2012-02-25

Negyedik fejezet – 3. szakasz

Fül4:3A két nyomozó izzadt homlokára tapasztotta a papírzsebkendőket, melyeket az imént vásároltak a Mary McKinney áporodott levegőjű vegyesboltjában. A hájasnál is sokkalta kövérebb Mary felvidította a két fáradt nyomozót, abban a szent pillanatban, mikor megszólalt.

– Palancsolnak az ulak vajami fincsit? – kérdezte, miközben szempilláit úgy mozgatta fel-alá, mintha lánykérőre érkeztek volna hozzá. Hatalmas melleit két oldalról húsos karjai közé szorította, minek hatására csaknem kibuggyantak a szűkre szabott melltartóból. Ujjaival a pénztárgép mocskos kasztniját vakargatta, mely idegborzoló hangot hallatott.

Fabrizio a két luftballon közé pillantott, melyek felülnézetből leginkább egy megtermett víziló hátsó fertályára emlékeztették. A két félteke közt áttetsző izzadtságcseppek vándoroltak a nő ruhája alá. Mary gyorsan kifigyelte, hogy a fiatalabbik idegen tőgyei közét mustrálja, ezért karjait csípője mellé ejtette, minekutána a két lufi a gravitációnak engedelmeskedve hasa közepére húzódott.

– Nos! Vájasztottak vajamit? – ismételte meg iménti kérdését, majd mélyen Fabrizio barna szemeibe fúrta tekintetét. Száját résnyire kinyitotta, így az alsó és felső ajkak enyhén megremegtek, míg a szájszélek rúzsos felülete egymáshoz tapadva várták a soha meg nem érkező csókot. Fabrizio elcsodálkozott az asszony magabiztos próbálkozásán és rajta felejtette szemét Mary termetes tömegén. Ez további kellető, puhatolózó viselkedést váltott ki Mrs. McKinneyből. Eközben Greenstein mit sem sejtve a testek és szemek dialogizálásából, leemelt a polcról egy csomag tíz darabos papírzsebkendőt. Szemeivel a picinyke boltot pásztázta néhány doboz sört keresve.

– Segíthetek, uram? – búgta Mary Greenstein felé fordulva, miközben szemeit elképesztő szögben kicsavarva tetőtől talpig végigmérte Montit. – Úgy játom keles vajamit!

– Jól látja, hölgyem! – válaszolta Greenstein. – Sört keresek.

Mrs. McKinney kilépett a pénztárgép mögül. Oldalazva átpréselte magát Monti előtt. Hatalmas melleivel majdnem fellökte a fiatalembert. Szemeit mindvégig lesütve kikerülte Greensteint, majd a vegyesbolt teljes hosszában húzódó barna polcrendszer közé préselődött. Csípőjét úgy mozgatta fel s alá, amitől az évek hosszú sora alatt lerakódott zsírréteg leállíthatatlan rezgésbe kezdett. Fabrizio vigyorogva bökdöste barátját, aki rá sem hederített az orra előtt rezgő kocsonyára. Mary rövid idő elteltével hóna alá dugdosott dobozokkal tért vissza és a pultra csapta őket.

– Van még vajami? – kérdezte mosolyogva. – Tajájják ki, mert van dolgom nekem is! Körbenyalogatta szája széleit, közben le sem vette szemeit Montiról.

Greenstein előkapta khakiszínű pénztárcáját, és egy húszdollárost helyezett a pénztárgép mellett heverő kopott tányérkára, melyen már alig-alig lehetett kivenni a vörös „Winston” feliratot. Fizetés után Mary az ajtóig kísérte őket és még hosszan követte éhes pillantása Fabrizio magas, vékony alakját.

.

            Woodbridge, Krisztus Király Plébánia

A szállás apró szobából és a folyosó végén található mellékhelyiségekből állt. Greenstein azonnal közölte, hogy ő három napnál tovább nem képes patkányfészekben aludni. Walter Bianchi mindvégig a szobában tartózkodott, rosszalló pillantásokkal méregetve a felügyelőt. Álmaiban sem gondolta volna, hogy valaki ennyire undorodik majd a sekrestyében álló tábori ágyaktól, a barna színű kopott, rojtos szélű tábori plédektől és attól, hogy a mellékhelyiségek harminc méterre épültek a szobától. Tíz perce még diákok hemzsegtek a teremben és csak most végzett a szobácska kitakarításával. Szemét résnyire szűkítette, majd monoton hangon a körszakállas idegenhez szólt.

– Valami tán nem tetszik uraságodnak? – kezdte. – Talán csak nem az ágy a probléma tárgya? Vagy a takarók? Mások, messziről jött idegenek sohasem céloztak arra, hogy amit egy szerény otthon szerény házigazdája adni képes az nem megfelelő. Mi a legnagyobb örömmel, kitárt szívvel és lélekkel vártuk önöket, akik majd megoldják városkánk súlyos problémáját. A válaszuk azonban csupa-csupa negatív jelző, ócsárolás, leszólás.

Walter atya két oldalra lendítette karjait, mire fekete-fehér miseköpenyének ujja könyökéig visszacsúszott s elővillant cérnavékony alkarjának viaszfehér bőre. Tekintetét először a plafon felé fordította, majd kisvártatva Greensteinre vetette és a homlokába fúrta. A felügyelő zavartan tördelte kezeit, de egy cseppet sem azért volt ideges, mert illemtelenül viselkedve felkeltette Isten szolgájának haragját, hanem képtelen volt levakarni homloka közepéről a tiszteletes állhatatos tekintetét. Lassan lábujjhegyre állt. Illegve-billegve igyekezett áthidalni a két szempár közti magasságkülönbséget, de ahogy pár centit emelkedett homloka, úgy követte azt Walter atya szúrós pillantása. Monti közben az ágyra telepedett és altestét mozgatva tartóssági próbának vetette alá a zöld huzattal bevont tábori ágyat. A rugók csikorogva felsikkantottak, megtörve Bianchi tiszteletes merev pillantását, mely rögtön Monti homlokára tapadt, mint a pióca.

– Bocsásson meg Atyám, hogy méltatlan szavak hagyták el számat! Természetesen örömmel fogadjuk a kisváros és az egyház vendégszeretetét! – mondta meghunyászkodva Greenstein, miközben ő is az ágyra telepedett.

– Az én dolgom, fiam a megbocsátás. A megbocsátás Isten segítsége az újrakezdéshez. – Az atya kezeit hasa előtt összekulcsolva egy székre zöttyent, mely a két ágytól legtávolabb az ablakmélyedésben álldogált. Az ablakkeretek közt bezúduló napsugarak egész teste köré fényes glóriát vontak. Fekete haja, fekete szemöldöke, fekete szembogara, barna bőre minden kétséget kizárólag tanúskodtak származásáról, amely tulajdonságok mellé olasz családneve is párosult.

– Hallottam, hogy a mai nap folyamán érkeznek New Yorkból, uraim! – mondta pátosszal feldúsított hangon Walter atya és a tábori ágyakon gubbasztó nyomozókra vetette tekintetét. – Azzal azonban nem vagyok igazán tisztában, miért keresték fel Woodbridget, a béke és alázatosság apró szigetét!

– Sajnos, tiszteletes uram, ez az, amiről még önt sem tájékoztathatjuk, de arról biztosíthatom, hogy az Ön városkája még véletlenül sem a béke szigete. – válaszolta Greenstein, hátát a falnak vetve. – A híreim szerint maga sem gondolja komolyan, hogy ez itt a Paradicsom. Vagy csak véletlen, hogy a tollából egy – a Sátán ellen írott – cikk jelent meg a helyi újságban? Véletlen lenne az a mise, amit tegnap tartott és mindenkit tárt karokkal várt?

Bianchi tiszteletes felemelkedett a székből és kinézett az ablakon. Odakint nyugalom honolt. Még a nyárfák leveleinek ütemes zizegését is kitűnően lehetett hallani. A távolban favágók dolgoztak. Szeletekre vágták a már kidöntött fatesteket, csak a láncfűrészek kutyaugatásszerű morgását repítette a szél a sekrestye felé, ahogy fogaikkal a puha háncsrétegbe martak. Rövid hallgatás után az atya válaszolt.

– Tudja, felügyelő úr, furcsa dolgok játszódnak mostanában Woodbridgeben. Hatalmas forgószelek süvítenek keresztül a városon. Az elektromosság hirtelen felmondja a szolgálatot, majd visszatér, és üvegeket zúz be a házak ablakán. Jerry Kline seriff irodájában felrobbant egy villanykörte, majd érzékletes leírása szerint megtestesült előtte a Sátán, teljes életnagyságában. Kline rendkívül becsületes, istenhívő polgár, akinek a szavában hihetnek az emberek. Nem hazudhatott! Én tudom, hogy nem hazudott!

Az atya visszafordult a szoba sötétje felé és folytatta.

– A Sátán megjelenik újra, és kaszabolni fogja az embereket, ha azok nem óvják és ápolják magukban a mi Istenünk mindenható szellemét. A tegnapi mise a Jelenések Könyvének elemzése volt, mellyel megpróbáltam felhívni az emberek figyelmét a közelgő veszélyre. S a veszély valóban itt van!

– Aha, értem! – bólogatott hevesen Greenstein. – Azt állítja atyám, hogy Kline összefutott a Sátánnal, aki úgy mutatkozott be, hogy az ő 60 Wattos villanykörtéjét ripityára törte?

– Hiába gúnyolódik, fiam! – mosolygott lenézően az atya. – Az olyan hitetlenek miatt ég el a Föld és pusztulnak el az Isten által teremtett élőlények, mint amilyen maga. Ön cinikus, felügyelő! Nem érzi át egy pillanatig sem, hogy mások másképpen gondolkodnak, ennek megfelelően más utakat választanak egy-egy probléma megoldására. Mi itt „hittel” harcolunk a gonosz erők ellen. Hittel! – emelte mutatóujját az égi birodalom felé Walter atya.

– Az imákkal kitörölhetik! – csattant fel Greenstein idegesen. – Mondja meg, atyám, ki ellen vagy ki mellett imádkoztak tegnap? Kíváncsi vagyok, tudja-e, miért épp egy sziklás-hegységi városkát választott a Sátán, hogy ablaküvegek betörésével, vagy villanykörték ropogtatásával ijesztgesse a békés lakosságot?

– Halkabban, fiam! – suttogta az atya. – Hallom, amit mondasz! Sőt, ha hiszed, ha nem, még értem is. A válaszom a következő! Mindig valahonnan kezdődik egy történet, és van valami meghatározott célja, ami felé halad. A Sátán földi tartózkodása a véletlennek köszönhetően itt kezdődik Woodbridgeben. Itt kell megállapítani, hogy valóban ő az, vagy egy másik dimenzió csalfa szemfényvesztése. Ön, Mr. Greenstein, szakember! Szakembere a bűnözők leleplezésének. De! De van még egy feladata! – emelte fel mindkét karját Bianchi. – Meg kell látnia a báránybőrbe burkolódzott farkast. Ha erre nem képes, akkor ön nem szakember. Igazam van, fiam?

Greenstein bólintott és cigarettát csúsztatott ajkai közé, szájának sarkába biggyesztve. Tűzzománc öngyújtóját meglendítve hátracsapta a tűzkövet borító fémsisakot, majd rágyújtott. Hatalmas karika emelkedett a magasba, bodorodó füstszélei ezernyi apró karimára szakadva. Walter Bianchi tiszteletes visszazökkent az ablak melletti faszékbe, s nagyot sóhajtva folytatta.

– Egy szó, mint száz, ön a nyomozás szakembere, én pedig a léleké. Engem arra képeztek ki, hogy meglássam a Jeleket és összehasonlítsam a Bibliában leírt előrejelzésekkel. És ha hiszi, ha nem, ezek a Jelek. Most az a feladatom, hogy a Fekete Birodalom első székesegyházát elpusztítsam, vagy savat öntsek a termékeny talajba, jól átitatva vele, hogy a Sátán ne vethessen, vagy ha vetni akar, aratni bizony ne tudjon.

– Tegyük fel, hogy ez nem a Sátán, atyám! – kezdte újra Greenstein.

– Ez a Sátán, fiam. A Sátán itt jár közöttünk! – emelte égre a kezét Bianchi, és az ajtóhoz csoszogott.

– Atyám! – kiáltott utána Monti. A pap lassan hátrafordult és a fiatal nyomozóra nézett. Pillantása félelmetes meggyőződést sugárzott. – Atyám! Arról nem beszéltünk még, hogy ismeri-e Berry Wilsont és Tom Rasmussent.

– Nem, fiam. Egyiket sem.  Lenyomta a nehéz rézkilincset és fülsértő csikorgással szélesre tárta a szűk szoba túlméretezett ajtaját. – Egyikük sem jár a misékre. Egyikük sem Egyházunk báránya! Ezzel kilépett a hosszú, dohszagot árasztó folyosóra, és puhán betette maga mögött az ajtót.

.

            Berry Wilson háza, május 15. délelőtt 11.10

Monti körbejárta a téglalap alapú hatalmas faházat, de nem talált rajta nyitott ajtót vagy ablakot. A ház mögött bokrokkal körbeültetett és borostyánnal sűrűn futtatott fészert talált, melynek fémszálakkal befuttatott vastag üvegén keresztül sötétség áradt a szabadba. A nyomozó hiába próbálta ki összes kulcsát az egyszerűnek tűnő zárban, egyikük sem volt képes elfordítani a zár makacs nyelvecskéjét. Csalódottan tért vissza az oldalbejárat lépcsőjén üldögélő Greensteinhez, aki félig szívott cigarettáját forgatva, száraz ágacskával igyekezett kipiszkálni egy megtermett vágatlan dohánydarabkát a rudacskából.

– Na? Találtál valami érdekeset? – vetette oda Montinak.

– Ha az érdekesnek számít, hogy valaki tisztességesen bezárja a házát, mielőtt elmegy itthonról, akkor találtam. – válaszolt Monti, és Greenstein mellé telepedett. – Most mit kezdünk magunkkal?

– Azt tanácsolom, hogy ragassz a főbejárat rácsára egy öntapadós matricát. Írd rá a telefonszámunkat és nevünket. Utána indítsd be azt a tragacsot, ami a kapu előtt áll, illetve ahol a kapunak kellett volna épülnie. Várj meg kint?

Monti bólintott és felállt.

.

Malom, 11.50

A Plyomouth nagyot döccenve toppant meg a malomhoz vezető ösvény előtt. Mire Greenstein kikászálódott a jobb első ülésről és széles mozdulattal bevágta maga mögött az ajtót, Monti letörölte a szélvédőt. A hátsó ülésre hajította a mocskos rongyot, ami hajdanában rövidnadrág lehetett. Mély árkon kellett átkelni, hogy az ösvény süppedős erdei talajára léphessenek. Monti könnyedén átugrotta a fűfélékkel sűrűn benőtt árkot, Greenstein azonban sokáig latolgatta, hogyan ereszkedjen le az aljára. Olyan keskenyebb szakaszt keresett, ahol kényelmesen átléphet felette. Miután rövid járkálás után úgy vélte, hogy ilyen szakasza nincs a medernek, Monti hangos hahotázása mellett leereszkedett a magas fűfélék dús világába. Épp a melléig értek, ezért karjainak evező mozdulatával félrehajtotta maga elől az aljnövényzetet, s vietnámi dzsungelharcosként haladt a túlpart felé. Bajsza alatt folyamatosan két szót mormogott, melyek a zöld gaztenger magasságával egyenes arányban hol halkabb, hol hangosabb hangerővel hagyták el torkát. – Átkozott vidékiek! Átkozott vidékiek! – ezt mormolta. Nagy erőfeszítések árán felkapaszkodott a túlpartra, majd leporolta ruháját és eltávolította nadrágszáráról a rákapaszkodott ragadós galajokat. Az ösvény kanyarogva torpedózta meg a malom lerobbant, ezernyi apró luktól hemzsegő épületét, melynek a távolabbi oldala meredeken ereszkedett a Hood patak alámosott partjára. Robogó vize Berry Wilson háza tövétől idáig alig nyolcszáz métert tett meg. Az erdőben hol lelassult, hol a meredek szakaszok miatt felgyorsult, és mély medret vágott magának a fehér kvarccsíkokkal ékesített mészkősziklákba. A malomtól nem messze zsilip zárta le a patak vizének útját, melyet még Jack Bird épített, a malom alapjainak lerakásával párhuzamosan. Jack nagy munkát végzett, s kiváló molnárnak bizonyult, amit az is bizonyított, hogy a búzát és árpát  mindkét szomszédos városka lakói hozzá hordták őrlésre. Jack azonban tizennyolc éve alulról szagolta az ibolyát, és nem tudta megakadályozni, hogy az egykor ragyogóan festett, lakkozott malomházat felfalja az enyészet, mely Dorr személyével együtt költözött a falak közé. A zsilip mára jócskán tönkrement, elkorhadt, és a patak hideg vize töretlen lendülettel zúdult a malom mellett épített második zsilipig. Ennek az volt a feladata, hogy állandó víznyomást és lendítőerőt biztosítson a lapátkeréknek. A nagy lapátdeszkák hiányoztak, csak egy vastag tengely jelölte, hogy hol forgott valamikor a malomköveket mozgásra bíró nagyszerű szerkezet.

Greenstein megvakarta szakállát, majd bekopogott a malom hatalmas faajtaján. Odabent mocorgás és a deszkák ijesztő recsegése jelezte, hogy a ház gazdája elindult a bejárat felé. Rövid idő elteltével felpattant az ajtó, és borostás, csapzott hajú férfi jelent meg a nyílásban. Szemei elé emelte vékony, aszott kezeit, hogy óvja őket az erős fénytől. Bal kezével terelő mozdulatot tett, és ezzel párhuzamosan – lábának lendületes rúgásával – szélesebbre nyitotta az ajtót. A két nyomozó lopva egymásra pillantott, majd Monti az „ősember” felé biccentve belépett. Greenstein szó nélkül követte a sötét lepelként rájuk boruló félhomályba, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Üljenek csak le, uraim! – mondta vidáman Dorr, és a matraca mellett heverő szennyes farmernadrággal letörölte a zsíros asztalt. – Pillanatok alatt jobb színben tüntetem fel magam, csak hát tudják, most ébredtem. Az imént főszerepet játszó farmert magára rántotta, elrejtve vékony, piszkafa lábait.

– Egyedül lakik itt, Mr. Dorr? – kérdezte Monti, aki képtelen volt levenni szemét a mocsok és szenny eddig ismeretlen, kristályos megnyilvánulásáról.

– Nem! Itt lakik a fiam is, Peter! Most épp iskolában van a kispofa, nyomozó úr! – válaszolta vidámkodva a férfi, és a két rendőrrel szemben, az ablaknak háttal a padra huppant.

Monti és Greenstein újra egymásra pillantottak, aztán a szemben ülő férfire.

– Honnan veszi, hogy mi rendőrök vagyunk? – kérdezte értetlenül Monti.

– Tudja, felügyelő úr – fordult Greenstein felé Dorr, miközben jobb kezének mutatóujjával fogai közt turkált -, én mindent tudok, ami itt történik. Sokat sejtetően felhúzta mindkét szemöldökét, majd leszopogatta az ujja végén fennakadt áttetsző paradicsomhéjat.

– Azért jöttünk, Mr. Dorr – vágott közbe a felügyelő -, hogy bizonyos információkhoz jussunk a városka lakóiról, beleértve az ön egyetlen ellenségét is, Mr. Wilsont. Kíváncsiak vagyunk mindenkire, a serifftől kezdve Walter Bianci atyáig. Az összes jelentős vezetőt szeretnénk megismerni, és úgy hallottuk, hogy ön mindent mindenkiről tud. Komoly vastagságú jelentést olvastunk önről, így kellően ismerjük az előéletét, Mr. Dorr!

– Á, szóval tudnak rólam! – vigyorgott Dorr és végigtapogatta vékonyka testét. – Akkor bizony élek, még ha sokáig azt is hittem, hogy halott vagyok. Itt az élet annyira lassú folyású, és annyira jelentéktelen, hogy az ember könnyen a föld alatt érzi magát. Az élet egyébként is egy jó nagy rakás szar. Vagy egy jó nagy rakás szar ellenértéke. Gondolkodtak már ezen, felügyelő urak?

– Hát ebben a megvilágításban még nem igazán. – válaszolta Greenstein. – Úgy vettem észre Mr. Dorr, hogy az ön életvitele híven tükrözi pesszimizmusát. Hát az élet – mutatott körbe a szobán a nyomozó – tényleg egy nagy rakás szar, így. Félek, hogy a lakosságról adott információiról is le kell majd hámoznunk ezt a negatív látásmódot. – Greenstein cigarettát varázsolt elő felső zsebéből, és kihúzott egy szálat a dobozból, majd átnyújtotta az asztal felett. – Gyújtson rá, Mr. Dorr! Gyújtson rá, mielőtt belekezdene a mesébe.

Dorr kihúzta a Pall Mallt, majd mikor a felügyelő tüzet is nyújtott neki, hosszú füstcsíkot eregetve beleszippantott a cigarettába. Hátradőlt, és végigmérte a két idegent. Hosszú másodpercek teltek így el. Farkasszemet néztek egymással, és szívták a füstölnivalót. Dorr törte meg a csendet.

– Kivel kezdjem a történetet? Mindenkiről mindent tudok! Csak soroljanak neveket, és készségesen elmesélem! – mosolyra húzta vékony, vértelen ajkát, melynek keskenyedő sarkán át füstfelleg illant a plafon felé.

– Jól van, Mr. Dorr! Legyen az első a seriff! – válaszolta Greenstein, és keresztbevetette lábait. Válltáskájából három doboz sört helyezett a faasztalra, és egyet mindjárt fel is bontott. Dorr elé tolta.

– Mielőtt belekezdenék a történetbe, előrebocsátom, hogy az összes lakót jól ismerem egytől egyig. Az elbeszélésem nem hiszem, hogy kapcsolódik az önök nyomozásához, de ha mégis, a végén biztosan elmondja, Felügyelő Úr! Igaz? – húzta homloka közepére barna, tömött szemöldökét Dorr, és az ujját a nyitott sörbe dugta.

Greenstein biccentett.

– Mielőtt ideköltöztem volna a malomba, a város másik végében laktam. A száztizenkettes út mellett álló, névtelen mészkőszirt alatti faházban. A szirt egy jó nagy rakás mamutszarra hasonlít, ezért a nevét én adományoztam neki a saját szórakoztatásomra. Tudják, ahogy az ember a csúcsa felé mászik, olyan sima az az átkozott szikla, hogy még a levelibéka is seggre ülne rajta. Na, de nem ide akartam kilyukadni. – legyintett Dorr, és nagyot kortyolt a sörből. Megtörölte habtól fehér keretbe foglalt száját, és folytatta. – Tizenöt éve még nem ez a seggfej volt itt a seriff, hanem egy nálánál tíz évvel fiatalabb másik seggfej, aki jelenleg a kocsma mellett romosodó mosoda vezetője. Képzeljék el! Egy ostoba mosodatulajdonos volt itt a góré, ráadásul ez a sok idióta annyira megkedvelte, hogy képesek voltak nagy ováció és ünnepség keretei között újra és újra megválasztani. Rob Grantnek hívták az Isten barmát! Hál’ Istennek visszakerült a hugyos lepedők és a mocskos ruhadarabok közé. Oda való! – mosolygott Dorr és először vált emberivé ráncokban dúskáló arca.

Mikor már ötödször választották meg seriffnek Robyt, hát az a kis balfácán összeszűrte a levet Maryvel, aki a főútra néző vegyesbolt tulajdonosnője. Ez úgy öt éve történt. Igen! Pontosan 1988-ban. Rendszeresen rájárt a seriff Maryre, mint a Szentlélek Máriára, de már az első találkozásuk után az egész város arról beszélt, hogy Rob szakadt seriffkocsija úgy rezgett a templom mögötti erdőcske egyik földútján, mint a szeizmográf mutatója. El tudják képzelni, mit szólt Mary fickója, mikor megtudta, hogy megejtették a nőstényét? – vigyorgott Dorr. – Nem nehéz kitalálni, hogy laposra verte a seriffet az iroda mellékhelyiségében. Ezután fűnek, fának elmesélte, hogy Roby dugja a nőjét. Több se kellett a sok erénycsősznek! Elfordultak Robtól, mikor az utcán szembetalálkoztak vele. Trágár üzeneteket ragasztottak a háza ajtajára, sőt Kline, akinek kapóra jött a seriff botlása, szerzett a big medowi vágóhídról egy „tehén-nemiszervet” és egy százas szöggel az ajtajára szögezte. Senki se tudta, hogy ki tette, de majd összetojták magukat a röhögéstől, mikor a szóbeszéd elindult Roby házától, és szomszédról szomszédra járt. Szegény Rob!

– Kline? Jerry Kline?

– Talán még Robnál is butább lélek! Gondolatvilága olyan szűk, hogy egy elemlámpa működési elve is egyetemi tananyag számára. Olyan, mint az apja. Tök ugyanaz! A Szirt utcában laktak, ő, az apja, meg az öccse. Az anyja rákos volt, és Portlandben halt meg a szerencsétlen. Dan, a fater favágó volt Mount Hood erdejében, így minden nap koszosabban, és talán még nálam is büdösebben ment haza! Dorr a hóna alá szagolt, majd mosolyogva fintorgott. – Nem! Nálam nem volt büdösebb! Egy szó, mint száz: Jerry fiú úgy nőtt fel, hogy az apjánál sosem látott intelligensebb lényt a földön. Hát, ez tökéletesen lerí róla. Minden bizonnyal volt már szerencséjük találkozni vele! Dorr újra szájához emelte a dobozt, és a magasból a nyitott ajkai közt tátongó lyukba öntött egy kortynyi adagot. Nyelt, és böfögött. – Egészségemre, uraim! – folytatta.

– Nos, Jerry elvégezte az elemi iskolákat úgy, hogy hármas jegyet csak akkor talált az éves értesítőben, ha az iskolatitkár elnézett egy sort a listáról. No, nem baj, fő, hogy megkapta az elbocsátó iratait. Ezután az erdőbe ment dolgozni. Sokat nem beszéltem vele előtte, de utána még annyira sem tudtam. A láncfűrész – úgy látszik – kirázta a fejéből még azt a milligrammnyi agyat is. Csak az a fura, hogy úgy képzelte, ő Napóleon, és ott csörög kezében a fehér ló kantárja. Legfeljebb a fűrész olajos láncát tarthatta markaiban. Nos. Arra kíváncsiak a kedves nyomozóurak, hogy került a trónra Woodbridge legostobább és a történelem első favágóserifje? Elmesélem szívesen, ha kaphatok egy újabb dobozzal a kis táskájából, felügyelő úr! – mosolygott Dorr, és madárkezeivel összeroppantotta a söröshengert, majd kézfejével a sarokba söpörte.

Greenstein komótosan előhalászott egy doboz sört a válltáska sötét szájából és John elé tolta.

– Köszönöm, barátom! Akkor folytatom! Jerry Kline igazi húgyagyú, és mint ilyen, a legveszélyesebb hívő. Úgy hisz Istenben, hogy még a Jó Magasságos Mindenható is vállon veregetné önmagát, hogy talán félreismerte saját nagyságát. Persze ez is csak politika! Nem akarom szaporítani a szót! A seriff lepaktált a még nála is demagógabb Walter Biancival. Önök ott laknak mostanság, igaz?

Monti bólintott, és érdeklődve húzta össze szemöldökét.

– Jaj fiatalúr! Ne kérdezze, honnan tudom, kinél laknak. Az lesz az utolsó nóta legutolsó taktusa. Szóval, ha két gyengeelméjű összedugja a fejét, akkor abból semmi jó nem sül ki. Walter atya szabályos kampányt kezdett a Woodbridge Newsban, méltatva Jerry Kline jószívűségét, nyílt szellemét, barátságosságát és rendszeretetét, meg tudja a jó frász, még miket zagyvált össze róla. Én is olvastam a cikket. Uraim! Ha láttak már embert úgy röhögni, hogy gatyája sliccén keresztül szökőkútként tör elő a vizelet, akkor nem magyarázom, hogy mit éreztem. Még hogy Jerry Kline jószívű, vagy nyílt a szelleme? Nincs is lelke, csak valami káposztalé zötykölődik abban a zsíros fejében. Vagy barátságos? Persze! A legnagyobb nyugalommal, szinte vállveregetések közepette cseszett ki az ember fiával, ahol csak tudott. Bujkált a bokrokban, mint egy vemhes pocok, csak hogy gyorshajtási cédulákat tölthessen ki a városban élő fiatal srácoknak. A rendszeretet áll! A nagy nullát könnyű rendesen bestokizni, összehajtogatni, vagy szabályos sorba állítani. Megmondom én pontosan, miféle vaj van Jerry füle mögött! Ha látták volna a templomot, úgy négy évvel ezelőtt, akkor azt hitték volna, hogy valami százötven éves műemlék előtt állnak. Foszlottak a falak, lötyögtek az átkozott téglái, a kaput pedig csak nagyon erős fickók tudták kinyitni, annyira megvetemedett. Woodbridgeben laktak a világ legizmosabb templomjáró hívői. A barmok! – fűzte hozzá John Dorr és ivott.

– Ezt látva az átkozott hájfej és a gazember csuhás, összeültek egy nyári éjszaka és egész használható tervet eszkábáltak, hogyan gyűjthetnének kellő mennyiségű lóvét, hogy a templom vakolata alá és a zsebeikbe tömhessék. Ha arra gondolok, hogy milyen frankó kis tervet eszeltek ki, arra a következtetésre jutok, hogy netán-tán nem is annyira marha ez a Jerry fiú.

Monti az asztal felett előrehajolt és érdeklődéssel vegyes várakozással figyelte Dorr mozgó ajkait. Dorr rettenetesen élvezte a helyzetet. Rég nem beszélt ennyit.

– Látom, hogy fiatal barátom már tűkön ül. Nyugalom! Nyugalom! – Újabb korty csusszant a férfi száraz nyelőcsövébe. – A terv roppant egyszerű. Arra apelláltak, hogy az emberek rendkívül egyszerűek, ezért hiszékenyek. Minden lakóról összegyűjtöttek személyes adatokat, melyeket Kline intézett a serifirodából. Miután mindenkinek vannak személyes titkai, ezért könnyen válhattak célpontjaivá a többiek szóbeszédének. Ezt használták ki ők ketten, és megzsaroltak mindenkit, akit csak lehetett. A polgárok persze össze-vissza tojták magukat, hogy valaki kiteregeti szennyeseiket, ezért inkább tejeltek. Hogy kinek? Természetesen Walter Bianchi pénzéhes misekasszájának. Méghozzá gazdagon! Ezt követően hirtelen lett pénz a rothadó templom helyrehozására. Bevakolták, és a megalázottak lassan duzzadó csoportja kicserélte a templomkaput, a doki bolond, festőművész fia még a hülye freskókat is újrafestette. Mára enyőfából faragott Mária tartja a fenyőfa Jézust, és egy porcelán József figyeli feleségét feddő tekintettel az oltár új fenyőfa miseasztala mellett állva. Talán meg sem kéne említenem, hogy a porcelán József a doki lakásából és az alatta álló értékes állvány pedig az iskolaigazgató, Hodgson hálószobájából való! Ne kérdezzék, honnan tudom! Tudom, és ez a lényeg! Dorr egy szál Pall Mallt tömött a szájába és mohón rágyújtott. A nap időközben átvándorolt a ház jobb oldalára, és sugarai gyenge kísérletet tettek arra, hogy áttörjék a félrebillentett reluxa gátolta sötétséget.

– Mit tud Jerry Kline Berry Wilsonról? – kérdezte Greenstein megtörve a pillanatnyi csendet.  – Mi köze van az általa leadott cikknek Wilsonhoz?

– Jerry Kline még azt sem tudja, hol libeg a töpörödött kis farka. A cikk, amit a helyi újságban közölt, akkora tájékozatlanságról adott tanúbizonyságot, hogy nem is értem, hogyan volt pofája az első oldalon leadni. Berry Wilsonról annyit tud, hogy a városban lakik, hol áll a háza, meg azt, hogy hímnemű. Megeszem a kalapom, ha olyan információk mozognak a fejében, amit én ne tudnék. A múltkorában azt röppentette a pletyka szélnél is sebesebb szárnyára, hogy szembetalálta magát az Ördöggel, belenézett a szemébe, meg paták és karmok dobogtak a serifiroda padlóján, meg miegymás. Nem látott ő semmit, mert amivel ő is találkozhat, ha jól kivárja, az nem a Sátán. Nem fúj füstöt, nem zihál, mint egy futó a sprinterverseny után. Aki a küszöbön áll, rosszabb az ördögnél is, uraim. Nekem aztán elhihetik.

 .

 .

Portland, május 15. du. egy óra

Berry sárga Hondája fájdalmasat nyikkant, ahogy az apró kerekek felmásztak a magas padkára, majd leállt a motor és a férfi kikászálódott a kormánykerék mögül. Fáradtan vándoroltak a felhők a kék égen. Gyenge szellő rezegtette meg a platánfák zöld leveleit, melyek végeláthatatlan sorban szegélyezték a Lincoln Street nyílegyenesen észak felé törő aszfaltcsíkját. Berry szerencsésen leparkolt Rebecca háza előtt. Az épület vörös tégláival kísértetiesen hasonlított az angol stílusú földszintes épületekre.

Woodbridge, május 15. 13.00

– Szóval a tiszteletes úr is érdekli önöket. Hát legyen! Csapjunk a lovak közé, de főleg a jobb szélsőre, mert az a húzós! – vigyorgott Dorr Montira, miközben vastag füstpaplan fedte be ábrázatát. – Nem ismerte ezt a szólást, fiam? – kacsintott újra Monti felé. – Az apám használta ezt agyba-főbe, még akkor is, ha éppen semmi jelentősége nem volt. Tudják, az apám alkoholista volt, és egy idő után annyira elkopott az agya, hogy a műveltségi vetélkedőn még egy akváriumi hal is lefőzte volna. Sajnáltam az öreget, mikor meghalt. Amikor élt, akkor utáltam. De nem ez a lényeg, ha nem tévedek! Nos, a tiszteletes olasz szülők gyermeke, de az ősök is már az Újvilágban látták meg a napvilágot. Walter atya tizennyolc évesen pap lett, még mielőtt elvégezte volna az egyházi egyetemet. Ő maga nevezte ki önmagát, és úgy viselte a csuhát, mintha jelmezbálba készülne. Alváson kívül mindig a kis maskarájában bohóckodik, mintha hozzánőtt volna a bőréhez. Bianchi atya annyi idős, mint én. 42 éves. Bár, ha egy jó tízest még hozzácsapnánk, akkor sem sértődhetne meg a szentem.

Dorr nagyot slukkolt, mélyre szívta, majd ölébe fújta a füstöt. Arca megfeszült, és a szeme körül húzódó szarkalábak is kisimultak.

– Tudják, Walter atya szentül hisz abban, hogy hisz. Remélem, értik! Beleesett abba a végzetes papbetegségbe, hogy könyvből tanítanak, és később a Szentírást megmásítva saját elméleteket gyártanak Isten szemléltetésére. Ő azt gondolja, hogy látja a Mindenható felé vezető alagutat, sőt, akár még az alagút másik végét is. Az a baj, hogy a balfácán rendkívül korrupt. Ő nem dugdossa a saját zsebeibe a pénzt, hanem a templom rohadó falának likacsait tömi ki vele. Mindig elmondja, hogy Isten szent parancsa az volt, hogy építsétek templomaitokat tágasra, nagyra és lehetőleg egy kőszikla kellős közepére. Ha már nem valósult meg a sziklára település, legalább tágas és szép legyen, hogy a szentlélek felszabadultan járkálhasson benne. Egy frászt, uraim! Csakis egy balfácán lágy agyában foganhat meg ekkora marhaság. Ez a macskazabáló aztán szövetkezett Jerryvel, és persze betartva az összes törvényt, megkopasztotta az embereket. Hát egészen nyugodtan ostorozhatná magát a bűnei miatt, amiket Woodbridge ellen elkövetett. De ezért nem akasztja le a jómadár a láncot a sekrestye faláról. Más miatt igen. Láttam, amit láttam, és tudok, amit tudok!

Greenstein újabb sört tolt Dorr elé, aki vidám mosollyal fogadta el, és mutatóujjának egyetlen mozdulatával letépte a zárókupakot a doboz poros fedeléről. Valahol egér matatott.

– Elmesélek egy szaftos kis történetet. Néha szoktam ellenőrizni Walter atyát napközben, mikor unatkozom. A jó múltkor végignéztem, ahogy teljesen lemezítetlenítette magát, lehúzta a paplak ablakának redőnyét. Jól besötétített, és egy karosszékbe telepedett. Azt hittem, hogy talán valami papszokás ez, vagy csak szellőzteti azt a puha, fehér testét, mert beposhadt a csuhába. Hát látom, hogy bizony egyikről sincs szó, mivel szokásból, vagy szellőztetés közben nem merevedik meg az ember dákója. És neki majd kiverte a plafont, akkorára nőtt. Értik a dörgést, mi? – vigyorgott Dorr. – Hát csak ültem tovább, mint Johnny a moziban, és vártam az attrakciót. Nem kellett tűkön ülnöm, míg ellátta magát a jó atya. Valahonnan a fotel alól előhalászott egy fényképet, melyen jól lehetett látni, hogy az előhívás után még ki is nagyították. Egyébként ütött-kopott, lógó szélű fotó volt. Odalibbentem az atya mellé, és én is megtekintettem, mit ábrázol az az agyonhasznált fotó. Hát, ha abban a pillanatban lett volna lélegzetem, egész biztosan elakadt volna. A képet Mary, a vegyesboltos asszonyság dagadt feneke töltötte ki. Bugyija az egyik bokájánál hevert, szoknyáját a hátára hajította, és jó nagy terpeszben állt. Nem volt akármilyen látvány! Aztán Walter elkezdett reszketni, mint egy nyárfalevél és elvégezte azt, amit eltervezett. Mikor végzett, eltette a képet és azonmód mormolni kezdte a bűnbocsánat kötelező téziseit. Majd betojtam a röhögéstől, uraim! – kacagott fel Dorr, majd átváltott egy géppuskasorozatra emlékeztető nyerítésbe. Mikor kimerült, és abbahagyta a nevetést, újra vendégei felé fordult. Könnyes szemekkel folytatta. – Leakasztotta a falra szegezett lánccsomót és meglengette feje felett, mint egy cowboy a lasszóját és végigvágott azon a hattyúfehér bőrén. Nem néztem tovább! Otthagytam és csak este láttam újra, mikor a kötelező misére bandukoltam. Ennyit Walter atyáról, uraim! – fejezte be Dorr és álmosan pillantott a szemben ülő Greensteinre.

– Egyébként, uraim, az emberek éreznek valamit a levegőben és rettegnek, mint a nyárfalevél. Tegnap este szép kis gyülekezet jött össze Robert Henn kocsmájában várva a beharangozott Jelenést. Ahány fickó iszogatott a kocsmában, annyi zsebében volt kereszt, Mária-szobor, meg ez-az. Henn vásott kölykei ott kuksoltak az ablak alatt, ha mégsem jönne a Sátán, hogy izzó patájával berúgja az ajtót és áttrappoljon a helyiségen, akkor majd a két kis csibész megtegye helyette. Nagy üzlet ez az egész városnak! Ha így menne tovább, előbb-utóbb, de inkább előbb, zarándokhellyé válnánk. Így megy ez! – fejezte be Dorr, majd harmadik sörét is felhajtotta.

Greenstein felemelkedett ültő helyéből és megrázta zsibbadt tagjait. Kurta fejkörzésekkel újra megindította agyának pangó vérkeringését, majd fel-alá járkált a helyiségben, kerülgetve a veszélyesnek tűnő ragadós foltokat.

– Mi történt Tom Rasmussen feleségével? – állt meg hirtelen Dorr felé fordulva.

– Hogy mi? Hát kipurcantotta egy szellem a száztizenkettes főúton ma hajnalban. Szegény csaj, ezt még ő sem gondolta volna! – válaszolta Dorr.

– Ki tette?

– Ezt meg miért tőlem kérdezi, felügyelő úr?

– Mert maga tudja a választ, Mr. Dorr! Maga mindenről értesült, ami ebben a mocskos kisvárosban történt és történik! – csattant fel Greenstein. – Szóval még egyszer felteszem a kérdést! Ki tette?

– Üljön le a felügyelő úr és ne pattogjon ott a szoba közepén! Ha meg akarja érteni, mi az, ami Wilsont olyan különlegessé teszi, akkor tegye le a seggét a padra, és nyugodjon le!

Erik hosszan bámult az előtte terpeszkedő rongyos férfire, majd engedelmesen visszaült az asztalhoz. Várakozóan tenyerébe hajtotta fejét, könyökére bízva a nehéz terhet. John Dorr belekezdett a mesébe, s míg a Nap fényes tűzgömbje le nem hanyatlott a fák koronája mögé, abba sem hagyta. Monti és Greenstein feszülten hallgatta a hihetetlen történetet.

 .

Portland, 1993, május 15.

Ariane egy megtermett portlandi toronyban dolgozott, mely több ezer tonna üvegből, és több millió tonnányi vasbetonból épült a városi könyvtárral srégen szemben. Ahány ablak csak volt az épület fényes, kék testén, az mind-mind egy-egy szobát takart, és minden szobában irodai dolgozók hemzsegtek. Gépeltek, ettek, pizzát rendeltek, rúzsozták a szájukat, fontos telefonokat intéztek és persze tárgyaltak különböző termékekről, fogyasztói árakról, reklámokról. Este ügyes kezű, alacsony fizetésű, sötét bőrű takarítók lepték el a tornyot. Összeseperték a mocskot, óriási konténerekbe ürítették a szemetet, és sikálták a vécécsészére tapadt sötétbarna csíkokat. Három szóba foglalva, az épület egy „Teljesen Átlagos Munkahely” volt, ahol több tíz cég bérelt irodahelyiségeket, büszkén hirdetve magát az épület homlokzatára szerelt monumentális hirdetőtáblákon. Ariane minden reggel fél kilencre érkezett a saját, irodának berendezett lakásába, melyhez a tervezők hozzábiggyesztettek egy előterecskét is, ahol az asszisztencia asztala terpeszkedett. Az asszony már 7 éve a cég színeiben hajtotta a profitot a hálózat számára, így magas beosztást és komoly fizetést juttatva neki zsákmányolta ki a cég. A szoba falán keménypapírból készült színes táblázatok és fagyasztott halakat ábrázoló nyomtatott dobozok fityegtek, mint holmi makettházak és makett-tárgyak a terepasztalon. Ariane szerette a munkáját: szorgosan rendezgette az eladandó halak, pizzák, bagettek sorsát. Tervezett, megbízóleveleket írt különféle, nagy pénzért dolgozó ügynökségeknek, telefonok után kapkodott napi tíz órán keresztül, majd este holtfáradtan támolygott egy másik lukba, melyet otthonnak hívott. Méregdrágán bérelte a város északi negyedében, Rebecca lakásához közel. Hétvégi útja Berryhez vezetett Woodbridgebe, azután újra kezdődött a taposómalom. – Így működik ez! – közölte minden együtt töltött víkend után Berry.

Ariane ezen a szép, napsütéses, mégis hűvös reggelen kissé később futott be a céghez. Valaki fogta magát, és az egyirányú Columbia Streeten kiszállt az autójából. A járművet az út közepén hagyva elinalt a házak közé. A rendőrségi trélerre jó másfél órát kellett várni, hogy hátratolatva a Kennedy Street felől megközelíthesse az aszfalton árválkodó járművet. Az asszony az asztalra csapta a hóna alá biggyesztett napilapot, és dossziét, majd rávetette magát a telefonra. Hiába próbálkozott jó párszor a csengetéssel, Berryt nem találta otthon, hiába. Ariane csalódottan letette a telefont, s átnézte a postát. A külső szemlélő számára a levelezés minden nap egyformának tűnhetett. A borítékokat a szoba sarkában álló, fonott szemétkosárba hajította. Kiteregette az asztal lapjára a Portland News lepedő nagyságú, friss példányát és pillantását végigvezette az első oldalon sorakozó elkezdett, majd újabb oldalakon folytatódó cikkhasábokon. A következő oldalon környezeti katasztrófáról számolt be az újság szerkesztősége, melyre rögtön rávetette magát Ariane éhes szeme. Az eset Nagy-Britannia partjainál történt, az Északi-tengeren. A történet egy tankhajóról szólt, aminek a belsejét telepumpálták a tenger talapzatát kitöltő szurokszínű olajjal, hogy azután drágán eladhassák azoknak az országoknak, akiknek a honfoglaláskor nem volt olyan szerencséjük, hogy rendelkezzenek ilyen anyaggal A cikk írója szándékosan egyszer sem írta le az „olaj” szót, helyette a „trutymót” használta. Mikor a Brent-mezőről visszafelé hajózott a „trutymó” Anglia keleti partja felé, hirtelen nagy szél kerekedett. Nekicsapta a telepumpált kövér hajót Skócia partjainál mélyen a tengerbe nyúló – gleccserek által cikk-cakkosra tépkedett -sziklasornak, hogy aztán a megbillent jármű fejtörést okozzon a trutymótermelők ligájának, miként is menthetnék ki azt a sok-sok olajat a hajó gyomrából. Azon izgultak, hogy a fekete folyadék, megtalálva a repedéseket, kísérletet tesz a vízzel való elegyedésre. A cikk írója éles gúnnyal, mégis elszomorodva vetette papírra, hogy a „Liga” a kitermelésre talált megoldást, de a bajok megoldására nem. Fekete, sűrű méreg fedte el a part menti selfvizeket, kinyírta az ott élő, oxigénkedvelő élőlényeket, melyek aztán együtt lebegtek az olajjal a víz tetején. Egy milligramm „trutymó” sem maradt a hajóban. „Hát, Istenem! Nagy szél volt!” – fejezte be történetét a cikk írója.

Ariane felpillantott a lapból, és a csörgő telefon után nyúlt. Gyakorlott mozdulattal illesztette a kagylót a válla és füle közé, majd bepréselte, hogy meg se moccanhasson. A vonal másik végén Daniel Nathanson sosem hallott hangja hallatszott, és furcsábbnál furcsább kérdésekkel bombázta az asszonyt. „Látta-e a férjét tegnap este, tud-e a férje furcsa szokásairól, és mióta élnek külön?” Arianet olyan gyors egymásutánban érték a feltett kérdések, hogy rögtön megválaszolta az összeset. A beszélgetés végén a legváratlanabb kérdés hangzott el, amitől Ariane derekáról hidegrázás rugaszkodott el, és a lábfejébe furakodott.

– Mrs. Wilson! Önök milyen viszonyban vannak Mr. Rasmussennel és a feleségével? – kérdezte Nathanson vízszerű hangja. Ezt a jelzőt ebben a pillanatban eszelte ki Ariane. A hangszíntelen, szagtalan, és teljesen íztelen volt.

– Rasmussennel? – kérdezett vissza Ariane. – Nagyon jó a kapcsolatunk. Rendszeresen összejárunk, beszélgetünk, pókerezünk.

Az asszonyon szörnyű sejtés vett erőt.

– Miért kérdezi Mr. Nathanson?

Éjjel, éjféltájban a Woodbridge felé vezető úton meggyilkolták Mrs. Rasmussent! – válaszolta készségesen az ügynök.

Ariane felnyögött, s abban a minutában leizzadt, mintha gőzfürdőbe lépett volna.

– És mi köze van ehhez Berrynek?

– Egyelőre nem tudunk semmit. A városka lakóiról érdeklődünk, miután kötelező jelentéseket kell leadnunk. Ne ijedjen meg Mrs. Wilson! A férje ugyanolyan gyanúsított, mint a Woodbridgeben lakó összes polgár! – mondta Nathanson vízhangja és elköszönt.

Ariane letette a kagylót, és hosszan maga elé meredt. Néhány perc múlva megmozdult, mint egy sziklán melegedő hüllő, és felpattant az asztal mögül. Jerry Kline számát tárcsázta, és mikor meghallotta a vonal másik végén a seriff hangját, Tom Rasmussen holléte felől kérdezősködött.

– A Portlandi Városi Kórházban van, hölgyem! – válaszolt a zsíros hang és lecsapta a kagylót. Ariane kirobogott az irodából és pár perc elteltével a közeli kórház bejárata előtt állt.

.

            Portland, 1993. május 15.

– Kávét, teát, narancslevet, vizet vagy egy nagy semmit kérsz? – kérdezte Rebecca az asztal mögött ülő férfitól. Berry erőltetett mosolyt varázsolt fáradt arcára, és egy csésze teát rendelt.

A lány lakása egyetlen aprócska szobából, és a mellékhelyiségekből állt. A konyha a szobára nyílt, attól csak egy ízlésesen épített bárpult választotta el, mely tökéletesen megfelelt arra, hogy Rebecca ott étkezzen, ha kedve úgy tartotta. A szoba elülső részét két bárszék, egy asztal és négy összehajtható fekete szék foglalta el. Az ablak melletti két sarkot egy pamlag és egy hatalmas, fekete, Yamaha márkájú zongora foglalta el. A hangszer Rebecca életében csakolyan fontos volt, mint az ágy, vagy az asztal. A lakás világos padlószőnyegét kották és kézzel írott áriaszövegek borították. A vendégek hol Wagner Tannhauserén, hol Mozart Don Juanján, vagy Bizet Gyöngyhalászok című művén tapostak, mintha csak a tengerparti homokban sétálnának egy nyári naplementén. Az asztalon, a szekrények polcain, még a konyhában is kották, könyvek hevertek. Berry egyik Wagner tetralógiáját forgatta kezei között, amit a feneke alól húzott ki, mikor a székbe ereszkedett. Rebecca hosszú ideig zenei konzervatóriumban tanult, ahol zongorázni, levegőt venni, rekeszizmot használni, és hangot rezegtetni tanították. Mikor elvégezte a new yorki Juillard-iskolát, szerződéseket írt alá, és utazgathatott a világ minden tájára. Rebecca az asztalra tette a teát, mely sötétsárga színével úgy festett, mint egy adag vizelet a laborpulton. Berry citromlevet löttyintett a folyadékba, és két szacharint helyezve az alumíniumkanálba, megkavarta az italát. Rebecca közben összeszedte a padlón hemzsegő kottákat, és termetes kupacot épített belőlük a sarokban pöffeszkedő zongora alatt.

– Mire készülsz ebben a pillanatban, ha szabad érdeklődnöm? – kérdezte Berry a forró teát kavargatva. Rebecca időközben kimászott a zongora árnyékából, s mosolyogva az asztalhoz ült.

– Holnapután Japánba utazom. Tokióban lesz egy koncertsorozat. – válaszolta a lány csokoládét majszolva. – Nem tudom, hogy ismered-e Richard Strauss Rózsalovagját?

Berry vigyorogva megrázta fejét, és Rebeccára pillantott. Nem csak a Rózsalovagot nem ismerte, hanem egyetlen operát sem tudott volna megemlíteni, amit látott, vagy végighallgatott az eddig leélt három évtizede alatt.

– Hát én már csak ilyen tudatlan maradok! – mondta Berry.

– Dehogy! Nem olyan ismert mű, mint pl. a Carmen vagy Mozart Varázsfuvolája. Ez egy komédia három felvonásban, ahol nekem kell eljátszanom a férfiruhában udvarolgató Oktávián szerepét.- tolta az asztalon heverő vaskos kottát Berry keze ügyébe. A halványsárga címlapon rózsás arcú, pufók férfi álldogált, fejét az olvasó felé fordítva. Fehér hajából ezer lokni lógott vörös zakójának vállára, mint egy szomorúfűz ágai. – A szöveget írta: Hugo von Hofmannsthal, olvasta Berry a cím alatti apróbetűs sort. – Milyen igazságtalan a sors – gondolta sóhajtozva a férfi -, hogy aki a zeneszerző legfontosabb csatlósa, mintegy a jobb keze, a köztudatban teljesen ismeretlen ember, aki száz évvel később is csak annyit érdemel, hogy nevét a kiszedhető legkisebb betűtípussal a kottakönyv elejére biggyesszék.

– Szóval holnapután elutazol? – sóhajtotta Berry, ujjaival idegesen babrálva a füzet lapjai közt.

– Három koncert lesz Tokio belvárosában, utána átröppenünk a kínaiak külön bejáratú tengere felett, és Hong Kongban lesz az utolsó! – mosolygott Rebecca.

– Mekkora ováció lesz Ázsiában…! – kezdett Berry új témába. – Ott fogsz állni a színpad kellős közepén, a lámpák a szemedbe világítanak. Lehunyod szemhéjadat, és teljes beleéléssel énekled Oktáviánusz szerepét.

– Octavian! – javította ki Rebecca csöndben a botlást.

– Mindegy! Octavian szerepét. Aztán egyszer, véletlenül lepillantasz a publikum soraiba és meglátod a sok kis egyforma pofát. Mindegyik fej kerek, fekete a hajuk, fogsoruk mint a gereblye. Csak be ne pisilj a röhögéstől! – veregette vállon Berry Rebeccát. – Azután átrepülöd a külön bejáratú, sárga színű tengerüket, és a tokiói koncertteremtől közel félezer kilométerre, ugyanolyan sárga arcok bámulnak majd rád. – vigyorogta Berry. – No, nem azért mondom, hogy idegesítselek. – Rebecca kelletlenül viszonozta Berry mosolyát, majd készített magának egy teát és visszaült a helyére.

– Miért jöttél hozzám Berry? – kérdezte a lány hátradőlve a széken.

Berry idegesen megvakarta orra hegyét, és ivott egy kortyot a teából.

– Itt szeretnék aludni nálad! – válaszolta. – Most nagyon nehéz ezt töviről hegyire elmagyarázni, de megpróbálkozom vele. A történet rendkívül furcsa lesz számodra, de arra kérlek, hogy higgyél nekem. Az életedbe kerülhet, ha nem figyelsz!

Rebecca összeráncolta homlokát, de nem szólt egy szót sem.

– Úgy kezdődött, hogy rossz álmok törtek rám. – folytatta a férfi.- Azután elmúltak a rossz álmok, és helyüket megmagyarázhatatlan gyilkosságok vették át. Ezek a múlt héten kezdődtek, de még tegnap is áldozatot követeltek. Én tettem mindegyiket!

Berry ezután mindent elmesélt Rebeccának, aki megrökönyödve hallgatta. Az összes gyilkosságot, Ms. Kardoshsal folytatott szabadfoglalkozásait, és John Dorr sejtelmes viselkedését azon a bizonyos feszült légkörű beszélgetésen. Az utolsó mondat után nagyot szusszant, és a lány szemébe nézett.

– Egy dolgot meg kell beszélnünk. Elhoztam magammal az órámat, de szeretném, hogy te is ellenőrizd a pontos beállítást. Ha tegnap nem rontom el, akkor Monica talán ma is él. – sóhajtotta Berry szárnyaszegetten, majd folytatta. – Ha én alszom, akkor te virrasztasz. Nem szabad elaludnod! Ha látsz valami furcsát, valami nem emberit, ne nézz rá, és főleg ne a szemébe! Ha tudsz, azonnal ébressz fel!

Rebecca bólintott, majd felállt az asztal mögül, és az üres teáscsészéket a bárpult hosszú fadeszkájára helyezte. Fejében légköri frontként kavarogtak a színes elméletek és gondolatok, szívében azonban vak rémület ütött tanyát. Érezte, hogy a férfi nem hazudott, és ha így van, akkor minden Berryvel töltött perc életveszélyt hordoz magában. Színes rongyot vett le a pult feletti akasztóról, és visszafordult az asztalhoz.

.

            Portland, Városi Kórház

Tom aludt, mikor Ariane belépett az elsötétített kórterembe. A nyugtatók áldásos hatásának köszönhetően agya kiürült, és helyét átvette a rózsaszín köd, mely rövid időn belül álomba ringatta. Ariane megsimogatta Tom fehér homlokát, és hátratolta a csapzott, szőke tincseket. A hideg kéz érintésére a férfi megrázkódott, és felpattantak szemhéjai. Riadtan bámult Ariane arcába, majd mikor felfogta, ki áll a szobában, megenyhültek az arcára ült ijedt vonások. Halványan elmosolyodott, majd könyökére támaszkodva felemelte fejét a párnáról.

– Hát te mit keresel itt? – kérdezte Arianetől.

– Ezt viszont is kérdezhetném! – válaszolta az asszony, de rögtön megbánta tiszteletlenségét, és bocsánatot kért. – Nagyon sajnálom, ami Monicával történt. Nem tudom felfogni, hogyan eshetett ez meg vele. Ma reggel beszéltem egy FBI-os ügynökkel, aki közölte, hogy a feleséged tegnap éjjel meghalt. Sajnálom, Tom.

A férfi bólintott, és felült az ágyban. Lehámozta testéről pizsamafelsőjét, és a piros-kék kockás inget az ágy alatt fekvő táskájába tömte.

– Valami köze van Berrynek az egészhez! – mondta kurtán. – Beszélnem kell vele most, rögtön.

Fehér pólót és farmernadrágot húzott. Lábait az ágy lábánál fekvő Adidas cipőkbe préselte.

– Indulhatunk! – parancsolt rá Arianere. – A kocsiban elmondom, mi történt.

.

            Woodbridge, Malom, május 15. 16.00

A két nyomozó fáradtan és csapzottan ült az asztalnál. Dorrt hallgatták, aki jó úton haladt a teljes lerészegedés felé. Határozottan sokat tudott a férfiról, akit a gyilkosságsorozattal gyanúsítottak, így a töltelékként hozzáfűzött történetek csak szórakoztatták őket. Nem unatkoztak. Mikor Dorr befejezte a történetet, nagyot kortyolt a sörből, melyet néhány perce bontott fel neki Greenstein. Harsonahangra emlékeztető böfögés hagyta el torkát, és elvigyorodott.

– Még kíváncsiak valamire, uraim?

– Ha Berry gyermekkoráról mesélne valamit, talán annak is nagy hasznát vehetnénk. – közölte Greenstein.

– Miért nem keresik meg az anyját? Itt lakik a közelben, ő segített berendezni a házat a hülye fiának.

– Mit tud Berry gyermekkoráról?

– Mindent, uraim! A világon mindent! – válaszolta John Dorr, és a hamutartóba köpött. Saját köpetében elnyomta a csikket.

– Múltkor, talán három nappal ezelőtt ellátogattam az anyjához, és a legapróbb részletekig kikutattam, amit csak tudni akartam. Sokat tud, de sokkalta többet nem sejt a drága kis fiacskájáról. Egyébként kinézetre jól tartja magát az öreglány. Nem úgy fest, mint az a sok vén trotty, akik már csak receptet olvasnak ötven éves koruktól. Lót, fut, tevékeny, mint az igásló. Amikor nála jártam, épp bablevest főzött a jóasszony. Volt abban minden! – csettintett nyelvével Dorr. – Csülök, amiről jócskán leázott a bőrke, virslikarikák, mindenféle zöldség, de hiszen biztos tudják, milyen a jó bableves. Szidtam is azt a hülye fejemet, hogy nem vittem magammal a testem is. Olyat zabált volna Johnny fiú – veregette meg hasát -, hogy még harmadnap is lefingottam volna a legyet a falról.

Monti mosolyogva Greensteinre pillantott, majd Dorr felé fordulva tovább hallgatta a beszámolót.

– Sokat gondol a fiára szegény asszony. Alighanem, szereti őt a maga módján, mivel a három kölyök közül ez a középső „érezte” az anyját legjobban. Biztos tudják, mire gondolok! -fűzte hozzá Dorr. – Az anya felneveli gyermekét, a gyermek pedig meghálálja azt. Meghálálja azzal, hogy nem hagyja megdögleni, mint egy megtermett patkányt. Mi a frász kell egy anyának? Pénz? Tojik ő a pénzre! Tisztaság? Nézzék meg egy öregasszony lakását! Koszos, büdös, hadd ne soroljam! Nem sokat tudok erről a dologról papolni, mert buta vagyok hozzá. De szerettem az anyámat. Ő volt az utolsó ember, akit tiszta szívből szerettem. Az egyetlen nő az anya, akire nem úgy néz rá az ember, hogy megmozdul a farka a gatyájában. Értik a dörgést, nem? – vihogott fel Dorr részegen. Előrehajolt és Monti arcába meredt. – Wilson anyja jórészt történetekben gondolkodik. A történeteket az elejétől a végéig lecsapoltam, mint ahogy a mocsarat szokták. Meg kell, hogy valljam, ha annyi szúnyog lett volna ott, ahány mocsár, még a seggem is hurkás lenne a csípésektől. Két szimpatikus történetet említek meg, uraim, melyek híven ábrázolják, hogy mennyire beteg lelkű, ez a Berry fiú. Csak figyeljenek! Berry a középső gyerek volt, és ez rányomta a bélyeget nevelkedésére. Nővére, apja kis házikedvencévé vált, kitalálta minden gondolatát, szinte kinyalta a kis fenekét, attól függetlenül, hogy mellette olyan fegyelmet követelt, mintha barakkparancsnoknak nevezték volna ki a dél-iraki dandárnál. Berry figyelt. Berry látta ezt. Fúrta az oldalát, hogy mi a keserves francot kedvel az apja egy lányban, aki nem tanul valami jól, és úgy hazudozik, mintha a legtermészetesebb valóságról beszélne. Értik, uraim! Féltékeny volt a kis Berry gyerek. Az teljesen mindegy, hogy mik azok az értékek, amit egy apa a saját kölykében keres, és hogy ebbe belefér-e a hazugság. Ez Berrynek tökéletesen mindegy volt. Rövid idő elteltével az anyjához húzott. Ha közös beszélgetésre került a sor, a fiú az anyjához beszélt, ha problémái voltak, az anyja segített megoldani azokat. Berry félt az apjától. Az anyja is elég fura szerzet volt. Nem bírta elviselni, ha valaki túl közel került hozzá, főleg, ha testi kontaktusba is került vele. Soha nem kívánta, hogy megöleljék, ahogy egy gyerek kívánja azt. Dorr rágyújtott és nagyot húzott a söréből. Megtörölte szája szélét és folytatta. – Van valami közös Berry és köztem. Mindketten idióták lettünk, agresszívek és önfejűek. A való élet vesztesei. Furcsa dolgokat művelt otthon ez a fiú – Isten az atyám -, olyanokat, amilyeneket csak egy zárt osztály állandó lakója. Egyszer az anyja nem tudott elaludni. Kikászálódott az ágyból és úgy, ahogy volt, villanygyújtás, meg „ez-az” nélkül átment szeretett fiacskája gyerekszobájába. Az ajtó mellett közvetlenül egy szekrény állt, mely jó menedéket nyújthatott a leselkedőknek és bújkálóknak. Értik a dörgést, mi? Szóval, ott állt a szekrény mögött, de nem tette be a lábát a sötét szobába. Tudják, miért nem? Úgy sem találják ki! – húzta fel tömött szemöldökét Dorr. – Berry morgott az ágyában. Úgy képzelte, hogy öt centiméteres, pengeélességű szemfogai nőttek, szőr lepi csupasz testét, sárgán világít a szeme és karmaival bárkit egy szemvillanás alatt széttéphet. Négykézláb mászkált az ágyában és morgott, felső ínyét állandóan elővillantva. De tudják, mit? Egy dolgot sohasem tett Berry ebben a belső életében. Nem mászott le az ágyról, hogy szabadon kihasználhassa fegyvereit, húst marcangoljon, vért nyaljon fel a padlószőnyegről, csontokat szopogasson. Nem! Ezt nem merte megtenni! Ehelyett fel-alá járkált a műbőrrel borított, piros ágyon, mint ahogy a fekete párductól látta az állatkertben. Rács zárta le a szabadulás útját. Egy vastag, és magas rács, melynek köszönhetően a félelmetes ragadozó nem szabadulhatott. Uraim! Egy hete leomlott a rácsot tartó alap! – mosolygott Dorr és melankólikus fejtartással mustrálta az égő cigarettából magasba törő füstfelleget.

– Berry veszett mód imádja a füleket – folytatta a férfi –, de kevés olyan marhával találkozott, aki ebben a szórakozásában partner lett volna. Füleket rajzolt a füzeteibe, saját és mások könyveibe, kitetoválta az alkarját, olyan művészi szinten, mintha egy anatómia könyv retusált fotóit másolta volna. Főleg a lányok füleit szerette masszírozni, mint amikor egy normális ember ismerkedik egy hölggyel. Amelyik csaj nem vágta jól pofon, rövidesen Berry hálójába került. Aki pedig lekent neki egy jó embereset, az most halott. Berry nem felejtett! – Dorr felpillantott és egyenesen Greenstein arcába bámult. Szemei vadul táncoltak méretre szabott gödrükben, vérerekkel behálózott ínhártyája egy amazonasi űrfotóra emlékeztetett. Szája meg-megrándult, mint a kettévágott giliszta. Arca ezer és ezer ráncba szedődött. Hirtelen megöregedett. – Befejeztem, uraim! – mondta.

Greenstein nem óhajtotta tovább kínozni Dorrt. Épp eleget tudott meg, amelyet kizárólagosan a saját szórakoztatására használt fel. Felállt az asztal mellől és szemeinek egyetlen villanásával utasította Montit is, hogy tegyen úgy, ahogyan ő.

– Mr. Dorr! Hálásan köszönjük azt a töméntelen új információt, amit kaptunk öntől. Igazándiból nem tudom majd felhasználni őket Berry ellen, de ahhoz elég, hogy tudjam, mit tegyek. – A felügyelő felemelte a padon heverő táskáját és az asztalra helyezte. – A maradék söröket itt hagyom önnek Mr. Dorr! – azzal megfordult és az ajtóhoz lépett.

Odakint lágyan sütött a délutáni nap, az ágak és levelek sűrű szövevénye alig-alig engedte átszűrődni a fáradt fényt. Kellemesen indult a woodbridgei tartózkodás.

folytatás a weblapon

………

Adatvédelem

“A Fül” című regényt szerzői jog védi.  Ez a dokumentum magáncélokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz változtatás nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással szabadon másolható, terjeszthető. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetén a szerző/tulajdonos engedélyét kell kérni.

Copyright©”A Fül”Csizmadia Gábor

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.