2011-11-29

Spontán

Spontán.

Most itt ülök a félhomályban,

S kapaszkodom az élet áthajló

Sima hegyoldalán.

Gondolatban rendezgetni lazán,

Nagyon lazán, Létem homályos

Merengő halmazán.

.

Egy kósza kalászt kihúzok innen,

Beillesztem oda, félve, remegve:

Lesz-e így értelme?

Mit zabál elmém féktelen félelme?

Miért nem mozdulnak tagjaim

Gátakat szétverve?

.

Örülni a szónak, hinni a tetteknek.

Élvezni a simítást, a gyermekeknek

Puhán nyaló szorítását.

Szóim súlyát apró, komisz sáskák

Falják, a reményt taposó lények

Gyökerestül felzabálják.

.

Be vagyunk zárva, és nem látjuk!

Beszélünk, teszünk, élünk

S végül meghalunk!

Emberek! Élünk, s mik vagyunk?

Híreket, tetteket, tárgyakat elménk

Nyelvén felnyalunk!

.

A hazugságnak súlya van, kevés.

Az igazság minden lénynek roppant,

Kegyetlenül nehéz.

Hazug ételt, ha csak egyszer kérsz,

Az igaznak fűszeres szagától

Azonmód elvetélsz!

.

Hát élj úgy, hogy érezd Önmagad.

Lényed fényét, szavaid feszes,

Valós roppanását!

 És meglátod arcod való mását,

A való szabályt!

A tükör lapján és hátoldalán

Magad látod, és

A szép halált!

.

2005. október 25.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.