól érzékelte környezete nyüzsgését, a közeledő s távolodó gépkocsik agresszív kisugárzását, de már nem zavarta, hiszen mély álomból kelt, s többé nem kívánkozott vissza a konvenciók ürességtől kongó kriptájába. Élete filmként pergett le előtte, és a fiú jól tudta, hogy ezt a tekercset többé nem teszi vissza a többi doboz közé.

         A Napkorong csigalassúsággal közelítette meg a horizont síkját, mely számára ezen a vidéken a tel­-avivi Városkert csúcsa volt. A szél megélénkült, a portól mocskos, csillagos lobogók vászontestébe kapaszkodott és megrázta őket, mint édesanya komiszkodó kölykeit. A járdaszigeten ácsingózó fiú füleibe, a levegő párás éterén át, szívet melengető keleti zene sodródott. Megrezegtette dobhártyáit, és szája sarkaira vidám mosolyt csalt. Gadi kinyitotta szemeit, pillantását az égboltra függesztette, és a hirtelen ráboruló félhomály árnyait fürkészte. Csodálkozva konstatálta, hogy sötétedik, de életében először nem bánta, hogy nem ment dolgozni, és haza sem a megszokott órában iparkodik majd.

         A túlsó oldalon a sárga lámpa szünet nélkül szórta irigy sugarait. Gadi óvatosan a járdaszegélyre lépett, és jobbra nézett. Különféle alakú lámpák suhantak el előtte, és vesztek a félhomályba. Gadit már nem érdekelte a villanyrendőr intő fénye, csak várt és várt. Ramat­-Gan felől hosszú kocsisor érkezett, majd helyét némaságba burkolódzó sötétség vette át.

         Gadi az úttestre lépett, és elindult a túlpart felé. Szaporázta lépteit, majd felnézett a villanyrendőrre. Valami – ott mélyen legbelül – azt súgta, hogy változás történt az aszfaltra lépése óta. Szíve hatalmasat dobbant. A lámpa piros jelzést mutatott. Pirosabb volt a menyegzői rózsánál, az artérián kifröccsenő vérnél, de még a horizonton átbukott Nap fáradt fényénél is. Gadi visszatáncolt egy lépést, majd még egyet, de rémületében megbotlott, és négykézlábra esett. Oldalra pillantott, és így fogadta a halál.

         Az újságok csak annyit írtak, hogy a teherautónak egyik fényszórója sem égett. Ilyen az élet.

1997. február 28.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.