2012-03-02

Negyedik fejezet – utolsó szakasz

Fül4:4.

Portland, Rebecca lakása, 20.15

Berry befejezte a vacsorát, és a konyhába hordta a lakoma maradványait. A zsíros tányérokat a pultra helyezte. Egész este fel-alá járkált a szobában, igyekezett minél hosszabb ideig ébren maradni. Szemei úgy égtek, mint a gyehenna tüze. Kávék garmadája csúszott le a torkán, amitől még a halott is fölpattintaná a koporsó fedelét. A fáradtság egyre jobban átvette a hatalmat agya fölött, és minduntalan parancsokat osztogatott az alvásközpontnak. Délután Rebecca még gyakorolt a tokiói koncertre, estére azonban ő is pihenésre vágyott, és végigterült a pamlagon. Az órát biztonság kedvéért beállította, hogy pontosan 15 percenként megkondítsa a vészharangokat. Míg Berry ébren volt, vigyázott rá, nehogy megcsörrenjen és felébressze az alvó lányt. Az asztalhoz telepedett, lesöpörte a terítőt a padlóra, és zsebéből öt darab csontszínű dobókockát varázsolt elő. Egy határidőnapló kitépett hátsó lapjára vonalakat rajzolt, majd a kockapóker szabályai szerint a dobandó értékeket a vonalak által közrefogott sorok elejére véste. Függőlegesen négy vonalat húzott. Gurított. Kiválasztotta a legtöbb egyformát, és félretolta őket. A maradék kockákkal heves rázást követően igyekezett a félretoltakhoz hasonló értékeket dobni. Berry órákig el tudott játszani anélkül, hogy felpillantott volna a papírból. Játék közben egy elvarázsolt világba lépett, ahol nem létezett az idő és tér. Csak számok, lehetőségek, esélyek és a szerencse. Ezen az estén azonban nem nyílt meg az elvarázsolt világ nehéz, nyikorgó kapuja, hiába döngette, és toporzékolt a küszöbön. Feje minden percben megszédült, látása zavaros lett, mint az élesztőtől opálos búzasör. Szíve hevesebben vert, időnként egy-egy dobbanást megspórolva. A férfi a játék közepén tartott, már mindhárom függőleges sorban kitöltött rubrikák díszlettek, mikor egy nagyobb erejű szédülés az asztalra kényszerítette fejét. Szemei lecsukódtak, mintha pillanatragasztó került volna szemhéjai közé. Pár perc múlva a test hevesen megrázkódott, jelezve, hogy az izmok ellazultak. Mély álomba zuhant a fáradt agy.

A szoba lassan hűlni kezdett, és Rebecca összehúzódott. Pajorszerű pozitúrát vett fel. Az óra visszaszámláló szerkezete ötvenkét másodpercről ötvenegyre pattant, majd ötvenre. Hirtelen hevesen megrázkódott a szoba, majd – mint a „ciklon szeme” körüli levegő – forogni kezdett képzeletbeli tengelye körül. A „ciklon szeme” maga Berry volt, aki hasmánt feküdt az asztal szélén. Rebecca vacogva nyitotta ki szemeit és pillantása a falra kúszott. Érezte, hogy valami megmagyarázhatatlan történik körülötte, de félt megfordulni. A villanykörte sercegni kezdett, mint aki nem kap elegendő energiát a falakban kígyózó drótokból, majd megszűnt világítani. Mélabús szürkeség borult a lassan elviselhetetlenül hideg szobára. Rebecca alig érzékelhető lassúsággal átfordult bal oldalára, és az órára pillantott. Huszonkettő másodpercről ugrott huszonegyre. Felpillantott. Az ablaknál fekete köpenyes, csuhás alakot pillantott meg, aki a párkányra támaszkodva áttetsző fejét kidugta a csukott ablakon. Rebecca felült, és az asztalnál fekvő Berryre nézett. Amaz nem mozdult, mintha halott lett volna, csak emelkedő és süllyedő mellkasa jelezte, hogy igenis, van benne élet. Újra az ablak felé sandított, és görcsbe rándult a gyomra. Egy teremtett lélek sem állt az üvegek előtt. Az óra tizenegy másodpercről váltott tízre.

Berry! – nyögte Rebecca. – Berry, ébredj, az Isten szerelmére!

Egy pillanatra visszatért a fény, majd fogvacogtató hideg tört a szobára. A lány felpattant az ágyról, és az alvó férfi felé lépett, de mintha szilárd levegő állta volna útját, megtorpant. Beleütközött a Szellem fekete testébe. Két sárga szem villant, és ejtette csapdába Rebecca tekintetét. A lány tekervényes pályán suhant egy világos középpont felé, melynek centrumában bordázott cső kígyózott. Hideg fém érintette Rebeka testét, de már nem zavarta semmi. Abban a pillanatban, mikor Rebecca bezuhant a középpontba, éles trillázásba kezdett a kvarcóra. Berry teste megrázkódott, és felpattantak szemhéjai. Pupillája porszemnyire zsugorodott a visszatért fényben, mely újra elárasztotta a szoba sötétjét.

– Itt volt! – nyöszörögte halálsápadtan a lány. – Itt volt a szellemed, és kis híján a csapdájába kerültem. Szép volt az árny, Berry! Szép volt az út, amit ígért. Tiszta, és felhőtlen. Kitágult a világ egy pillanatra, és mindent megértettem.

– Megölt volna! – lépett Berry Rebeccához, és magához vonta. A lány karja olyan hideg volt, mintha egyenesen a mélyhűtőből pattant volna ki a szoba közepére. Tekintete üvegesen bámult a messzeségbe, mint aki valakitől búcsúzik. – Megölt volna! Fájt volna neked! A lelked így is  majdnem elégette!

Az óra épp a légiriadó cseppet sem szívet melengető akkordjait fújta egyre hangosabban. Berry rátaposott a jobb szélső kék gombra, mely, mint egy varázsló pálcája, leállította a fülsiketítő hangot.

Végső leszámolás

Portland, 22.20

Berry hosszában végignyúlt a pamlagon. Rebecca hátát az ágy szélének támasztva a televíziót bámulta. A távkapcsolóval állandóan műsort változtatott. Fojtogató félelmén kívül képtelen volt bármire koncentrálni. Agyában tervek fogalmazódtak meg, melyeket átvizsgált még egyszer töviről-hegyire, és a használhatatlan részeit kihajította, mint a háztartási hulladékot. Időnként háta mögé pillantott, hogy megnézze Berryt, holott jól tudta, hogy látható jelei lesznek annak, ha visszatér a szellem. Ujjaival a távirányító gombján dobolt, majd az MTV-n megállapodott. A képernyőn Simple Red rázta vörös sörényét, eltorzult arccal nyávogva tíz apró kölyök között. Rebecca maga mellé helyezte az irányítót, és várt. Néhány perc múlva sötétbe borult a szoba, majd újra világossá gyúlt. A hideg fuvallat csak rövid másodpercekig rázta meg a tárgyakat, majd újra szobahőmérséklet kúszott a helyére. Rebecca felemelkedett a padlóról, és hitetlenül pillantott körbe a tárgyakon. Berry teste hullaként hevert az ágyon. Szemhéjai alatt hevesen mozogtak szemgolyói, mint aki egy izgalmas westernfilmet néz a moziban. A lány szívébe heves félelem költözött. Hirtelen megérezte, miért tért vissza a fény, mi az oka, hogy a hűvös szél tovasüvített. Lehajolt Berryhez, és arcon ütötte. A férfi kinyitotta szemét és a lányra pillantott. Sárga tűz égett tekintetében, csaknem lángnyelvek csaptak belőle a magasba, majd lassan visszatért Berrybe az élet. Ezzel párhuzamosan kialudt tekintetében a fény.

.

Woodbridge, Berry Wilson háza, 22.20

Tom és Ariane kettesben üldögéltek a nappaliban. A gyilkosságsorozatról elmélkedtek. Tom arca olyan fájdalmakról árulkodott, amelyek csak műtétek után ülnek ki a megkínzott betegek ábrázatára. Három órával ezelőtt érkeztek a faházba, de a férfinek csak a hűlt helyét találták. A mosogatótálban mosatlan edények halmozódtak hegyekké, a televízió hangosan közvetítette a New York Rangers és a Chicago közötti jégkorongmérkőzést. A pamlagon gyűrött nyári takaró hevert. Ariane pillanatok leforgása alatt rendet varázsolt a lakásban, és fáradtan levetette magát Berry fekete „gondolkodó pamlagára”. Tom lassan elszenderedett a nyárfavesszőkből font, barnára pácolt fotelben, vonásai kisimultak, arcára nyugalom telepedett. Alig telt el háromnegyed óra, mikor a csengő vihogó hangja a csönd kellős közepébe tolakodott. Ariane felpattant a pamlagról és szélesre tárta az ajtót. Nem titkolt csalódására nem Berry állt a lépcső felső fokán, hanem két teljesen ismeretlen öltönyös figura, akikről egy kilométer távolságból lerítt, hogy rendőrök. A szakállas mutatkozott be először. Közölte, hogy ha törik, ha szakad, beszélni fog Berryvel. Ariane megadóan a hall felé terelte a két nyomozót, majd bezárta a nehéz fenyőfa ajtót.

Az asszony kávét főzött és az asztalra helyezte a három barna kávéspoharat. Kitöltötte a fekete löttyöt, és ő maga is leült. Kérdőn Greensteinre pillantott.

– Mikor találkozott a férjével, Mrs. Wilson? – kérdezte a nyomozó.

Ariane megrántotta vállait, és a kávéscsészébe pottyantott egy tabletta szacharint.

– A hétvégét itt töltöttem, azután ahogy szoktam, hétfő hajnalba Portlandbe utaztam. Ott dolgozom! – kerülte ki a választ az asszony.

– Mit gondol, hol tartózkodik most a férje? – kérdezett újra Greenstein, és felső zsebéből előhalászta az elmaradhatatlan Pall Mallt. Ujjai közt sodorgatta a cigarettát, majd mikor kellően megpuhult és szellőssé vált a dohány, szája sarkába helyezte.

– Ha jól sejtem, akkor már jó pár órája elhagyta a faházat! – válaszolta Ariane, és az asztal közepén álló hamutartót a körszakállas férfi elé tolta. – Sok választása nem lehet itt vidéken. Vagy itt van Woodbridgeben, amit erősen kétlek, vagy Portlandben a lakásomon.

Greenstein elkérte az asszony portlandi telefonszámát, és gyors mozdulatokkal bepötyögte a rádiótelefonba. A készülék felső zsebéből került elő, még mielőtt Ariane a kandallón álló, ősrégi telefonra mutatott volna. Várakozóan figyelte a vonal másik végén búgó csöngést, majd visszacsúsztatta felső zsebébe az apró szerkezetet.

– Ott nincs! – közölte a nyomozó.

Ariane széttárta karjait, és újabb kortyot szürcsölt kávéjából. Greenstein és Monti a fonott székben igazak álmát alvó férfire pillantottak, majd az asszonyra néztek. Ariane elmesélte, hogy miért tértek vissza Woodbridgebe, és hogy Rasmussen ugyanúgy sejti, hogy Berrynek valamilyen köze van az egy hete kezdődött lidércnyomáshoz. Mikor a nő befejezte hosszú monológját, Greenstein részletesen beszámolt John Dorr izgalmas elbeszéléseiről és Berry gyermekkoráról. Észre sem vették, hogy az idő könnyű pilleszárnyakon tovaszállt. A falon lógó ingaóra koppanása tizenegy órát jelzett. Ariane újabb kávét készített, és a termoszt az asztal közepére helyezte.

– Berry nagyon fura szerzet! – kezdte Ariane kapcsolatuk részletezését. – Nincsenek elvei, mégis elvek szerint élt. Ezt nehéz megérteni annak, aki nem ismeri őt. Imádja az állatokat és a növényeket, de elítéli az összes zöld pártot, mert azt vallja, hogyha „elkötelezed magad egy valamilyen irányzat felé, akkor úgy jársz, mint a pünkösdista szekta fanatikus követője: megvakulsz”. Berry sosem tudott volna kiállni valami mellett, amihez szerepvállalás szükséges. Gyenge akaratú, félrenevelt fiú, kellő agresszivitással és kellő egoizmussal fűszerezve. A családot, gyerekeket, társadalmi csoportosulásokat, vezető beosztású embereket nem kedveli, attól függetlenül, hogy a család és a gyerekek nagyon kedvelik őt. A család számára nem létezett. Csak emberek léteztek, akiket vagy szeret, vagy nem. A rokonságról úgy beszélt, mintha idegenek lettek volna. Ez nagyon nagy problémává vált, mert csakhamar egyedül maradt. A másik komoly probléma pszichés eredetű. Mikor először találkoztam vele, az égadta világon minden normálisan zajlott körülötte. Bulikba járt, barátkozott, mint a fiatalok többsége. Azután beléptem az életébe, és úgy tűnik, elviselhetetlenné tettem számára. A kötelék számára igazi kötelék. A felelősség igazi felelősség. A kötöttség hosszú póráz, amivel megláncolják, és fához kötik. Alig telt el két hónap, fekélyt kapott, hányt, mintha valami vízcsapot nyitottak volna ki. Görcsökben rángva szenvedett. Emellett azonban imádott engem. Az orvosok csakhamar rendbe tették a gyomrát, nyugtatókat nyomtak bele minden nap, és úgy festett, hogy minden rendben. A pszichés betegségek azonban olyanok, mint egy nagy vízzel teli nejlonzsák. Ha azt a lukat beragasztod, amit az áttörő víz ejtett a tömlőn, akkor más helyet fog keresni magának, ahol előbukkanhat. Minden egyes lukacska egy-egy betegségtünetet jelent. Az orvosok gyógyszerek tömegével látták el ahelyett, hogy valaki végre a lelkével törődött volna! – hunyta le szemét Ariane, mintha a múltat pörgetné le lelke mozitermében. – A fülmániája? Minden ember, aki szimpatikus volt számára, potenciális áldozattá változott. Ritka volt az a pillanat, ha egy estét együtt töltöttünk, hogy úgy telt volna el egy óra, hogy ne érintette volna meg, vagy ne tett volna olyan mozdulatot, amellyel közel kerülhetett volna a fülemhez. Egy idő elteltével már nem bírtam és nem is hagytam. Utáltam, és ő utált érte, hogy utáltam. Mindig arról beszélt, hogy egy szép nyári éjszakán lemetszi, és befőttesüvegbe rakja a füleimet, hogy mindig ott legyenek a polcán. Határozottan ijesztő megnyilvánulásai voltak.

Greenstein és Monti figyelmesen hallgattak, majd Monti előrehajolt és Ariane szemeibe nézett.

– Berry sosem bántotta az ön által említett áldozatokat? – kérdezte.

– Nem, sohasem! – válaszolta gondolkodva Ariane. – Úgy emlékszem, hogy sosem történt olyan, hogy valaki fülét a szokásosnál jobban megnyomta vagy tépkedte volna.

– Van a házukban fészer? – Monti körbeforgatta fejét, mintha a titokzatos fészert keresné.

– Fészerünk nincs, de talál egy kis sufnit a ház mögött! A kulcs az ablak melletti külső lambérián lóg.

Monti felállt és a recsegő deszkapadlón, óvatosan – nehogy felébressze a mélyen alvó Rasmussent – kiment a hallból. Jobbra fordult és a nehéz, ajtóra szerelt rézoroszlán fejét meglökve kitárta az ajtót. Hideg levegő csapott az arcába. A hűvös szél felhajtotta zakója gallérját. Balra, a ház mellett kerek betonkarikák hevertek a fűben, melyeken lépkedve lassan hátragyalogolt, majd a ház sarkánál megállt. A betonkarikákból kirakott ösvény itt megszűnt, és helyét egy mély, betonperemekkel szegélyezett gödör vette át, melyben hideg esővíz sötétlett. A ház mögött hatalmas földkupac tornyosult, melynek puha földjéből fehér sziklák meredtek a csillagos ég felé. A kövek közt világoszöld sziklakerti folyondárok, és keménylevelű kövirózsák burjánzó tömege díszlett. Monti folytatta volna útját, de a gödör közvetlen közelében termetes körtefa ágai terültek szét a levegőben, így a nyomozónak a sziklakertbe kellett lépnie. Végre valahára a sufni zord tömege előtt állt, és leakasztotta a lambériára akasztott apró kulcsot. Kétszer elfordította a zárban, majd belépett a vaksötét helyiségbe. A konyhából sejtelmesen kiszűrődő fényben megpillantotta a munkapad fölé lógatott rövidcsövű neonlámpát. Tenyerét a lámpatesten végigvezetve meglelte a kapcsoló apró pöckét. Gyenge fény költözött a sufni barátságtalan helyiségébe. Váratlanul hideg szél tört be a félig nyitva felejtett ajtó résén, és néhány másodpercre sötétség borult a fészerre.

Monti tapogatózva a lámpához lépett, mikor újra visszatért a fény. A férfi végignézett a munkapadon, melyen vésők, kalapácsok hevertek egymásra dobálva. Kihúzta a hosszú asztal öblös fiókját. Ugyanaz a látvány fogadta, mint a munkapadon. Az asztal fenyőfából ácsolt és fényesre gyalult lapjához támasztva kerti szerszámok, locsolótömlők sorakoztak. A sarok sötétjében fémvázas szánkó árválkodott. Monti feje felett deszkák feküdtek a tetőről aláereszkedő tartóállványokon. A nyomozó megfordult, és felnyitotta a falon lógó csapóajtós szekrény ajtaját, majd átvizsgálta a rozsdás csavarokat és szögeket tartalmazó üvegeket. Nem találta meg, amit keresett. A faliszekrény melletti polcon sötét dobozok sorakoztak, bennük rajzszegek, képszegek hemzsegtek. Monti átkutatta a betonpadlóra helyezett mély ládákat, de a szakadt paplanokon, sörösüvegeken, és kéziszerszámokon kívül semmit sem talált. Arcáról veríték csöppent zakójának gombsorára. A szürke kockás szövet mohón beszívta. Hajának gubancos tömege arcára tapadt, mint a hínár. Hangosat káromkodott, majd körbeforgott a sufniban, azokat a sarkokat, polcokat, ládákat kutatva, melyeket nem ellenőrzött. Néhány percig a sufni zsúfolt középpontjában álldogált, majd a szánalmasan világító neonlámpa búrájára tette a kezét.

.

Mikor Monti kilépett a hallból, Greenstein újabb cigarettát puhított magának a megszokott mozdulatsorral, és rágyújtott. Kávéja dermedten várta, hogy a felügyelő két szem szacharint pöccintsen a csészébe, melynek hatására a lötty tetejét borító opálos réteg ezernyi, apró táblácskára töredezett. Komótosan megkavarta a kávét, majd szájához emelte. Ariane az asztalon heverő tányérokat a konyhába hordta, és a mosogató-tálba halmozta. Babkávét öntött a kávédarálóba, majd megnyomta a készülék gombját. Nem működött. Megrázta, hátha valahol zárlatos. Ezt követően újra megnyomta. Egy rövid pillanatra beindult a készülék forgó fémkése – talán néhány babszemet fel is metszett -, mikor teljes sötétség borult a házra. A hőmérséklet olyan szédületes sebességgel csökkent, mintha egy légkondicionált helyiségből a téli utcára lépett volna. Ariane körbepillantott, majd reszketve a hall felé vette az útját. Alig tett meg néhány lépést, mikor fejmagasságban két sárga foltot pillantott meg a levegőben. Ijedten hátrahőkölt, mire a látomás úgy eltűnt, mintha sosem lett volna. Ebben a pillanatban újra fényárba borult a ház. A hall ajtajában Greenstein állt. Arca olyan fehéren világított, mint a novemberi friss hó. Szája remegve formázta a szavakat, melyek mintha ragaszkodtak volna szájürege puha melegéhez, alig akarták elhagyni ajkait.

– Itt volt! Itt járt Berry Wilson! Láttam az arcát! – nyögte.

– Én is láttam! – válaszolta Ariane nyugalmat erőltetve magára. – Csak azt nem értem, miért menekült el?

Monti végigsimította a neonlámpa tetejét, melynek következtében nehéz porfelhő ereszkedett alá, beborítva a férfi zakójának ujját. Hüvelykujját a nyomógombra helyezte, és lassan lenyomta. Mikor a sötétség átvette az uralmat a fészerben, a nyomozó az üvegajtó felé lépett, de a mozdulat közben félúton megállt. Gyorsan megkereste a nyomógombot, és újra felgyújtotta a lámpát. A feje fölé pillantott, majd a sarokban heverő háromfokú létrához lépett és a sufni közepére állította. A legfelső fokra lépett, és kézéleit a deszkák közé illesztve szétfeszítette őket. Fejét az így megnyílt sötét résbe dugta, és körbepillantott. Miután gyakorlatilag az orránál tovább nem látott, a munkapadról elvett egy nagy, halogén elemlámpát, és felkattintva azt, a deszkára helyezte. A fénykör egy kis sarkot világított meg, ahol néhány rozsdás csavar, és egy még annál is rozsdásabb egérfogó hevert. A csapókar valamikor elsült. Monti úgy két évre tippelt a rárakódott porból, és a karocska által összeroppantott filigrán egércsontvázból következtetve. A lámpát bal kezében tartva a másik sarokba világított, ahol csempék sorakoztak néhány doboz parkettalap társaságában. Lábával aprókat lépve megfordult a létrán és a lámpát maga elé tartotta. Az elé táruló látványtól szíve egy pillanatra megállt, és jeges kezek markoltak gerincébe, majd végigmasszírozták combját a lábfejéig. Néhány centiméterrel orra előtt kitágult szem meredt rá. A lény száján körben véres szőrszálak tapadtak az apró fehér fogakra. Monti megpróbálta összeszedni maradék bátorságát, és a lámpával félretolta az angol bulldog bűzlő fejét. Mögötte még két fej hevert a falnak fordulva. Szemükből olyan rémület sugárzott a nyomozó felé, hogy újra végignyargalt hátán a hidegrázás. Nagyot szusszantott, és visszanyelte a nyelőcsövét mardosó gyomorsavat. Szemeit lehunyva küzdött az ájulás ellen. Próbált arra koncentrálni, hogy valami vidám történetet toljon az agyát beborító rémképek elé. Nagy nehezen sikerült, arcára lassan visszatért az eredetit csaknem megközelítő világosbarna szín. Lábai remegése alábbhagyott, és az ájulás rózsaszín felhője is felszívódott. Monti groteszk mosolyra húzta száját, és kinyitotta szemét. A lámpa fénye a kutyafejek mögötti fehér ládikára vetődött, melynek oldalán elmosódott Coca-Cola embléma díszlett. Monti óvatosan – nehogy a rothadó szagot árasztó csonkokhoz érjen – megragadta a dobozka szélét és a nyílás peremére húzta. Gyenge formalinszag csapta meg az orrát, mikor a lépcsőn hátrálva az utolsó fokra lépett, és a ládát melléhez szorította. Tudta jól, hogy megtalálta, amit keresett.

.

Woodbridge, május 16. éjfél után pár perccel

Rebecca behúzta a kéziféket, mely recsegő, kattogó hangot hallatva engedelmeskedett a cseppet sem finom mozdultnak. Berry álmosan kikászálódott az autóból, és a kilincset felemelve bezárta az ajtaját. Miközben Rebecca felszerelte a kormányzárat a Honda apró kormánya és a gázpedál közé, a férfi a ház fényárban úszó ablakait fürkészte. Valahogy mindent másképp látott, mint előtte. Kontúrosak, világosabbak, és ezzel együtt félelmetesebbek lettek a megszokott ház vonásai. Tűnődve figyelte a kertben álló, magasba törő oregoni borókasort, és arra gondolt, hogy ezen lények egész élete csak abból állt, áll és a jövőben is csak abból fog állni, hogy várják a vizet, nőnek, bogyókat, új leveleket és színtelen virágokat növesztenek. Később egyre kevesebb új hajtásuk lesz, hogy aztán az enyészetnek és feledésnek adják felépített testüket. Pontosan úgy, mint ő maga, és a lelkében vájkáló gonosz erő. Ha meg akarna birkózni vele, akkor az eddigi összes szokásáról lemondva új arcot kéne felöltenie. Egyszerűbb, ha feláldozza magát a halotti oltáron. Evett, ivott, növesztette és szaporította sejtjeit, hogy később egy anyagtalan és ismeretlen valaki úgy végezzen vele. Ráadásul úgy, hogy még védekezni sem tud. Majdnem elsírta magát Berry, ahogy ezek a képek megjelentek lelki szemei előtt. Rebecca érintésére tért magához. Megrázta fejét, mintha el akarná kergetni a gondolatok szedett-vedett csőcselékét. A lány belekarolt, és a ház oldalsó ajtaja felé húzta. Sietősen lépkedtek a betonkarikákból kirakott ösvényen. A nehéz faajtóhoz érve Berry megragadta az oroszlán orrán átfűzött rézkarikát. Az ajtó feltárult, meleg légoszlopot eresztve a hajnali levegőbe. Odabent négyen ültek az asztal körül, melyen fehér láda hevert, oldalán alig olvasható Coca-Cola felirattal. Ariane és Tom előtt elefánt formájú porcelánpohár állt, oldalán rászáradt kávé foltjai díszlettek. A másik kettő papírok olvasgatásából kapta fel a fejét, mikor Berry a szobába lépett. Körbepillantott a társaságon és kelletlen mosolyt varázsolva arcára biccentett. Rebecca szélesre tárt karral Arianehez lépett, és szomorúan pillantott Tomra, aki képtelen volt levenni tekintetét Berryről. Lassan felemelkedett a fonott székből, mely leginkább egy nagyra nőtt kagylóra hasonlított, és Berryhez lépett. Megragadta vállait, és a székbe hajította, mint egy pillét. Arcát sátáni düh torzította el, miközben beszélt.

– Mondd Berry! Miért tetted? – kérdezte választ nem várva! – Miért nem tudtál parancsolni magadnak? Te állat vagy, nem ember!

Tom arcán könnycseppek gördültek végig, testét zokogás rázta meg. Berry meglepődve, de inkább szomorúan pillantott barátjára. Rövid idő alatt verejtékcseppek jelentek meg mindenütt a testén. Greenstein az összetört férfihez lépett, aki úgy állt Berry felett, mint egy new yorki felhőkarcoló. Vállát átkarolva átvezette az asztal másik oldalára, és a saját helyére ültette.

– Kik maguk? – kérdezte hirtelen Berry. – Mi a fenét keresnek a házunkban?

– A new yorki rendőrségtől jöttünk! – válaszolta Greenstein, miközben egy pillanatra sem engedte el Tom vállát. Hosszan Berry ijedt, barna szemébe fúrta tekintetét, majd látva feszengését, a fotelbe préselte magát.

– Hol volt mindezidáig, Mr. Wilson?

– Nálam volt, a lakásomon, uram! – válaszolta Rebecca. – Ha szabad tudnom, mi a nevük?

A két nyomozó bemutatkozott, kezet rázva Rebeccával, de Berryhez egy lépéssel sem közelítettek. Monti hangtalanul visszatelepedett a székébe, és egy kupacba rendezte az asztalon heverő papírokat. Ariane szemeivel intett Berry felé, helyettesítve az elmaradt köszönést. Greenstein megköszörülte torkát.

– Ha nem tévedek, van oka az érkezésüknek! Ha figyelembe veszem azt a tényt is, hogy éjfél elmúlott, akkor már kétszeresen gyanakszom arra, hogy valami nem stimmel! Kezével végigsimította szakállát, a szája sarkától az álláig, majd az asztalon heverő cigarettás doboz felé nyúlt.

– Nem téved! – pillantott Ariane felé Rebecca, majd folytatta. – Egészen biztos vagyok abban, hogy sejtik, mi történt Berryvel, de megfelelő magyarázattal nem rendelkeznek. Meg kell, hogy valljam, be vagyok rezelve, mint egy nyúl. Berry ma délután feljött a lakásomra, és előadott egy olyan históriát, amilyenhez foghatót még sosem hallottam senkitől. Rebecca Berryre pillantott, aki fejét leszegve körmét piszkálta. – Berry közölte, hogy ő egy közönséges gyilkos, ráadásul több bűntényben is. Teljesen maga alatt volt. Úgy nézett ki, mint aki rögtön föl akarja akasztani magát az első fára. Hát meghallgattam. Ezt követően bebizonyította, hogy az álom valóság, és a valóság megfoghatatlan álom. Ennyivel szolgálhatok, uraim! – fejezte be a lány, és Montira, majd a füstfellegbe burkolózó Greensteinre pillantott.

Ariane Berryt mustrálta, majd felé nyújtotta karját. A férfi markába temette az asszony kézfejét, és ráhajtotta homlokát. Fáradt szemeit pihentetve pár másodpercig így maradt.

– Berry! – suttogta Ariane. – Itt is jártál, úgy két órával ezelőtt. Megismertelek! Az „idegen” a te vonásaidat viselte. Nagyon megváltoztál! Berry felkapta a fejét az egybefonódott markokról, és Ariane szemeibe pillantott.

– Ha törik, ha szakad, végezni fogok vele, és azzal is, ami velem történik! Tisztában vagyok azzal, hogy itt jártam, de azt még nem sikerült kitalálnom, hogy miért hagytam ott Rebeccát, mint potenciális áldozatot.

A két felügyelő a lányra pillantott, aki Berryt megerősítve bólintott. A férfi fáradtan folytatta.

– Van egy jónak tűnő, használható tervem, miként győzhetnénk le azt, aki bennem van, és lassan átveszi felettem a hatalmat! Biztos már régóta tartózkodnak a városban, és jócskán feltöltötték magukat információkkal a helyiekről! – fordult a két felügyelő felé, akik érdeklődve pillantottak Berry fekete köröktől övezett szemeibe. – Ha így van, akkor már beszéltek Jeremie Klinenal, a seriffünkkel, a tiszteletessel és még néhány említést érdemlő személlyel.

– John Dorral! – rágott közbe Monti. Majd krákogva elnézést kért Greensteintől.

– Szóval vele is beszéltek! – mosolygott fáradtan Berry és folytatta. – Azt tanácsolom, hogy hívjuk ide a seriffet és Walter atyát, majd – gondolom, minden erőfeszítés nélkül – megpróbálok elaludni. Valószínű, hogy a házamba tudom idézni a szörnyeteget. Ha itt van, akkor két alternatíva áll rendelkezésünkre: lelőnek, és így magammal rántom őt is, avagy megkísérlem meggyőzni saját erőből, a saját szavaimmal! – fejezte be a férfi, és Greensteinre, majd Arianere pillantott.

– Minek ehhez a seriff és az atya? – kérdezte Ariane.

– Két korrupt alak – fűzte hozzá Greenstein.

– Az atya a vallást és a hitet, a seriff pedig a törvényt képviseli. –válaszolta Berry, és fáradtan megtörölte az egymás után érkező ásításoktól könnyekben úszó szemeit.

– Az atya, mindent képvisel, csak a hitet nem! A seriff a törvényen kívül minden máshoz ért. Egyszerűen hasznavehetetlen két figura. Egyébként – emelte fel a hangját Greenstein – Mr. Dorr mindent tud magáról, és a furcsa dolgokról, melyek mostanában keresztül-kasul bejárták az államokat. Elég, ha mi itt maradunk, és vigyázunk az álmára.

A felügyelő cigarettát tolt ajkai közé, és rövidesen szürke, bodros füstfelhő telepedett rá.

– Még valamit, Mr. Wilson! A dobozka, amit az asztalon lát, az ön szellemének eddig felmutatható eredményét tartalmazza. – biccentett a ládikó felé Greenstein, bíztatva a férfit, hogy nyissa fel a tetejét. – Egyébiránt a törvényt mi képviseljük, a hitet pedig a felesége.

Berry megtette, amit a nyomozó kívánt. Négy üveget pillantott meg a doboz piszkosfehér alján. Négy, halványsárga folyadékkal teli üveget, melyben rózsaszínű hullámpala-darabkákra emlékeztető tárgyak lebegtek. Óvatosan kiemelt egyet a ládából és a fény felé fordította. Hosszú ideig forgatta, és tanulmányozta az üvegcse tartalmát, majd újabbat vett elő és az asztalra helyezte.

– Hol találták meg őket? – kérdezte színtelen hangon, miközben a harmadik üveget is az asztalra tette, és újabbért nyúlt.

– A sufniban, Mr. Wilson! – válaszolta Monti, és visszarámolta a négy befőttesüveget a helyére. – Három bűzlő, rothadásnak indult bulldogfej társaságában. Nem volt épp szívderítő látvány. A négy pár fül, – folytatta Monti – minden kétséget kizáróan Paula Snider, Dorothy Sampson, Sarah Styron és Monica Rasmussen tulajdonát képezte. – Az utolsó név kiejtésének pillanatában Tom Rasmussenre pillantott, aki magába burkolózva bámult ki a sötét éjszakába.

– Nagyon sajnálom, ami történt – motyogta Berry, holott ő maga is érezte, mennyire fölösleges volt kiejtenie ezeket a szavakat.

– Nincs mit sajnálnod! – vágott közbe Ariane, és magához ölelte Berry karját. – Ami benned zajlik, arról te nem tehetsz. Egyetlen áldozatot sem te gyilkoltál meg a saját két kezeddel. Ezért nincs miért bűntudatot érezned. Egyetlen lehetőséged maradt hátra! Küzdj!

Ariane nehezen birkózott a szavakkal, és elemi erőt követelt, hogy el ne sírja magát. Legbelül érezte Berry emberfeletti vívódását, de jól tudta, hogy aki ellen csatát kell nyernie, az számára érinthetetlen ellenfél. Lelke megremegett, ha arra gondolt, hogy Berry csatát veszíthet. Wilson magába roskadva ült a fotelban, majd sietősen felpillantott.

– Szeretném, hogy azt, amit megbeszéltünk, minél hamarabb elkezdenénk! Mutatóujját a magasba lendítette. – Még valamit hozzáfűznék! Tizenöt percnél tovább ne hagyjanak aludni! Valószínű, hogy rögtön megjelenik ő, de kérem, hogy csak életveszély esetén keltsenek fel. A háttérben én is ott leszek.

Berry feltápászkodott a fonott fotelből, és a „gondolkodó pamlagra” huppant. Végigdőlt rajta, lábát átvetette a cseresznyefából faragott karfán, s lehunyta szemeit. Tom kivételével mindenki, aki a hallban tartózkodott, a pamlag mellé telepedett és várt. Monti komótosan elővette fényes, fekete pisztolyát. A pisztolytáska külső zsebecskéjéből hat lövedéket tartalmazó tárat csúsztatott a fegyver markolatába. Greenstein az órájára pillantott. Éjfél múlt negyvenkét perccel.

 .

A fekete alak végigsimította talpával a döngölt földút kavicsokkal tarkított poros felületét, majd a sötétségtől világos kontúrjaival messze elütő ezüstfenyőhöz surrant. Orrcimpáit fel-alá mozgatta, mintha a gyenge szellő szárnyain vérszagot érezne közeledni, de az ég adta világon sehonnan nem kerültek elő kémiai tulajdonságú anyagok. Hevesen megrázta a fenyőfa vékonyka törzsét. Mit sem törődve a világ minden tája felé meredő tüskékkel, egyetlen mozdulattal kirántotta a földből. Rendkívül dühös volt, hogy át akarták verni. Őt nem abból a fából faragták, akit csak úgy be lehet zárni egy napköziotthonos iskolába, és addig nem mozdulhat, míg a papa vagy a mama érte nem jön. Lerázta a szerencsétlenül járt fácska gyökerére tapadt nedves, fekete földet és a ház oldalához hajította. A bejárathoz surrant, és a külső és belső lambérián keresztül a sötét ház halljába dugta fekete csuhás fejét. Látása olyan éles volt, hogy a pillanat törtrésze alatt felmérte a szoba berendezését, és figyelmét a földön fekvő férfire irányította. Az mélyen aludt, csak mellkasa emelkedett-süllyedt ritmikusan. A helyiségben senki más nem tartózkodott. Óvatosan felugrott a deszkapadlóra, így többet láthatott a helyiségből. Két lépést tett a fekvő férfi felé, mikor váratlanul, a semmiből hatalmas ütés érte tarkóját. Az árny a padlóra zuhant, majd földöntúli érzéktől vezérelve villámgyorsan oldalra pördült, így elkerülte a felé csapódó husáng csontrepesztő ütését. A vaskos bot miszlikre repedt a malom piszkos padlóján, csak egy pár centiméteres csonk maradt a támadó testetlen markában. Az árny feltápászkodott a földről. Sárga szemei némán meredtek a másik árny színtelen, áttetsző tekintetébe. Rövid lépést tett előre, mely ebben a dimenzióban szinte surranásnak látszott, és elkapta a szürke szemű támadó torkát. Felemelte, majd a két egybefonódó árnyék a fekvő férfihez lépett. John Dorr szeme nyitva volt, fehér ínhártyája úgy világított, mint egy negyven wattos izzó.

Szemgolyója koponyája felé fordulva vizsgálta annak belső felépítését. Arca olyan fehér volt, mint a mosodából frissen kikerült tiszta ruha. A ráncok mély katlanokká váltak, és mint megannyi folyómeder izzadtságpatakokat közvetítettek a homloktól az állig, ahol sötét borostába torkollottak. A sárga szemű csuhás alak megrázta a markában tartott testetlen testet, melynek anyagtalan arca széles vigyorra húzódott. Vonásai groteszk mintát varázsoltak arcára. A fekete hosszú kabát alól vékony pengéjű stiléttó került elő, melyet az árny a fekvő férfi mellkasához illesztett. A nyakánál fogva szorongatott szellemtestet kurta mozdulattal a sarokba hajította. Óvatosan a bőr alá szúrta a kést. A keletkezett lukacskán vörös folyadék buggyant a férfi szőrtelen mellkasára. Az árny a sarokban álló szürke szellemre pillantott, megdelejezve azt sárga szemének koncentrikus köreivel. Óvatos csuklómozdulattal tovább nyomta a tőrt a szövetek közé, mikor hirtelen megpördült tengelye körül. Végigsüvített a hallon, és eltűnt.

 .

Greenstein az órájára pillantott, majd a mélyen alvó férfire. Pontosan tíz perc telt el azóta, hogy elaludt, így volt még hátra pár perc az ébresztésig. Apró légmozgást éreztek az elalvás pillanatában, de mivel sem hideg, sem szélsebes nem volt, nem törődtek vele. Feszülten figyelték a pihenő test szabályos lélegzetvételét, mellkasának ritmikus mozgását, arcának nyugalomtól kisimuló vonásait. Nem mert senki kilépni a hallból. Alig telt el tíz perc, mikor Berry szájszögletei megrándultak, és merev vigyorra húzódtak. Teste megvonaglott, mintha a padlóra zuhant volna. Bicepsze megfeszült. Ezután lassan megenyhültek a vonások. Az izmok kontrakciója is teljesen megszűnt.

– Ébresszük fel! – tanácsolta Greenstein, miközben cigarettáját a hamutartóba tette.

– Még ne! – suttogta Rebecca. – Még nem éreztük a hideget és a szelet! Azokat a jeleket meg kell, hogy várjuk!

Greenstein elnyomta a cigarettát, a hamut szétmorzsolta a füstszűrő fekete végével. Sehogy sem tetszett neki az alvó férfi arcára kiült félelmetes rángássorozat.

– Mi a helyzet akkor, ha nem közülünk akarja szedni a következő áldozatát? – kérdezte.

– Még el sem ment a szörny! – csattant fel Rebecca, és a lehető legmogorvább pillantásának rakétáit lőtte Greenstein felé.

– Álmodik, Rebecca! – mordult fel idegesen a felügyelő. – Álmodik, és ez nem azt jelenti, hogy biztonságban vagyunk. Már kinn jár, csak most kisurrant a testből. Nem vettük észre!

– Egy frászt! – sziszegte Rebecca. – Ha valaki, akkor én tudom, hogy mit fogunk érezni, ha megjelenik. Maga azon kívül, hogy elméleteket gyárt, nem tud, és nem sejt semmit.

Greenstein Arianere pillantott, aki aggódva figyelte az alvó testet. Az étkezőasztal melletti falra szerelt kakukkos óra nulla óra ötvenöt percet mutatott. Berry tizenhárom perce aludt el. A felügyelő arcához emelte kezét, és a szakálltengert vakargatta. Ő már döntött, csak cselekedni nem cselekedett. Felemelkedett a székről és Berryhez lépett. Bal kezével a pamlag hátsó támlájára támaszkodott, a jobbal pedig markába fogta a férfi keskeny arcát, és megrázta a fejét. Rebecca a felügyelőhöz ugrott, és elrántotta a kezét, de már elkésett. Berry szemei felnyíltak, mint a koporsó fedele. Lélegzetvételnyi ideig sárga fény égett bennük, majd a szivárványhártya barna foltja ugrott a helyére. A férfi félkönyékre ereszkedett és heves köhögés rázta meg. Mikor a fulladás végre alábbhagyott, halvány mosoly úszott át ábrázatán.

– Éreztem Őt, ott voltam Vele! – suttogta. – Nagyon erős, és félelmetesen agresszív. De ez nem bánt egy cseppet sem. Ott voltam, és láttam.

– Ki az áldozat? – kérdezte aggódva Ariane.

– Áldozat? – mosolygott Berry. – Áldozat nincs. Jókor jöttetek. Átkozottul pontosan. John Dorr él!

.

Mire Monti és Greenstein visszatért a malomtól, Berry újra elfáradt. Legnagyobb akaraterejével sem tudta nyitva tartani szemeit. Fehér, sárga és bordó körök táncoltak lecsukott szemhéjai mögött. Agya minduntalan tovaröppent vele, mint egy térképet készítő repülő csészealj. Ilyenkor úgy érezte, mintha kapaszkodó nélküli autóbuszon utazna, melynek sofőrje azzal szórakozik, hogy hol gázt ad, hol pedig hirtelen lefékez. Feje ide-oda csapódott az álom és valóság közti légüres térben. Fülében időnként megmagyarázhatatlan zúgás harsant fel, mintha Forma 1-es motorokat túráztatnának a verseny előtt. Verseket próbált mormolni, hogy bekapcsolva tartsa agya érzékeny készülékét.

„Kicsi gyerek kocsit tolt a hegyre,

köhögött és tüsszögött ő egyre!

Beteg volt ő, nagyon beteg gyerek,

nem hatottak a kincset érő szerek.”

Tovább nem emlékezett erre a gyerekversre, melyet édesanyja hangján úgy próbált visszaadni, mint régen, mikor nagy barna szemeivel betegágya mellett üldögélt, és csodatévő két kezével minduntalan simogatta, nyugtatta őt. Olyasféle folytatása lehetett a versikének, hogy a gyerek feltolta a kicsi kocsit a hegytetőre, ahol egy öreg nénike üldögélt, aki a puszta szeretetével gyógyított, mint maga Krisztus. Kiskorában nagyon szépnek találta a történetet. Újabb versike jutott az eszébe, és rögtön mormolni kezdte.

„Akkor szép a vér, ha folyóvízként csurog,

S nem veszi körül átlátszó, vékonyka burok.

Nem erekben folyik, hanem szabadon,

S mint a festéket, szétkenheted magadon.”

Rövidke vers volt, de annál több emlék fűződött hozzá, így mikor Berry befejezte, hangosan felnevetett. A történet majd húsz évvel ezelőtt játszódott, a bokrok között, egy patak mellett. Négy tizenéves kölyök talált egy lerobbant Continentalt, leszakadt lökhárítókkal, szétbarmolt kerekekkel, felhasított bőrülésekkel. Csak álltak, és nézték a járművet, és lelki szemeik előtt egy előkelő, újra fényezett, ezreket érő verda jelent meg, felpumpált kerekekkel, alumínium dísztárcsákkal, polírozott fekete bőrülésekkel, világító fényszórókkal. A négy kölyök azonnal munkához látott. Később törvényeket alkottak, ki, mit és hogyan javít ki a közös autón. Berry volt az egyik a négy fiú közül. Megírta a vérszerződés szövegét, és felolvasta azon az emlékezetes éjszakán a bokrok között, a Continental kopott, rozsdás oldalának dőlve. Tábortűz égett az erdő és a patak közötti félköríves tisztáson, bogrács rotyogott a lángok felett, ők négyen pedig a négy égtáj felé fordulva, a hűvös földön fekve mormolták a vérfagyasztó vérszerződési szöveget. Ezt követően Berry svájci bicskájával – melynek olyan pengéje volt, mint a borotva éle – mindannyian felmetszették hüvelykujjuk begyének finom bőrét, és összeérintették. Ezzel megpecsételték barátságukat.

– Itt vagyunk, Mr. Wilson! – szakította az emlékezés felhőjét apró fellegekre Greenstein. – John Dorr valóban él, de megsebesült. Nem jelentős! Mindenki Berryre pillantott, aki már nem hallotta az utolsó mondatot, mivel az álom újra elragadta, s magával rántotta a mélybe. Az óra egy óra harminckét percet mutatott.

 .

A szörny sietősen libbent tova az éjszakában, hiszen sok időt vett igénybe, hogy úgy lépjen ki a testből, hogy ne dermessze meg a levegőt, és forgószelet se keltsen. Körbejárta a fából tákolt épületet, s mivel semmilyen emberfeletti neszt nem hallott odabentről, betoppant a házba. Roppant éhes volt, ezért elővigyázatlanul végigrobogott a bejárati ajtótól a hálószobákig húzódó fénytelen folyosón. Téli hideget húzott maga után. A legelső szobában semmit sem talált, csak két „piroshuzatos” bőrkanapét, melyeken Berry a nővérével osztozott jó húsz évvel ezelőtt. Undorodva elfordult, és átsuhant a másik szobába, ahol egy széles, baldachinos franciaágy terpeszkedett, csaknem faltól falig nyújtózkodva. Még két apró, kocka formájú éjjeliszekrénynek volt helye, melyek nevetséges módon a két fal és az ágy szélei közé préselődtek. Bal oldalon – nyakig betakaródzva – hatvan év körüli asszony szuszogott. A jobb oldalon – karjára hajtott fejjel – hasonló korú, körszakállas férfi aludta az igazak álmát. A Hold sápadt fénye megvilágította a paplan selymes tükrét, mennyei békét kölcsönözve a hálószobának. Az árny unottan pillantott a nőre, aki azt a gyáva testet szoptatta, aki most számára is lakást kölcsönzött. Aki oly hosszú időn át akadályozta, hogy úgy élje ki a benne rejlő roppant energiákat, ahogy azt ő akarta. A vékony pengét elővarázsolta a pelerin bő, fekete redői közül, és végighúzta az ágy faperemén. Hosszú forgács jelezte a stiléttó élének útját, majd felpöndörödve huppant a tükrös paplan ráncai közé.

– Őt nem ölheted meg! – csattant fel hirtelen a semmiből érkező Berry magas hangja. Az árny megpördült a tengelye körül, és háttal az ágynak mereven előreszegezte dermesztő pillantását. – Ő az egyetlen, aki felett hatalmam van! Ő az anyám, és sajnos a tied is. Ő az, akit érzek. Ő az, aki az agyam legmélyebb zugaiból is értem kiált. Felette nincs hatalmad! – harsogta Wilson hangja.

– Hol vagy? – dörrent föl az árny mély, basszus hangon. – Csak azt hiszed, hogy megvédheted őt! Semmi esélyed, hogy legyőzz engem, Berry fiam. Úgyhogy jobb, ha elődugod azt a gyáva pofádat, mielőtt lemetszem az anyád fülét is! Az utolsó szavak vérfagyasztó morgásba torkolltak.

– Sajnos nem jelenhetek meg, de te is hallod, hogy itt vagyok! Ébresztem a testet, és te visszaosonhatsz a vackodba! – válaszolta nevetve Berry. – Egyébként, ha itt tartunk, meg kell, hogy valljam, túlságosan nem színes a fantáziád. Először Dorr, azután az anyám? Olyan átlátszóak és nevetségesek az útvonalaid és a terveid, mint amilyen te magad vagy. Hát akkor? – emelte fel hangját Berry. – Befejezem a veled való tárgyalást. A viszont látásra!

Csönd borult a szobára.

.

Berry fáradtan felnyitotta a szemeit, és a még nála is fáradtabb közönségére pillantott.

– Győztem! – mosolygott és a plafonra pillantott. – Találkoztam vele az anyám házában, és legyőztem. Hosszú szünetet tartott, majd alig hallhatóan folytatta. – Nagyon agresszív, és végtelenül buta. Minden mozdulata olyan gyors, mint a villám. És most bizonyítani akar!

– Még ma éjjel, Mr. Wilson! Még ma éjjel győzni kell ellene, de véglegesen!- válaszolta Greenstein nyomozó, és vállon veregette Berryt. – Próbáljon elaludni! Nem lesz energiája harcolni!

Berry lecsukta szemeit, melyek – mint a liftajtó, önműködően záródtak. Rögtön a szokásos foltok, és az agy belsejéből kifelé gyűrűző nyomások vették át a hatalmat. A férfi újra gyerekkorába toppant. Roppant nagy rácsos ágyban üldögélt, körülötte az összerágcsált gumioroszlán, gumizsiráf, gumirendőr és néhány kopott szőrű szürke elefánt hevert szétszórva. Anyja óriásnak tűnt, ahogy áthajolt a rácsos ágy peremén, és hóna alá nyúlva óvatosan hátára gördítette. A kisfiú igyekezett elkapni a mama fekete loknijait, hatalmasnak tűnő orrát és fülét, de minduntalan csak a semmibe markolt.

– Aludj el szépen, kisfiam! – suttogta az anyja, és apró kezeibe rakta végtelen hosszú ujját.

„Lecsukódik kicsi szeme,

S az álom elszáll vele.

Átröppennek árkon-bokron,

Ellibbennek lepkeszárnyon.”

Mikor már négyszer-ötször elmondta a mondókát, Berry szemei valóban lecsukódtak, és úgy elaludt, mintha a Jó Tündér varázsolta volna Álomországba. A férfi ajkai monoton mormolták a versikét, majd lassan leálltak, mint a felhúzós kisautó és az álom mély mocsarának partjáról Berry egy lépést tett előre.

.

– Itt van! – suttogta Rebecca, és szorosabbra húzta magán a piros virágokkal tarkított, kötött pulóvert. Szemeit a plafonra szegezte, mintha onnan várná a rátörő szellemet. Tom felemelkedett ültő helyéből, és a televízióhoz lépett. Remegő kézzel kitapogatta a piros, műanyag gombot és benyomta. A készüléken fehér villanás jelent meg. Ezt követően képernyő felső és alsó sarkából a középső területek felé száguldott két fekete csík, melyek a mértani középsíkban találkozva összemosódtak, és mint víz a lobogó tüzet, kioltották a fehéres fényt a képernyőről.

Monti érezte, hogy izzadtságpatakok indulnak el hónaljából. Fogai hangosan összekoccantak. Greenstein az alvó férfit figyelte, akinek az arca olyan viaszfehér és sima lett, mint egy kövér gyertya hengerré formázott oldala. Karjait maga mellé eresztette, ökölbe szorította, mintha kavicsokat szorongatna. Ariane ujjbegyeinek puha felületével Berry halántékát simogatta, miközben halkan egy Shinead O’Connor dalt dúdolgatott. A hideg pár perc elteltével a tetőfokára hágott, vad szél kapott szárnyra, hogy néhány pillanat múlva elenyésszen, és szétterüljön a jéghideg levegőben. Hirtelen kialudt a szoba két oldalán pompázó lámpasor, majd a teraszvilágítás is felmondta a szolgálatot. Szurokfekete sötétség vette át az uralmat a hallban, és gigászi energiák telepedtek a ház komor tömbjére. Tom visszatelepedett a fonott fotelbe, és Berry hamuszürke ábrázatára pillantott.

– Megérkezett! – suttogta Rebecca. Felkattintotta a halogénizzóval és riasztóégővel felszerelt tábori lámpát. A Berry köré telepedett csoport egy emberként figyelte a halogén fénykörét, mely végigvándorolt a lambéria és a kandalló tégláinak plasztikus felszínén. Ezután megállapodott a hall sárga, üvegajtaján.

Az árny próbálta elkerülni az elemlámpa fénycsóváját. Úgy lopakodott végig a fal mentén, hogy csak fejét fúrta át rajta. Érezte, hogy megremegne, ha volna teste, így azonban csak valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába. A televízió mögött lépett a szobába, és a függöny mellett suhanva Berry testéhez közelített. Figyelmesen szemügyre vette arcát, és Ariane vékony, eres kézfejét, amint fel-alá matatott a viaszos bőrön. Az árny undorodva az érzékenységtől és szeretettől, elkapta tekintetét. Tom felé fordult. A férfi szőke tarkójára lehelt.

– Mögöttem van! – suttogta Tom, de fejét nem merte hátrafordítani. – Érzem a leheletét, vagy valami levegőfélét! – tette hozzá.

Greenstein bátorságot merítve, szemeinek sarkából Rasmussenre pillantott.

– Úgy van! – motyogta.

.

Berry kilépett az ajtón, és bevágta maga mögött. A sárga és fehér színűre vakolt fal mellett indián szökellésbe kezdett. A lehető legnagyobb zajt csapva a fehér murvával felszórt esőfogó utacskán egy nagy zöld ajtóhoz ugrált. Alacsony fellépő állta az útját, melyet két oldalról, elképesztő gyorsasággal növő kukacvirágok szegélyeztek, s igyekeztek minduntalan felkúszni a lépcső meredek falán. Minden virág piros színben pompázott, majd a szirmok megtöppedtek, a sárga porzólevelek felé hajlottak, és a rákövetkező pillanatban leestek. Egy következő hajtás végén azonban már újabb pompázott, és járta végig a többiek elmúlásig vezető útját. Berry szemügyre vette az ajtócska zárját, melyen semmi mást nem látott, mint egy nagy kulcslyukat, és egy rézből öntött oroszlánfejet, melynek orrán hatalmas rézkarika fúródott keresztül. A kisfiú fájó szívvel simogatta meg az oroszlán lobogásba merevedett jéghideg sörényét, majd maga felé rántotta a karikát. Vidáman betoppant. A szél megszűnt, csak a jéghideg maradt kibérelt helyén, és töltötte be a keskeny folyosó légterét. Nagyon sötét volt, csak egyetlen helyről szűrődött ki sárgás fény. Berry lassan megközelítette a sárgaüvegű faajtót és belökte. Odabent elemlámpa világított az asztalon, és egy fekete pamlag körül öt ember kuporgott. Berry nagyon csodálkozott, hogy nem üdvözölték, de látta, hogy figyelmüket egy másik, furcsa  öltözékű alak köti le, aki hosszú karjait köpenyének fekete redőibe rejti.

– Itt vagyok! – rikkantotta Berry. Hangja cseppet sem volt már kisfiús, pedig tökéletesen biztos volt benne, hogy apró gyermekként szökdelt végig az esőfogó murván.

– Ne őket, hanem engem próbálj felfalni! Talán kicsit nehezebb munka leszek számodra! A lény felkapta fejét és a hang irányába pillantott. Úgy tűnt, meglepi a merész hanghordozás. Bosszantotta, hogy nem látja ellenfelét.

– Hol vagy Berry fiú? – kérdezte, miközben a nappali közepére ugrott és a levegőbe szimatolt. Az öt arc követte a mozdulatot, s láthatóan csodálkozva vették tudomásul, hogy kiléptek a közvetlen életveszélyből.

– Itt vagyok az ajtóban! – válaszolta Berry hangja, mire a szellem teljes testével a bejárat felé fordult. – Van egy használható tanácsom. Ha elhagyod a házam, akkor békén elválunk, és nem rombolják le otthonunkat. Ellenkező esetben, az a fehér test, amit körbeülnek azok ott öten, megrándul egy becsapódó golyótól, és te meg én együtt repülünk a semmiségbe. Érted?

– Értem, Berry fiú! – mosolyodott el az árny, és a sárgán villódzó szem résnyire szűkült. – Egy dolog vigasztal. Az, hogy te és én, együtt repülünk. Ha azt hiszed, hogy egy cseppet is zavar az elmúlás, és új otthon keresése, akkor nagyon tévedsz. Berry fiam! Ha így gondolod, akkor butább vagy egy átlagos verébnél is. A gonoszság sokkalta nagyobb úr, mint a te általad oly sokszor említett szeretet! Az élvezetet sosem tudtad kiélni igazán, holott mindvégig ott mozgott benned. Fülek, fülek, és fülek. Kicsik, nagyok, hibásak, tökéletesek, mindegy. Sorolhatnám ítéletnapig. Én megszereztem neked őket. Már mind a tiéd!

– Nem kérte senki tőled, hogy öljél! – vágott közbe Berry.

– Nem? Hát akkor ki a fene álmodozott állandóan arról, hogy a polcán sorakoznak majd a tartósítószerrel feltöltött üvegek? Ki mászkált párducként az ágyában és ejtette képzeletbeli áldozatait, melyek egytől egyig azok a gyerekek és felnőttek voltak, akik nem tudtak alkalmazkodni a te mániáidhoz? Erre válaszolj, ha annyira a szeretetről óhajtasz papolni!

– Te tetted velem! Együtt nőttünk fel, együtt fejlődtünk olyanokká,  amilyenek ma vagyunk. Te képviseled a Rosszat, én pedig a Jót. Neked kell elveszned vagy együtt megyünk a Pokolra. Dönts!

Berry beljebb lépett a szobába, és mélyen a szellem szemeibe pillantott.

– Nyissuk ki egymás felé az ajtót! Mutassuk meg, mit tudunk, és éljünk utána külön!

– Menj te! – válaszolta az árny, és visszakúszott a társaság széléig. – Tegyünk egy próbát! – vigyorogta, és elővarázsolta a stiléttót köpönyegéből. – Nos! Melyikkel kezdjem? – mutatott a társaság felé.

Az árny Berry fehér teste mellé libbent, és megszorította Ariane felkarját. A csont miszlikre roncsolódott, s sötétvörös vér fröccsent a mahagóni szekrény ajtajára. Egyetlen mozdulattal áthajította a nőt a szoba másik felébe, ahol az ajtófélfának csapódva felmosórongyként csuklott össze. Berry felsikoltott és a fekvő nőhöz lépett. Az árny átlibbent a bejárati ajtó és a kandalló között heverő testhez, és hajánál fogva a halogénlámpa fényébe emelte Ariane félholt arcát.

– Nekem ennyit jelentesz, Berry! – üvöltötte az árny, és eleresztette az asszony haját, akinek feje nehezékként koppant a deszkapadlón. Felemelkedett és körülnézett. Ebben a pillanatban nehéz fémtárgy csapódott a hátába, és arccal előrebukott. Megrázta fejét, és fekvőtámaszba tornázta testét. Ekkor újabb hatalmas ütés érte medencetájékon. Alteste a padlóhoz csapódott, majd fényes derengés futott végig testén. Lassan megfordult, és stiléttóját bal kezébe fogva ülve maradt. A nehéz búzadöngölő az árny feje irányába repült, majd, mint holmi légüres térben, áthatolt rajta. Messze a sarokba vágódott, hatalmas tátongó rést ütve az óbécsi faliszekrény ajtaján.

– Szép volt Berry! – mosolygott az árny, és ülő helyzetben a fekvő asszonyhoz libbent. Kését a szíve fölé helyezte, és láthatatlan ellenfele irányába bámult.

Monti igazán nem volt még olyan helyzetben, mint ezen az éjjelen. Óvatosan elővadászta a fegyverét, közben a többiekhez hasonlóan le sem tudta hámozni szemét az árnyról. Mikor a lény Ariane teste fölé helyezte a kést, tudta, hogy cselekedetével még sok fejtörést fog okozni a bűnügyi történelemnek.

.

A fiatal nyomozó csuklója megrándult, ahogy elsütötte fényes, és ezidáig használatlan fegyverét. A test oldalirányba csapódott, és vörös vérfolt áztatta át Berry szürke pólóját. Rebecca sikoltása varázspálcaként fényárba borította a faházat, és kikergette a sötétséget a nagy panorámaablakon. A szoba közepén Ariane kitekeredett teste hevert. A lény eltűnt. A televízióban Shinead O’Connor sírós, kopasz ábrázata tűnt fel, és szomorkás dalt dúdolt, betöltve a néma csendben rezgő légteret. Az ég alján világossárga sugarak jelezték a hajnal eljövetelét.

Új nap kezdődött.

 

Vége

 

Adatvédelem

“A Fül” című regényt szerzői jog védi.  Ez a dokumentum magáncélokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz változtatás nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással szabadon másolható, terjeszthető. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetén a szerző/tulajdonos engedélyét kell kérni.

Copyright©”A Fül”Csizmadia Gábor


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.