2012-02-11

Negyedik fejezet – 1.szakasz

Fül4:1.

Woodbridge, 1993. május 13.

Berry kilépett az iskola vaskos kapuján s az égre pillantott. Odafent pajkos szelek kergetőztek a bodros fehér felhők közt. Gomolyogva haladtak délkelet felé, időnként eltakarva a nap ádáz sugarai elől a Hood-hegy lábánál fekvő városkát. Néha árnyak suhantak keresztül a házak cseréptetején. Gyönge forgószelek kavargatták a Templom utca száraz porát. Berry cipőjének orrára szürke por ragadt, emiatt toporogni kezdett, így mindkét cipő szürkévé vált. Komótosan a Fő utca irányába indult, közben gyermekkorán merengett.

Berry New York felhőkarcolói közt nőtt fel. Reggelenként nővérével együtt a nagy barna Taurusba ült, és apja Summersetből egyenesen Brooklynba vitte őket. Itt állt az általános iskola lapos tetejű, piros épülete. Édesanyja délutánonként a buszmegállóban várta őket, ahova minden áldott nap pontban két órakor futott be az iskolabusz.  Esténként a vacsora után egészen a sötétedésig kimenőt kapott Berry. Apja szigorú ember volt, ezért minden nap előre engedélyt kért tőle a tervezett programokhoz.

Berry legjobb gyerekkori barátja Chuck volt. Ötödik osztályos lehetett, mikor vele és barátaival karöltve kiirtották a házuk mögötti terület gazerdejét. A patak partján találtak egy kibelezett Continentált. Mindenki hozott otthonról alapozót, festéket és vörös fényezőt, és jó alaposan átfestették az autót, kitakarították, bútorfényezővel lefújták a műszerfalat. Mindezek után kerítettek egy temetői urnát, melyet biztos helyen – a csomagtartóban – őriztek. Mikor befejezték a munkát, a tip-top autó mellett állva Chuckban felmerült az a rendkívül fontos kérdés, vajon ki szerzi meg a vezetőülést, és melyiküké lesz az anyósülés. Mindkét hely abszolút favoritnak számított, így a négy srác legjobb tudásának megfelelő ötletekkel rukkolt elő. Tim, aki a legmagasabb és legerősebb volt közülük, úgy gondolta, hogy a legoptimálisabb lenne campingasztalt szerezni, és döntsön a szkander-verseny. Lehurrogták. Dan, az iskolai versmondó verseny győztese, azzal hozakodott elő, hogy rendezzenek irodalmi „Ki mit tud?”- ot, s a döntést John Willey az iskola irodalomtanára hozza meg. Kiröhögték. Tim néhány nyakszorítással meggyőzte Dant ötletének képtelen voltáról, majd Chuck felé fordultak. Berry sosem felejtette el azokat a szavakat, melyeket Chuck mondott. A göndör hajú fiú hosszan a szemükbe nézett, majd így elmélkedett: „Hát kié lenne a kormány, ha nem a legjobb politikusé?” A három srác úgy meredt rá, mint borjú az új kapura és egy hang sem hagyta el torkukat. Chucknak igaza volt. Ő volt a legjobb politikus. Nyert. Délutánonként tisztogatták a rozoga Continentált, s egyvalaki – akit minden héten sorsolással választottak maguk közül – kertészkedett a patak partján, irtotta a burjánzó aljnövényzetet s visszavágta az előretörő faágakat. Mindenki saját jelét festette a saját ajtajára, és azt köteles volt ápolni és tisztán tartani. Chuck egy hatalmas fekete dollárjelet használt, melyet elhízott, törpenövésű manufaktúra-tulajdonos tartott kezei között. Tim behajlított kart pingált a bal hátsó ajtóra, melyen vérerektől duzzadó monumentális bicepsz emelkedett. Dan nyerte az anyósülést, így Chuckhoz hasonlóan sok mindent rajzolhatott a hátsó ajtóknál jóval hosszabb felületre. Dan saját magát próbálta felfesteni, de másik három társa fergeteges örömére, tudásából csak egy pufók arcú, szemüveges fejre tellett, mely leginkább a menzán dolgozó szakács rengő ülepére emlékeztetett. Ettől a naptól fogva csak „seggfejnek” szólították szerencsétlen Dant.

Berry művészi festménye egy befejezetlen emberi portrét jelenített meg, melyből finoman megmunkált ezernyi bemélyedéssel és kiemelkedéssel, gumókkal és lukakkal tagolt fül ugrott ki, mint egy anatómiakönyv fényképes ábrája. Két álló napig rajzolta, s azon imádkozott, hogy ne eredjen el az eső, nehogy lemossa a vékony, vonalas skiccet a jobb hátsó ajtóról. Bőr színű festéket kevert egy kopott lábas alján, majd kora délutántól estig – a vacsorát is hanyagolva – dolgozott. Már jócskán sötétedett, mikor Berry felnézett a többiekre, akik megrökönyödve figyelték barátjukat.

– Fesd be az urnát is, ha akarod! – suttogta Chuck és fejét féloldalt billentve nézett Berryre. – Csak fesd be! Láss neki!

Két nappal később a sorsolóurna apró emberi fejektől díszlett, melyek groteszk módon kidolgozatlan arccal, de annál megmunkáltabb fülkagylóval rendelkeztek. Innen datálható, hogy szeretett barátai minden ünnepi eseményt kihasználva műanyag-, papír-, és később az esküvői torta tetején ülő marcipánfülekkel ajándékozták meg.

Wilson hirtelen kilépett gondolataiból és körülnézett. Már a Fő utcán járt. Betért Mary vegyesboltjába és vett egy Portland Weekst, amit begyömöszölt táskájába a füzetek és tollak közé.

.  

Berry kényelmesen elhelyezkedett a gondolkodó pamlag karfához közel eső sarkában, s elővette az újságot. Aranykeretes szemüvegét orrára biggyesztette, majd átfutotta Potland Weeks első oldalát. Jórészt politikai hírek sorjáztak egymás alatt, így a férfi átlapozott a középső oldalakhoz. Miután nem ismerte ezt a portlandi újságot, figyelmesen végigböngészte az oldalak fejlécét. A kilencedik oldalon meglelte a rendőrségi híreket, s elmélyülve olvasni kezdett. Az ötödik, vastagon kiemelt cikkecske csak pár soros volt, mégis érdekesnek találta.

„Ismeretlen tettesek feltörték Portland külvárosában a Portland Vegyi Tröszt raktárát, s onnan kisebb mennyiségű mérget: formaldehidet tulajdonítottak el. Az eset azért vált érdekessé, mivel nyomokat ezidáig nem talált a rendőrség. A raktárba harmadszor törtek be egy hét leforgása alatt. A portlandi rendőrkapitány összefüggésbe hozza a történteket a héten kezdődött csonkításos gyilkosságsorozattal.”

A legutolsó beszámoló olvasása közben hideg szellő csiklandozta végig Berry gerincét derekától a nyakáig, majd mintha retúrjegyet váltott volna visszatért derekához.

„Ötre emelkedett a pengés-gyilkos áldozatainak száma. Szombat este a Styron farm harminckilenc éves tulajdonosát érte utol végzete. Felesége beszámolója nem segített a nyomozó egységeknek, akinek a rendőrség védőőrizetet biztosított. Az első számú gyanúsított Mrs. Styron. Mint ismeretes, a gyilkos különböző, egymástól távol eső városokban, eddig ismeretlen szisztéma szerint szedi áldozatait. A portlandi rendőrség a lakosság segítségét várja.”

Wilson az ölébe ejtette az újságot, s a hall bejárata fölötti reklámórára pillantott, épp akkor haladt át a nagymutató a hatoson. Fél négy volt. Sietősen kikereste a múlt heti Portland Newsból a portlandi városi könyvtár telefonszámát, s a kandallón álló ósdi telefonhoz sietett.

.

Brooklyn, Flatbush Avenue

Ms. Ramsey keskeny, fafülű, alumínium tálcával egyensúlyozott s a nagyobbik tisztaszobába lépett.

– Hány cukorral óhajtja Mr. …? Hogy is mondta, hogy hívják? – kérdezte az öreglány, akinek rikácsoló hangjához ikertestvérként párosult arcának fura berendezése.

– Monti a nevem hölgyem, de csak hívjon Fabrizionak! – válaszolta a nyomozó, s képtelen volt levenni pillantását Ms. Ramsey hatalmas horgas orráról, mely közvetlenül homloka és szemöldökeresze találkozásánál emelkedett ki az arcából, majd úgy zuhant szája irányába, mint az Angel-vízesés. Szemei hosszanti mandulavágású nyílásokként rögtön az orrnyereg mellett eredtek, s sárga színükkel még inkább hárpiahatásúvá változtatták a nő keskeny, beesett fizimiskáját. Az őrmestert a nevetőgörcs fullasztó tünetei kerülgették, ezért az ölébe temette tekintetét, de legszívesebben szemgolyóira ült volna, hogy ne is lásson semmit.

– Hány cukrot, Fabrizío? – sikkantotta újra Ms. Ramsey, és a nyomozó vörös arcába pillantott, lepkeszárnyakként lebbentve őserdőszerű szempilláit.

– Kettőt, ha lehet! – válaszolt Monti. – Mondja, Ms. Ramsey! Ön ugye Dorothy Sampsonnal egy középiskolába járt?

– Nem csak egy iskolába, de egy osztályba, és sajnos egy fakultációra is! – emelte szájához a csészét Ms. Ramsey. Szürcsölt. – Tudja, ő egy csinosnak kikiáltott lány volt, szőke és nagymellű. Tudja, hogy van ez! – sütötte le szemeit a nő, majd bájosan Montira mosolygott. – A férfiak szeretik, ha valaki azonnal kifekszik. Dorothy ilyen volt.

– Paula Snidert is ismerte?

– Nem nagyon. Csak látásból. Néha összefutottunk és akkor biccentettem neki, ennyi az egész. Tudja, hogy van ez! Csak néhány hónapig volt Brooklynban. – újra szürcsölt a kávéból, kézfejével megtörölte szája sarkát, majd öklét bordó színű, csíkokkal és körmintákkal borított szoknyájának redőibe rejtette.

– Arra volnék igazán kíváncsi, emlékszik-e Dorothy barátaira, barátnőire, ismerőseire, akikkel sűrűn együtt volt? – kérdezte Monti, s tekintetét a nő millió apró foggal teletömött keskeny szájára tapasztotta.

– Hát volt neki egy pár fiúja, de mindegyik csak rövid ideig, esetleg két-három hétig járt vele. Általában Dorothy csalta meg őket, de hát tudja, hogy van ez! Volt neki fekete bőrű fiúja is! – húzta fel szemöldökét sokat sejtetően a nő. Rövid hatásszünetet tartott, majd mikor biztossá vált, hogy nem ér el semmilyen változást Monti viselkedésében, folytatta: – Dorothy sokáig nem dolgozott semmit, csak járta a várost azzal a felkiáltással, hogy el akar helyezkedni. A nagyanyjával lakott, akit szívből gyűlölt, így nem kellett sokat várni ahhoz, hogy elköltözzön tőle. De hiszen tudja, hogy van…

– Tudom, hogy van ez! – vágott közbe Monti mosolyogva, s kezével intve jelezte, hogy folytathatja Ms. Ramsey.

– Nos. Dorothy itt dolgozott a Flatbush Avenuen, mint azt bizonyára ön is tudja. A legutóbbi barátja – a hírek szerint – valami francia fickó volt, aki csak nyaralni jött az új világba. Ennyit tudok. Sasszemeit Montira függesztette, s a nyomozó lányosan selymes arcát fürkészte.

– Van egy utolsó kérdésem, Ms. Ramsey! Tud olyan emberről, akinek az volt a rossz szokása, hogy barátai, ismerősei fülét fogdosta, esetleg taperolta a lányokat?

Ms. Ramsey felettébb kényelmetlenül érezte magát, de szó nélkül tűrte, hogy a „taperolás” kifejezés elhangozzon lakásában.

– Mr. Monti! A kérdése rendkívül érdekes. Volt két ember is a felettünk lévő évfolyamban, akiknek egészen furcsa, mondhatnánk visszataszító szokásai voltak. A nevükre nem emlékszem tisztán. A magasabbik örökösen morzsolgatta ott elől magát, tudja hol…? Mikor szembetalálkoztunk a második emeleti folyosón, örökösen rámkacsintott, majd végiggyurmázta azt az undorító szervét. Sokáig azt hittem, hogy jóravaló fiú, de már tudom, hogy a jóravaló fiúk kihaltak száz éve. Szemhéjait rálebbentette a két sárga golyóbisra, melyek szemüregének mélyedését töltötték ki. Az ablak felé fordult, mint a sértett amazon. Monti elvigyorodott, majd mikor Ms Ramsey újra visszafordult, száját alapállásba rántotta. Kérdőn tekintett a keselyűmadárra emlékeztető öreglányra.

– Mit tud a másikról mondani, Ms. Ramsey? – kérdezte Monti.

Ms. Ramsey a nyomozóra pillantott, de lepedő nagyságú szemhéjait nem emelte fel.

Á, igen! Volt egy srác, aki imádta a füleket. Jóravaló, becsületes fiúnak ismertük. Mint mondtam volt, ő is eggyel felettem végzett. A nevét nem tudom, csak annyit – ha ez segít önnek -, hogy ő nyerte harmadikban a kerületi földrajzversenyt.

Monti felírta egy jegyzettömbbe, majd kávéját érintetlenül hagyva távozott. Világ életében irtózott a kávé szagától.

 .

            Brooklyn, 1993. május 12. délután

A szoba nem volt nagyobb, mint egy tollaspálya egyik térfele. Ehhez párosult szegényes berendezése, mely egy ütött-kopott íróasztalból, egy barna, lehajtható búrájú lámpából és két irodai, görgőlábas székből állt. A plafonon apró ventillátorok kavarták a levegőt, de hatékonyságuk a nullával volt egyenlő. A tükörablak, a kihallgató-helység ajtóval átellenes falát borította. Mrs. Styron idegesen rendezgette csapzott fekete haját, szemei egy pillanatra sem álltak meg, mintha egy nagy csapat tavaszi légy cikázott volna a levegőben.

– Tudja-e Mrs. Styron, hogy ön az ügy első számú vádlottja? – kérdezte Greenstein, miközben fekete grafitceruzát forgatott szájában, s minden csavarintásnál a ceruzabelet körbeölelő puha faborításba harapott. Szája tele lett fekete festékpikkelyekkel, ezért az asztal mellé köpött. A nő rá sem hederített, csak forgatta fejét ide-oda.

– Mrs. Styron! Hallja, amit mondok? – kérdezte lecsukott szemmel a felügyelő.

Az asszony egy pillanatra leállt a vitustánccal s Greenstein körszakállal övezett szájára pillantott. A felügyelőnek borsódzani kezdett a háta a nő pillantástól. Félelmet, sőt, talán halálfélelmet sugároztak ezek a szemek, valamint a téboly és kétségbeesés olyan egyvelegét, melytől a férfi komolyan megrémült.

– Mrs. Styron! Én tudom, hogy amit elmesélt, szóról szóra igaz. De gondolkodjon hölgyem! Nem tudja, ki volt a szellem arcának életbeli mása? Gondolkodjon!

Sarah Greenseinre nézett, majd fekete karikás szemei mosolyra húzódtak.

– Meg fogok halni! – suttogta. – Mindenki meg fog halni, aki csak velem lesz! Kellek neki.

– Mrs, Styron! Három őr áll az ajtó előtt. Kettő itt lesz, mikor ön alszik. Csak nem gondolja, hogy baja lehet? – kérdezte a felügyelő.

Sarah a plafonra pillantott.

– Senki és semmilyen fegyver nem számít. Őt nem tudja megölni! Ő csak egy szellem! Értse már meg! Neki nem számítanak a falak. Neki nincsenek páncélajtók, nem léteznek magasságok. Ő lebeg, Mr. Greenstein! Ő lebeg!

– Az imént azt mondta, hogy érezte, ahogy a késsel végigsimította! – nézett Greenstein Sarah őrült szemeibe. – Hogyan létezik, hogy falakat hág át úgy, hogy egy konkrét tárggyal a kezében nem akad fel az első téglasoron?

Sarah a plafont bámulta. Mereven figyelte a ventillátorok szélsebes pörgését. A hőség és levegőtlenség tetőfokára hágott.

– Létezik, Mr. Greenstein! Létezik! Amit ő akar, az úgy lesz. Ha az Eiffel tornyot akarja áthozni a falakon, áthozza. Nála, az ő országában nincs lehetetlen.  Sarah gondolata hirtelen a Styron farmra kalandoztak, miközben katatóniás állapotban Greenstein arcába meredt.

.

            Portland, május 13. este

A városi könyvtár kongott az ürességtől, bár késő estig igénybe nyitva tartott. Az olvasóterem végén a fából ácsolt pulpituson, az esti műszakot vezető fiatal könyvtárosnő üldögélt mélyen belesüppedve az Általános csillagászati földrajz című vaskos kötetbe. Berry a pulthoz lépett. Hangosat krákogott. A lány mellén, szoknyácskája kantárjába tűzve kis névtábla hirdette, hogy még nem ment férjhez és a neve Conny Miller. Komótosan lapozott, s a következő lap tetejére vándorolt pillantása.

– Ms. Miller! – szólalt meg óvatosan Berry és a pultra könyökölt. A szőke hajú, kékszemű szépség felpillantott a könyvből és felpattant. A pulthoz szökkent, majd megigazította rövid szabású, fekete szoknyáját.

– Mit parancsol uram? – kérdezte bájos, vékony hangján, melynek hallatán Berry szíve megtelt szeretettel.

-Van itt önöknél valamilyen irodalom szellemekről, lélekvándorlásról, esetleg poltergeistekről?

– Alvajárók nem érdeklik az urat? – kérdezte Conny, majd elmosolyodott.

– Azt most kihagynám! – vágta rá ugyancsak széles mosollyal Berry. – Ellenben, ha tudna adni valami leírást mániákus szokásokról. Valamilyen pszichológiai tanulmányra gondolok.

– Üljön le! Mindjárt hozom őket! – mutatott a lány az olvasóterem sötét asztalsora felé.

Berry illemtudóan leült, s felkattintotta az asztalilámpát. Ms. Miller rövidesen megérkezett jó fél tucat könyvvel, és a férfi mellé helyezte. Wilson megköszönte és leemelte a stósz legtetején fekvő vaskos könyvet. Elolvasta a gótikus betűvel szedett címet. Donald Dickinson: A mániákus depresszió. Alatta zárójelben odabiggyesztették azt is, hogy „Esettanulmányok.”

Az első tanulmányt csak átfutotta, mely egy hosszú gyógyítási folyamat regényelemekkel átszőtt történetét beszélte el. Fiatal lányról szólt, aki rettegett az utcára menni. A házból egy hatökrös szekérrel se lehetett kivontatni. A huszonkettes csapdája az volt, hogy Dr. Dickinsonhoz sem mert elugrani, holott jól tudta, hogy egyetlen menekülési esélye, ha pszichiátriai kezelésre jár. Így hát Dickinson ment a lányhoz, és hosszú lélektani kúra végeredményeképpen annyit elért, hogy páciense időnként az édesanyjába karolva lement sétálni a szomszédos utcákba. Egyedül azóta sem lép ki az utcára. Az ezt követő cikkek hipochondriás neurózisok kezelési útmutatói voltak. Berrynek úgy tűnt, hogy Dickinson úr egyik esetét sem tudta igazán, száz százalékosan megoldani. Az utolsó előtti esettanulmány végre izgalmasabbnak látszott, már-már a tudomány és a tudománytalanság határait súrolta. A leírás egy fickóról szólt, aki notórius módon gyűjtögetett. Két énnel rendelkezett. Az egyik teljesen hétköznapi életet élt, iskolába járt, megvetette a dohányzást, italozást és az összes kábítószert. Barátnője csak nagy ritkán akadt, de mivel huszonkét évet sem töltött be, ez senkinek nem tűnt fel. A másik énje sötét világban élt, s csak éjszakánként emelkedett fel az anyagi valóságba, mikor a srác az igazak álmát aludta. Ez az „ego” úgy gyilkolt, mint egy betározott géppisztoly. Nem voltak érzelmei, minden energiáját az alvó fiúból merítette, és gépként mozgott a sötét erők parancsára. Egy nyári reggelen édesanyja édeskés, rothadó bűzre lett figyelmes és keresni kezdte a szag forrását. A fiú ágya alatti rózsaszín hűtőládában apró nejlonzacskók tömegét találta, fia írásával felcímkézve. Ijedten visszazárta a doboz fedelét, s mert rosszat sejtett, elvitte a rendőrségre. Ott derült ki, hogy minden egyes zacskó egy-egy lány köldökét tartalmazta, a címkék pedig az áldozatok neveit. Az izgalmas tanulmány végén óvatos következtetések sorjáztak. A pszichiáter kiderítette, hogy a fiú egyik énje nem követett el semmit, míg a másik csodával határos módon önállóan cselekedett.

Berry becsukta a könyvet, melynek lapjai közül nehéz porfelhő rugaszkodott a levegőbe. Elhelyezkedett s a következő kötetért nyúlt. Bertold Braun: Mi és a szellemek című keménykötésű, vékonyka művét tartotta a kezében. A címlapon klasszikus kép ábrázolta a fehér lepedőbe burkolt, fejmagasságban repkedő harangformájú szellemet, amint egy hosszú asztalnál faló, középkori lovagra ugrik. Az asztal másik végénél némán sikoltó nagykeblű úrnő terpeszkedett. Berry elmosolyodott, s az iménti vaskos irományra helyezte Braun szenzációhajhász művét. Még három, szellemekkel foglalkozó modern írást forgatott át tüzetesen végigböngészve, majd hosszúakat pislogva az utolsó könyvért nyúlt. Sarah Bolton: Megmagyarázhatatlan! – olvasta hangosan Wilson, majd a színes fotókkal teletűzdelt nehéz könyvet óvatosan fellapozta. Az első pár oldal a szellemek rendszertani besorolását kísérelte meg. A képek legjobban Suess végtelenített állatfiguráira hasonlítottak. A szellemek egyik fajtája arra rendezkedett be, hogy mikor van rá mód – márpedig bőven van ideje – ráijeszt a ház mindenkori tulajdonosára. Egy másik faj a templomok hűvösében bújik meg, és az oszlopok rejtekéből jellegzetes huhogásával készteti a hívők seregét villámgyors távozásra. Láttak és leírtak már olyan szellemet is, amelyik nem huhog, nem ijesztget senkit, csak úgy van. Őket a családi fotókon, a családtagok által véletlenül szabadon hagyott helyeken lelhetjük fel, amint kedélyesen támaszkodik a nagypapa széles vállára vagy hátradőlve Daily Newst olvasgat. Berry elvigyorodott és továbblapozott. A főcímek egymás után tárgyalták a telepátia, az empátia és a pszichopátia esettanulmányait, a legutolsó pár sorban pedig Bolton kisasszony fűzött hozzá néhány magyarázó gondolatot. A poltergeist jelenségek a könyv végén a „Teleportáció” címszó előtt sorakoztak, néhány ijedt arcot ábrázolva, amint feltehetően a szerzőnőnek mesélik hihetetlen történeteiket. Berry gondosan végigolvasta az összes elbeszélést, majd az író néhány szavas hozzászólásait. A férfi csalódottan tért át a következő oldalra, mikor a lap jobb sarkába tévedt pillantása. Apró betűkkel egy név, alatta cím és még egy sor szöveg állt ott: Katalin Kardosh; Portland, Columbia st. 64. „A második én lehet akár az első is.”

.

Woodbridge, 1993. május 13.

Dorr merengve ült a kolbász-szagot árasztó faasztal mögött, hátát a malom hűvös falának támasztva. Szája sarkában pihenő Lucky Strike szürkés füsttel égett, vége időnként felparázslott, növelve a leesni vágyó hamurudacska hosszúkás tömegét. Kezeit az asztallapon nyugtatta, markában zsíros ujjlenyomatoktól hemzsegő söröskorsót forgatott. A pohár széle fehér lepedékkarimát viselt, híven tükrözve Dorr ebédjének és egyben vacsorájának menüsorát.

Szemben Peter törékeny, kisfiús alakja csücsült a fapadon, szeme mereven apjára tapadt. Remegése elárulta, hogy retteg a veréstől. Dorr érezte Peter félelmének izzadtságszagú kisugárzását, s ez olyan boldogsággal töltötte el, hogy gyomra fel-le ugrált, mint egy cirkuszi akrobata. Mellesleg nem sokat törődött fiával, hiszen már jó fél órája  várakozott s várakozott. Szelleme felkészült arra, hogy rövid utat megtéve újra Arianenel és Berryvel lehessen. Arcának zsíros, pórusos bőre mosolyától ráncokba szedődött. Gondolatai a három nappal ezelőtti események körül forogtak. „Az ágyon feküdt, mikor Ariane csodálatos teste megjelent az ajtóban és a szeretet visszataszító érzése itatta át hazug gondolatvilágát. Igenis a szeretet ocsmány és hazug dolog, arra jó, hogy elfedjen valami perverzitást az ember. A lelke nem fontos dolog, a teste viszont annál inkább tetszett.” Itt újra mosolyra húzódott ráncos fizimiskája, s nyelve hegyének finom mozdulatával végigsimította cserepes ajkát. „Mily csodás illata volt a combjának és alulról az egész teste állati izgató volt. Hogy miért nem vittem a testem is?” Végigcirógatta nyelvével a puha, vékony szőröcskéktől borított lábat s már épp kúszott volna felfelé, mint egy sílift a hegycsúcsra, mikor Ariane meghajolt és közelebb húzódott az alvó Berryhez. Johnny fiú a szoknyán kívül rekedt, utána pedig hegyomlásra emlékeztető folyamatsor kezdődött el.”

Mikor a nő megcsókolta Berryt, Dorr eszeveszett fájdalmat érzett. Arra hasonlított, mikor hirtelen a magasba repül az emberfia és képtelen a gyors nyomásváltozást kiegyenlíteni. Ezt csak egy pillanatig érezte, majd  egy ciklon süvített át a szobán, és Berry tágra nyitotta szemét. A férfi két lelke újra egyesült, ami azt jelentette, hogy Dorr szellemének a pillanatok törtrésze alatt menekülnie kellett az ingó, toporzékoló házból. Egy röpke pillanatra a fekvő férfi tűfejnyi pupillájába nézhetett, s ott meglátta az eredendő univerzális energiákat, melyek sűrítményszerű, féktelen erővé váltak. Mint egy gombostűfejnyi méretű, mégis több millió tonna tömegű „fekete-lyuk”. Berry egész lényével felé fordult, de Dorr tudta, hogy a férfinek csak egy bizonyos alkotórésze látja, s próbálja felmérni az erőviszonyokat. Dorr egy pillanat törtrésze alatt energianyalábbá alakult, s visszasüvített a malom lépcsőjén üldögélő kiüresedett, tudattalan sejttömeghez, hogy az tovább viselje gondját és kiengedje egy újabb adandó alkalommal. Ismerte jól az erőviszonyokat. Tudta, hogy labdába sem rúghat ekkora túlerővel szemben.

 .

Brooklyn, május 13.

 Sarah a fáradtságtól és az idegességtől ájulásszerű álomba zuhant, és zsákként feküdt a helyiség padlójára fektetett mocskos matracon. Agya egyik fele éberen figyelt, míg másik része pihent. A szoba előtt három fiatal rendőr vigyázta az asszony testi épségét. Ketten egy sakktáblára meredtek, míg a harmadik fel-alá járkált két társa előtt. Félig szívott cigarettájából slukkolt, s a füstöt a neonnal megvilágított folyosó légterébe fújta. Nem sokat tudtak a szobában alvó nőről, csak társaik súgás-búgásaiból következtettek arra, hogy amilyen bolond, olyan fontos. A szobában egy őrmester és egy tizedes üldögélt, mindketten a Daily News aznapi számát olvasgatták. Időnként a forgolódó nő felé pillantottak. Az asztalon fegyvertartó övek feküdtek, mint két megtermett anakonda. Mindkettőben egy-egy hattöltényes tárral felszerelt Magnum revolver lapult. Sarah a fal felé fordulva aludt, miközben érthetetlen nyelven motyogott, mintha egy másik dimenzióban valakivel társalogna. A két zsaru homlokát ráncolva egymásra pislantott, majd újra olvasni kezdtek. Az asszony hirtelen megfordult és alkarjával kitámasztva felsőtestét, arisztokratikus pózba tornászta magát. Szeme csukva maradt, csak szája mozgott, amint eszeveszett sebességgel hadart valamit. Gage, aki jó pár évvel idősebb volt társánál, lassan a pisztolytáskájáért nyúlt és a patentzárt kikapcsolva, kihúzta a fegyverét a bőrtokból. Az újságot – a sportrovattal felfelé – az asztalra csúsztatta. Tekintete a levegőt kémlelte. Fenekét kiemelte a durva vászonnal áthúzott irodai székből.

– Ron! – suttogta a plafon felé bámulva. – Idefigyelj! Valami nem stimmel! Menj ki és kérdezd meg a fiúkat, hogy ók is láttak-e valamit! Valami szokatlant!

Ron kisöpörte arcából féloldalra bukó, meglehetősen zsíros hajzatát, és az őrmesterre nézett. Ő is valami furcsát érzett.

.

            Portland, Motel Crater Lake, május 13. éjszaka

 Berry tíz körül végzett az olvasóteremben, majd elköszönve a bájos könyvtáros kisasszonytól, kilépett a hűvös csendes-óceáni levegőtől terhes éjszakába. A parkolóban árválkodó autójához ballagott. Nem volt túlontúl elégedett az eredménnyel, de az utolsó remény ott lapult gyufazsebében. Katalin Kardos portlandi címe. Úgy gondolta, hogy felesleges elindulnia Woodbridgebe, inkább alszik egy éjszakát valahol a környéken kivehető olcsó motelszobák egyikében. Portland felé jövet, a főút mellett látott is egyet, melyet egy csodálatos, hideg vizű tóról neveztek el Crater Lake motelnek.

Berry kocsiba szállt, majd rövidesen a motel apró parkolójában találta magát. Mint utólag kiderült, csak a szálláshely neve volt festői. A parkolóban szemét állt, mindenütt üres, szétlapított üdítőitalos dobozokat kergetett a megélénkült május közepi szél. A motel úgy festett, mint egy ürgecsalád elhagyatott járata. Számtalan apró luk helyettesítette a szobákat, melyekről a legnagyobb jóindulattal sem állíthatta senki, hogy emberi célokat szolgálnak. A helyiségekben televízió, egy nagy, két pamlagból összetolt franciaágy állt. Az ágyak átutazó szerelmesek számára összetolható, veszekedő párocskák számára pedig könnyen szétszedhető, univerzális fekhelyeknek bizonyultak. A szoba sarkában pohárkarimák lenyomatától ragacsos dohányzóasztal álldogált, melyhez két puff is tartozott. A hálószoba egy hajléktalan, lomtalanítás után gazdagon berendezett odújára emlékeztetett.

Miután a férfi kifizette a hat dollárt, a szobába lépett és a pamlagra dobta fáradt testét. Az ágy rugói fájdalmasan felsikkantottak. Fekete irattartó dossziéját az ágy mellé hajította s végigterült az ágyon. Jobb cipője sarkát beakasztva a bal cipő sarkába, lepattintotta lábbelijét és ugyanezt a műveletet elvégezte fordítva is. Lábfejére húzta a feje alatti, összehajtogatott foltos takarót. Szemhéjait lezárva tudata rögtön kikapcsolt, és mély álomba merült.

.

            Brooklyn, Rendőrkapitányság. Május 13. éjszaka

 Sarah kinyitotta szemeit és felült. Hideg szellő sepert végig derekától a feje búbjáig. Hajszálai égnek meredtek. Melle hevesen emelkedni és süllyedni kezdett, majd sebes zihálásba kezdett. Elcsukló hangon a rendőrök felé fordult és felkiáltott.

– Ő van itt! Tekintetét Gage őrmesterébe fúrta, néhány pillanatig fogva tartotta, majd az övtáskáját magára csatoló Ronhoz szólt. – Most menjenek ki a szobából, különben mindhárman meghalunk! Csak én kellek neki. Csak ÉN!

Gage maga elé tartott fegyverrel a nő felé lépett. Hirtelen megrázkódott a szoba, mint fiatal csikó az első nyereg alatt. A szoba levegője jéghideggé vált. Ron az ülő nőhöz rohant, s talpra állította. Sarah arca fakószürke volt, szemei megüvegesedve a plafont bámulták, majd lassan befelé fordultak. Gage a sarokba húzódott, hátát a falnak vetve, remegő kézzel lóbálta csillogó revolverét. A szoba eszeveszett rezgése lassan megbékült, de fagyos levegő töltötte ki a teret. Gage váratlanul fájdalmasat nyögött, s mint egy szaloncukorral teli mikulászsák, arccal a keramitkockákkal kikövezett padlóra zuhant. Metszőfogai szívszaggató reccsenéssel kitörtek, s miszlikre aprították nyelve hegyét. Ron hitetlenül meredt a sarokba, ahonnan egy áttetsző, mégis brokátszínű kéz tört keresztül a falon, markában vékony, hegyes tárggyal. Az asztali lámpa búrájának közepén fityegő izzó aprót sercent, majd halk durranással kimúlt. Ron ijedten lökte el magától az asszonyt és idegesen az övébe csatolt zsebláma után nyúlt. Torkából vékony, nőiesen magas hang tört elő, ahogy végigtapogatta a bőrszíjat, míg végre meglelte a lámpát. Villámgyors mozdulattal maga elé kapta és a fénysugarat a sarok felé irányította. Talán még az előző hangmagasságot is túlszárnyalva felsikoltott. A fénykör kocsonyaszínű, áttetsző, mégis emberi vonásokkal rendelkező arc kellős közepébe világított. Két sárga fénnyel világító szem nézett mélyen a szemeibe. Ron lassan leeresztette pisztolyt tartó kezét és a földre dobta a fegyvert. Egy kurta lépést tett a lény felé, miközben képtelen volt levenni szemét az árny pillantásának koncentrikus köreiről, melyek egyre mélyebb régiók felé utaztatták. Hirtelen megértette, mi fog történni vele.

– Nem akarok meghalni! – suttogta a tizedes monoton hangon.

Az út végére érkezve egy hosszú, gégecsőre emlékeztető folyosóba lépett.

– Tovább! Tovább! – suttogta Ron.

Szinte nem is érzett fájdalmat, mikor a stiléttó a testébe csusszant.

.

            Portland, Columbia St. 1993. május 14.

 Berry kiszállt az autóból, s becsapta maga mögött a Honda sárgára festett ajtaját. A fényezés még hiányzott róla, de a férfi örült, hogy a legutóbbi koccanás óta legalább az alapozást befejezték. Nyakát nyújtogatva a házszámot keresgélte és meg is lelte a hozzá legközelebb eső, fekete festékkel gazdagon telefirkált ház vasveretes kapuja felett.

– Ötvenhat. – motyogta Berry, majd elindult a növekvő számok irányába. A Columbia utca egyirányú forgalmat bonyolított le, így csupa háttal álló autó parkolt a platánfákkal díszített árnyas utcában. Berry úgy érezte, hogy a mai nap végső döntést hozhat egyre nehezebben elviselhető életében. Végső leszámolást az ismeretlennel, ami után feltárul egy új világ, mint amikor a színházi függöny elindul a görgőkön és a színpad két tartópilléréhez simul. Közvetlenül a ház előtt apró bódé állott, melynek ablakán fekete arc bámult kifelé, a helyiség homlokzatát sűrű pikkelyként borító újságok közül. Berry biccentett, majd egy Daily Newst vásárolt. A címoldalon hatalmas, riasztó fekete betűk sorakoztak. „Újra gyilkolt a stiléttós őrült” – hirdették fennhangon, alatta sűrű tömött sorokban a nyálas szenzációhajhász cikk húzódott. Berry lassan tovább sétált a 64-es szám felé, miközben végigolvasta az irományt. Megállt a kapu előtt, majd mikor a hosszú két oldalas szöveget az utolsó betűig kiolvasta, a rendőrségi oldalra lapozott. Nem talált semmi különöset. Leeresztette az újságot, majd összetekerve a zsebébe dugta. Belökte maga előtt a betört üvegű ajtót, mely döngve becsapódott mögötte. Végignézte a lakók névsorát, amit a sötét folyosón, a levélszekrények felett talált meg. Már csaknem csalódottan továbbállt, mikor a parafatábla tetején a „padlástér” felirat mellet meglelte Katalin Kardosh idegen hangzású nevét. A ház négy emeletes volt, így Berry kellően elfáradt, mire a padlástér szintjére érkezett. Lihegve keresgélt, míg jobbra, a sarokban megtalálta Katalin Kardosh műanyag táblácskáját, rajta az asszony elmosódott nevével.

Katalin Kardosh szederjes arcú, vörösesbarna hajú öreg hölgy volt, aki apró termetével, elálló füleivel és megtermett, csírázó krumplira emlékeztető orrával Yoda mesterre emlékeztetett a „Csillagok Háborújából”. Berry udvariasan bemutatkozott és a szélesre tárt ajtón át belépett a lakás előszobájába. Alig fértek el a krumplisládák plafonig érő hegyétől.

– Költözik, Ms. Kardosh? – kérdezte Berry. Orrát émelyítő sajtszag csapta meg, mely a bejárati ajtó mögött nyíló konyhából áradt s nyílt légtérként érintkezett a lakás többi részével.

– Dehogy édeském, dehogy! – legyintett mosolyogva az öregasszony és hosszú, fésű alakú ujjaival hátratúrta minduntalan előretörő hajzatát. – Én így élek, mióta meghalt Georg. Isten nyugosztalja!

– Georg bizonyára az Ön kedves férje volt! – sütötte le szemeit Berry.

– Dehogyis, fiacskám! – rázta a fejét az öregasszony. – Ő az én szentéletű cicuskám volt. Nála nem ismertem kedvesebb, hízelgőbb, komolyabb lényt a Földkerekségen. Ez a sok láda, amit itt lát – mutatott körbe Ms. Kardosh – mind az én drágám játékait, eszközeit tartalmazza. Mind, mind.

Berry felhúzta szemöldökét s végigmérte a ládasort. Legalább százötven kilóra saccolta Georg hagyatékát.

– Tudja, az ember nagyon különös állatfajta! – mondta az öregasszony Berryre pillantva. – Itt éltünk kettecskén az én jó öreg Georgommal. Együtt ettünk, együtt néztük a televíziót, együtt feküdtünk s keltünk. Olyan jól megvoltunk, ahogyan egyetlen férfivel sem jöttem ki az életem során. Georg tudta, hogy mit gondolok, tudta, hogy mikor sírok és mikor vagyok felhőtlenül boldog. Sőt! Azzal is tisztában volt, mikor vágyom gyengédségre.

Berry elképedve nézett az apró asszonyka arcába, aki mosolyogva mesélte tovább a történetét.

– Látom, nem érti, mit jelent az, hogy gyengédség. A szó nem feltétlenül szexualitáson alapszik, bár a simogatás, csókolgatás valamikor bennem is megállíthatatlan folyamatokat indított el. Annak már öt éve! – legyintett a vöröshajú asszony, majd a nagyobbik szoba felé indulva folytatta. – Gondolom, azt hiszi, hogy a macskámmal intéztettem el a dolgot! – nézett sandán Berryre. – George azonban nem macska volt. Effektív nem ő, hanem áldott szelleme vállalkozott örömmel, hogy kielégítsen és én is őt. A macskának személyisége van, Mr. Wilson! Lelke van, méghozzá a legszabadabb az összes földi lény között.

A nagyszobába érve Ms. Kardosh hellyel kínálta Berryt és ő maga is belehuppant egy hatalmas karosszékbe, melyet piszkos fehér báránybőr bélelt. Berry leült és körbepillantott a szoba berendezésén. Az előtérhez képest ez a helység olyan érzést keltett benne, mint Hamupipőkében a herceg bálterme. A párkány zsúfolásig töltve kaktuszokkal és lándzsás levelű agavékkal, melyek az ablak alatti asztalon folytatódtak, és zöld dzsungellé változtatták a szoba bejárattal ellentétes falát. A hall közepén márványlappal borított négylábú állvány feketéllet, aminek a közepére fúrt lyukon keresztül pompás legyezőpálma tört a magasba, szinte Hawaii hangulatúvá pezsdítve a mandzártszobát. Az ablak mellett jobbra állt Ms. Kardosh perzsaszőnyeggel borított ágya, telis-tele perzsa mintájú párnákkal, melyek egymás hegyén-hátán fekve szinte teljesen betakarták a fehérre meszelt falat. Az ablak bal oldalán újbécsi stílusú faliszekrény lógott. Oldalában megannyi pompásan faragott erkély kapaszkodott, melyekben apró vázák díszlettek. Az öregasszony megvárta, míg Berry körbehordozza tekintetét a szobában, majd gömbölyű üveget és két likőrös üveget varázsolt elő a márványasztal fiókjából. Kérdezés nélkül töltött a poharakba, az üveget pedig, ahogy előkapta, úgy el is tűntette a fiókban.

– Mi ez? – kérdezte Berry a poharat a kezében forgatva, s a fekete színű folyadékot mustrálta.

– Unicum! – válaszolta Ms. Kardosh. És felhajtotta saját adagját. Hangosat cuppantva az asztalkára helyezte a poharat, és megvárta, míg Berry is felhajtja. – Tudja Mr. Wilson, én Magyarországról származom, s ez ott a legnevezetesebb likőrféle. Soha nem elég belőle. Iszom reggel, délben és este. Néha még éjszaka is rájárok. Mit tegyek, – csapta össze a két tenyerét – ha már csak efféle dolgokat élvezhetek öregségemre?

– Ms. Kardosh, – kezdte Berry – a lényegre térnék! A poharat a másik mellé helyezte és hátradőlt a kényelmes fotelben. – A jövetelem célja minden szín alatt titok kell, hogy maradjon. A történetemet egy héttel ezelőttről kezdeném. Tudja, én rendkívül rossz alvó vagyok. Örökös kínszenvedés volt  ágyban maradni reggel hat óra után. Sajnos az éjjeleimet is forgolódva, hánykolódva töltöttem, így mindig fáradtan ébredtem a hajnali órákban. A változás úgy egy hete kezdődött. Pontosan akkor, mikor valami őrült gyilkolni kezdett egymástól távol eső városokban élő békés polgárokat.

Berry megállt egy pillanatra, hogy levegőt vegyen, majd folytatta.

– Amikor elolvastam az újságcikkeket, furcsa összefüggésekre lettem figyelmes. Sok-sok halott. Férfiak és nők vegyesen. Azonban a nevek közül három is ismerős volt nekem. Dorothy Sampson eggyel alattam végzett a közös brooklyni középiskolánkban, a Flatbush Avenuen. Paula Sniderrel egy évfolyamban küzdöttünk, mégha csak fél évig is. A harmadik név csak derengő emlékeket ébreszt, hiszen most nemrég, pár perce olvastam a Daily News első oldalán. Sarah Bakerrel is egy iskolába jártam.

Berry a tenyerébe hajtotta csapzott fejét és dörzsölgetni kezdte halántékát. Ms. Kardosh nem szólalt meg. Úgy tűnt, elaludt. Berry izzadó homlokát pólójának rövid ujjába törölte, majd folytatta.

– A férfiakat egész biztos, hogy nem ismertem. Összesen öten haltak meg, és ha a három asszonyt is hozzájuk csapom, az – bizony – már tömeggyilkosságnak számít.

Az öregasszony váratlanul megszólalt.

– Miért jött hozzám? Miért pont énhozzám?

– Félek, Ms. Kardosh! – válaszolta Berry. – Nagyon, nagyon rettegek, hogy van valami közöm a gyilkosságokhoz. Én nem értek a lélek mozgásaihoz, szerkezetéhez, csak egyet tudok! A három halott nővel egy iskolában érettségiztem, még ha nem is álltunk baráti kapcsolatban. Ms. Kardosh! Egy hete úgy alszom, mint a bunda! Egy hét alatt nyolcan haltak meg! És egy hete nem találom azt a szikét, melyet az apámtól kaptam közel húsz éve! Segítsen, kérem!

Az öregasszony előrehajolt és megragadta Berry hűvös, nyirkos kezét. Behunyta szemeit.

– Hunyja be ön is! – parancsolt Berryre. – És ki ne nyissa addig, amíg meg nem rázom a vállát.

Wilson engedelmesen lehunyta pilláit, és hosszasan koncentrált arra, nehogy nehéz köd telepedjen agyának alvásszabályozó központjára. Rövid időn belül azonban a tarkójánál kiinduló és homlokánál célba érő bizsergést érzett, mely pillanatokon belül elöntötte egész testét, mint a tengerpartokat nyaldosó dagályhullám. Hiába küszködött, képtelen volt kinyitni szemeit. Lassan forgó tornádó kellős közepébe huppant, melynek hosszú tölcsére a magasba emelte. Berry mély álomba zuhant.

.

– Mr. Wilson! Ébredjen!

Berry úgy érezte, mintha vízbefulladt volna. Hallójáratai hol a hullámok fölé emelkedtek, hol pedig alámerültek. A hangok szakaszosan érték el dobhártyáját, mely lassan engedelmeskedve impulzusokat közölt az alvó agynak, és bekapcsolta az ébresztőközpontot. Wilson megrázta a fejét, mint a bolhától szabaduló pulikutya és Ms. Kardosh arcába bámult. Szeme előtt örült karikák táncoltak.

– Ébren van, Mr. Wilson? – kérdezte ijedten az öreglány.

– Aha, aha! – bólogatott kábán a férfi.

– Hála a jó Égnek!

– Mi történt, míg aludtam? – kérdezte Wilson, miközben szemeit dörzsölgette.

– Berry! Maga nincs kapcsolatban a másik énjével! Maga úgy alszik, hogy az a másik azt tesz, amit az ön agyának tudatalatti kamrája parancsol neki. Onnan táplálkozik! Onnan van energiája, és ott a vezérlőpult. Berry! Magának köszönhető a három nő halála! A férfiak csak ott voltak a környéken, ezért haltak meg!

– Az hogy lehet!? Én ki sem mozdultam Woodbridgeből, úgy egy hónapon át! – emelte fel hangját Berry.

– Az ön tudatalatti lénye: az dolgozik éjjelente. Nincs mit tenni Berry! Rövid, és szabályos időközönként ébresztesse fel magát egy erős hangú vekkerrel. Csak úgy ölhető meg a tudatalatti gyilkos, ha kiüríti a tudatalatti raktárakat! Érti?

– Mi történik, ha mégis elalszom? – kérdezte Berry.

– Hogy mi? – emelte fel mutatóujját Ms. Kardosh. Berry füléhez hajolt, és belesuttogott egy mondatot. – Mond magának valamit az a név: Monica Rasmussen? Ő lesz a következő!

Berry azt hitte, elájul. Hirtelen kiszaladt a vér az arcából, és egész testében megremegett.

– Az nem lehet! – nyöszörögte. – Ő a legjobb barátom felesége!

.

folytatás a weblapon

…….

Adatvédelem

“A Fül” című regényt szerzői jog védi.  Ez a dokumentum magáncélokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz változtatás nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással szabadon másolható, terjeszthető. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetén a szerző/tulajdonos engedélyét kell kérni.

Copyright©”A Fül”Csizmadia Gábor

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.