2011-11-25

Végső döntés

Végső döntés          Gavi hatalmas, tekergőző spirálon éldegélt. A spirál olyan alakzat, melynek teteje, és alja között valamekkora távolság feszül, és egymás fölé vezető kacskaringós út köti össze őket. Gavi spiráljának alja a saját genetikai bombája volt. Teteje pedig a végső döntés. A genetikai bomba egészen a végső döntésig ott ketyegett Gavi eszelős külseje mögött. Néha meghallotta a ketyegés helyét, és ekkor boldogság sugárzódott szét zsigereiben. Hiszen ugyanez a genetika determinálta a vegetatív működéseit is. A lényeg az, hogy a ritka örömérzéseket fekete letargia követte. Gavi ugyanis csak ilyenkor pillanthatta meg, merrefele tart a két pont között kacskaringózó spirál. A saját útja, melynek alja az igazság. És a valódiság. Az igazság az, hogy ha a törvény csak a genetika lenne, akkor az emberek spirálja egyetlen úton tekeredne felfelé. A végső döntés pedig nem is létezne. Akkor olyanná vált volna mindenki élete, mint egy barnamedvéé vagy aranyhalé, vagy akármelyik isteni teremtményé. Ugye észrevették, hogy az isteni jelzőt kis betűvel írtam. A genetikai spirálom tette ezt velem. A barnamedve barna színű állat, az aranyhal pedig aranyszínű. De létezik szürke színű barnamedve is. Döglött állapotban egészen befeketedik. Láttam, ezért mondom. Az otthoni, kredencen álló akváriumomban piros színű aranyhalak úszkálnak. Tegnap etettem őket, onnan tudom ilyen biztosan. Úgy látszik, hogy az állatok genetikai bombái nagyon-nagyon mások. Hát még az emberi elnevezésektől mennyire különböznek. No, de nem ez a lényeg. Térjünk vissza Gavihoz, akiben ketyegett az a bizonyos bomba.

         Amikor meghallotta, és nem keverte össze a hajnali vekkerhanggal, akkor igyekezett a hibás utakon, bizonytalanul imbolygó tekervényét visszacsörlőzni. Miután minduntalan ráfaragott, megpróbálta a tekercset helyes irányba állítani. Úgy csapkodott a spirál az ég felé, mint egy partra vetett tokhal. A tokhalnak semmi köze a tárgyak elhelyezésére szolgáló tárolóedényhez. A hegedűtok például ilyen tároló faedény. Néha műanyag, vagy papír. Mindegy, nem ide akartam kilyukadni. A spiráltömeg mindig akkor változtatott irányt, amikor Gavi meghallotta a genetikai bomba ketyegését. A bomba akkor mutatta meg, hol is tart élete végső fázis felé tartó menetelésében, amikor éppen nagyon rossz irányt vett fel. Például sokszor szembefordult a genetikai bombával, mintha fel akarná szúrni élete lándzsájára. Ilyenkor Gavi leült a karosszékébe, kezébe vette kedvenc söröspoharát, és teletöltötte habzó itallal. Az igazság az, hogy szinte minden nap kezébe emelte a poharat, azonban csak e jeles alkalmakkor volt a habzó italra igazán, valóban szüksége. Az „igazán” és „valóban” szavakat ugyanis az a fránya, ketyegő bomba indukálta benne. Élete döntéseit mindenkor a karosszékben ülve, sörrel a kezében, meg a szájában, azután pedig elméjében hozta meg. Gavi utolsó előtti döntését megelőzően autóban üldögélt. Kezében mobiltelefont tartott, amit jobb oldali fülkagylójához préselt. Nem sejtette, hogy amennyiben nem hozta volna meg végső döntését, akkor hallócsontjai rákos burjánzása vágta volna el élete spirálját. A rák kopoltyúval lélegző állat, mely öt pár ízelt lábbal szerelkezett fel, hogy azokkal járjon, vagy ketyegő bombája ollókká alakítson át belőlük néhányat. A nagyobb rákok kizárólag a vízben érzik jól magukat, hogy azután esetleg előételként vagy főfogásként az emberi gyomorban végezzék. Vannak olyan emberek, akik elsírják magukat a szó puszta hallatán. Ilyenkor, akinek a száját elhagyta a rák kifejezés, roppant módon elszégyelli magát. A rák ugyanis egy csúnya betegség is. Hát ezért érzi rosszul magát a rák szóval viccelődő ember. Mellékesen a rákos embernek nem illik homárt, ráksalátát felszolgálni karácsonyi előételként. Anorákot viselhet, de az nem étel és nem is rákféle, valamint nem is tartozik ide. Gavi azzal az emberrel csevegett lejárt csokoládéval teletömött csomagtartójú autójában, aki őt irányította. Vezetőnek hívták a cégek hasonló beosztású munkásait. Gavi bizonyos mértékben függött tőle, ezért ha vele beszélt, szavait finom lyukú rostán szitálta át. Sokszor még udvarolt is neki, hogy összetalálkozzanak szavai vezetője hibásan felépített énképével. Így van ez!

         Fülére szorított, bizonyítottan daganatot indukáló készülékkel üldögélt autójában, amikor meghallotta genetikai bombája hangos ketyegését. Nem értette, hogy miért pont abban a minutában kezdett el dolgozni élete alapja. Hiszen immáron hat éve gyűjtögette autója csomagtartójában a lejárt szavatosságú csokoládékat, töltögette cége nyomtatványait, adott el jól felépített imázsú termékeket, melyeknek valódi, és reklámozott értéke között a Grand Canyon tátongott, vigyorgott beesett fogsorú, alkoholista csokoládéreszortosokon, valamint hat éve építgette málladozó téglákból vezetője énképét. A bomba hat éve nem lépett működésbe.

         A mobiltelefont kikapcsolva meg sem állt hazáig. Habzó italát kedvenc korsójába töltötte, és karosszékében mélázva az újabb parancsot várta. A spirál pedig tekeredett ide-oda, mint egy lefejezett földigiliszta. Fej nélküli végét hatalmas adag lejárt szavatosságú csokoládé húzta a génállomány felé. A csokoládékba kapaszkodva megjelent előtte vezetője, immáron a lecsupaszított valóság tükrében. Fásult tekintettel dorgálta Gavit a Grand Canyon miatt el nem adott jó imázsú termékek végett. Kopaszodó homlokától zsíros tokájáig mogyorókrém borította színtelen, petyhüdt bőrét. A lejárt csokoládéba kapaszkodó, sertés formájú vezető hátán Gavi diplomája lovagolt. Barna, műbőrborítású keménylapok. Jobban mondva négy csodálatos év tapasztalata kandikált ki a barna műbőrborítás mögül. Gavi csak ült és bámult, mint kisdiák a mozivászon előtt. A kemény lapok emlékeztették őt az értelemre és érzelemre, melyet hosszú éveken keresztül kalodába zárt a lejárt szavatosságú csokoládék nevetséges kupaca, és vezetője hibás énképének folyamatos építgetése. A rothadó fogsorú alkoholista boltosok is ott tekergőztek a spirál anyagában, hiszen ők a spirál valódi részei voltak. Az alkohol víztiszta vegyület, melynek tudományos neve etanol. Nagyobb mennyiségben fogyasztva hallucinációkat okoz. Folyamatosan nagyobb mennyiségben fogyasztva szintén hallucinációkat okoz. Tulajdonképpen az emberek nagy hányada építi hibás énképét az alkohol varázsolta hallucinációban. Sokszor fásultságot, és leépülést eredményez, mely egybekelve a halmozott genetikával, fogrothadást, hónaljszagot, beesett, véreres szemgolyókat, aluszékonyságot, vagy pedig „most préselem ki magamból az Univerzumot” vagy „isten vagyok” életérzést vált ki élvezőjéből. Gavi mindkettőt látta lebegni a spirál utolsó, hatéves szakaszán. De ezt már említettem. Üldögélt a karosszékben. Lóbálta lábait, és az ital nem habozott agyában is habozni. Mindenik buborék egy kicsit szélesebbre tárta a műbőrborítású préselt lapokat, és onnan belülről, a sorok közül egyszerre kipattant az újabb döntés. Felemelte képzeletbeli metszőollóját, és lenyeste az utolsó hat évet a majdhogynem vízszintesen tekergőző spirál végéről. Repültek a szegényes gondolkodású vezetők, a rothadó fogsorok alkoholistástul; az autó, melynek orra az eget vizslatta a nehéz csokoládékkal teletömött csomagtartó súlya miatt. A spirál elindult az ég felé. Leszakadt róla a pénzszerzés kényszere, az olvasatlanság rémképe, a fásultság idióta nyálcsorgatása; és hirtelen semmibe veszett a lelkiismeret furdalás is, melyet mindez, és az alkotás, hasznosság hiánya okozott. A spirál csaknem kiegyenesedett. Gavi felhajtotta maradék habzó italát, és aláírta utolsó előtti döntését. Úgy érezte, nyomtalanná teheti élete elmúlt hat évét. Ez így is volt. Persze hallócsontjainak állapotát leszámítva. De azt hagyjuk, hiszen Gavi sosem tudta meg milyen érzés a csontrák, és sosem kapott kedves tévedésből langusztát reggelire. Így van ez!

         A történetnek ettől a ponttól második címet is lehetne adni. Példának okáért, a „Spirál tévedése”, vagy a „Sikertelenség kalauza” jól hangzanának, de „Az értelem hiánya megöli Gavit” pontosabban kifejező. Csak talán címnek kissé mesterkélt lenne. Műbőrborítású diplomájába kapaszkodva tanári állásokat pályázott. A pályázatában érzékletesen taglalta törekvéseit, tudását, és az elmúlt hat év megbocsáthatatlan feleslegességét. Rövidesen válaszlevelek bélelték ki postaládáját. Néhányan megköszönték a pálya iránti érdeklődését, és elutasították. Néhányan csak elutasították. Voltak olyanok, akik nem utasították el, viszont nem kértek belőle. Azonban nem ez számít, hanem az az egyetlen árva válaszlevél, mely nyár közepén lepte meg. Magányos sorocska tisztelgett – a már ezer éve nem gyártott, átlátszó légiposta papíron. Ez állt rajta: Meghallgatását június ötödikén eszközlöm! Az aláírás az igazgatóé lehetett. Vagy egy diszgráfiás kóbor macskáé. Ha a macskát értelmi törekvésből kizárom e körből, akkor csak az iskola fura urának kézjegye heverhetett a lap alján. Mindenesetre csodálatos sor volt ez Gavi számára. No, persze pazarlás a papírral szemben, de senkit nem érdekelt. A magyartalanságot hagyjuk! Az sem érdekel senkit.

Gavi, azon a meleg, június ötödikei napon felvételt nyert a külkerületi iskolába.

         Gaviban életre kelt a régi szellem. Hirtelen maga mögött hagyta aluszékonyságát, és új terveket szövögetett koponyacsontja mögött. A genetikai bomba abbahagyta idegesítő ketyegését, és szabad utat engedett a kihűltnek hitt vágyaknak. Erre varrjatok gombot! Gavi elővette a régi, porosodó főiskolai jegyzeteit, és a nyári, rekkenő hőségben nekiállt átismételni őket. Felelevenítette a földrajzi és biológiai szakkifejezéseket, átrágta magát a szakirodalom legújabb cikkein. Az volt a célja, hogy a gyermekeknek a bővizű forrásból nyújthasson szellemi bájitalt. Ha előre láthatta volna a gyermekmasszát, valószínűleg strandra vagy tópartra ment volna nyaralni. Ám a genetikai bomba, merő jóindulatból nem kezdett újabb ketyegésbe. Talán ő is remélt. Talán csak nem akarta felszedni az utat Gavi útjából. Túl jól festett a függőlegesnek hitt spirál. Így van ez!

       Eljött a várva várt nap. Feltárult a külkerület háromemeletes iskolájának kapuja. A kapu mellesleg bádoglemezből hajlított ólajtó volt, de elfért benne a zár és a tetején az iskolát hirdető műanyag lapocska. A kapu mögött aszfaltos belső udvar tátongott. Odabent szabálytalan sorokban, heringekként préselődtek a gyerekek. A heringek szürkés színű tengeri halak, melyek valamilyen fura oknál fogva szeretnek sokaságba verődni. Mi több, préselődni. Gavi hosszú perceken keresztül bámulta a gyerekhadat, várva a tanévnyitó ünnepség fenséges kezdetét. A hosszú percek után lassabban vonuló másodpercek következtek, melyek lassan szűk negyedórává tapadtak össze. Gavi egy óvatlan pillanatban a létesítmény igazgatójának hangját vélte felfedezni. Akkor döbbent rá, hogy az ünnepség, melynek iniciálisát leste, már elkezdődött. Úgy szűk negyedórája. Közelebb somfordált, hogy hallja leendő vezetőjét. Igazándiból sikerült is hallótávolságba kerülnie, azonban egyetlen értelmes, emberi szó sem hullott agybarázdái közé. Pedig a vezető beszélt. És mosolygott is, tehát valami vicces szakaszban lehetett. Gavi agyán átfutott egy rémült másodpercre, hogy a mobilkészülék okozhatott rákos burjánzást hallócsontjaiban. Közelebb húzódott, és figyelt, mint kormorán a berekben. A berek kizárólag magas víztartalmú, mocsaras területeken figyelhető meg. Rengeteg népi mondás őrzi, és bizonyítja létét. Például az „illa berek, nádak, erek”. A kormoránok fekete színű, nagytestű madarak, melyek e berkek lakói. Végül is Gavi szempontjából teljesen mindegy. Figyelt és fordított. Először azt hitte, hogy rosszul ejtett sváb nyelvet hall. Másodszor a szanszkritra tippelt, végül pedig a magyar nyelv egy rég elfelejtett, ómagyar dialektusa mellett tette le voksát. Csak jóval később derült ki – mikor már erősen szégyellte ómagyar tudatlanságát, hogy az igazgató szimplán beszédhibás. A magyar himnusz ugyanis nehezen énekelhető ómagyarul. Főleg akkor, amikor a heringrajba préselődött gyermekhad töretlen magyarsággal zengi. Valószínűsíthető, hogy szélütés érhette, mely teljesen összekavarta genetikai bombája ketyegését. Szerencsére a gyerekek ismerték a himnuszt, legalábbis az első versszakát. A befejezésre ugyanis nem maradt idő.

         A tanévnyitót követően Gavi a tanárok számára kialakított „szent helyre” vonult, ahol íróasztal, szekrényke, ajándék tollkészlet, kávé, cigaretta, hangzavar, beszédhibás igazgató, három éve kézbesített szaklapok, zavart tekintetű újonc pedagógusok, alkohollal töltött szemgolyójú régen erjedő pedagógusok, valamint a későbbi szívélyes, és sekélyes beszélgetések miliője várta. Gavi nem dohányzott, és nem ivott méregerős, szívinfarktust előidéző kávét. A beszédhibás vezetőnek köszönt, majd tovasurrant, nehogy megszólítsa. Kiderülhetett volna, hogy az ég adta világon semmit sem ért abból, a frissen agyvérzett nyelvből, amit a sors tukmált rá. Az újoncokat meleg kézfogással, a matuzsálemeket hideg pillantással üdvözölte. Így kell ezt csinálni!

         A döbbenet az első tanórán érte. Mint már említettem, szaklapokat forgatott, agyat frissített, könyveket magolt a nyári, rekkenő hőségben. Egy szóval, készült. Mindent úgy rendezett, hogy ne lehessen sarokba szorítani, megalázni, görnyedő sírásba tiporni egyetlen tanórán sem. Most figyelj! Saját, kézzel írott, másodpercnyi pontossággal berendezett óratervezeteket is gyártott, hogy az izgága gyermekagyakat félelmetes hatékonysággal tömje tele. Kérdezz-felelek játékokat gyártott, színes fóliákat alkotott, skandináv típusú rejtvényekkel igyekezett a leendő óráit finomítani. Azonban az első tanóra kétdimenziós péppé passzírozta törekvéseit.

         Az aznapi nyolc óra tíz perc kicsit különbözött a maga mögött tudott nyolc óra tízpercektől. Gavi mosolya körülbelül ekkorra tűnhetett el végleg a mimikai izmok sűrűjében. Előtte tizennégy emberi alak üldögélt tökéletes egyhangúságban, és az ablakon beszüremkedő fényben fürdette álmos ábrázatát. Első hallomásra ez a mondat nagyon is rendben van, sőt mi több, szinte idillikus. Csak ne feledjük: ez a nyolc óra tíz perc a tanév második nyolc óra tíz perce volt. Az arcokról azonban hetven év megfeszített kőművesmunkája, malterkeverése, fahasogatása, tíz gyermek felelősségteljes felnevelése, és kiröptetése, négy válás, sűrű gyermekhalandóság, két világháború együttes megélése, a csernobili négyes blokk összes sugárzása, és különböző húgy-és ivarszervi betegségek, szívinfarktussal, szarkómával, és végtagok amputációival kombinálódó fájdalma csurgott ki mindenhonnan, és töltötte ki azt a nyolc óra tíz percet. Gaviban akkor tudatosult, hogy agyának ismeretanyaga eme gyermekseregbe feleslegesen csepegne. Talán más tizenkét évesek könnyedén vették volna fel Gavi tudását, azonban genetikai bombája ebbe a terembe kergette. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az életkorokban is volt némi szóródás. Az ablak irányában mélázó arcok némelyike ugyanis tizenöt éves testhez tartozott, némelyike pedig tizenegy éves testen tekergett. Biztos észre vettétek, hogy az „e” betűs szerkezetek szinte kikaparják a papír anyagát! Valahogy adják magukat, mintha ők is nevetnének ezen élethelyzeten. Gavi nem nevetett. Inkább sírni lett volna hangulata. Az óra közepén kísérletet tett arra, hogy az egyik kérdezz-felelek játékot a hetven éves kornál, egy fél órával sem többnek tűnő elmék elé helyezze. Az élmény hatására hirtelen ketyegni kezdett genetikai bombája. Kiderült számára, hogy a csiga karmos lábakon jár, a pókok nehéz szülést követően hosszasan szoptatják utódaikat. A lepkék tollaik segítségével emelkednek a tavaszi levegőbe, a Grand Canyon amerikai lézernyomtató, Hemingway pedig ízletes cukorka. Volt olyan, aki nem átallotta rendre utasítani az információzuhatag miatt, mondván ne beszéljen „rémuszokban”. Ezt a szót aláhúzta számítógépem, „nyelvi helyesség ellenőrzése” programja. Úgy látszik neki sem tetszett túlságosan. Gavi csak állt és állt, mint gémeskút a pusztában. Ajka nem formált szavakat, hangja pedig elakadt, mint az előtte ülő gyermekek szellemi fejlődése. Így van ez!

         Az óra végét jelző csengő hangja, szinte egybeolvadt Gavi genetikai bombájának ketyegésével. Kába fejjel elindult a tanárok „szent helye” felé, hogy néhány nagyobb szusszanással helyre állítsa vére oxigénszintjét. Odalent azonban oxigén helyett cigarettafüst, tespedt testek szaga, és émelyítő kávébűz fogadta. Az igazgató is köszönt. Úgy hangzott, hogy: ia, mellen ót a eső óva? Gavi azt felelte, hogy: minden oké, még szerencse, hogy vége a kommunizmusnak! Azzal tovasurrant.

         A második óra jól indult! Gavi, saját szívritmuszavarát megelőzendő, bemutatkozó űrlapot töltetett ki az ablakon fásultan kifelé bámuló tizenhárom évesekkel. Ezzel sikerült kikerülnie a direkt, arcba csapkodó érvelést. Húsz percig. A huszonegyedik perctől kezdve ugyanis kiderült, hogy az anyaország államformája királyság, a bölömbikák böhöm bikák, és a zsidók tulajdonképpen keresztények, csak kicsit büdösebbek. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a négerek fekák, a japánok és kínaiak a festékgyárban sárgultak meg, az univerzum pedig bokszegyesület. A sajt nem más, mint tehénben ragadt tejmassza, a torpedó családi társasjáték, az egér pedig páratlan ujjú patás. A torta tetejére az óra végén tekeredett fel a habtejszín, mikor Gavi tudomást szerzett a férfiak petefészkéről. Ekkor döntött úgy, hogy a csengetést már nem akarja a gyermekek közt megvárni. Pánikszerűen távozott ketyegő genetikai bombájával.

         Telt, múlt az idő, hiszen az volt a dolga. Gavi egyre többször gondolt a spirál végéről lemetszett hat évre. Szinte csodálatosnak tűnt életének azon szakasza, főleg amikor a gyermekektől kapott, hordónyi üzemanyaggal hazaérkezett, és letelepedett a karosszékben. Szinte hívogatta. Nap, napot követett, és Gavi egyre több időt töltött a karosszékben, habzó itallal kezében, szájában, majd agyában. Ahogy az lenni szokott. Eltelt az ősz, majd rutinosan követte a tél, és a tavasz. Az egyik tavaszi nap robbant fel élete bombája.

         Az a reggel is a szokásos, sokinformációs napnak indult. Virágba borult fák ágain madarak trilláztak, miközben friss tavaszi szellő kacskaringózott a külkerület házai között. Gavi egész délelőtt tanított, vagy ahogy Ő nevezte az iskolában töltött időt, pszichoterápián vett részt. Elméje kapacitásának közel egy százalékát használta ki, amely annyit tett, hogy a gilisztákat a férgek, a macskákat a gerincesek, a pókokat pedig az ízeltlábúak közé sorolta. Az Andok magas hegységgé, az Amazonas széles folyóvá, a hurrikán pusztító forgószéllé degradálódott. Néhanapján maga is meglepődött, ha tudta valamelyik tizenhárom éves, hogy a pókok hálót szőnek, a csigák izmos haslábon csúsznak előre, a macskák pedig eleven utódokat szülnek. Szinte örömkönnyek csillogtak a szemében, ha némelyik tanuló az egy százaléknál, egy százalékkal nagyobb tudással ajándékozta meg. A ritka színes foltokat azonban minduntalan feketére mázolta a tudatlanság, érdektelenség, fásultság vaskosan festő ecsetje. Így alakult ezen a mámorítóan tavaszi napon is.

         Gavi a negyedik pszichoterápiás gyakorlatát tartotta az egyik, „tizenháromtól tizenhét évesig” osztálynak. Odakintről ragyogó napsütés tört be a terápiás terembe. Gavi írásvetítő-fóliákat használt fel a Föld, Nap körüli keringésének tisztázására, ezzel is elűzendő, a fejekben tespedő geocentrikus világképet. Egész jól alakult az óra menete, amikor az egyik fásult arc hirtelen felé fordult, és reámeredt. Mint egy paradicsomkaró a konyhakertben. Ámbátor a paradicsomkaróba több földi bölcsesség, logika, és értelemcsíra szorult, mint abba a tizenhárom éves, fásultságban pedig hetvenéves pillantásba. Kinyílott a szája, és kesze-kusza mondat csapott a légbe. Ha helyére teszem a mondatrészeket valahogy így szólt: Nappal mér’ olyan nagy és meleg a Nap, éjje’ meg o’an kicsi, halvány, meg hideg? A kérdés emígyen röppent a levegőbe, és lepte el Gavi rákgyanús hallócsontjait.   Mély levegőket szippantott, majd csendesen lekattintotta az írásvetítőt működésbe hozó gombokat. Becsukta a „tizenháromtól tizenhét évesig” osztály tanulóinak adatait tartalmazó vastag naplót, hóna alá kapta és ütemesen szedve genetikailag rövidke lábait, leslattyogott a tanárok „szent helyére”! Kavargó cigarettafüst, méregerős kávé zaccszaga, beszédhibás vezetője fogadta ezekkel a szavakkal: A i an? Ninzs ége a óának! Gavi biccentett! Vette az adást, miszerint az imént azt kérdezte vezetője, hogy: Mi van? Nincs vége az órának! Jelenlegi állapotában ez teljesen hidegen hagyta. Az osztálynaplót a helyére csúsztatta, és ketyegő genetikai bombája, és ingadozó életspirálja által hajtva, hazaballagott. Habzó italt bontott, és a hívogató karosszéket figyelmen kívül helyezve, felhajtotta a konyhában. Először nyelvén, majd szájüregén, végül tajtékzó agyán csúszott keresztül a habzó lötty, de genetikai bombáját nem csitította. Gavi tudta, hogy élete spirálját egyetlen módon állíthatja egyenesbe. Érezte, sőt tudta mélyen legbelül, hogy a metszőollónak sokkal nagyobb spirálszálat kell lecsípnie, mint legutóbb. Kinyitotta a konyhaszekrény ritkán igénybe vett szegletének ajtaját, és kiemelte az ott porosodó szürkés színű, sodrott vontatókötelet. A fürdőszobába támolygott. A vécé deszkájára állva hurkot készített, majd a kötél hurokmentes végét áthajította a mennyezeti gerenda felett. Elmosolyodott, ahogy az iskolában benyelt utolsó, szinte szimbolikus értelmű információjára gondolt. Tudta, hogy amit eltervezett, meg kell tennie. A spirál kedvéért. Így van ez!

         Gavi felesége lépett be először a nappaliból nyíló fürdőszobába. Felsikoltott, ahogy megpillantotta a gerenda felett áthajított, sodrott, szürke vontatókötelet, és a hurokban fityegő testet. A konyhába szaladt, és a kenyér szeletelésére szolgáló éles késsel tért vissza. A himbálózó test felett elvágta a kötelet hagyva, hogy a hurok áldozata a földre hulljon. A kést a radiátorra helyezte, és lehajolt. A földön barna színű műbőrborítású könyvecske hevert. Feltehetően Gavi diplomája lehetett.

 

A színhelyek valósak, de bizonyos tulajdonságaikat összekevertem. A szereplők egy része létező személyek tulajdonságait örökölték, nagyobb csoportjukat pedig kitaláltam. Gavi ma is élő személy. Az egyik iskola tényleg külkerületi. A külkerületi gyerekek? Hátháthát. Lehet, hogy volt tizennyolc éves is abban a hetedikes osztályban. A csokoládécég egész Európa legnevesebb vállalata, ezt Gavi is bizonyíthatja. A genetikai spirál pedig mindenkiben ott tekereg, de csak néhányan vagdossák serényen.

 

2003. december 21.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.